Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-11-19 / 47. szám

Evangélikus Elet 60. ÉVFOLYAM 47. SZÁM 1995. NOVEMBER 19. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 23. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 30 FT Isten az Ő szentélyét nem egyszerre tárja ki előttünk. Sokszor hisszük, hogy már a belsejében vagyunk, pedig még csak az előcsarnokban ácsorgunk. Linné A TARTALOMBÓL HÁLAADÁS A 250 ÉVES KISTEMPLOMBAN EVANGÉLIZÁCIÓ NAGYTARCSÁN KISKŐRÖSI PROTESTÁNS NAPOK Az ünnepi közgyűlés elnöksége Nagykanizsán Hiányaink és veszteségeink rész Istenképünk válsága i Azt nem állíthatjuk, hogy nincsen világképünk, em­berképünk, csak azt, hogy mindez redukcionista.. Az­az nem hiányzik, csak hiányos! Egyoldalú, egyik eset­ben sem a teljes valóságot öleli fel, s erre tanítják a gyermekeinket is. A világképünk materialista (anyag­elvű), vagyis csak ezt a felölünk „szabad szemmel” látható, érzékelhető valóságot vagyunk hajlandók észrevenni, az odaát minden jelzés ellenére is letaga­dott valóság (mintha borús időben jogosan tagadnánk a nap létét). Ennek a világképnek hívei mindent az anyagra redukálnak, s olyan tulajdonságokkal ruház­zák fel azt, melyeket korábban Istennek tulajdonítot­tak, pl. örökkévaló, végtelen, életet teremtő. Az em­berről alkotott felfogás sem lehet semlegesen közöm­bös, mert minden el-kép-zelésnek konkrét, történel­mileg lemérhető következménye van. Az ember ese­tében pedig a ráció (ész) túlértékelése történt, s ami nem tartozott a ráció keretébe, azt nem is voltak haj­landók létezőnek elfogadni, vagy ha kényszerűségből mégis regisztrálni kellett a létét, akkor is roppant pressziók béklyójában történt mindaz. így az egyik probléma lett az akarat figyelmen kívül hagyása, a másik az emóciók értékének a tagadása. De az ember pneumatológiai dimenzióját egyáltalán nem akarta és nem is tudta figyelembe venni ez a redukcionista gondolkodásmód, hanem átalakította: az ember nem más, mint... Komoly krízis figyelhető meg korunkban az isten­képpel kapcsolatosan is. Függetlenül attól, hogy már az otestamentumi Bibliánk is szigorúan tiltja az isten­képek, szobrok, faragott képek alkotását, de az kike­rülhetetlen, hogy lélektani síkon ne alkosson képet Is­tenről az ember. Függetlenül attól is, hogy elméletileg tisztában kell lennünk Isten valóságának a gyakorlati felfogásával, vagyis Őt soha semmilyen körülmények között nem érzékelhetjük úgy, mint egy tárgyat, ob­jektumot, ennek ellenére mégis mindenki alkot ma­gának Istenről valamilyen képet. Ennek egyszerű bi­zonyítéka az, hogy az istenhitre vonatkozó kérdés esetén lényegében mindenki tudja, miről, kiről van szó, s azonnal tudja a választ, hogy igen vagy nem. De ha pl. azt kérdezzük, hiszel-e a „muvutrizmusban”, a felelet tudakozó kérdés lesz, hogy mi lehet az. Ez a tény azt is magában foglalja, hogy van bennünk egy érdekes, nem elhanyagolandó pont, csak a képszerű­ség értelmében, egy érintkezést pont az istenténnyel. Ennek ellenére nagyon komoly válságban van ko- , runkban kortársaink szívében, fejében az Istenről al­kotott kép. A tételem viszont az, hogy az istentagadás (ateizmus) okai között lényeges szerepet játszik a ha­mis, téves, torz istenkép. Hivatalomnál és hivatásomnál fogva nem kevés al­kalom adatik ateistákkal való beszélgetésre. Mindig óvakodom a vitától, de nagyon érdekel, hogy a hitet­lenségnek mi az oka. Nem kevés esetben találkozom téves, alkalmatlan istenképekkel. Sokszor meglepett már, hogy művelt, értelmes beszélgetőpartnerek mennyire hamis, téves képet tudnak Istenről kreálni, s kijelentik, ők ebben nem hisznek. Ennek egyik leg­súlyosabb - vagy legsúlytalanabb - formája a felhők fölött óriási széken trónoló, nagy szakállú öregúr-ta- nít óbácsi, aki lesi földi csemetéinek rendetlenkedé­sét, és megbünteti őket, ha rosszalkodnak. Mérnök is­merősöm hadarta ezt egyszer el, s kijelentette, ő eb­ben nem tud hinni. Éppen ennek a példának a segítségével érzékeltet­hetem kellőképpen, hogy érdekes - egyben szomorú - jelenségnek vagyunk a szemtanúi. Szellemtörténeti skizofréniának (tudathasadásnak) lehet ezt nevezni, hogy az egyik oldalon van egy hallatlan technikai fej­lődésünk, ugyanekkor ezzel párhuzamosan van egy nagyon retardált, primitív, rövidzárlatos istenképünk. Ennek nyilván egyik oka az a páratlan vallási teológi­ai műveletlenség, ami ma szép kis hazánkban mérték­telenül fedezhető fel. Már az Ótestamentum korának embere is sokkal színvonalasabb istenképpel rendelkezett, mint a mi korunk embere, pedig sokszor még a vallásos embe­reknél is megfigyelhető ez a leegyszerűsített istenkép, s ha a művelt kortárs ezzel találkozik, akkor követke­zik be a híres egyenlet, hogy a fürdőkáddal a gyermek is kipenderül, azaz a forma miatt a lényeg is elsikkad. Az istenhitről helyesen tanítjuk, hogy a Szentlélek ajándéka, de ez a tétel nem csökkenti felelősségünket kortársaink istenképével kapcsolatosan. Azt is tanít­juk, hogy itt az emberi és az isteni összefonódva tar­tozik össze, tehát az emberi oldalt sem szabad figyel­men kívül hagynunk, legfeljebb óvatosan kell kezel­nünk, nehogy redukcionista módon elhanyagoljuk va­lamelyik oldalt. Nagyon messze csatangol a lényegtől még az, aki pusztán kognitív (értelmi) úton akaifa igazolni az Is­tent (mintha igazolásra szorulna). Az istenképnek nem ez a kognitív forrásból eredő kísérlete a lényeg, hanem a megragadható tettenérhetőség, amely a megragadhatatlan tettenérhetetlenségben jut kifeje­ződésre. Ez pedig paradoxon! Azaz itt a belátásnak van döntő szerepe. Gondolatilag Isten így érhető tetten a következő áthidalásokban: 1. A nemlét és a lét közti végtelen szakadék felett (az anyagvilág nem öröktől fogva van, ma már a ter­mészettudomány is ezt állítja, csak a tudomány egy „nagy robbanásról” beszél, tehát át kellett hidalni a nemlét és a lét közti szakadékot). 2. A lét, mint szervetlen anyag és az élet (!) közti szakadék felett (hogyan, miért milyen erő lépte át a szervetlen anyag és az élet közti végtelen távolságot, ha nem fogadnám el Isten teremtő akaratát). Vagy magának a szervetlen anyagnak tulajdonítok olyan tu­lajdonságokat, mintha Isten lenne, ez pedig mitológia! 3. A (biológiai) élet és a (kreatív) gondolkodás kö­zött is végtelen a távolság, azt is át kellett hidalnia va­lakinek. Az egysejtű élettől a bonyolult, elvont, de kreatív gondolkodásig végtelen a távolság. Az amőba és Kant között át kellett hidalni. Vagy miért kelljen el­fogadnom azt, hogy az egysejtű magában rejti Ein­stein zsenialitását? Majd ezek tetszőlegesen így és úgy szerveződnek, s egyszer csak előttünk áll Einstein. Ezeken a hidakon ott áll az Isten! A hívő ember azt is tudja, hogy ezt a képet nem sza­bad abszolutizálni, csak a lényegét megérteni, hogy szakadékok felett az Isten Szent Lehetőség! Á hívő ember azt is tudja, hogy nemcsak némán áll az Isten a szakadék feletti hidakon, hanem megszólalt. Olyan módon, hogy mi is megérthessük. De ha olykor nehéz­ségünk is van a megértéssel, akkor is még van egy nagy lehetőségünk: megszívlelni mindazt, amit mondott. Ribár János MISSZIÓI OFFERTÓRIUM Ez év tavaszán, amikor minden lelkészi hivatal kéz­hez kapta az idei esztendő fontos kérdéseit tárgyaló püspöki körlevelet, a sok fontos információ között nem föltűnően meghúzódott egy igen örvendetes, sokat mondó tény. Az 1995-ös esztendő kötelező offertóriu- mai - vagyis az egy meghatározott célra gyűjtött vasár­napi perselypénz - között, ott szerepelt a missziói offer- tórium is. Ez azt jelenti, hogy november 26-án, az egy­házi év utolsó vasárnapján (ez az ún. „Örökélet vasár­napja”) a befolyt perselypénzeket egy elkülönített alap­ba gyűjtik. Ebből a pénzből egyházunk missziói, hitéo- resztő erőfeszítését lehet maja segíteni. Hosszú, évtize­des szünet után gyűjtünk megint ennek a fontos szolgá­latnak a céljaira, lúdatos lépés ez, mutatja, mennyire fontosnak vallja egyházunk a hitre jutás, és a hitben élés kérdését. Reméljük, minden gyülekezetben, min­den testvérünkben él a felelősség a Krisztust még nem ismerők iránt. Éppen az örök élet vasárnapján kell * késztessen a hitébresztés támogatására, mert az üdvös­ségre hívott mindenkit a mi Urunk! Mi is történik a gyakorlatban a befizetett összeggel? A Misszió Bizottság legjobb tudása szerint fogja a be­folyt pénzt szétosztani I. a hitébresztés szolgálataira, 2. a jelentkező gyülekezetek, esetleg missziói otthonok között, mindig konkrét feladatok támogatására. Csak néhány példát említenék: szórványgyülekezetekben evangélizációs sorozatra busszal gyűjtik össze a híveket, s a buszköltséghez hozzájárulást adunk. Egy missziói otthon egyházmegyei presbiteri evangélizáciot szervez, s a szolgálók útiköltségéhez kell a támogatás, az orszá­gos evangélizáció nyomdai költségeihez lehet támoga­tást kérni, vagy hitébresztő könyvek kiadásához. Bizonyára sok-sok munka folyt eddig is egyházunk­ban ezen a területen. Reméljük, a közös összefogás, az országos gyűjtés nyomán egy kicsivel könnyebb lesz ez­után, vagy talán olyan elképzelések valósulhatnak meg, amelyre eddig nem volt lehetőség. Sztojanovics András RAGYOGTASSUK FEL JÉZUS SZAVÁT, AZ EVANGÉLIUM TISZTASÁGÁT ÉS FÉNYÉT Nagykanizsán kétnapos ünnep­ség keretében emlékeztek meg a gyülekezetté szerveződés 150. év­fordulójáról. Október 14-én, szombaton orgonazenés áhítat volt a templomban Trajtler Gábor orgonaművész szolgálatával. Más­nap, vasárnap, hálaadó istentiszte­leten és közgyűlésen emlékeztek meg Isten szeretetéről, mely végig kísérte a gyülekezet másfél évszá­zados történetét. Az egyházkerület püspöke, dr. Harmati Béla látogatta meg a gyü­lekezetét és szolgált igehirdetés­sel. Smidéliusz Zoltán esperes és Deme Dávid lelkész végezték a li­turgiát és az úrvacsoraosztásában is segédkeztek Deméné Smidéliusz Katalinnal együtt. „Jézus nevében szóljunk és csele­kedjünk!” - hangzott az igehirde­tés összefoglalása Kol 3,17 alap­ján. Egy 750 éves város 150 éves gyülekezete kapja a tanítást: az egyház „belülről és felülről” éljen és tájékozódjon. Szavaink és csele­kedeteink Istenre irányuljanak. Ragyogtassuk fel Jézus szavát, az evangélium tisztaságát és fényét. Legyen becsületes munka, jó köz­érzet, tiszta közélet és megértés. Legyünk tiszta szavú emberek. Vannak gondok, vannak bűnök, de a jézusi etika tud megbocsátásról í$. Az ünnepi közgyűlést Pfeifer Zoltán felügyelő nyitotta meg, majd Deme Dávid lelkésztől hal­lottuk a gyülekezet múltjának is­mertetését. 1845. július 19-én alakult a gyü­lekezet, az egykori jegyzőkönyv felsorolja az alapítók nevét: tizen- ketten voltak, mint az apostolok. Mustármagnyi közösség, de érvé­nyes volt rá a bibliai példázat ered­ménye: nagy fává növekedett. 1857-ben házat vásárolnak, 1861- ben Péterfi Sándor volt tanítójuk, aki később országos hírnévre tett A püspök mellett Smidéliusz Zoltán esperes és testvére, Katalin, valamint sógora, Deme Dávid szert. Első lelkészük 1868-tól Kohut Mihály, őt követte Szilvágyi Gyula, Hütter Lajos, Horváth Oli­vér és Labored Zoltán, aki szemé­lyesen jelen volt, és részt vett a há­laadásban. 1934-ben alakult a he­lyi KIE-csoport, erősödött az ifjú­sági munka. 1939-ben építették az orgonát. 1951-től Fónyad Pál volt a gyülekezet lelkésze, aki ugyan­csak ott volt a gyülekezetben, és együtt örült az örülőkkel. 39 évig szolgált Nagykanizsán és úgy em­legetik őt mvei, mint aki igazán pásztor volt, szüntelenül járta és látogatta a családokat. Ma a gyüle­kezetnek 800 tagja van, és jó kö­zösségben élnek együtt. Találóan fejezte be beszámolóját a lelkész a 269. énekünk 1. versével: „Krisztus népe Isten nagy csodája. / Védi áld­ja, I És nem nagyja magára. / Nem győzhet rajta / A gonosz hatalma, / Isten megtartja. ” Az üdvözlések sorát az esperes nyitotta meg, aki Róm 14,19 alap­ján a Szentiélektől jövő békességre és egymás építésére mutatott rá. Nagybocskay Tamás egyházmegyei felügyelő örömét fejezte ki, hogy itt nem „gyülekezet nélküli gyüle­kezet” él. Erős gyülekezet, jelen­tős a kisugárzása. Fónyad Pál arról szólt, hogy Isten hatalmas, igéje nem tér vissza üresen, az ige tölt­sön el mindhalálig. Dubovay Géza ny. esperes a jól pásztorolt gyüle­kezetről szólt, Laborczi Zoltán ar­ról, hogy milyen döntő hatással volt rá gyermekkorában ez a gyü­lekezet, itt kapott indíttatást későbbi lelkészi pályájára. Suhai Sándor, a vá­ros polgármestere köszönte a város nevében, hogy az isteni szeretetet az egyszerű hétköz­napokban gyako­rolják. Számos üd­vözlő szó után a püspök szavaival zárult a közgyűlés: Reménységgel te­kintsünk előre. Is­ten megfogta az ember kezét, fogjuk meg mi is egymá­sét! A gyülekezet énekkara Őszi jegyzetek Géniből - 1995 A Genfi-tó napfényes partjaira ez idén is beszökött az ősz. A kö­zeli Mont Blanc örök-fehér csúcsai már őszi ködbe és sűrű felhőtaka­róba burkolóznak. De a félmilliós világváros élete elevenebb, mint bármikor. Ez idén az Egyesült Nemzetek Szervezete félévszáza­dos jubileumi ünnepségeinek je­gyében élt a nemzetközi politika európai fővárosa. Hatalmas vas­traverzek, emelvények és a tag­nemzetek zászlói hirdették a Nem­zetek Palotája előtt az ünnep esz­tendejét. Új típusú, gumipámás villamosok hangtalanul suhannak át a Rhone hídján, a Plainpalais felé. Fölavatták Európa egyik leg­újabb és legmodernebb templo­mát, a szupermodem gömb alakú, római katolikus márványtemplo­mot a rue de Lausanne-on. És a vi­lág minden sarkából újra itt gyüle­keztek össze a nagy nemzetközi ökumenikus szervezetek küldöttei. „Ökumenikus világ-hálózat” Családi kapcsolatok révén ezen az őszön is Genfben tölthettem el néhány hetet. Soha jobbkor: újra megízlelhettem a világ egyházai ökumenikus közösségének és az evangélikus világ-család találkozá­sainak soha nem felejthető ízét, örömét. Ez idén újra Genfben találko­zott az Egyházak Világtanácsának legfőbb vezető testületé, hogy megvitassa: milyen úton haladjon tovább a világ keresztyénsége a ro­hamosan közeledő harmadik évez­redbe? Hogyan hirdessük és éljük az Evangéliumot mai, erkölcsi, po­litikai, gazdasági és ökológiai vál­ságoktól gyötört világunkban? Az idei őszön három nagy téma­kör állt a nyolcnapos tanácskozás középpontjában. Élőször is a mai ökumenikus világhelyzet. Raiser professzor-főtitkár kétórás, feltű­A modem Szentháromság templom Genfben nést keltő beszédében, a még meg­lévő komoly akadályok és különb­ségek ellenére, pozitív módon ér­tékelte II. János Pál májusi új „ökumenikus enciklikáját”. Az „ Ut unum sint" enciklika immár vissza­fordíthatatlan elkötelezettséget je­lent a római katolikus világegyház részéről a keresztyén egység mel­lett - mondta. Mert az „ökumeni­kus mozgalom már nem az Egy­házak Világtanácsa privilégiuma, hanem egyre növekvő ökumenikus világhálózat”. Tágja már nemcsak a romai katolikus egyház, hanem egyre több regionális és helyi köz­pontja van az öt kontinensen. A másik centrális kérdés, ame­lyet az ülés kezdetén Keshishian örmény ortodox pátriárka, az Egy­házak Világtanácsa elnöke vetett föl beszámolójában, a inaterialista szekularizmus terjedése és a lelki-er­kölcsi értékek háttérbe szorulása el­leni védekezés volt korunk „Coca- Cola-civilizációjában”. Az igehir­detés döntő szerepe, az evangé­lizáció és a misszió terén való öku­menikus összefogás sürgőssége - ez volt a válasz a súlyos kérdésre. A harmadik, változatlanul igen erőteljes vonása korunk ökume- nizmusának a keresztyének növekvő etikai felelősségének tudata a mai globális emberi és ökológiai ka­tasztrófák, veszélyek között. Ezért voltak olyan éles viták a boszniai esztelen vérontás egyházi vonatko­zásairól vagy az atomfegyver-kí­sérletek csendes-óceáni francia fölújításáról. Ami eddig soha nem történt meg, az Egyházak Világta­nácsa és a tagegyházak vezetői mintegy kétszázan, tüntető menet­ben vonultak végig az Ökumeni­kus Centrumtól a Nemzetek Palo­tája elé, hogy a világ médiái előtt hívják föl a kormányokat a kísérle­tek és az atomfegyverek végleges betiltására. Krisztus-hitünknek na­gyon sok gyakorlati, etikai követ­kezménye is van - fejezte ki ez a nagy ökumenikus demonstráció. És ezek egyik legfontosabb gyü­mölcse ma a keresztyének felelős­sége, Cselekvése a szenvedő, re­ménytelen százmilliók érdekében, teremtett világunk megőrzéséért. Jubileumi világgyűlés Hongkongban Az Egyházak Világtanácsa nagy találkozóját követő héten, szep­tember végén, a Lutheránus Világ- szövetség genfi és külföldi stábja, hivatalos munkatársai jöttek össze az új őszi munkaév kezdetén. A „régi munkatársak” genfi tagjaival együtt meghívást kaptam erre az eseményre is. A mintegy kétszáz jelenlegi és volt LVSZ-munkatárs részleteiben is megvitatta az evan­gélikus egyházak világszervezeté­nek jövő evre eső, konkrét fölada­tait. Két nagy feladat állt az előtér­ben. Az egyik: alig van több mint másfél év a IX. Nagygyűlésig, ______ (FnhtintA* n 1 rj/inlnwi 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom