Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-05-14 / 20. szám

Evangélikus Élet 1995. mAjus u. A kultikus orgonahang az Isten előtti meghajlás jele A téli kántorképző tanfolyam vizsgája Gáncs Aladár 1952 és 1978 között szolgált orgonista-lelkészként Nyí­regyházán. Idén, böjt ötödik vasárnapjának estéjén az ö hangversenyével indult újra az az egyházzenei áhítatsorozat, amelyet 1969-ben kezdett el „Orgonafélóra” címen, hétfő esténként, havi rendszerességgel. Később a nagytemplomi orgona átépítési munkálatai miatt szüneteltetni kellett. E hagyományt felelevenítő előadáson Frescobaldi, Muffat, Walther, Pach­elbel és Bach műveket játszott. Az istentisztelet után rövid beszélgetésre kértem, hogy néhány személyes és szakmai jellegű kérdést feltehessek neki. Mire jegyzeteimmel megérkez­tem, már élénk anekdotázás közben találtam Laborczi Gézáék lakásán. Természetesen a téma nem lehetett más, mint a zene. G. A.: Nem az a zene lényege, hogy egyvalaki kiáll, a többiek meg hallgatják. Az élő zene a lé­nyeg - szemben a gépzenével. S ami talán még ennél is fonto­sabb: a zene és az élet kapcsola­ta. Reggel fölkelek: énekelek. Bánatom van: énekelek. Évfor­duló van: énekelek. A zene nem egy kép, amit csak nézni kell. A zenét mindig újra létre kell hozni, életre kell kelteni. B. L: A nyíregyházi Nagy­templomban a vasárnap esti is­tentiszteleten átlagosan tizenöt­húsz résztvevő szokott lenni. Eh­hez képest az a közel háromszáz ember, aki az orgonaestre eljött, szép létszám: sok ez, vagy kevés? G. A.: Amikor hatvankilenc- ben elkezdtem az orgonafélórá­kat, az első alkalommal huszon­ötén voltak. Tehát ez a mostani kezdet nem rossz. Később persze ezerre, ezerötszázra is növeke­dett a létszám. Bizony, olyan hangok is voltak, hogy többen járnak hangversenyre, mint nagyünnepi istentiszteletre. Ré­gebben hittem abban, hogy az egyházi zene önmagában el tudja juttatni az embereket a hitre. Ma már ezt másképp látom. Ta­lán jellemző eset, hogy valaki megállított az utcán: „Aladár bácsi! Isten nem érdekel, de Bachot imádom! Mikor lesz or­gonaest?” Sajnos, úgy látszik, le­het Bachot szeretni akkor is, ha valaki nem az Isten hangját ke­resi benne. De az biztos: egyház­zenei kultúra csakis pap és kán­tor közö^ működéséből jöhet lét­re. 7; S r‘rr „ ' '■ ' r', Ö VftSL rtCMJOIdYUCFJ 3CTfuO)t*?l . I.: A felújítás jelenlegi szintjén milyennek látja a nagy- templomi orgona állapotát? G. A.: Az egésznek a tervezete neobarokk. Ezáltal Bach-ra, sőt Bach előttiekre is alkalmassá vált. Különösen az az új, harma­dik manuál nagyon értékes. Még hiányzik a főmű, az nincs meg­építve. A magas szélnyomás per­sze - sajnos — megmaradt. Vi­szont az elektromos összekötte­tés is jobb, mint a pneumatika. B. I.: Mikor járt utoljára Nyí­regyházán ? G. A.: 1987-ben, amikor Nagyváti Pali meghívására a kétszázadik orgonahangverse­nyen játszottam. B. I.: Hol szokott rendszeresen szolgálni? G. A.: Néha a Deák téren se­gítek istentiszteleten, esküvőkön, de rendszeresen nem kántorizá- lok, amióta nyugdíjba vonultam. Vidéken egy-egy koncertet néha elvállalok. Aktív koromban évente négy-öt hangversenyt tar­tottam. Volt néhány lelkész, aki kifejezetten pártolta az egyház­zenét. Ők tudatosan hívtak. Oly­kor előadásokat is tartottam. Egy alkalommal épp Bachról be­széltem. Azzal kezdtem, hogy odaléptem az orgonához, és leü­töttem egy moll akkordot, és egy dúr akkordot. A dúr az tiszta, a moll fátyolos. Azt mondtam: Bach így ábrázolja a bűnesetet. A dúr tiszta, vidám, a moll sö­tét. A szomorúság a bűn követ­kezménye. Sokat beszéltem fiata­loknak is. A zenei fejlődés csak rajtuk keresztül indulhat el. Per­sze, voltak, akiknek nem tetszett az egyházzenéről vallott felfogá­som. Olyan is akadt, aki azt hit­te, hogy én, mint orgonista, nem hihetek Istenben. Sajnos, sok templomos ember véleménye is az, hogy ha valaki orvos, tudós vagy művész, az természetszerű­leg ateista. Pedig mindig azt tar­tottam, hogy a kultikus orgona­hang és orgonajáték az Isten előtti meghajlás jele. Amikor Trajtler Gábor búcsúztatott Pi- liscsabán, nagyon jól megmond­ta rólam: „Gáncs Aladár mindig képviselte, amit igaznak tartott, és nem érdekelte, hogy tetszik-e, vagy sem.” Ez jólesett. B. I.: Adja Isten, hogy még so­káig képviselje, amit igaznak tart! Bartha István Április első napján hathó­napi munka eredményességét értékelhettük mindnyájan, akik a fóti Mandák-otthon nagytermében összegyülekez­tünk a téli kántorképző tan­folyam vizsgájára. Láthattuk, mennyit haladtak idén azok, akik gyülekezeteink zenei munkájában szeretnének fel­adatot vállalni. Huszonhat vizsgázó több­kevesebb izgalommal várta a megmérettetést. Izgalommal, hisz a családias fóti lelkűiét, a szülők, barátok bátorító je­lenléte mellett mégis komoly számadás a vizsga, azzá te­szik az ünnepélyes körülmé­nyek is, a dr. Harmati Béla püspök vezette vizsgabizott­ság, a tanfolyamon oktató tanárok s más bennfentosek elvárásai. Ezek az elvárások pedig nem öncélúak: nem kevés is­meretre és gyakorlatra van szükség ahhoz, hogy valaki a gyülekezet sokrétű zenei éle­tébe alakítólag bekapcsolód­jon, s majd azt irányítsa. Az első természetesen az énekvezetés, amihez elenged­hetetlen az énekeskönyv ala­pos ismerete. Mint a vizsgán megtudtuk, Makán Hargita tanította énekre a hallgató­kat, figyelve arra, hogy ne csak mennyiségileg teljesítsék a vizsgakövetelményeket, ha­nem éneklésük kifejező, s hangképzésük tudatos legyen. A hangszeres énekvezetés alapjait Kertész Botond har- móniumóráin kaphatták meg a diákok: idén a harmóniu- mot tanuló nyolc vizsgázó közül ketten ún. „Segédkán­tori bizonyítványt” kaptak, ők jövőre orgonán tanulhat­nak tovább. Trajtler Gábor, az orgonis­ták tanára - és a tanfolyam vezetője - is nagy gondot fordít az énekkíséretek be- gyakoroltatására, emellett egyre több figyelmet kapnak a korálelőjátékok és szabad orgonakompozíciók. Az or­gonavizsgán ilyen művekből hallhattunk bemutatót. Kán­tori oklevelet azok kapnak, Ének a lakótelepen Lakónegyed a város peremén. Tízemeletes toronyházak vigyáz­zák a település határát. Köztük kistestvérként bújnak meg a négyemeletesek. A betonkolosz- szusok sivárságát csak a tágabb környezete teszi elviselhetővé: körülötte kiterjedt zöldövezet te­rül el. Ligetek, fenyveserdők, sze- lídgesztenyefák színesítik a tájat, mindössze négy-öt perc járásra a betonrengetegtől. Talán ennek köszönhető, hogy nem csak galambok hada turbé- kol a házak tetején, hanem egyéb madarak sokasága is ide látogat a közeli ligetekből. Már úgy meg- j szokták a lakótelep zaját, a gye- ' rekek lármáját, hogy egészen az emberek közelébe merészkednek. A feketerigók, cinkék, verebek, nyáron a fecskék és a többi ma­darak otthon érzik magukat a toronyházak között. Télen-nyáron át