Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-07-30 / 31. szám

Evangélikus Elet 1995. július 30. j jt)5 GYERMEKEKNEK F I ATAL O K N A K BIRTALAN FERENC Ha a Dédi Nagymami mondta, Mama sem volt egy „földreszállt angyal”. Hogy Nagymami milyen volt, nem tudom. Nem ismertem a Dédit. OLIVÉR ÉS A JÓISTEN FERI BÁCSI JÁTÉKAI Az öreg pék Az uszodából hazafelé Olivér mindig elhalad egy olyan kert előtt, ahol a rózsaágyásban karók állnak, nagy piros és kék üveg­golyókkal a végükön. Valahányszor megpillantja az üveggolyó­kat, mindig az öreg péknéni jut az eszébe. Az ő kertjét is hason­ló üveggolyók díszítik, de nem csak pirosak és kékek, hanem aranyszínűek is. Ilyenkor Olivér mindig elgondolkodik, ne tegyen-e egy kitérőt az öreg péknéni felé. Egyszer egy ködös novemberi napon rászánta magát. A pék egy távolabbi lakótelepen lakik, ahol - noha minden ház egyfor­ma - Olivér felismeri a kerteket. A rózsafákat szalmába öltöztet­ték a hideg ellen. A piros, kék és aranyos üveggolyók idegennek és titokzatosnak tűnnek. Olivér becsönget a kapun. Nagysokára kinyílik egy ablak, kinéz az öreg péknéni, egy kendő van a fejére csavarva. „Te vagy az, Olivér?” „Igen”, feleli Olivér. „Kezitcsókolom. Hogy tetszik lenni?” „Közepesen”, mondja a péknéni. „No mit szeretnél?” „Én? Hogyhogy?” kérdezi Olivér. „Hát hogy becsöngettél”, mondja a péknéni. „Csak azt szerettem volna tudni, hogy tetszik lenni”, mondja Olivér. Az asszony igen csodálkozva néz. „Ja vagy úgy”, mondja. „Na még ilyet... Hát hogy lennék... Hi­ányzik a bolt, a friss zsemle illata. És a beszélgetés az emberek­kel. De a fájós derekam, meg a fájós lábaim... Már nem bírnám ki a sok ácsorgást. És a fiatalok nem engedik, hogy tovább gyö­törjem magam.” Olivér bólogat. A „fiatalok” alatt a néni a gyerekeit érti, akik Olivér szemében viszont már elég idősek. „Édesapámnak hiányzik a néni diós kiflije. Azt mondja, sehol nem kapni már olyan diós kiflit, mint korábban magánál.” A péknéni örül. „A fiatalok inkább sós süteményekre specia­lizálódtak”, mondja. „Sokfélét csinálnak, különösen apró süte­ményeket. Ismered a Szezám-ropit??” „0 igen, a Szezám-ropi”, mondja Olivér, „az igazat megvall­va, nekem az ízlik a legjobban.” „Az az én receptem”, mondja a péknéni. „Én ajándékoztam a fiataloknak. Te, én kezdek fázni, ha sokáig állok még itt az ab­laknál. Add át üdvözletemet a szüleidnek. Köszönöm a látoga­tást. Kedves volt tőled.” Olivér is észreveszi, hogy a köd sűrűsödött. Az üveggolyók színei is egész tompák, alig látszanak. Sietve igyekszik Olivér ha­zafelé. „Te, Jóisten”, mondja magában, amíg a ködben lépked, „tu­dod, min csodálkozom? Azon, hogy azt gondolta, akarok tőle valamit.” „Már hozzá van szokva”, mondja a Jóisten. „Az emberek leg­inkább akkor jönnek, ha akarnak valamit. Ismerem ezt. Velem is hasonló a helyzet. Rám is sokan csak akkor gondolnak, ha kérni akarnak tőlem valamit.” „Ez kellemetlen”, véli Olivér. „Először is, hogy így van. Má­sodszor, hogy a péknéni hozzászokott ehhez, és ez így természe­tes neki.” „Most már nem így természetes neki”, mondja a Jóisten. „Most már tudja, hogy másként is lehet, mivel te meglátogat­tad.” „Tálán”, véli Olivér, „talán ő is benéz most majd valakihez, akit már régóta nem látott. Csak úgy. Anélkül, hogy valamit akarna tőle.” „Ebben a ködben biztos nem mozdul ki otthonról”, mondja a Jóisten. „Telefonálni fog. Az ugyanolyan jó dolog.” Kakukktojás Korábban már megismerhettétek ezt a játékot. Összetartozó dolgok között kell rábukkanni arra az egyre, ami nem tartozik közéjük. A sorozatban három alkalommal kell majd megtalálnotok, mindig négy dologból, hogy melyik az, amelyik nem illik a másik három közé. És hogy mi köti össze a három másikat? Nos az, hogy mindhárom egyazon bibliai történetben szerepel. Segítségül elárulom, hogy evangéliumi tör­ténetekről van szó! Beküldendő hétről-hétre a ka­kukktojás, vagyis az a negyedik szó, amely nem illik a másik három közé. De ez még nem minden! A kakukktojások alapján ugyanis rá lehet bukkanni egy olyan történetre, melyből a három hét folyamán megtalált „kakukktojás-szavakat” vettem. Ez a törté­net - annyit elárulok -, Máté evangéliumában talál­ható. (Márknál és Lukácsnál is olvashatjuk, de a leg­könnyebben Máténál ismerhettek rá.) A kakukktojá­sok megtalálásáért felkínálok hétről-hétre egy-egy pontot. A plusz történet kitalálásáért pedig annál több pont jár, minél hamarabb bukkantatok rá. Bo­nyolult? A leírást olvasva talán. De játék közben azt hiszem, minden világossá válik. Lássuk most az első négy szót, melyből az egyik kakukktojás. De melyik? Még csak annyit, hogy a megfejtést legyetek szívesek keddig postára adni! horog szikla hal pénz Bibliai „ki-kicsoda” Amikor véget ért a fenti nevet viselő sorozatunk, feltettem néhány kérdést Arra biztattalak bennete­ket, hogy tegyétek próbára emlékezeteteket, és küld­jétek be a helyes válaszokat. Nagy örömömre érkez­tek is megfejtések, mégpedig a következő olvasóink­tól: Donáth Ferkó (Ózd); Fancsali Ifjúsági Kör, Illés Adél (Egyházasdengeleg); Kardos Anita (Fancsal); Zalán Péter (Budapest). Mindnyájatoknak gratulálok!!! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyünk, Petőfi u. 359. Búcsú Miskolczi Margit zongoraművésztől A költő sorai ju-\ tottak eszembe, amikor a kedves jóbarát gyászjelen­tését forgattam ke­zemben. Hihetet­lennek tűnt, mint a legtöbb közelről érintő halálhír első pillanatban. És hirtelen kavarog­nak, egymást vált­ják az emlékképek: találkozások a Liszt Ferenc Társa­ságban, utazások a zene birodalmá­ban s az ő saját, feledhetetlen hangversenyei, meghitt be­szélgetések életéről, mely annyira eltért ifjúkori álmaitól, szép terveitől. - Mennyit áthúztak azok a nem szeretem évtizedek. Szerénysége, hite nem hagyta lázadozni, lelki harmóniája a zenéhez vezette, görög-latin műveltsége irányt mutatott neki a feladatkeresésben, a célkitűzés­ben. így jutott el a magyar nyelv, az „édes anyanyelv” szolgálatához. Miskolczi Margit zongoraművésznő, Kazinczy- díjas középiskolai tanár, az Anyanyelvápolók Szövetsé­gének elnökségi tagja magyar-latin-görög szakos tanár­nak készült. Tízéves korától járt a Zeneakadémiára, de hatéves korától már mindent lejátszott saját kísérettel. „Már tudtam transzponálni, amint zongorához ültem. Dohnányi azzal engedett mindig át, hogy „a transzponá­lás kislányt fel kell venni tovább”. 1950-ben kerültem ki, 1949-ben elvégeztem a tanárképzőt is a legmagasabb pontszámmal, a következő évben mint művész búcsúz­tam az Akadémiától. Működési engedélyt is kaptam” - olvasom egy korábbi feljegyzésemben. Máskor elmond­ta, hogy „amikor a Pázmány Péter tudományegyetemet elvégeztem, mint magyar-latin-görög szakos tanár, ze­nei gimnáziumba kértem magam. Később ezekre a nyel­vekre nem volt szükség, az 50-es évek elején elvégeztem az orosz nyelvszakot... ” A zenei gimnáziumban az énekkarral is foglalkozott, később beiratkozott a Pedagógus Kórusba, ahol a kar- materi feladatokat is elsajátította. A zenei gimnázium­ban első évben latint, kémiát és magyart tanított. Később a zenei gimnáziumban közölték vele, hogy a görög és la­tin holt nyelv, magyartanár pedig sok van. Ekkor jelent­kezett az orosz egyetemre, nyelvész akart lenni. Annak idején Zsiray professzornál tanulta a nyelvészetet, dok­tori disszertációját a finn-ugor nyelvészetből készítette. De az avatása elmaradt, mert a friss forint idején nagyon sokba került, s az óriási pénzösszeget a villamoson ellop­ták tőle... Ekkoriban került egy szakközépiskolába, ahol magyart, gyorsírást és gépírást tanított. A magyar nyelv­óra hatása alatt megalakították a „Magyarán szólva” klubot 1976-ban a rádióban Grétsy László szerkesztésé­ben - egy ünnepi műsorban tanítványai kerültek a mik­rofon elé. A megindult Beszélni nehéz sorozatban tanít­ványai sokszor nyertek könyvet, szerepeltek, később ő maga is állandó szereplője lett a műsornak; Péchy Blan­ka leghűségesebb segítője, munkatársa. A legutóbbi évti­zedben a zene világa, zongorája és az „édes anyanyel­vűnk” szolgálata tette széppé, tartalmassá életét. Július 4-én az evangélikus egyház szertartása sze­rint, a Farkasréti temetőben búcsúztatták és. július 6-án a soproni evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Sokoldalú, nagy felkészültségű tanár, művész volt - emléke szívünkben, sokak szívében to­vább él. Schelken Pálma , J^j, hova lettek a zongorás estek, a végtelenből hova-hova estek?” (Kosztolányi Dezső) Zenei tábor Szákszenden Hála legyen Istennek, hogy ne­künk adta a zenélés, éneklés cso­dálatos képességét, hogy az ő di­csőségét hirdessük vele! S övé le­gyen a hála azért is, hogy ezzel a képességünkkel szolgálhattunk egy héten keresztül Szákszenden, a Fejér-Komáromi Egyházmegye zenei táborában. A mai gépekkel zsúfolt világban egyre ritkábban hallhatunk élő ze­nét, szívből jövő énekhangot. Az emberek, talán egymástól tartva, inkább magukba fojtják érzései­ket. Régebben nem így volt, hiszen öröm és bánat, de az Isten iránti hála is az éneklő szájakon elevene­dett meg. így születtek meg a Zsoltárok is. Az ének is lehet ima, mert szí­vünket Istenhez emeli. Ez volt a legfontosabb, amit igyekeztünk megéreztetni a gyerekekkel az egyhetes zenei táborban, amely jú­nius 11-től 18-ig tartott. Mind­annyian tapasztaljuk, hogy egyre többen „felejtenek el” énekelni, még nálunk, a hajdan „éneklő egy­háznak” nevezett evangélikusok­nál is. Az ének és zene pedig még inkább az egész ember: gondola­tok és érzések imádsága lehet, 'mint a szavak önmagukban. Gép­zenével, hangszórók zajával nem pótolható az élő zene és éneklés, amely Isten különleges ajándéka! Az is igaz azonban, hogy a zene „alapállása” a csend. Ez az, ami gyakran hiányzik belőlünk, főként az Isten előtti megállás, csendben maradás; ezért a.zene is ritkán szó­lalhat bennünk. Éppen ezért nagy öröm volt lát­ni és átélni, hogy az együtténeklés valóban képes volt megnyitni a résztvevő gyermekek és az őket ta­nítók szívét Isten felé. Eleinte né- hányan vonakodtak ugyan, de ami­kor végre - gyakran egymást no­szogatva - belekóstoltak az ének­kari próbán az együtténeklésbe, egyre több fal, gát omlott le köz­tünk. A vasárnapi záró istentiszte­leten mindannyian örömmel, lel­kesen énekeltük táborunk „indu­lóját”. Örvendjetek, vigadjatok, mert ím, az Úr feltámadott... Éppen az együtténeklés, zenélés segített minket még jobban meg­érteni Pál apostol szavait a Római levélből: „Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tag­nak ugyanaz a feladata,- úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. ” Róm 12,4-5 Legfőbb „hangszerünk”, az énekhang mellett harmóniumjáté- kot is tanultak a gyerekek a Korál- iskolából, a haladók pedig a Korál- könyvből. A zenei tábor egyik fel­adata hagyományosan a fóti Kán­torképzőre való előkészítés, ami látható a gyerekek életkorában (10-14 év), a tananyagban, az órák és gyakorlók beosztásában is. Az egyéni órák mellett csopor­tos foglalkozásokon is részt vettek a gyerekek: szolfézs, énekkar, va-j lamint az újdonságnak számító ka­marazene és egyházzene-történeti előadások színesítették a napiren­det. A gyerekek a vártnál is komo-1 lyabban készültek az előadások anyagából összeállított versenyre és az énekversenyre is, amelyen az addig megtanult gyülekezeti éne­kekből kellett énekelniük. Jó volt hallani a tiszta gyermekhangokat, ahogy egyszerű szépségükkel Isten hatalmát és szeretetét hirdetik. A mindennapi lelki kenyérről Ko­vács László lelkész, a tábor vezetője gondoskodott. A reggeli és esti áhí­tatok témája Jézus „Én vagyok...” kezdetű beszédei voltak. A testi táp­lálék elkészítésében, tálalásában a szákszendj: gyülekezet lelkésze, Sel- meczi Lajos és felesége, valamint ve­lünk együtt tanuló két lányuk segí­tett. Köszönjük szeretetüket! A záró istentisztelet végén, az „Áldásoddal megyünk...” éneket énekelve, többen pityeregve kö­szöntünk el egymástól, és köszön­tük meg Istennek, hogy egész hé­ten tanított, nevelt, gyerekeket és felnőtteket, tanulókat és tanítókat egyaránt. Átélhettük, hogy Urunk megáldotta zenetanulásunkat, az ige hallgatását: közösséggé let­tünk. Ha Isten is úgy akarja, jövő­re újra találkozunk! Kása Ildikó Zenével készülünk Isten országába! Június 19-25 között - idén is, mint 1992 óta min­den nyáron - EGYHÁZMEGYEI ZENEI TÁBORT rendeztek Sopronban. A 25 fiatal Sopronból és az egyházmegye különböző gyülekezeteiből érkezett. Örömünkre először volt résztvevő a Vasi Evangélikus Egyházmegyéből, sőt még Orosházáról is érkezett egy testvérünk. Együttlétünket az áhítatok foglalták keretbe. Reg­gelente egy-egy lelkész, esténként 2-2 táborlakó szol­gált. A reggeli áhítatok után számunkra eddig isme­retlen, ritkán énekelt korálokkal bővítettük tudásun­kat, majd kis csoportokban dolgoztunk tovább. Az ál­landó programok közé tartozott a hangszeres oktatás és a kóruspróba, ahol Gárdonyi Zoltán: Új világosság jelenék című korálfeldolgozását tanultuk meg. Az ifjúság figyelmét leginkább az új kézi-harangjá­ték ragadta meg, amit az USA-ból kaptunk ajándék­ba. A 24 harangból a szükséges tizenhárommal, sok gyakorlás után sikerült eljátszanunk egy háromszóla- mú művet. A tábor ideje alatt rendezett „Régi Zenei Napok” keretében három alkalommal hangversenyen vettünk részt. , Szombaton nagy érdeklődéssel hallgattuk Szokolay Sándor zereszerzőt, aki a muzsika szeretetéről beszélt és előadását személyes élményekkel és példákkal is alátámasztotta. Az érdekes és tartalmas előadások mellett énekek, játékok tették vidámmá az együtt eltöltött hetet. Utolsó délutánunkon a vasárnapi istentiszteletre készültünk fel. Az ünnepi istentiszteleten Hanvay László győrújbaráti lelkész hirdette az igét a gyüleke­zetnek. Á kórus, furulya-quartett és harangjáték mel­lett, szólóének és szólóhangszeres muzsika színesítet­te a záróalkalmat, amely méltó befejezése volt a 4. Egyházmegyei Zenei Tábornak Sopronban. Számomra különösen nagy élmény volt, hogy - éle­temben először - az egyik koráit orgonánkon megszó­laltathattam az istentiszteleten. Jó volna, ha Isten se­gítségével a jövő nyáron minden eddigi résztvevővel újra találkozhatnánk. Már most hívjátok barátaitokat a következő táborra! Pityer Gabriella Berzsenyi Líceum, III. osztály Csodakürtök Az egyik legjelentősebb liturgikus zenét, Verdi Ré- quiemjét első ízben vették lemezre historikusok. John Eliot Gardiner előadását a Philips adta ki idehaza is. Az elmúlt évtizedekben széles körben elterjedt a kor­hű hangszereken, amennyire lehet, eredeti modorban való muzsikálás, ám ilyen messzire - időben - még nem mentek a „régi zenéktől”. Tuba helyett a mára feledésbe mérült cimbassót hall­juk. A fúvósok szép játéka sok helyütt vonja magára fi­gyelmünket. Az eredeti dinamikát is meg akarták őriz­ni. „Csodakürtök zengenek meg” - énekli a kórus, zúg­ják kürtök, trombiták - s úgy, ahogy Sík Sándor fordí­tásában Celanói Tamás mondja: „Sírok éjén átremeg­nek”. Fantasztikus, de ára is van: a hol hangos, hol halk lemez hallgatásához kastély zeneterme kellene. Akiért a Requiem szólt a milánói bemutatón: Ales­sandro Manzoni olasz forradalmár költő. S akiért ezt az előadást mindenképp érdemes meghallgatni: Anne Sofie von Otter svéd mezzoszoprán. Gyönyörű, lágy, telt hangja minden pillanatban lenyűgöző. Különösen az „Én szegény, ott mit beszéljek... ” kezdetű részben és az Offertoriumban, ahol Gardiner is mintha szárnyra kapna. A lemez legszebb pillanataira lelni ezekben a tételekben. Micsoda kifejezőerő rejlik „a pokol bünte­tésétől” szavakban! Ihletett pillanatok jönnek s egy­szerre szárnyal a zene. Sokszor nem szárnyal. Ezért okoz némi csalódást az előre oly érdekesnek ígérkező előadás. Nincs ben­ne elég lendület, ami elvben nem is volna baj: Gardi­ner valószínűleg kerülni akart mindent, ami teátrális, lévén szó halotti miséről. Ám nem érzem, hogy külö­nösképp ünnepélyes volna, vagy megszentelt levegő lengenq Jcörül. El tudok képzelni minden operaszerű­séget riélkülöző, meghitt templomi légkört sejtető előadást is, bár valamiről nem szabad elfeledkeznünk. Akiért a zene szólt volna, ha Verdi eredeti terve meg nem hiúsul: Rossini. Operakomponista, akárcsak Ver­di. Milyen az ő Stabat Matere? Mint egy opera. És nem hiányzik belőle az igazi vallásos érzés sem, hi­szen ez itáliai vallásos zene, itáliai ember meditációja. Említhetnénk Rossini másik egyházi művét, a hűvös, kis templomok már-már félelmetes csendjét idéző Kis Ünnepi Misét is, ám ez, már csak a két mű apparátu­sára való tekintettel is - itt nagyzenekar, amott két zongora és egy harmonium -, messze esik Verdi Re- quiemjétől... Bár itt-ott csodálatos pillanatok bújnak meg benne, kellő vivőerő híján mégsem olyan eredeti ez az elő­adás, jnint Riccardo Mutié a Scalából - pedig az aztán igazán teátrális! Cimbasso ide vagy oda. Mert kevés­bé fontos, mint egy basso profondo: egy igazi mély basszus. Hátborzongató hanggal: „Ha a szavak zava­rodnak... ” Mint Martti Talvela, Nicolai Ghiaurov vagy Sámuel Ramey, De nem Alastair Miles. Szépen helyt­áll, de éneke olykor erőltetett - épp, amikor ettől a tételtől búcsúzik - vagy nem elégge erőteljes, érces. Ugyanígy lényegesebb a korhű hangszerek felsora­koztatásánál a szólisták első belépésének lendülete is. Lenyűgöző kell, hogy legyen: amire muszáj odafigyel­ni, ami a lélegzetet is elállítja. Kitörés: „ Üram, irgal- mazz! Krisztus, kegyelmezz!" Amikor kitör az ember­ből az imádság. Akárcsak a „Ments meg engem, Uram..." kezdetű tétel elején. Luba Orgonasova, a szoprán mindkét helyen kívülállónak tűnik: tisztán, szépen énekel, de mintha az istentiszteleten nem ven­ne részt. Egy valahol azonban mégis érezni eredeti olasz hangvételt'és egyszerűséget: az ifjú tenorista, Luca Canonici éneklésében. Tiszta, ugyanakkor nem le­hengerlő erejű hang. Mint egy szép itáliai rajz. Kevés­bé színes, kevésbé monumentális, mint egy olajfest­mény vagy egy freskó, de hamisítatlanul itáliai. Hogy belépése gyenge, arról nemcsak ő tehet, nem volt sod­rás, ami vitte volna. Gardiner lemeze lehetőségeket vet fel, nagyon ma-< gas színvonalon, de az igazán kielégítő megoldásnak híjával marad. Olyan, mint egy idő előtt leszakított gyümölcs. Akad benne finom falat is, savanyú is, de megéri belekóstolni! És teljesen érett gyümölcsként elképzelni. Zaj Balázs I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom