Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-02-13 / 7. szám
Ha Betlehemben ezerszer is megszületett Krisztus, de benned nem, akkor mégis elvesztél. Angelus Silesius A TARTALOMBÓL ÚJ TORONYÓRA OSTFFYASSZONYFÁN 4 FÉLREÉRTÉSEK A ZSINAT SZEREPÉRŐL FELTÖLTÖDNI SZERETETTEL IMAHETI MOZAIK Isten ajándékából ez év kezdetén is lezajlott a keresztyén egyházak közös imádkozása. Ismét együtt töltöttünk egy hetet Isten színe előtt, hallgattuk az igét, a különböző felekezetek igehirdetőinek ajkáról, nem személyekre nézve, hanem a Szentlélek munkájára várva. Jó volt együtt lenni. Kis imatermekben és hatalmas székesegyházakban, falun és városon mindenütt szívesen és örömmel gyűltek össze az emberek. Hála Istennek, adott jó időt is, így a szórványokba is eljutott az örömhírvivő. Néhány képet gyűjtöttem össze a lezajlott imahétről, ezeket mutatom meg. A zárónap estéjén különös élA budapesti országos megnyitáson kívül természetesen sok helyen volt még hasonló alkalom. Szebik Imre püspök egyházkerületének egyik nagy városába kapott meghívást és a győri katolikus püspöki székesegyházban prédikált. Teli templom, különösen sok fiatal, több száz diák, a bencés gimnázium tanulói is ott voltak. De sokan voltak evangélikusok és reformátusok is. Pápai Lajos megyéspüspök végezte a liturgiát, 42 kispap is részt vett. A templom énekkara is szolgált. A kapcsolat különben már régebbi időkben kezdődött és ezen az alkalmon is látszott, hogy nem kezdők, van már múltja á találkozásoknak. Szebik Imre püspök szolgált igehirdetéssel a keleti országrészen, Nyíregyházán is, a befejező alkalmon. Itt is hagyománya van az imaheti alkalmaknak. Mindig az evangélikus templomban tartják, mert a legtöbben itt férnek el, de minden nap más a rendező „házigazda”. Ezen a napon a görög katolikusok voltak, dr. Keresztes Szilárd püspök vezetésével. Egész hét folyamán egyházi vezetők prédikáltak, római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, metodista és baptista igehirdetők váltották egymást. Színes volt a görög liturgia, bemutatták egyes elemeit. Énekkar is szerepelt. Az igehirdetés a missziói parancsról szólt. Bizonyságtételre indító szavak hangzottak a mintegy . 2000 igehallgató felé. Az imahétnek nem csupán az egységet kell demonstrálnia, hanem lendületet kell adjon a tanúskodásnak, a missziónak is. Itt is voltak kispapok, akik - mint megtudtuk - Erdélyből és Kárpátaljáról is jöttek, hogy itt tanuljanak hazánkban. Bács Kiskun Egyházmegye területén is nagy volt az érdeklődés. Kiskőrösön a helyi zeneiskola növendékei is bekapcsolódtak, belőlük külön „evangélikus zenekar” alakult és szolgált e héten. Kecskeméten orgonahangversenyt tartottak. Soltvad- kerten (évtizedek óta) „kibővítve” tartják az imahetet. Nem évenként váltakozva, hanem évente egymás utáni héten tartanak négy-négy napon közös imádkozó összejövetelt az evangélikus, református, katolikus és baptista gyülekezetek. A zárónapon - immáron tíz éve - Csengődön tartanak istentiszteletet. Most is felkeresték ezt a kisebb települést és Dankó László Kalocsa-Kecskemét-i érsek, valamint Káposzta Lajos esperes szolgálatával zárták az imahetet. Nógrádban különösen kiemelkedő volt a Balassagyarmaton és Sal- gótarjánban tartott alkalom. A viszonylag kicsiny Csongrád-Szol- nok-i egyházmegyében Tiszaföldvá- ron és Szentesen volt szélesebb érdeklődéssel összejövetel. De így volt ez a Vasi egyházmegye több városában és Borsodban, Miskolcon is. ményben volt részem a budapesti fasori református templomban. Itt a záró alkalom amolyan összefoglaló is volt. Református és evangélikus, római és görög katolikus, baptista és metodista gyülekezetek tartották itt együtt, a VI. és VII. kerületből összegyűlve, istentiszteletüket. Megszólaltak a hét egyes napjain igehirdetést tartott lelkészek és 1-2 percben ösz- szefoglalták a „nap üzenetét”. Mindegyikük mellett állott egy gyülekezeti tag, aki rövid imádságot mondott. Jó volt egységben hallani a hét üzenetét és a hálaadások imádságra gerjesztették a hallgatókat is. Pregun István görög katolikus püspöki hely- nök tartott igehirdetést, kiemelve a missziói parancsból a jézusi küldést. Itt is érezhető volt, hogy nem először Mai egyházi életünknek, egyéni keresztyén magatartásunknak is eleven, izgalmas kérdése, hogy a rendszerváltozás után milyen az egyház - és általában a vallás - helyzete, szerepe és értékelése a magyar társadalomban. Napilapokban és folyóiratokban sokfélét olvasunk ezekről a kérdésekről, aszerint, hogy a cikk vagy tanulmány írója mennyire „avatott” az egyház dolgaiban, vagy sem. Nemcsak az egyházban élőknek kérdése ez - bár a statisztikák szerint társadalmunk kétharmada mondja vallásosnak magát és ez nem semmi -, de az egyháztagokon túl is vannak elvárások e téren azokban, akik nem tekintik magukat hívőknek. Az országgyűlésben hangzott el egyik beszédben, hogy „nxa ebben az országban egyetlen párt, egyetlen politikai szervezet sem tud akkora tömegeket mozgatni, mint az egyházak.” Az Ökumenikus Tanulmányi Központ (ÖTK) 6. tanulmányi füzete ezekben a hetekben jelent meg ilyen címmel: „Vallás és egyház a rendszerváltozás után Magyarország gón." A tanulmány célja kifejezetten az, hogy a keresztyén gyülekezeteket és egyháztagokat szeretnék segíteni abban, hogy tisztábban lássanak. Azokat, akik nem jutnak hozzá a tájékozódáshoz szükséges minden forráshoz, vagy idejük és elfoglaltságuk, erejük nem engedi meg a kutatást és így akaratlanul is ki vannak téve a naponként rájuk zúduló információtömeg nyomasztó hatásának. Szeretnénk, ha tanulmányunk a megértést és a társadalmi békét mozdítaná elő. A bizalmatlanság, a kölcsönös gyanúsítások és a félreértések okozta gyűlölködés légkörének eloszlatásához akarunk hozzájárulni és az annyira óhajtott párbeszédet és társadalmi türelmet akarjuk szolgálni.” Ez a néhány mondat nagyon jól vannak együtt. Mint megtudtam, tizenöt éve ez a hat egyház már együtt tartja az imahetet' pedig ez akkor még igen ritkaság volt. Nem tudtunk az egész országból e mozaikhoz „cserepet” találni, de bizonyára sok jó tapasztalat és főként ,jp gyümölcs” származott ebből az összegyülekezésből. Hogy mennyire nem hiábavaló az imahét tartása, azt önmaga „eredménye” is mutatja, hiszen évtizedek óta kértünk, könyörögtünk, hogy így tudjunk egységben összegyülekezni, közös dolgainkról Isten szavát meghallgatni és merészen kérni, imádkozni. Lám megadatott! Reménységre ad okot minden ilyen találkozás. Felvetődik a gondolat : nem lehetne évente legalább még egyszer - mondjuk pünkösd hetében -megismételni ezt a közösséget?! Az sem volna hiábavaló, hogy a Miatyánk és a Hitvallás közös, ökumenikus szövegezése után megkísérelnénk közös imaheti liturgia kidolgozását is. Bizonyosan örömmel fogadnák gyülekezeteink és híveink ezt az újabb lépést az öku- mené útján! Tóth-Szöllös Mihály mutatja, hogy a vallás és egyház mai helyzetét és értékelését milyen módon és milyen céllal igyekeznek feltárni. Azt is láthatjuk, hogy a kérdéseket keresztyén és bibliai szempontból igyekeznek megközelíteni és megvilágítani. A füzetben kronológiai sorrendben találjuk a pártállamból a rendszerváltozáson keresztül napjainkig terjedő vonulatot. Az egyházakra nehezedő szorítás lassú felengedését, a katonai szolgálat enyhülését (alternatív szolgálat),’bizonyos törvények hatályon kívül helyezését és az egyházak megkövetését követte az Alkotmánymódosítás, majd az 1990. évi IV. törvény a vallás- és lelkiismereti szabadságról. Talán már feledésbe ment, hogy 1989. október 20-án a Vallásügyi Tanács megalakulásakor a miniszterelnök „elismerte a múltbeli rossz struktúrát és megkövetle az egyházakat az ellenük elkövetett bűnök miatt." Részletesen foglalkozik a tanulmány az 1990-es választások után, az új kormány munkája nyomán felvetődött kölcsönös kérdésekkel, melyek a kapcsolatot hol akadályozták, hol segítették, felvázolva azokat a vitákat, melyek fontos döntéseket eredményeztek. A viták középpontjában a nevelés és oktatás, a hitoktatás, az egyházaknak a médiumokhoz való megnyilatkozási lehetőségei, az egyházi ingatlanok kérdése és a pénzügyi támogatás ügye állottak. Külön fejezet tárgyalja a „modellkeresés” problémáit, az együttműködés sajátos területeit az állam és az egyház szétválasztásának véghezvitele után is. Függelékben találhatunk néhány dokumentumot, miniszteri rendeletet, különböző egyházak állásfoglalásait és megállapodások szövegét. Haszonnal olvashatják nemcsak lelkészek, de gyülekezeti tagjaink is. Társadalmi változások és az egyház LELKÉSZ LESZEK Reménység szerint sokan veszik kezükbe ebben az évben is az egyetemi felvételi jelentkezési lapot azzal a szándékkal, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémiát írják be választott intézményként. Talán nem is gondolunk arra, hogy milyen nagy áldás egyházunk számára a teológiai hallgatók létszámának növekedése. Ám ezzel egy időben érzem azt a kérdést is nagyon fontosnak, hogy tudják-e az indulók, mire jelentkeznek. Valóban ez a hivatás az, ahol legjobban szolgálhatnak egyházunkban? Nem lehet a pályaválasztási tanácsadóban csupán néhány mondatban összegezni azt, amire ennél a döntésnél figyelni kellene. A hangos gondolkodás eszközével, mint aki már pár éve a felvételi beszélgetések résztvevője vagyok, szeretném ezt a kérdést körüljárni, és együttgondolkodni minden testvérünkkel, aki érzi a lelkészképzés és utánpótlás fontosságát és jelentőségét. Persze nem utolsósorban beszélgetni szeretnék, ilyen módon már most azokkal, akik ma erre a pályára szeretnének indulni. Szükség van a hívó szóra Bár ez sokszor egészen halk és alázatos hangon a leghitelesebb. Sohasem tudnám elfelejteni azokat a régi arcokat, akik kisgyermek koromban rám néztek, és csak annyit mondtak: legyél pap te is, mint édesapád! Tiltakoztam persze azonnal, vagy hirtelen elszaladtam. De azt gondolom, egy széles nemzedék kapta meg a hívást a szülői házban, a meghitt, parókiái légkörben. Egy átlagos lelkészgyerek évente 100-200 szolgálatot hallgat végig, és sok esetben majdnem ugy^nennyiszer segédkezik a templom és gyülekezeti terem előkészítésében. Hozzánő az épülethez, közösséghez, életformához. Bár ez csak kis ,jelzéseként marad meg sok esetben, de növekedhet elhatározássá és meghallott isteni üzenetté. Az utóbbi években, évtizedben egy-egy ifjúsági konferencia vagy egy lelkész lendületes, vonzó szolgálata állt a háttérben a Pályaválasztás nem lelkészi családból indulók számára. Olyan erős volt ez a hatás, hogy ma már kevesebb a lelkész- gyermek, mint a nem lelkész családból származó hallgató a Teológián. Van, akit a szülei biztattak, és van, akinél a szülők nem nagyon örültek, mert éppen ezzel a hívással kezdődött el az egyházi ismeretek első órája életükben. Egy egészen különleges hívás a felnőtt konfirmáció. Friss Krisztus-közelségből érkező, két-három éves evangélikus múltú hallgatóké. „Nincs mit gondolkodni, indulni kell!” - ez az alapállás. Szép elhívás! történetek, a megragadtatás különleges érzése azonban még nem elég arra, hogy megszülessen a döntés: lelkész szeretnék lenni! Szükség van egy őszülte, emberi szóra... Aki elindul erre az útra, nem nékülözheti azt a közvetítőt, akivel az átbeszélt órák és napok alatt kikristályosodik a végleges elhatározás. - Krisztus tanítványai ma sem magukban indulnak, hanem áll mellettük valaki, aki megerősíti, biztatja őket. Fantasztikus emléke maradt bennem annak a pil- latnak, amelyben egy idősebb lelkésztestvér radikális kijelentését hallottam: menj a Teológiára, nem bánod meg! Tudom, hogy ez a mondat nem elbocsátó mondat volt, hanem belépő imádság az én későbbi életemért. Kell a háttér, kell a „hátország” a lelkészi pályára indulónak, mert enélkül, „magányos farkasként”, előbb vagy utóbb elvész a kezdeti lendület. Bárcsak lenne minden mai hallgatónak egy-egy imádkozó, sőt néha a lelki fejlődésre is rákérdező, a felvételi laptól a lelkészavatásig elkísérő igaz „hittestvére” és - Isten emberek előtt is - őriző társa. Ha ez hiányzik az indulásnál, könnyen válik valaki a teológusévek alatt zárkózottá, sőt elszigeteltté. Pedig nagy igazságot mondott ki a teológusszülők első találkozóján az a beledi édesapa, aki arra tette felszólalásában a hangsúlyt, hogy csak annak érdemes a lelkészi pályára készülni, aki meg tudja szólítani az embereket, és emberközelben, érthetően, nyitottan és bátran hirdeti Krisztus evangéliumát. A kommunikáció első órája talán éppen ennél a dialógusban tisztázódó pályaválasztásnál kezdődik. Megszólítottként válunk igazán megszólítóvá! Szükség van a belső lángra... Tudom, hogy nem lehet követelményként állítani egy ilyen mondatot, de nem lehet elhallgatni sem. Nem hagy nyugodni az istenközelség, a krisztusi lelkűiét, mert nem egy szakma elsajátítására indulok, hanem egy küldetés vállalására. Ahogy egy induló nagykövet sem a fogadó ország fényén vagy sötétségén tájékozódik, hanem küldő népe szeretetén és szolgálatán. Nem lehet eleget imádkozni és kérdezni Isten színe előtt: valóban felizzott már az életem annyira, hogy Jézus képviseletében induljak? Nemcsak saját lángom pislákolása téveszt meg? Ennek a legjobb próbája a korai, rendszeres gyülekezeti szolgálat ,jó és rossz napokban” egyaránt. Odaállni és gyalogolni a lelkész mellett. Megnézni közelről, mit is jelent a ma is élő megszólítás - „nagytiszteletű úr” - mögötti harc, öröm és bánat. Mert igaz, hogy szükség van modem és új stílusú lelkészekre, de mindegyikünk beleáll egy valódi sorba, ahol előtte is küzdő lelkész szolgált, mint Jézus Krisztus követe. Ahhoz, hogy a stafétaváltás drámai aktusa gördülékeny lehessen, elkerülehetetlenül fontos egy darabig futni az előddel, akiben esetleg igazi példaképet találhatok a mai példaszegény környezetben. Az ismeretet lehet bővíteni, a tudást valóban növelheti az öt tanulmányi esztendő, de ezt az alaplángot, az igazi, lelki értelemben vett „őrlángot” az indító környezetben gyújtja meg Isten Szentlelke. * (Folytatjuk) Dr. Szabó Lajos A HIT MÉRTÉKE SZERINT Betegség vagy bűn az alkoholizmus? Meg kellene határoznunk, hogy egyáltalán mit értünk alkoholizmuson. Azt még minden bizonnyal nem lehet és nem kell alkoholizmusnak mondanunk, ha egy-egy ünnepi ebéd után megiszunk egy pohár bort. Ilyen esetekre nézve még Pál apostolt is szoktuk idézni a magunk igazolására. Hiszen ő tanította így Timóteust: „Ezután ne csak vizet igyál, hanem - gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel - élj egy kevés borral is.” (2Tim 5,23). A kevés bor még gyógyszer is lehet. Természetesen, ha i ismerjük a magunk alkoholt befogadó képességét, vagyis azt a határt, ahol meg kell áll-, nunk, mondván: eddig és ne.tovább! Ha ugyanis nem állunk meg ennél a határnál, akkor bekövetkezik a részegség, a mámor, amit előbb ugyan undorítónak és utálatosnak találunk, utóbb azonban kívánatosnak és csábítónak. A vérünkbe furakodó alkohol felébreszti benniink az újabb alkoholfogyasztás vágyát. Ez az út vezet azután a legbiztosabban az alkoholizmus felé. Az alkoholizmus, vagyis a szeszes italoknak túlzott mértékben való élvezése végső soron elvezet egy olyaij állapotba, amelyben súlyos kóros testi és lelki tünetek jelentkezhetnek. Az alkohol behatol az idegsejtekbe és azokat megbetegiti, az idegrendszerre bénító hatást fejt ki. Az alkohol erősen befolyásolja az érzelmi életet, az alkoholizmusban szenvedő ember durva, goromba lesz, az erkölcsi gátlások felszabadulnak, az ember sok gonoszságra, bűnre lesz hajlamos. Ugyanakkor sok más testi betegség is kapcsolódik az alkohol mértéktelen fogyasztásához. Ilyenek a gyomor- és bélrendszeri betegségek, a vese és a máj megbetegedése. Nem csoda, hogy ilyen módon az alkoholistát betegnek kell tekinteni és betegként kell kezelni. Azonban nem az alkoholizmus a betegség, hanem az alkohol mértéktelen fogyasztása okoz betegséget. Ennek a megállapítása azért szükséges, hogy világosan lássuk: az alkoholizmus bűn, amit az ember önmaga, embertársa és Isten ellen elkövet. Természetesen az alkohol mértéken felüli fogyasztása elsősorban önmagunk ellen elkövetett bűn. Önmagunk életét tesszük tönkre, ha akkor nem tesszük le a poharat, amikor még lehet, amikor még akaratunkat nem gyengítette meg az alkohol bénító ereje. Az alkoholizmusba vivő meredek lejtőn már megállni nem tudó, az akaratukat már érvényesíteni nem képes emberek gyakran mondják: én nem tudom legyőzni a bennem levő alkohol utáni vágyat, beteg vagyok, önmagamat nem tudom meggyógyítani. Valóban, a mocsárba süllyedt ember csak a mesék világában képes arra, hogy saját hajánál fogva húzza ki önmagát, a valóságban ez lehetetlen. Az önmegváltásra képtelenek vagyunk, bármennyire hirdeti is ezt sok magát modern vallásként hirdető filozófia és áltudomány. Ne higgyünk az ilyen meséknek! Viszont annál inkább fogadjuk el Megváltó Urunknak a hívását, aki ezt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Csak egyedül Ő a Szabadító, csak 0 menthet meg szenvedélyek rabságából! Sokan azt gondolják, hogy az alkohol össze tud kapcsolni embereket egymással, barátságok szövődnek a pohár mellett és az összetört életek ott talál- nak vigaszra, ahol egy kis szesz oldja fel a bánatot. Valójában az a helyzet, hogy sokféle közösségi kapocs feloldására alkalinas az alkohol. A házasságok felbomlásának egyik leggyakoribb oka az iszákosság, vagy az ebből következő garázdaság és kicsapongás, erkölcsi lazaság. A munkahelyi fegyelmezetlenség, ami az állás elveszítésével is járhat, sokszor taszítja ki az ital rabságában szenvedő embert munkatársak közösségéből, s lesz magányossá, társta- lanná, egyedül vergődővé a közösségi életre teremtett ember. A társadalom kivetettjévé is lesz az ilyen ember, hiszen a közfelfogás szerint ezek az emberek terhére vannak a társadalomnak, iszákosságuk miatt alkalmatlanokká válnak a rendszeres munkavégzésre, és csak terhelik a kórházi ellátást és a társadalombiztosítást. A közösség nem épül, hanem inkább romlik ember és embertársa között. A legnagyobb baj azonban az, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, akinek az Isten-gyermekség állapotában kellene élnie Isten iránti engedelmességben, sok mindenben megszegi Isten akaratát. Tönkreteszi önmagát, környezetét, embertársai ellenségévé lesz, ahelyett, hogy Isten akaratának megfelelően építené a közösséget, fáradozna azon, hogy szű- kebb és tágabb értelemben vett világa boldogan éljen, betöltse emberi hivatását. Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk! Urunk vár és hosszan tűr. Megtérésünket várja. Bocsánata kész mindazok számára, akik a bűn terhét hordják, szabadulást hirdet a megkötözötteknek, még az alkohol rabságában sinylődöknek is. Vető Béla