vendégségbe járnak hozzánk is. Minden áldott nap, reggel és este felé hol egy kis veréb, hol egy feketerigó jelenik meg az erkélyünkön. A felkelő nap első sugarai alig aranyozzák be szobánk falát, máris itt terem a korai vendég. Eleségért jön, majd szomját oltja a neki kitett vizestálkából - azután elkezd énekelni. Énekével köszöni meg az ételt, italt - nem nekünk, ha­nem Teremtőjének, Akinek gondja van reá is. Csakhamar bekapcsolódik eb­be az Istent dicsérő, csodálatos hajnali kórusba a többi madár is, a feketerigók kara. A házak tete­jén, a panelpaloták kiugró szög­letein állva, a járdát szegélyező fiatal fák ágain ülve, fedezem fel az alkalmi énekkar tagjait, amint több szólamban énekelnek. Istennek kicsi madarai! Kö­szönjük nektek, hogy éneketek üde hangjával figyelmeztetitek az embereket, mivel tartozunk mi is gondviselő Atyánknak. Emlékez­tetitek a napi megélhetés sűrűsödő gondjaiba temetkezett, Isten ké­pére teremtett értelmes lényeket, hogy ne lógó orral, lehajtott fejjel, szomorú ábrázattal kezdjük az új napot, hanem Isten dicséretével, Aki rólunk is - akik sok verébnél drágábbak vagyunk neki -, gon­dot visel. Ti, kis oktalan énekes- madarak, feketerigók hada, Jézus szavait idézitek fel éneketekkel a Hegyi Beszédből: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vet­nek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal kü­lönbek vagytok-é azoknál?” (Mt 6,26.) Aztán napközben elhalkul az ének. Elrepülnek a kicsi dalosok a város határán túl, a szabadba, hogy ott dicsérjék naphosszat Teremtőjüket. De amikor a bí­borszínű nap alábukni készül az ég tengerébe, s aranyló sugarait a toronyházak ablakainak százai tükrözik vissza, már ismét megje­lennek madaraink a lakónegyed házai között. Megint ideszállnak az erké­lyekre, ahol eleséget találnak - aztán elkezdenek énekelni. Csak­hamar rázendítenek társaik is, énekelik együtt az esti dicséretet. Hálát adnak az elmúló napért Annak, Aki egész napon át gondjukat viselte. Megint csak minket szégyenítenek meg, a „te­remtés koronáit ?” Hol késik a mi énekünk ? Esti istendicséretünk és hálaénekünk az ajándékba ka­pott, elmúló napért, hogy Isten megtartott, megőrzött minket?! „Minden gondotokat őreá vessé­tek, mert neki gondja van reá­lok!" (lPt 5,7.) Lassan leszáll az est. Elcsende­sedik a lakótelep, elhallgat a gye­rekek lármája. Az emberek va­csorához készülnek, egyre töb­ben kapcsolják be tévékészülékü­ket. De odakint még most is hal­latszik néhány kis feketerigó da­la, amint több szólamban énekel­nek, s felelgetnek egymásnak. Ők még mindig nem unták meg a hálaadást... Cantate vasárnapja van. Isten szólít fel ma bennünket: „Énekel­jetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett... Ví­gan énekelj az Úrnak te egész föld, harsanjatok fel, örvendezze­tek és zengedezzetek!" (98. zsol­tár.) A tél elmúlt, s immár bővült a feketerigók téli kórusa a pacsir­ták és a többi énekesmadarak csodálatos énekével, mely betölti az erdőt, mezőt, az egész tájat. Még hozzánk is behallatszik zen­gő énekük. S ugye tudjuk, hogy egyetlen nap sem hagyják abba a dalolást! Sőt, még az esőben, rossz időben sem szűnnek meg énekelni. Az lehetetlen és természetelle­nes, hogy csak mi hallgatnánk?! Hát a mi ajkunk és szivünk is éne­kelje Teremtőnk és gondviselő Atyánk dicséretét és a hála him­nuszát! Ne csak Cantate vasárnapján... Szerdahelyi Pál akik magabiztosan kísérik valamennyi énekeskönyvi énekünket, s istentiszteletre alkalmas középnehéz orgona- műveket is játszanak, melyek alapján azután önállóan is tudnak készülni a rendszeres szolgálatra. Az értő zenéléshez szüksé­ges elméleti hátteret adja meg és a tudatos hallásfejlesztést szolgálja a szolfézs és zeneel­mélet nevű tantárgy, amit nagy szeretettel és nem meg­alkuvó kitartással tanított Csernyik Réka. Az ő munká­jára építhetett Fűke Veroni­ka, aki a többszólamú kórus­művek hangszeres megszólal­tatását gyakorolta a végző­sökkel, így készítve „elő a kar­vezetői munkát. Ők ketten már két héttel korábban megtartották tantárgyaik vizsgáját; láthattuk akkor, mennyire komolyan veszik e munkát, s mennyire át is ad­ják a rendszeresség szeretetét. így a nyári tanfolyamon majd lehetőségük lesz az ok­levelezőknek énekkar előtt vezényelve bizonyítani karve­zetői tudásukat is, teljessé té­ve evvel oklevelüket. Az április 1-i vizsgán tizen­nyolc orgonistát hallottunk, közülük négyen kántori bizo­nyítványt kaptak, és heten teljesítették idén az oklevél­hez szükséges szintet: Hor­váth Ferenc (Hidas), Kovács Bea (Csővár), Kovács Gabri­ella (Bp. Rákoshegy, Peskó György tanítványa), Németh Csaba (Ajka, a Bartók B. Ze- neműv. Szakközépisk. tanu­lója), Rezessy Dorottya (Ve- csés), Szöcs Tamás (a brassói zeneműv. szakiskolából) és Varga Katalin (Csurgó). Sok- felől érkeztek, s sokfelé men­nek, kit merre hív a szolgá­lat. Egyikük-másikuk tán hi­vatásos muzsikussá válik, mások-megalapozott tudású, amatőrként pezsdítik valame­lyik templomunk zenei életét. Fótról azonban nem szakad­hatnak el: a nyári tanfolya­mokon feladatot vállalva, vagy a következő télire to- vábbképzősként visszajárva (idén ilyenre is volt örö­münkre példa), vagy a Man- dák-kórus tagjaként rendsze­res énekkari munkát vállalva ide kötődnek, s ha így nem is, az együtt tanulás szeretetkö- zösségét emlékeikben hordva, tagjai maradnak a kántorkép­zősök elkötelezett csapatának. Bence Gábor AUSZTRÁLIÁBAN JÁRTAM (4.) Melbourne Melbourne Ausztrália második legnagyobb városa, Viktória állam fővárosa. Lakóinak száma 2,6 millió. Nevezik a „legangolosabb” városnak is. Szigorúan őrzik az angol hagyományokat. Külső jele ennek, hogy az utcákat Angliából importált fákkal, cserjékkel szegélye­zik. Sok az elsőgenerációs, háború után idetelepült angol család is. Fekvése nem olyan szép, mint pl. Sidney-é, távolabb is fekszik a tengerparttól, mellyel a várost átszelő Yarra folyó köti össze. A belváros, melynek széles, egyenes útjai sakktáblaszerüen szabályos négyszögekre osztják azt, hasonlít bármelyik európai nagyvároshoz. Sok a múlt századi négy-hatszintes épület. De ugyanakkor egyre több csupa üveg, csupa beton, modern, magas épületet is jócskán találunk itt. Itt van a tőzsde, a bankok világa, az üzleti élet központja. A belváros büszkesége a Viktória Művészeti Központ. 140 méteres karcsú tornya emlékeztet az Eiffel toronyra, lassan a város szimbólumává válik. Színházak, képtár, kiállító termek vannak itt egyetlen hatalmas épület- komplexumban. Ide tartozik a Concert Hall is, a remek akusztikájú, 2500férőhelyes hangverseny csarnok. Bará­taimmal itt néztük meg a nálunk is jól ismert rock ope­rát: a Jézus Krisztus Szupersztárt, nagyszerű előadómű­vészek tolmácsolásában. A belváros kőrengetegét ellensúlyozza a rengeteg sok park, pihenőhely, ahol alkalom van a sportolásra is. A lepnapvnhh P7.pk körül n Viktórin nnrk _mp/v két tet ősnek. A pihenést, felüdülést kereső városlakók nyu­galmát veszélyeztetik az egyre többször megrendezésre kerülő motorversenyek a park területén. Jobban megismertem az úgynevezett elővárosokat, melyek Melbourne-t körülveszik, és hatalmas ütemben terjeszkednek minden irányban. Vendéglátóm elmesélte, amikor egyszer kirándultunk, hogy ahol ma négysávos autósztrádán halad a forgalom és üzletközponttal, isko­lákkal, templommal, sportlétesítménnyel tökéletesen el­látott tágas családi házakból, ápolt kertekből álló lakó­negyedeket látok, ott 20-25 éve még erdőségek voltak. Ide jártak ők gyermekeikkel kempingezni nyaranta. Mindebből arra következtettem, hogy az általam ismert útikönyv adatai, melyek a nyolcvanas évek hely­zetét tükrözik, már nem mindenben helytállóak. Ott azt olvastam, hogy Melbourne alapterülete ötven szer hat­van kilométer. Viszont, ha hinni lehet magyar baráta­imnak — és miért ne lehetne, hiszen 82 óta élnek ott - akkor a város ma egy Győrtől Szolnokig terjedő alapte­rületen fekszik! A városban van ugyan villamos- és autóbusz-forga­lom, de ez egyrészt nem jut el mindenhova, másrészt hétvégén szinte teljesen leáll. A közlekedésben nélkü­lözhetetlen az autó. Mégpedig nem is egy autó. A házak előtt, vagy a garázsban családonként két, három autó is áll. Lelkesen próbáltak arról meggyőzni, hogy ez mennyire nem luxus, hiszen a benzin nagyon olcsó (!). És valóban: munkahelyre, templomba, más alkalomra eljutni, baráti kapcsolatokat ápolni a nagy távolságok miatt kocsi nélkül szinte lehetetlen! Be kell vallanom, hogy ez a hatalmas város méretei­vel, forgalmával, másságával idegen maradt számomra. Az volt jó, hogy felfedező utóimról mindig vissza tud­tam térni a konferencia otthonos, sok élményt adó légkörébe, vagy új barátaim meleg, családias otthoná­ba. Keveháziné Czégényi Klára FELNŐTTEK KONFIRMÁCIÓJA (III.) A gyülekezeti háttér Mpm fipvplmpn Hviil hagyni Vingv akik vállal­olyan családi körből kerültek ki, ahol legalább egy valaki (szülő, vagy nagyszülő) egy gyülekezetnek va­lamikor aktív tagja volt és ma is az. Erre tehát Isten iránti hálával lehet és kell gondolnunk nemcsak a nagykorú konfirmáltaknak, hanem a lelkésznek és gyülekezetnek is. Amikor tehát a mindenkori konfir­mációnak, oktatásnak az egyik döntő célja, hogy a fiatalok „beépítése a gyülekezet életébe” megtörténjen, nem feledkezhetünk meg a feléje vezető első lépcsőről, amelyre éppen a gyülekezet életét ismerő, valamikor abban résztvett, vagy ma is benne élő családtag rásegí­tett. Ez akkor is úgy van, ha a döntő indítékot a lelkészektől váija netán a szülő: „Beszéljen vele, mert gyermekem, aki pedagógiai munkájában túlórázik, még erre a pásztori biztatásra vár”. Erről a gyülekezeti hátvédről kutatok életük köny­vében. Egy gyógypedagógus keresztelési helye: Köt­ésé. Számomra kedves gyülekezet, mert 40 évvel eze­lőtt, mint szárszói missziós lelkész, a Balaton déli partjáról oda vittem konfirmálni első konfirmandusa­imat. Konfirmandusom nevében egy ugyanolyan ne­vű volt hűséges presbiterem „jön felém” a múltból, kinél (Szóládhegy) istentiszteletet tartottam. Magdi szülei ugyan Siófokon élnek, ahol született, de úgy tűnik, hogy Kötcse gyülekezeti vonzása a keresztségé- ben is megnyilvánult. Munkatársa Katalin, aki őt is ide hívta a konfirmá­ciói előkészítésekre és aki hűségesen vett részt az al­kalmakon, Sopronhoz kötődik születésével, keresztsé- gével, házasságával, munkakörével. Édesanyján ke­resztül az ágfalvi evangélikusság gyökereiből hordoz­za az örökséget, apai vonalon a nagyszülői ág hordoz­za az evangélikus hagyatékot. De nem tévedek, ha azt mondom, hogy édesanyja egyháza iránti kötődése - német fordítói szolgálatában is - jelentette a döntő indítást konfirmációjában. A konfirmandusok női láncolatának egyik erős sze­me: Ágota. Nehéz volt bevonni, mert szinte nem tud­tunk megfelelő időpontot találni a túlzsúfolt pedagó­giai lekötöttsége miatt. Ez csak úgy sikerült, hogy édesanyja besegített, helyettesített, aki egyébként imádságos hátvédként a gyülekezetét is képviselte, mint a helyi Luther-Szövetség „lelki motorja”. Lehet, hogy Ágota életében is hosszú volt az út Szegedtől (ahol keresztelték) Sopronig, de közel volt hozzá az Ur mindkét helyen! Két nnnkatpstvérről sem fpleHke7hetiink ül Kn­tiszteleteken (úrvacsorái) nem egyszer mondotta: De jó lenne, ha... Aztán érlelődött a tengerentúliak imád­ságával és látogatásával, amikor a nagymamát testvé­re és lelkész-sógora látogatta, akik a soproni gyüleke­zet számára egy 24 játékharangbők,,zenegépezetet” közvetítettek amerikai testvérek adományaiból. Áld­juk Istent ezért a gyülekezeti háttérért, amely ország­határokat is átíyel és az utódokat a hitben való meg­erősödés forrásához:^Krisztushoz vezet! Patríciától sem szabádhallgatnunk, aki közvetle­nül a konfirmáció előtt kergsztségberi részesült és Balfról származik, ahol az l^ífköT kitelepítés előtt szép gyülekezet volt. Édesanyja özvegyen nevelte leá­nyát, aki mint bolti eladó, szeretne lelki-hitbeli töltést kapni,\mellyel az embereket, akik hozzájönnek, Isten megváltott teremtményeinek tekintse, kiket kedvesen lehet fogadni és kiszolgálni. Eszter a soproni egyetem hallgatója és Mosonma­gyaróváron részesült keresztségben. Nagyapjával többször látjuk a soproni templomba istentisztelete^ ken és így született meg a konfirmi' cióvágya és kérése. A nagyapa unoka- és gyülekezetszerető, közvetítő szolgálatát Urunk bizonyára megáldja. Eszter meg­győző kedvességgel nyilatkozott a soproni Panoráma­rádióban a felnőtt konfirmációról. A fiú-csokor két (aga: Zoltán és Attila, testvérek. Mindketten frissen kereszteltekként térdeltek a kon­firmációi és úrvacsoral oltár elé. Sopron régi evangéli­kus családjából származnak apai illetve nagyanyai vonalon. Sajnos, a nagymama nem tudott az ünnepen részt venni, de meghallgatott imádságáért otthon könnyek között is áldhatta az Istent. A Benjamin-konfirmandus: Zoltán. Zalaegerszeg bölcsője ringatta és második éve tanítványom az Er­dészeti Szakközépiskolában, melyet az evangélikus Róth Gyuláról neveztek el. Zoltán ökumenikus nyi- tottságú fiatalember, aki résztvett a legutolsó Taize-i találkozón Párizsban. Egy albát is kapott, mely­ben az egyik imaheti alkalmon igeolvasással szol­gált. Nos, gyülekezeti háttér húzódik meg a nagykorú konfirmáltak hitélete mögött, mely családi szálak­ból szövődött. Imádkozzunk, hogy testvéreink épüljenek be e gyülekezeti életbe. Legyenek az élő Krisztus élő hitű hírnökei Sopronban és Balfon, Magyaróváron és Zalaegerszegen, vagy ahová ke­ríilnplf plptnlf enrán I ________________________________________

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom