Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-05-14 / 20. szám
Evangélikus Élet 1995. mAjus u. A kultikus orgonahang az Isten előtti meghajlás jele A téli kántorképző tanfolyam vizsgája Gáncs Aladár 1952 és 1978 között szolgált orgonista-lelkészként Nyíregyházán. Idén, böjt ötödik vasárnapjának estéjén az ö hangversenyével indult újra az az egyházzenei áhítatsorozat, amelyet 1969-ben kezdett el „Orgonafélóra” címen, hétfő esténként, havi rendszerességgel. Később a nagytemplomi orgona átépítési munkálatai miatt szüneteltetni kellett. E hagyományt felelevenítő előadáson Frescobaldi, Muffat, Walther, Pachelbel és Bach műveket játszott. Az istentisztelet után rövid beszélgetésre kértem, hogy néhány személyes és szakmai jellegű kérdést feltehessek neki. Mire jegyzeteimmel megérkeztem, már élénk anekdotázás közben találtam Laborczi Gézáék lakásán. Természetesen a téma nem lehetett más, mint a zene. G. A.: Nem az a zene lényege, hogy egyvalaki kiáll, a többiek meg hallgatják. Az élő zene a lényeg - szemben a gépzenével. S ami talán még ennél is fontosabb: a zene és az élet kapcsolata. Reggel fölkelek: énekelek. Bánatom van: énekelek. Évforduló van: énekelek. A zene nem egy kép, amit csak nézni kell. A zenét mindig újra létre kell hozni, életre kell kelteni. B. L: A nyíregyházi Nagytemplomban a vasárnap esti istentiszteleten átlagosan tizenöthúsz résztvevő szokott lenni. Ehhez képest az a közel háromszáz ember, aki az orgonaestre eljött, szép létszám: sok ez, vagy kevés? G. A.: Amikor hatvankilenc- ben elkezdtem az orgonafélórákat, az első alkalommal huszonötén voltak. Tehát ez a mostani kezdet nem rossz. Később persze ezerre, ezerötszázra is növekedett a létszám. Bizony, olyan hangok is voltak, hogy többen járnak hangversenyre, mint nagyünnepi istentiszteletre. Régebben hittem abban, hogy az egyházi zene önmagában el tudja juttatni az embereket a hitre. Ma már ezt másképp látom. Talán jellemző eset, hogy valaki megállított az utcán: „Aladár bácsi! Isten nem érdekel, de Bachot imádom! Mikor lesz orgonaest?” Sajnos, úgy látszik, lehet Bachot szeretni akkor is, ha valaki nem az Isten hangját keresi benne. De az biztos: egyházzenei kultúra csakis pap és kántor közö^ működéséből jöhet létre. 7; S r‘rr „ ' '■ ' r', Ö VftSL rtCMJOIdYUCFJ 3CTfuO)t*?l . I.: A felújítás jelenlegi szintjén milyennek látja a nagy- templomi orgona állapotát? G. A.: Az egésznek a tervezete neobarokk. Ezáltal Bach-ra, sőt Bach előttiekre is alkalmassá vált. Különösen az az új, harmadik manuál nagyon értékes. Még hiányzik a főmű, az nincs megépítve. A magas szélnyomás persze - sajnos — megmaradt. Viszont az elektromos összeköttetés is jobb, mint a pneumatika. B. I.: Mikor járt utoljára Nyíregyházán ? G. A.: 1987-ben, amikor Nagyváti Pali meghívására a kétszázadik orgonahangversenyen játszottam. B. I.: Hol szokott rendszeresen szolgálni? G. A.: Néha a Deák téren segítek istentiszteleten, esküvőkön, de rendszeresen nem kántorizá- lok, amióta nyugdíjba vonultam. Vidéken egy-egy koncertet néha elvállalok. Aktív koromban évente négy-öt hangversenyt tartottam. Volt néhány lelkész, aki kifejezetten pártolta az egyházzenét. Ők tudatosan hívtak. Olykor előadásokat is tartottam. Egy alkalommal épp Bachról beszéltem. Azzal kezdtem, hogy odaléptem az orgonához, és leütöttem egy moll akkordot, és egy dúr akkordot. A dúr az tiszta, a moll fátyolos. Azt mondtam: Bach így ábrázolja a bűnesetet. A dúr tiszta, vidám, a moll sötét. A szomorúság a bűn következménye. Sokat beszéltem fiataloknak is. A zenei fejlődés csak rajtuk keresztül indulhat el. Persze, voltak, akiknek nem tetszett az egyházzenéről vallott felfogásom. Olyan is akadt, aki azt hitte, hogy én, mint orgonista, nem hihetek Istenben. Sajnos, sok templomos ember véleménye is az, hogy ha valaki orvos, tudós vagy művész, az természetszerűleg ateista. Pedig mindig azt tartottam, hogy a kultikus orgonahang és orgonajáték az Isten előtti meghajlás jele. Amikor Trajtler Gábor búcsúztatott Pi- liscsabán, nagyon jól megmondta rólam: „Gáncs Aladár mindig képviselte, amit igaznak tartott, és nem érdekelte, hogy tetszik-e, vagy sem.” Ez jólesett. B. I.: Adja Isten, hogy még sokáig képviselje, amit igaznak tart! Bartha István Április első napján hathónapi munka eredményességét értékelhettük mindnyájan, akik a fóti Mandák-otthon nagytermében összegyülekeztünk a téli kántorképző tanfolyam vizsgájára. Láthattuk, mennyit haladtak idén azok, akik gyülekezeteink zenei munkájában szeretnének feladatot vállalni. Huszonhat vizsgázó többkevesebb izgalommal várta a megmérettetést. Izgalommal, hisz a családias fóti lelkűiét, a szülők, barátok bátorító jelenléte mellett mégis komoly számadás a vizsga, azzá teszik az ünnepélyes körülmények is, a dr. Harmati Béla püspök vezette vizsgabizottság, a tanfolyamon oktató tanárok s más bennfentosek elvárásai. Ezek az elvárások pedig nem öncélúak: nem kevés ismeretre és gyakorlatra van szükség ahhoz, hogy valaki a gyülekezet sokrétű zenei életébe alakítólag bekapcsolódjon, s majd azt irányítsa. Az első természetesen az énekvezetés, amihez elengedhetetlen az énekeskönyv alapos ismerete. Mint a vizsgán megtudtuk, Makán Hargita tanította énekre a hallgatókat, figyelve arra, hogy ne csak mennyiségileg teljesítsék a vizsgakövetelményeket, hanem éneklésük kifejező, s hangképzésük tudatos legyen. A hangszeres énekvezetés alapjait Kertész Botond har- móniumóráin kaphatták meg a diákok: idén a harmóniu- mot tanuló nyolc vizsgázó közül ketten ún. „Segédkántori bizonyítványt” kaptak, ők jövőre orgonán tanulhatnak tovább. Trajtler Gábor, az orgonisták tanára - és a tanfolyam vezetője - is nagy gondot fordít az énekkíséretek be- gyakoroltatására, emellett egyre több figyelmet kapnak a korálelőjátékok és szabad orgonakompozíciók. Az orgonavizsgán ilyen művekből hallhattunk bemutatót. Kántori oklevelet azok kapnak, Ének a lakótelepen Lakónegyed a város peremén. Tízemeletes toronyházak vigyázzák a település határát. Köztük kistestvérként bújnak meg a négyemeletesek. A betonkolosz- szusok sivárságát csak a tágabb környezete teszi elviselhetővé: körülötte kiterjedt zöldövezet terül el. Ligetek, fenyveserdők, sze- lídgesztenyefák színesítik a tájat, mindössze négy-öt perc járásra a betonrengetegtől. Talán ennek köszönhető, hogy nem csak galambok hada turbé- kol a házak tetején, hanem egyéb madarak sokasága is ide látogat a közeli ligetekből. Már úgy meg- j szokták a lakótelep zaját, a gye- ' rekek lármáját, hogy egészen az emberek közelébe merészkednek. A feketerigók, cinkék, verebek, nyáron a fecskék és a többi madarak otthon érzik magukat a toronyházak között. Télen-nyáron át vendégségbe járnak hozzánk is. Minden áldott nap, reggel és este felé hol egy kis veréb, hol egy feketerigó jelenik meg az erkélyünkön. A felkelő nap első sugarai alig aranyozzák be szobánk falát, máris itt terem a korai vendég. Eleségért jön, majd szomját oltja a neki kitett vizestálkából - azután elkezd énekelni. Énekével köszöni meg az ételt, italt - nem nekünk, hanem Teremtőjének, Akinek gondja van reá is. Csakhamar bekapcsolódik ebbe az Istent dicsérő, csodálatos hajnali kórusba a többi madár is, a feketerigók kara. A házak tetején, a panelpaloták kiugró szögletein állva, a járdát szegélyező fiatal fák ágain ülve, fedezem fel az alkalmi énekkar tagjait, amint több szólamban énekelnek. Istennek kicsi madarai! Köszönjük nektek, hogy éneketek üde hangjával figyelmeztetitek az embereket, mivel tartozunk mi is gondviselő Atyánknak. Emlékeztetitek a napi megélhetés sűrűsödő gondjaiba temetkezett, Isten képére teremtett értelmes lényeket, hogy ne lógó orral, lehajtott fejjel, szomorú ábrázattal kezdjük az új napot, hanem Isten dicséretével, Aki rólunk is - akik sok verébnél drágábbak vagyunk neki -, gondot visel. Ti, kis oktalan énekes- madarak, feketerigók hada, Jézus szavait idézitek fel éneketekkel a Hegyi Beszédből: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” (Mt 6,26.) Aztán napközben elhalkul az ének. Elrepülnek a kicsi dalosok a város határán túl, a szabadba, hogy ott dicsérjék naphosszat Teremtőjüket. De amikor a bíborszínű nap alábukni készül az ég tengerébe, s aranyló sugarait a toronyházak ablakainak százai tükrözik vissza, már ismét megjelennek madaraink a lakónegyed házai között. Megint ideszállnak az erkélyekre, ahol eleséget találnak - aztán elkezdenek énekelni. Csakhamar rázendítenek társaik is, énekelik együtt az esti dicséretet. Hálát adnak az elmúló napért Annak, Aki egész napon át gondjukat viselte. Megint csak minket szégyenítenek meg, a „teremtés koronáit ?” Hol késik a mi énekünk ? Esti istendicséretünk és hálaénekünk az ajándékba kapott, elmúló napért, hogy Isten megtartott, megőrzött minket?! „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reálok!" (lPt 5,7.) Lassan leszáll az est. Elcsendesedik a lakótelep, elhallgat a gyerekek lármája. Az emberek vacsorához készülnek, egyre többen kapcsolják be tévékészüléküket. De odakint még most is hallatszik néhány kis feketerigó dala, amint több szólamban énekelnek, s felelgetnek egymásnak. Ők még mindig nem unták meg a hálaadást... Cantate vasárnapja van. Isten szólít fel ma bennünket: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett... Vígan énekelj az Úrnak te egész föld, harsanjatok fel, örvendezzetek és zengedezzetek!" (98. zsoltár.) A tél elmúlt, s immár bővült a feketerigók téli kórusa a pacsirták és a többi énekesmadarak csodálatos énekével, mely betölti az erdőt, mezőt, az egész tájat. Még hozzánk is behallatszik zengő énekük. S ugye tudjuk, hogy egyetlen nap sem hagyják abba a dalolást! Sőt, még az esőben, rossz időben sem szűnnek meg énekelni. Az lehetetlen és természetellenes, hogy csak mi hallgatnánk?! Hát a mi ajkunk és szivünk is énekelje Teremtőnk és gondviselő Atyánk dicséretét és a hála himnuszát! Ne csak Cantate vasárnapján... Szerdahelyi Pál akik magabiztosan kísérik valamennyi énekeskönyvi énekünket, s istentiszteletre alkalmas középnehéz orgona- műveket is játszanak, melyek alapján azután önállóan is tudnak készülni a rendszeres szolgálatra. Az értő zenéléshez szükséges elméleti hátteret adja meg és a tudatos hallásfejlesztést szolgálja a szolfézs és zeneelmélet nevű tantárgy, amit nagy szeretettel és nem megalkuvó kitartással tanított Csernyik Réka. Az ő munkájára építhetett Fűke Veronika, aki a többszólamú kórusművek hangszeres megszólaltatását gyakorolta a végzősökkel, így készítve „elő a karvezetői munkát. Ők ketten már két héttel korábban megtartották tantárgyaik vizsgáját; láthattuk akkor, mennyire komolyan veszik e munkát, s mennyire át is adják a rendszeresség szeretetét. így a nyári tanfolyamon majd lehetőségük lesz az oklevelezőknek énekkar előtt vezényelve bizonyítani karvezetői tudásukat is, teljessé téve evvel oklevelüket. Az április 1-i vizsgán tizennyolc orgonistát hallottunk, közülük négyen kántori bizonyítványt kaptak, és heten teljesítették idén az oklevélhez szükséges szintet: Horváth Ferenc (Hidas), Kovács Bea (Csővár), Kovács Gabriella (Bp. Rákoshegy, Peskó György tanítványa), Németh Csaba (Ajka, a Bartók B. Ze- neműv. Szakközépisk. tanulója), Rezessy Dorottya (Ve- csés), Szöcs Tamás (a brassói zeneműv. szakiskolából) és Varga Katalin (Csurgó). Sok- felől érkeztek, s sokfelé mennek, kit merre hív a szolgálat. Egyikük-másikuk tán hivatásos muzsikussá válik, mások-megalapozott tudású, amatőrként pezsdítik valamelyik templomunk zenei életét. Fótról azonban nem szakadhatnak el: a nyári tanfolyamokon feladatot vállalva, vagy a következő télire to- vábbképzősként visszajárva (idén ilyenre is volt örömünkre példa), vagy a Man- dák-kórus tagjaként rendszeres énekkari munkát vállalva ide kötődnek, s ha így nem is, az együtt tanulás szeretetkö- zösségét emlékeikben hordva, tagjai maradnak a kántorképzősök elkötelezett csapatának. Bence Gábor AUSZTRÁLIÁBAN JÁRTAM (4.) Melbourne Melbourne Ausztrália második legnagyobb városa, Viktória állam fővárosa. Lakóinak száma 2,6 millió. Nevezik a „legangolosabb” városnak is. Szigorúan őrzik az angol hagyományokat. Külső jele ennek, hogy az utcákat Angliából importált fákkal, cserjékkel szegélyezik. Sok az elsőgenerációs, háború után idetelepült angol család is. Fekvése nem olyan szép, mint pl. Sidney-é, távolabb is fekszik a tengerparttól, mellyel a várost átszelő Yarra folyó köti össze. A belváros, melynek széles, egyenes útjai sakktáblaszerüen szabályos négyszögekre osztják azt, hasonlít bármelyik európai nagyvároshoz. Sok a múlt századi négy-hatszintes épület. De ugyanakkor egyre több csupa üveg, csupa beton, modern, magas épületet is jócskán találunk itt. Itt van a tőzsde, a bankok világa, az üzleti élet központja. A belváros büszkesége a Viktória Művészeti Központ. 140 méteres karcsú tornya emlékeztet az Eiffel toronyra, lassan a város szimbólumává válik. Színházak, képtár, kiállító termek vannak itt egyetlen hatalmas épület- komplexumban. Ide tartozik a Concert Hall is, a remek akusztikájú, 2500férőhelyes hangverseny csarnok. Barátaimmal itt néztük meg a nálunk is jól ismert rock operát: a Jézus Krisztus Szupersztárt, nagyszerű előadóművészek tolmácsolásában. A belváros kőrengetegét ellensúlyozza a rengeteg sok park, pihenőhely, ahol alkalom van a sportolásra is. A lepnapvnhh P7.pk körül n Viktórin nnrk _mp/v két tet ősnek. A pihenést, felüdülést kereső városlakók nyugalmát veszélyeztetik az egyre többször megrendezésre kerülő motorversenyek a park területén. Jobban megismertem az úgynevezett elővárosokat, melyek Melbourne-t körülveszik, és hatalmas ütemben terjeszkednek minden irányban. Vendéglátóm elmesélte, amikor egyszer kirándultunk, hogy ahol ma négysávos autósztrádán halad a forgalom és üzletközponttal, iskolákkal, templommal, sportlétesítménnyel tökéletesen ellátott tágas családi házakból, ápolt kertekből álló lakónegyedeket látok, ott 20-25 éve még erdőségek voltak. Ide jártak ők gyermekeikkel kempingezni nyaranta. Mindebből arra következtettem, hogy az általam ismert útikönyv adatai, melyek a nyolcvanas évek helyzetét tükrözik, már nem mindenben helytállóak. Ott azt olvastam, hogy Melbourne alapterülete ötven szer hatvan kilométer. Viszont, ha hinni lehet magyar barátaimnak — és miért ne lehetne, hiszen 82 óta élnek ott - akkor a város ma egy Győrtől Szolnokig terjedő alapterületen fekszik! A városban van ugyan villamos- és autóbusz-forgalom, de ez egyrészt nem jut el mindenhova, másrészt hétvégén szinte teljesen leáll. A közlekedésben nélkülözhetetlen az autó. Mégpedig nem is egy autó. A házak előtt, vagy a garázsban családonként két, három autó is áll. Lelkesen próbáltak arról meggyőzni, hogy ez mennyire nem luxus, hiszen a benzin nagyon olcsó (!). És valóban: munkahelyre, templomba, más alkalomra eljutni, baráti kapcsolatokat ápolni a nagy távolságok miatt kocsi nélkül szinte lehetetlen! Be kell vallanom, hogy ez a hatalmas város méreteivel, forgalmával, másságával idegen maradt számomra. Az volt jó, hogy felfedező utóimról mindig vissza tudtam térni a konferencia otthonos, sok élményt adó légkörébe, vagy új barátaim meleg, családias otthonába. Keveháziné Czégényi Klára FELNŐTTEK KONFIRMÁCIÓJA (III.) A gyülekezeti háttér Mpm fipvplmpn Hviil hagyni Vingv akik vállalolyan családi körből kerültek ki, ahol legalább egy valaki (szülő, vagy nagyszülő) egy gyülekezetnek valamikor aktív tagja volt és ma is az. Erre tehát Isten iránti hálával lehet és kell gondolnunk nemcsak a nagykorú konfirmáltaknak, hanem a lelkésznek és gyülekezetnek is. Amikor tehát a mindenkori konfirmációnak, oktatásnak az egyik döntő célja, hogy a fiatalok „beépítése a gyülekezet életébe” megtörténjen, nem feledkezhetünk meg a feléje vezető első lépcsőről, amelyre éppen a gyülekezet életét ismerő, valamikor abban résztvett, vagy ma is benne élő családtag rásegített. Ez akkor is úgy van, ha a döntő indítékot a lelkészektől váija netán a szülő: „Beszéljen vele, mert gyermekem, aki pedagógiai munkájában túlórázik, még erre a pásztori biztatásra vár”. Erről a gyülekezeti hátvédről kutatok életük könyvében. Egy gyógypedagógus keresztelési helye: Kötésé. Számomra kedves gyülekezet, mert 40 évvel ezelőtt, mint szárszói missziós lelkész, a Balaton déli partjáról oda vittem konfirmálni első konfirmandusaimat. Konfirmandusom nevében egy ugyanolyan nevű volt hűséges presbiterem „jön felém” a múltból, kinél (Szóládhegy) istentiszteletet tartottam. Magdi szülei ugyan Siófokon élnek, ahol született, de úgy tűnik, hogy Kötcse gyülekezeti vonzása a keresztségé- ben is megnyilvánult. Munkatársa Katalin, aki őt is ide hívta a konfirmációi előkészítésekre és aki hűségesen vett részt az alkalmakon, Sopronhoz kötődik születésével, keresztsé- gével, házasságával, munkakörével. Édesanyján keresztül az ágfalvi evangélikusság gyökereiből hordozza az örökséget, apai vonalon a nagyszülői ág hordozza az evangélikus hagyatékot. De nem tévedek, ha azt mondom, hogy édesanyja egyháza iránti kötődése - német fordítói szolgálatában is - jelentette a döntő indítást konfirmációjában. A konfirmandusok női láncolatának egyik erős szeme: Ágota. Nehéz volt bevonni, mert szinte nem tudtunk megfelelő időpontot találni a túlzsúfolt pedagógiai lekötöttsége miatt. Ez csak úgy sikerült, hogy édesanyja besegített, helyettesített, aki egyébként imádságos hátvédként a gyülekezetét is képviselte, mint a helyi Luther-Szövetség „lelki motorja”. Lehet, hogy Ágota életében is hosszú volt az út Szegedtől (ahol keresztelték) Sopronig, de közel volt hozzá az Ur mindkét helyen! Két nnnkatpstvérről sem fpleHke7hetiink ül Kntiszteleteken (úrvacsorái) nem egyszer mondotta: De jó lenne, ha... Aztán érlelődött a tengerentúliak imádságával és látogatásával, amikor a nagymamát testvére és lelkész-sógora látogatta, akik a soproni gyülekezet számára egy 24 játékharangbők,,zenegépezetet” közvetítettek amerikai testvérek adományaiból. Áldjuk Istent ezért a gyülekezeti háttérért, amely országhatárokat is átíyel és az utódokat a hitben való megerősödés forrásához:^Krisztushoz vezet! Patríciától sem szabádhallgatnunk, aki közvetlenül a konfirmáció előtt kergsztségberi részesült és Balfról származik, ahol az l^ífköT kitelepítés előtt szép gyülekezet volt. Édesanyja özvegyen nevelte leányát, aki mint bolti eladó, szeretne lelki-hitbeli töltést kapni,\mellyel az embereket, akik hozzájönnek, Isten megváltott teremtményeinek tekintse, kiket kedvesen lehet fogadni és kiszolgálni. Eszter a soproni egyetem hallgatója és Mosonmagyaróváron részesült keresztségben. Nagyapjával többször látjuk a soproni templomba istentisztelete^ ken és így született meg a konfirmi' cióvágya és kérése. A nagyapa unoka- és gyülekezetszerető, közvetítő szolgálatát Urunk bizonyára megáldja. Eszter meggyőző kedvességgel nyilatkozott a soproni Panorámarádióban a felnőtt konfirmációról. A fiú-csokor két (aga: Zoltán és Attila, testvérek. Mindketten frissen kereszteltekként térdeltek a konfirmációi és úrvacsoral oltár elé. Sopron régi evangélikus családjából származnak apai illetve nagyanyai vonalon. Sajnos, a nagymama nem tudott az ünnepen részt venni, de meghallgatott imádságáért otthon könnyek között is áldhatta az Istent. A Benjamin-konfirmandus: Zoltán. Zalaegerszeg bölcsője ringatta és második éve tanítványom az Erdészeti Szakközépiskolában, melyet az evangélikus Róth Gyuláról neveztek el. Zoltán ökumenikus nyi- tottságú fiatalember, aki résztvett a legutolsó Taize-i találkozón Párizsban. Egy albát is kapott, melyben az egyik imaheti alkalmon igeolvasással szolgált. Nos, gyülekezeti háttér húzódik meg a nagykorú konfirmáltak hitélete mögött, mely családi szálakból szövődött. Imádkozzunk, hogy testvéreink épüljenek be e gyülekezeti életbe. Legyenek az élő Krisztus élő hitű hírnökei Sopronban és Balfon, Magyaróváron és Zalaegerszegen, vagy ahová keríilnplf plptnlf enrán I ________________________________________