Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-11-19 / 47. szám
Evangélikus Élet 1995. november 19. GYERMEKEKNEK 118. zsoltár Adhatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Nyomorúságomban az Urat,hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott engem... Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem vagy, magasztallak téged! Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! IGAZ MESÉK - ISTENRŐL Abdallah tükre A bűnös világot akarta megváltoztatni, megjavítani Istennek hűséges szolgája, Abdallah. Addig könyör- gött ezért a bűnös világért, míg végül választ nem kapott imádságaira: eredj el háromnapi járóföldre a hegyek közé. Ott egy barlang mélyén találsz egy csodatevő tükröt. Akinek arca elé tartod ezt a tükröt, fölismeri minden bűnét, megtér és szent életet él azután. Boldog volt Abdallah, hogy Isten őt ilyen szent szolgálatra méltatta. Másnap már indult is, és a harmadik napon kezében volt a csodatevő tükör. Sietett vissza az emberek közé és elkezdte térítő munkáját. Igaznak bizonyult az ígéret: akinek arca elé tartotta a tükröt, sírva fakadt, mellét verte és megtért. Hosszú éveken át végezte ezt a világjavító szolgálatát. A csodatevő tükörről szent borzongással beszéltek az emberek, Abdallahot pedig az Isten emberének kijáró tisztelettel vették körül. Késő öregségében, amikor közeledni érezte a halálát, boldogan beszélt arról, hogy emelt fővel fog megállni Isten színe előtt, hiszen mérhetetlenül sok jót cselekedett e földi életében. Ámde nem az történt, amiben reménykedett. Amikor halála után lelke be akart költözni a mennyei világba, bezárult előtte a kapu. Megrettenve kérdezte: Miért, Uram? Hát nem emlékezel meg a sok jóról, amit cselekedtem Teérted a földön? Ez volt a válasz: Igen, sok ember belenézett a csodatevő tükörbe, amikor eléjük tartottad, és mindnyájan megtértek. De te soha nem néztél bele a tükörbe. Miközben másokat térítettél, te ugyanaz maradtál, aki voltál: elbizakodottan ítélkező, gőgös és szeretetlen ember voltál, és maradtál halálodig. Kezedben volt a csodatevő tükör, másoknak mutogattad, de te magad soha nem néztél bele. .............Farkas József nyomán FE RI BÁCSI JÁTÉKAI Keresünk egy könyvet! Mégpedig egy ószövetségi könyvet. Hetente árulok el néhány, a könyvre jellemző szót. Feladatotok ezeknek a szavaknak a segítségével rábukkanni arra az ó- testamentumi iratra, amelyből valók. Plusz kérdésekre is válaszolhatnak azok, akik már rátaláltak a keresett könyvre. Annál több pontot szerezhettek, minél gyorsabban megoldjátok a feladatot. Ha nem is sikerült egyből kitalálni, hogy melyik könyvre gondoltam, később az előző heti plusz kérdésekre visszamenőleg is válaszolhattok, akkor, amikor már tudjátok, honnan valók a megadott szavak, melyek most földrajzi nevek: Betlehem, Efráta, Móáb mezeje7 A második plusz kérdés: Mibe mártogatva ízesítik a keresett könyvben a kenyeret? Megfejtéseiteket szíveskedjetek a lap dátumát követő keddig postára adni! Játéktár Minden résztvevő kap egy vagy több gyertyát. A játék úgy kezdődik, hogy valaki meggyújtja a gyertyáját, és elnevezi valaminek: Például azt mondja, hogy „ez a gyertya egy jegenye”, vagy „ez egy magányos ember”, vagy „ez egy pásztor” stb... Ezután a többiek tetszés szerinti alakzatokat, kompozíciókat, jeleneteket alakíthatnak ki: a gyertyákat meggyújtva, illetve eloltva, felállítva vagy eldöntve, egymáshoz olvasztva vagy egymástól szétválasztva. Az újabb kompozíciót alakító mindig elmondja, hogy a gyertyák éppen mit ábrázolnak. A többiek ehhez kapcsolódva, de akár ettől függetlenül is alakíthatják, változtathatják a gyertyákkal áb- _________________ rá zolt képet vagy jelenetet. A játéknak akkor lesz vége, ha unalmassá válik, vagy ha elégnek a gyertyák. Ügyeljetek arra, nehogy tüzet csináljatok! Jó, ha ennél a játéknál felnőtt is van veletek! Számolni kell azzal, hogy a viasz lecsöpög, ezért olyan helyen játszatok, ahol ez nem okoz kárt. Humorzsák Káplánok egymás közt:-Előfordult már veled, hogy prédikáció közben elfelejtetted, hogyan folytasd?-Ez elég gyakran előfordul. Ilyenkor egyszerűen addig beszélek, amíg ismét eszembe jut valami * A lelkész az istentisztelet után bevallja a harangozó- nak:-Tudja, amikor felmentem a szószékre, még nem tudtam, miről fogok beszélni. A harangozó viszonozza az őszinteséget:-Tudja, Tisztelendő Úr, mi még akkor sem tudtuk, miről beszélt, amikor lejött onnan. A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyönk, Petőfi u. 359. FIATALOKNAK Vallomások (2.) Estefelé, tornyosuló fák gyűrűjében Krisztus inkább lehunyja szemét. Ahogy itt függ felettem a kereszten, ezen a kis erdei imahelyen, érzem: kérdez. Igyekszem válaszolni. Már órák óta. Csodálatos Vele lenni Vele beszélni tudom, úgyis ismeri minden gondolatom, de most mégis elé tárhatom magam egészen. Az ima célhoz ér. Már érzem is a kegyelem adta áldást, boldogságot eláradni a testemben... Krisztus számomra egy csodálatos, mindent betöltő „szerelem”. Jézus nem csak a Testvérem, és Isten nem csak az Atyám, mindketten Barátaim. 0 bármikor meghallgat, velem van, ha szükségem van rá. Nagyon sokat küzdöttem Istennel. Sokat szidtam, vitatkoztam Vele (ez utóbbi néha most is előfordul). Igazi „Tamás-típus” voltam (vagy vagyok?). Talán túl sok nézeteltérésem volt másokkal is a „hitem” miatt, néha igen éles vitatkozások, szópárbajok Én Istent egy szerető, megbocsátó Istennek ismerem, aki inkább az „Újszövetség Istene", nem a népeket le- igázó „Ószövetségi Isten”. Mégis legnagyobb ellenvetésem a jézusi tanításokkal szemben volt - legyünk könyörületesek telve szeretettel, mindenkihez irgalmasok és annak Is megbocsássunk aki nagyot és sokat vétkezett ellenünk Ezekkel a tanításokkal barátkoztam meg a legnehezebben. Mondani könnyű, de mi olyan emberiek és gyarlók vagyunk bizony igen ingerülten és megszégyenítően viselkedünk „felebarátainkkal”. Amíg nem engedtem teljesen közel magamhoz Jézust, Istent, és nem borultam le előttük (értsd szó szerint, egy nagyon meleg beszélgetés után otthon), addig nem is igazán vettem komolyan ezt az egész „vallásosságot”. Bár néha most is előfordul, hogy cinikus és türelmetlen vagyok úgy érzem, biztos léptekkel haladok Isten és Jézus teljes elfogadása felé! Talán csak azt mondhatnám, végre egyenesben vagyok Bottyán Emese, 17 éves, Kelenföld Töprengő vallomás az egyház iránti felelősségről, Reformáció ünnepén Vajon a Reformáció egyháza vagyunk-e még? Sok merevségünk, dogmatizmusunk, világidegenségünk által nem leszünk-e méltatlanokká arra, hogy Luther Márton szobrát udvarunkban felállítottuk? Sopánko- dásunkkal és komorságunkkal nem veszítjük-e el a jogunkat arra, hogy magunkat evangélikusoknak mondjuk? Ilyen'kérdések között élünk. Szenvedélyesen szeretjük egyházunkat, és szenvedélyesen szidjuk. Ha nem vigyázunk, ellentmondó érzéseinkből végül langyosság lesz. Szeretetből elnézzük, hogy egyházunk méltatlan a küldetésére, keserű haragunk pedig kiábrándultsággá válik. Pedig nem ezt kellene tennünk. Szeretetünket és haragunkat egyházat reformáló, folyton reformáló erővé kellene összekovácsolni. Reformálnunk kell, ha arra van szükség, egyházi struktúrán és liturgián. Tudnunk kell változtatni vallásos megfogalmazásainkon, nyelvünkön. Nyitottnak kell lennünk olyan embercsoportok iránt, akik távolabb vannak tőlünk és világunktól. S ami a legnehezebb, de mindehhez nélkülözhetetlen, önmagunkat kell „mindig reformálni” hagyni, hogy Isten kegyelme megtaláljon bennünket. Kitartás és hűség kell ahhoz, hogy egy hitetlenülő, unalmassá váló egyházban elvegetáljon az ember. Az igazi, nagy hűség azonban az, hogy folyton reformáljon, a megújulásért minden nap felvegye a küzdelmet. Nem csüggesztő ez mégis? A legjobb, amit az egyháznak remélhetünk, hogy bár folyamatosan eltunyu- lóban, lecsúszóban van, egy-egy újabb reformáció azért föl-fölrázza, és így végeredményben „szinten marad”? Nem. Ennél az egyház folyamatos reformációja több: ezeknek a változtató, reformáló tetteknek a merészségében valósul meg újra meg újra Isten Országa. És ezek rakódnak le a történelem alján, egymásra épülve eljövendő, eszkatologikus Isten Országává. Mert ez a merészség nem valamiféle önáltató optimizmusban gyökeredzik, hanem a hitben, hogy ezt az egyházat - általunk, de akár ellenünkre is - Krisztus építi. Az Evangélikus Teológiai Akadémia V. évfolyamának hallgatói FIATALOK Ádvent és egyáltalán az új egyházi esztendő elközeledtével szeretnék mindenkinek lehetőséget adni, hogy az őt foglalkoztató témák előkerülhessenek. Pl. vidékre ritkán jutok el, nehezen tudlak felkérni titeket, hogy írjatok, kérdezzetek. Mindenkitől nagy szeretettel várok „vallomásokat”, ha megírnátok 8-10 mondatban, hogy milyen személyes élmény ért titeket Jézussal, mint egy rövid bizonyságtétel... (Rovat cikkírói díjazással.) Bármilyen reakciót, választ vagy kérdést szeretettel várok. Problémáitokkal bármilyen szaktekintélyt megkereshettek, sőt ha valakinek a véleményét akarnátok hallani, írjátok meg. Nagyon szeretném, ha ez a rovat aktuális kérdésekkel tudna foglalkozni. Ezért kérem tőletek ezt a kis segítséget. Köszönöm! A szerkesztőség címére vagy nekem: Novotny Dániel, 1113 Bp., Kökörcsin u. 3. fsz. 2. Ipóma. A hét dombon épült örök város. A „Citta eter- J\ na”. Évezredek, évszázadok emlékeit őrző!Az egymást követő, ember alkotta és ember rombolta kultúrák különbözőségét egybehangoló történelem! Ahol megférnek egymás mellett az ókor romjai és a középkor vad, szelíd erőinek harcait megörökítő alkotások maradványai. A családi házakra, vértanúk sírjaira épült, imádkozásra szánt helyek Néha csak egy altemplom, vagy egy gyönyörű torony maradt fenn belőlük A modem kor elektromos vezetékei alatt megmaradtak a beszélő kövek az ókor csodáinak omladékai. Emlékeztetvén az elmúlt idők dicsőségére és szégyeneire egyaránt. Emlékek gazdag menete. Az etruszk csodák a Villa Giulia Múzeumában. Mint a mindenkori elmúlást, a felejtető halált legyőző etruszk házaspár terrakotta síremléke. Tetején domborművűk őrzi a földi pálya végességét bölcsen fogadó, derűt sugárzó arcukat. Az örök együtt- maradás kegyelmének a nyugalmát. Vagy a Veji Apolló, melyet feltehetően ugyanaz a szobrász alkotott, akinek Róma egyik jelképét, a capitoliumi nőstényfarkas bronzszobrát köszönhetjük Az örök város fogadja magába az etruszkokat felváltó római birodalom egykori hatalmát hirdető emlékeket is. Némelyik épségben áll, mint a Pantheon, másik csak romjaiban érzékelteti a tovatűnt idők elpusztult csodáit. Mint a Maxentius-bazilika, mely csonkán is fenségesen áll a Forum Romanum omladékai között. Olyan méltósággal, hogy a késői korok hatalmas művésze, Michelangelo is úgy képzelte el a Szent Péter-bazilika kupolájának a megoldását: tyA Pantheont a Maxentius basilicára helyezem. ” Árva oszlopok kiáltanak az itáliai kék égre. Diadalívek megmaradt pillérei. A Vesta-templom kövei s a szent tüzet vigyázó Vesta-szüzek idő csonkította szobrai. Isteneik a romok között nyugszanak. Nyugszanak, hiszen eltemette már őket az emberek hite. Eltűntek a régi csodák. Áll ugyan a Colusseum. Róma másik jelképe. Ide jön előszóra legtöbb földi vándor. Keresvén a hajdani dicsőség nyomait. De a régi fényt EURÓPAI UTAZÁSOK Róma, a Domine, quo vadis?-templom szétszórta már az idő. És főleg az ember. Kövei lakóházakba, ősi keresztyén templomokba vándoroltak át. Kicsiszolt tömbjeit, márványlapjait szétszedték, beépítették reneszánsz és barokk paloták falaiba. Ki emlékszik már a keresztyének vadállatokkal széttépetett tetemeire? így csúszott össze a történelem ebben az örök városban. Ahol a régi az újra mutogat, és az új a régit idézi. Aztán meghalt a római világ is. Míg a keresztyénség halálos küzdelmeit vívta, s a népvándorlás rohamai gyengítették a régi hatalmat, a nép maga is elvesztette emberi tartását. Eltűnt a rég. erkölcs, s vele pusztult a birodalom is. Az épületek tönkrementek. Az utcákat ellepte a sár és a szenny. >yA Capitoliumon kecskék, az egykor oly dicső Forum Romanumon tehenek legeltek” - írja egy útikönyv, „így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd.” (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz) Engem Rómában legjobban a keresztyén emlékek ragadnak meg. A római kor agonizálásában született új hit, a veszélyek és üldözések viharában megalakult egyház. A katakombák, az első templomok, az első hívők. És elsősorban Péter, a „Szikla”. Péter, a Betszaidából származó egyszerű halászember, akit Simonnak hívtak. Akit Jézus szemelt ki tanítványának a Genezáreti-tó partján. Éppen akkor, amikor testvérével együtt kivetették a hálójukat. „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Mt 4,18-20.) >rAzok pedig azonnal ott hagyván a hálókat, követék őt.” A kiválasztottak titkos látásával mentek az akkor még számukra ismeretlen Krisztus után. Később még nagyobb feladatot kapott Simon, á halász: „ Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat... és néked adom a mennyek országának kulcsait. ” (Mt 16,18-19.) Péterre gondolok, amikora Via Appia Antican járok. Keresem a rég, bazaltkövekkel kirakott utat. A katakombákba siető első keresztyének lábnyomait. A vadállatokkal széttépetett vértanúik útját járnám, ahol hitsor- sosaik végigcipelték szétroncsolt tetemeiket, a Colosseumtól a katakombák mélységéig hogy ott találjanak nekik örök nyughelyei. Látom előttem a római császárlány, Caecilia Metella kerek síremlékét. Távolról rég római őrtornyok maradványai intenek felém. De a bazaltutat nem találom. Aszfalt burkolja már a régi vérnyomokat, az üldözöttek egykori könnyeit. Megyek a rohanó járművek mellett. Szorosan a falhoz lapulva. Mellettem az őskeresztyén katakombák sora. A S. Callisto, a S. Sebastiano és a többi. Egyikbe bemegyek. Tekergős folyosóin mécses ég mint egykor, az első hívek idején. Aztán megyek tovább. Péterre gondolok. Az ő lábnyomát keresem, a híres ostiai úton, ahol a halál elől menekülve, megállította őt az Úr. Nem finomodhatott meg mert ő volt a „szikla ”. Jézus nevezte annak. Vajon miért éppen őt? Pétert, a régi Simont, aki elvesztette hitét a tengeren járván, és rémületében merülni kezdett a hullámok láttán. Pétert, aki, azon a bizonyos éjszakán, amikor Jézust elfogták, félelmében háromszor tagadta meg a Mesterét. Miért bízott benne mégis az Úr? Feltámadása után miért őt bízta meg tanításának hirdetésével? Őt, az ingadozót? - „Legeltesd az én juhaimat”. (Jn 21,15-17) Ezekre gondolok, amikor elérkezem a Domine, quo vadis?-templomhoz. Kicsiny kápolna. Ahogy belépek, a padozatában két lábnyomot pillantok meg. Péter utolsó megorpanásának emlékét. Az apokrif iratai szerint eddig jutott el az apostol, amikor Néró üldözése elől akart menekülni a városból. A biztos haláltól akart megszabadulni. Tudta, hogy keresztre fogják feszíteni, mint a Mesterét. Gyarló, emberi voltában elfogta a rettegés. Péter félt. Hiába volt apostol. De nem volt Isten fia. Ember volt, gyarló. Ki tudja vállalni önként a kínhalált? Ha van belőle kiút, ki ne keresné azt meg? Elfogta a rémület, és kifutott a városból. S ott, ahol most lábnyomának emléke található, találkozott az Úrral. - „Domine, quo vadis?” - kérdezte ijedten a Feltámadottat, a szent üggyel őt megbízót. - „ Vado Romám, iterum crucifigi” - felelte Jézus. Megyek Rómába, hogy ismét megfeszíttes- sem magamat. Akkor Péter, az ingatag, a gyáva, elszé- gyellte magát. Ott, az ostiai úton vált véglegesen sziklává. Ott vállalta igazából a sorsát. A hagyomány szerint, amikor visszafordult, vállalva a kínhalált, így imádkozott: „ Uram, Te egyszer megtanítottál a hullámokon járni, vezess most biztos lábbal át ezen a kőrengetegen, amely felé közeledem. ” Fejjel lefelé feszítették keresztre, a saját kérésére. Nem tartotta méltónak magát arra, hogy ugyanúgy haljon meg mint Megváltója, Jézus. Ha megállsz egyszer, kedves vándor az ostiai úton, lépj be a Domine, quo vadis?-templomba. Szemléld meg azt a két lábnyomot. Simoné az, a halászé, akit Jézus sziklává jelölt ki. Aki Péterré vált. Mert Krisztus benne látta a kősziklát, amelyre építeni lehet. S ha meglátogatod a sírján emelt Szent Péter bazilikát, ha megállsz a Bemini-kolonádokkal határolt hatalmas téren, és látod a szökőkutak felfelé szökellő és visszazuhanó vízáradatát; amikor a térről rávetődik te- kinteted a csodálatos bazilikára, emlékezzél Simonra, a halászra. Aki Péter lett,-a „Kőszikla”, Krisztus rendeléséből. Lenhardtné Bertalan Emma
