Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-12-11 / 50. szám
jzvangetiKus ziel 1994. december 11. EB jftS GYERMEKEKNEK J£ A FIATAL OKNAK Szabadulni kívántam a láz, a szomjúság, az álmatlanság gyötrelme« perceitől. Már órák óta tartott az éjszakai várakozás, a »nagy zuhanásra”, a szabadító, megnyugtató, pihentető, gyógyító álom puha mélyére... ...Végre megérkezett az a pillanat. Magam sem tudom, mikor, hogyan, de meglendült velem a szoba, kezdődött a zuhanás. Mennyei Édesapán! Olykor szívesen „kipottyannék” gondjaim közül, s beleesve elszunnyadnék a Te nagy, puha tenyeredben! BEPILLANTÁS A PÉLDÁZAT VILÁGÁBA Zsinagóga - a gyülekezés helye Többször olvashatjuk a Bibliában, hogy Jézus elment a zsinagógába. De mi is az a zsinagóga? A zsidók istentiszteleti központja a jeruzsálemi templom volt. Ott végezték a papok a szolgálatukat, ott áldoztak az oltáron állatokat, és más, az Úrnak szánt ajá- dékokat. Viszont a zsidók jelentős része, akik távol éltek a fővárostól, csak ritkán jutottak el a templomba. Ezért zsinagógákat épitettek, mindenfelé, ahol zsidók laktak. Ez volt a hely, ahol Isten tiszteletére gyülekeztek. A zsinagóga név is gyülekezőt jelent. Itt történt az ifjak vallásos oktatása. A zsinagógákban nem mutattak be áldozatot, viszont minden reggel és este imát mondtak. Szombatonként közös imát tartottak, zsoltárokat énekeltek és felolvastak a Szent- írásból, általában Mózes öt könyvéből, amit Törvénynek neveztek. A felolvasás után valaki elmagyarázta a hallottak jelentését. Amikor egyszer Jézus a názáreti zsinagógában járt, őt kérték fel, hogy olvasson az írásból. Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: „Az Úr Lelke van énrajtam; mert felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkinzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét." Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. Mindenki szeme rajta függött a zsinagógban; ő pedig így szólt: „Ma teljesedett be ez az írás, fületek hallatára.” A jelenlevők pedig megértették, hogy magáról beszél, mégis nehezükre esett elhinni szavait, mert tudták, hogy ő Józsefnek, az ácsnak a fia, egy közülük... FÉM BÁCSI JÁTÉKAI Kakukktojás A helyes megfejtéseket már két hete közöltem, de a helyes megfejtők listájával még tartozom. Először is helyt kell adnom több megfejtő jogos reklamációjának, miszerint az első fordulóban egy értelmetlen mondat igen megzavarta az első körben adott megoldásokat. Sajnos most egy sajtóhibáról van szó. Mégis volt, aki sajtóhiba ide vagy oda, már az első fordulóban rájött a beküldendő plusz történetre. A versenyt ez el is döntötte. De nem csigázom tovább az izgalmakat, lássuk a pontokat: 8 pontos, a játék nyertese: Zalán Péter (Budapest); 7 pontos: Bánki Renáta (Inota), Donáth Ferkó (Ózd), Fancsali Ifjúsági Kör, ülés Adél (Egyházasdengeleg), Magyarosi Henrietta (Várpalota), Németh Anita (Já- nosháza) 6 pontos: Balogh Éva és Csoszánszky Márta (Budapest), Mersva Ildikó (Vácegres) 5 pontos: Marthon Ildikó (Bököd), Tóth Kálmán és Katalin (Budapest) 1 pontos: Németh Csilla (Somlószőlős). Mindannyótoknak gratulálok! Szóhíd Az előző heti játék megfejtése: SÁRA. És hogyan is lehetett szóhidat építeni a kiinduló KÉRŐ szótól a megfejtendőig? Talán több módon is. Én itt egy példát mutatok: KÉRŐ-MÉRŐ-MÉRT-MÁRT- PÁRT-PÁRA-SÁRA. Hogy kik azok, akik ezt a nem túl egyszerű rejtvényt megoldották, azt lapunk egy későbbi számában olvashatjátok majd. Kösd össze A gyemrekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyünk, Petőfi u. 359. Tölts meg engem, Uram Zsolt 139,1-6 Uram, te megvizsgálsz engem - és én félek. Félek, mint a beteg ember, aki az orvosnál ül a várószobában és feszülten váija, hogy mikor nyilik az ajtó. Tudja, hogy mi a vizsgálat eredménye, de nem akarja elfogadni. Uram, engem nem kell megvizsgálnod, hiszen nincs komoly bajom, csak egy-két apróság, de ezzel még nem kell orvoshoz fordulni! Ezzel még elélek valahogy egy darabig... De bármerre indulok, Uram, te ott vagy. Nem tudlak kikerülni, nem tudlak otthagyni. Tudom, hogy szembe kell néznem veled. Templomodban, elcsendesedéseimben eléd viszem bűneimet és lerakom lábaidhoz. Uram, te ismersz engem?! Hiszen magamat még én sem ismerem... Ismered vonásaimat, alakomat, tudod járásomat és kelésemet. Szavaim és gondolataim is ismertek előtted. Uram, ha látod azokat a tetteimet, mozdulataimat is, amelyek csak elindultak, de nem érkeztek meg soha, amelyeket mások háta mögött tettem, amelyet csak a szobám négy fala látott - akkor hová legyek? Ha azokat a gondolatokat is ismered, amik csak átsuhantak agyamon és ott meg nem ragadtak soha, szavaimat, melyek ki nem mondattak - akkor hová legyek? Úram, ha te belelátsz szívem legrejtettebb zugába, hová csak egyedül nekem van bejárásom - akkor hová legyek? Másokat könnyedén távol tudok tartani magamtól mogorvaságommal, közönyös hallgatással, mig gondolataimba merülök. De te belátsz álorcáim mögé, melyekkel hibáimat takargatom. Kutató szemeid előtt egyenként hullanak le rólam ezek a leplek, és én ott állok előtted pőrén, Uram, és bűneimet már nem fedi el semmi... Tőled kaptam a két kezemet, Uram, hát ezekkel próbálom eltakarni bűneimet, hiszen ezek olyanok, amiket még magam előtt is szégyellek... De Uram, csak két kezet kaptam tőled, és ez nem elég! És hiába tudom, hogy a sok bűnöm valójában csak egy - hogy elfordultam tőled -, még így, egyetlen bűnként sem vagyok képes elrejteni. Uram, akkor hát miért adtad a kezeimet?! Kezeimet, melyek csordultig voltak bűnnel, midőn eléd helyeztem imádságaimban. De te azt is láttad, Uram, hogy a visszaúton sem volt üres a kezem, mindig rejtegettem előled valamit. Senki se vette volna észre, Uram, én mindent jól végiggondoltam és elterveztem - és most romokban hever minden... Neked nem elég a részlet, neked az egész kell. Mindez oly érthetetlen, hisz én még fiatal vagyok, bírom jól a terhet, nem kell még levenni rólam... inkább viszem tovább... Uram, te ismersz engem. Tudod, hogy nehéz a terhem, és lassan már képtelen vagyok tovább vonszolni magamat. Le kell roskadnom, Uram, hogy újra fel tudjak majd állni... Neked gondod van mindenre, Uram - még rám is. Én csak egyetlen vagyok megszámlálhatatlan teremtményeid közül, és mégis meglátogattál. Minden oldalról körülfogtál engemet. Bármerre nézek, a te kezed van mindenütt, és saját utamat nem látom. Nincs menekvésem előled, Uram. A lábaim még gyengék, de te körülölelsz és támogatsz engem. Újra kisgyermeknek érzem magam, aki első lépéseit teszi meg, amíg édesanyja féltő szeretettel, kaijait kitárva áll felette. Uram, kezed itt van körülöttem, és nekem bele kell kapaszkodnom, hogy ne roskadjak vissza a porba. Lábaim még reszketnek, nyújtsd hát a kezedet, Uram, mert egyedül erőtlen vagyok. Indulok tovább utamon - de itt oly sok az út, és útjelző nincs egy se... Neked gondod van minden utamra, Uram. Én hozzád szeretnék eljutni. Jó kezeidre tekintenem, mert azok utat mutatnak nekem. Ismeretlen ez az út, és mégis ismerős - és én bizonytalan vagyok. De te továbbra is körülöttem tartod kezeidet, nem hagysz el, s bármikor reád támaszkodhatom. Oltalmazó öleléssel veszel körül, mint édesanyám lázas, rémálmokkal viaskodó éjszakáimon, és én bátran hozzád simulhatok, Uram. Már nem félek, mert te őrizel kezeiddel, Uram. Kezedet rajtam tartod - és megáldasz engem. Engem, aki pőrén, bűneimtől roskadozva állok előtted! Megtöltesz engem kegyelmeddel, Uram, és én mohón szívom be magamba fényedet, mint a kiszáradt föld a régen várt esőt... Kezeimmel már nem magamat takargatom, Uram. Két kezet adtál nekem - és ez a kettő mindenre elég. Kezeiddel felemelsz, megvédesz, bátorítasz engemet, Uram, utat mutatsz és áldást harmatoztatsz rám. Azt mondtad, hogy magadhoz hasonlatossá alkottál, Uram, ezért cselekedeteimben is a te példádat kell követnem. Megvizsgáltál, Uram - és én már nem félek, hanem áldalak érte. Ismerj meg, Uram, szemed előtt ne legyen rejtve egyetlen cselekedetem se. Figyeld szavaimat, és taníts meg a csöndre, hogy meghalljalak téged. Kezeddel igazgass a te utadon, Uram, ölelj körül kegyelmeddel, hogy mindig, mindenütt érezzem jelenlétedet. Tölts meg engem, Uram, hogy adhassak, áldj meg két kezeddel, hogy én is áldássá váljak. Ámen. Luther-évforduló az Evangélikus Leánykollégiumban Felemelő ünnepség színhelye volt Rózsák téri Kollégiumunk november 10-én, Luther születésének SÍI. évfordulóján. A teljes számú diákság és több nevelőtanár jelenlétében felavatták Borsos Miklósnak az előtérben elhelyezett bronz Luther reliefjét. Fabiny Tibor professzor felolvasta a 46. zsoltárt, melynek alapján Luther Márton megírta az evangélikusok szép himnuszát. A lepel lehullása után kollégiumunk egyik lakója koszorút helyezett el a dombormű alatt, majd elénekeltük a 2S4. ének első versét: Erős vár a mi Istenünk... Az ünnepség áhítattal folytatódott. Boros Hanga felolvasta Reményik Sándor: Az óriás című versét. A professzor beszédében Luther életét és munkásságát méltatta, majd a Márton-nap sajátságaira utalt. Beszédében felfigyeltünk egy érdekességre. Arra kaptunk választ, hogy miért választotta Luther János és, felesége, Ziegler Margit a Márton nevet a fiuknak. Élt a 4. században egy Márton nevű ifjú, aki Pannóniában, a mai Szombathelyen született. Katonaként Galliába került, ahol a legenda szerint érdekes esemény történt vele. Lovaglás közben egy koldussal találkozott, aki alamizsnát kért tőle. ő jó szívű volt, de mivel nem volt mása, kettészakította köpenyét, és a koldusnak adta. Másnap álmában megjelent neki Jézus, akitől megtudta, hogy ő volt az a koldus, akin segített. Márton ekkor istenfélővé vált, felvette a keresztséget, majd szerzetes lett Tours városában. Hite és jószívűsége legendássá vált. Amikor püspökké akarták választani, ő tiltakozott és a legenda szerint elbújt egy libaólban. Ám a ludak gágogása elárulta hollétét. (Innen ered a „Már- ton-napi lúd” évszázados szokása.) Ebből is látszik, hogy akit Isten kiválaszt, az nem bújhat el előle. Az előadás nagy reformátorunk legfontosabb alap- gondolatával zárult: Isten igazsága nem büntető, hanem irgalmas igazság. A bűnt egyedül ö bocsáthatja meg. Meg kell ragadnunk Isten kegyelmét, amellyel segíteni akar rajtunk, önerőből nem szabadulhatunk bűneinkből, el kell fogadnunk a felénk dobott mentőövet. Á professzor végül felhívta figyelmünket Albert Greiner volt francia püspök Luther Márton, az igazság megszállottja című, magyarul is megjelent ifjúsági könyvére, amely mindnyájunknak segítséget nyújthat a nagy reformátor életének alaposabb megismeréséhez. Oberling Zsanett a Deák téri Evangélikus Gimnázium II. B. oszt. tanulója Az egyházpolitikai törvényekről múlt század utolsó harmadában polgári átalakulásunk korlátozottságának egyik szembetűnő jele az egyházpolitikai kérdések rendezetlensége volt. A mindennapi életben a legtöbb súrlódást a házassági jog rendezetlensége okozta. A katolikus egyház tiltotta a vegyes házasságot; ezt csak abban az esetben oldotta fel (diszpenzáció), ha a nem katolikus fél 1ín. reverzá- list adott, hogy a születendő gyermekek mindnyájan a katolikus vallást fogják követni. 1867 után a törvényhozás csak annyiban avatkozott be a bonyodalmakba, hogy az 1868:53. tv. 12. §-a értelmében, a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiúk az apjuk, a lányok pedig az anyjuk vallását követik, és az ezzel ellentétes megállapodásnak nincs jogereje. A katolikus klérus azonban ezt a törvényt nem tartotta meg. A kormányok többször is nekirugaszkodtak az egyházpolitikai kérdések liberális szellemű rendezésének, de a klérus és a hithű katolikus uralkodó ellenállása miatt mindig meghátráltak. 1890. február 26-án Csáky Albin miniszter rendeletet adott ki „a keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldése tárgyában", amely bírsággal sújtotta azt a papot, aki egy vegyes házasságból származó - és a törvény értelmében más vallásfelekezethez tartozó - gyermeket „elkeresztel”, és a keresztelési bizonylatot 8 napon belül nem küldi el az illetékes lel- készi hivatalnak, anyakönyvezés végett. Ez a rendelet nagy riadalmat keltett, és a klérus heves ellen- agitációját váltotta ki. A rendeletet a klérus, a tiltakozást pedig a kormány nem fogadta el, bár a viszony elmérgesedését egyik sem kívánta. A kormány a magyarországi politikai helyzetre hivatkozva kért több megértést az egyháztól, az egyház viszont az állam és az egyház közötti harmónia megzavarásának a veszélyét hangsúlyozta. Sok huzavona és előzetes tárgyalás után, az egyházpolitikaiküzdelem 1892 tavaszán kezdett élesebbé válni a közéletben és a parlamentben. A reformok ügye, teljes súllyal, a kultusztárca költségvetési vitájában, 1892 májusában került elő. A kormány bejelentette a részleges polgári anyakönyvezés bevezetését, a vegyes házasságból származó gyermekek bejegyzésére. A vitában Irányi Dániel immár huszonharmadszor (!) megismételte a vallás szabad gyakorlásáról, és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Kijelentette, hogy az egész felekezeti viszályt csak a lelkiismereti és vallásszabadság elvének megvalósításával lehet kiküszöbölni. A képviselőház ezúttal megszavazta Irányi javaslatait, és utasította a kormányt, hogy - alapos kidolgozás után - terjessze be az egyházpolitikai reformokat. A minisztertanács 1892 szeptember-októberében tárgyalta meg a benyújtott javaslatokat, a kötelező polgári házasságkötés és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlásáról és az izraeliták recepciójáról. Nem sokkal ezután, Szapáry Gyula lemondott, és a király Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával. Ebben a liberális egyházpolitika legjelentősebb személyisége, Szilágyi Dezső lett az igazságügyminiszter. A kormány legsürgősebb teendőjét az egyházpolitikai reformok megalkotásában jelölte meg. Ezek közül különösen a kötelező polgári házasságkötés azonban olyan mélyen érintette az egyház világi befolyását, a társadalmi konzervativizmus pozícióit, hogy ez a reform Bécsben és a Vatikánban a legnagyobb ellenállással találkozott. A kötelező polgári házasságkötés volt a liberalizmus és a konzervativizmus választóvize az egész egyház- politikai küzdelemben. A klerikális ellenzék harcának nagy lendületet adott XIII. Leó pápa 1893 szeptemberében kiadott encikliká- ja, amely aktívabb harcra buzdította a magyar főpapságot, és valóságos akcióprogramot tartalmazott. Az uralkodót is a konzervatív vonal melletti kiállásra buzdította. 1893 őszén Ausztriában súlyos kormányválság következett be: megbukott a másfél évtizede kormányzó Taaffe-kormány, és a kibontakozás egyelőre bizonytalannak látszott. Wekerle - ügyes taktikai érzékkel - kihasználta a kedvező helyzetet; az 1893. november 6-i minisztertanácson megszerezte a hozzájárulást a kötelező polgári házasságkötés törvényjavaslatának parlamenti beterjesztéséhez. További, heves pártcsatározások után, a javaslatot a parlament 1894. április közepén igen nagy, 175 szavazatnyi többséggel elfogadta. A többi törvényjavaslat megszavazása már simábban történt. Az egyházpolitikai vita kellős közepén halt meg Kossuth Lajos Turinban, 1894. március 20-án. A polgári házasságkötés vitájában még kifejtette véleményét. Ez év végén Wekerle lemondott ugyan, a király szentesítést halogató taktikája miatt, de a törvények megalkotását most már semmi sem gátolhatta meg. Az 1894. december 10-én kivívott szentesítéssel - bár két javaslat törvényerőre emelése 1895-re maradt, és az utóhullámok még évekig „gyűrűztek” - az egyházpolitikai küzdelem lényegében végétért. „A házassági jogról” (1894:31. tv.), „a gyermekek vallásáról” (32. tv.), „az állami anyakönyvekröl" (33. tv.), „az izraelita vallásról" (1895: 42. tv.), és „a vallás szabad gyakorlásáról" (43. tv.) szóló törvények haladó, liberális alkotások voltak, amelyek - ha későn, mérsékelten és részlegesen ugyan, de-a polgári átalakulás egyik követelményét, az egyház és állam szétválasztását valósították meg, és vallási téren biztosították a polgári szabadságjogokat. Az egyházpolitikai küzdelemből a Szabadelvű Párt megerősödve került ki; ugyanakkor a harc megkavarta és megtépázta az ellenzéki pártokat. • A katolikus Néppárt megalakulását az 1894. november 17-i székesfehérvári katolikus gyűlésen mondták ki, és az 1895. január végén megtartott, alakuló értekezleten öntötték szervezeti formába. A Néppárt a katolikus arisztokrácia és a klérus politizáló tagjait tömörítve, elsősorban az egyházpolitikai törvények megsemmisítéséért, egy kifejezetten felekezeti színezetű, katolikus politika érvényesítéséért szállt síkra. Általánosabb és távolabbi célja kezdettől fogva részben a liberalizmus, részben pedig a szocialista eszmék és erők elleni harc volt. A százéves egyházpolitikai törvények hatása jelenünkben is érvényesül. B. B.
