Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-06-05 / 23. szám

Evangélikus Elet 1994. június 5 Lehet-e „divat” a keresztség? Harangszó Kedves licista Tanítványom! Amit dolgozatodban írtál, bizonyára nem­csak a te véleményedet tükrözi, ha­nem mindazokét, akik nyitott szem­mel, halló füllel és gondolkodó érte­lemmel járnak mai életünkben, mely­ben Isten az egyházi életben is lebon­totta a „drótkerítést”, é^most szaba­don jöhetnek az egyházba különféle indítékkal és várakozással. Azt írod: „Mostanában egyre több meglett ember megkeresztelkedik, konfir- málkozik. Divat lett? Sajnos, igen.” Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden történelmi fordulatnak van „divat”-veszélye. A „nagykons- tantinuszi” korban tömegek jöttek az egyházba, keresztelkedtek meg... Most is, amikor többen élnek a ke­resztelés lehetőségével, felvetődik so­kakban a te kérdésed: „Hogy ebből hány ember hisz igazán Istenben? Nem szeretnék rá válaszolni.” Tu­dod, kedves Rita, én nem is tudnék rá válaszolni. Mert ez a „szondázás” nem nekünk adatott, ez a „hőmérő- zés” nem a mi feladatunk, hanem egyedül az Istené, akinek gyermeke lettét a keresztségben és most már örülsz ennek s vallód: „Én hiszek Istenben... A keresztség számomra nagyon sokat jelent.” így folytatod: „Az biztos, hogy a rendszerváltást követően a »hívők« száma ugrásszerűen nőtt. Megdöb­bent ez a képmutatás”. - Engem is, amikor az napnál világosabb, hogy a gyökere a farizeusi magatartás. De azért nem lehet „egy kalap alá venni mindenkit”. Ugye, a tavasz első me­leg napjaiban kértetek bennünket, hogy tartsuk az órákat kint az ud­varban, a Széchenyi téren, a Deák téren... Szinte börtönnek tűnt a négy fal. Ki vágyódta tok, és mentünk a Deák térre. Amikor „kisütött a hit­élet” első tavaszi napja 40 év után azoknak a negyvenéveseknek, akiket a szüleik nem kereszteltettek meg, hát képmutatás az, hogy sápadt lelki arcukat a Nap felé, Krisztus felé for­dítják és megkeresztelkednek? Valószínű, hogy ebben az irány­ban haladsz, amikor írod: „Tudom, hogy vannak kivételek. Vannak, akik tényleg hisznek”. Bizonyára ilyenek azok között is varinak, akik „ugrásszerűen” megnövelték a „hí­vők” számát. Milyen jó, hogy Urunk az aratás előtt nem bízta ránk a búza és a konkoly szétválasztását. Micso­da kárt okozhatnánk! Ne tegyük! Várjuk meg az aratást, amit egyedül Ő végéz az' ítélet' napján. Talán egy kis keserűséggel irod': „Mert nem konfirmálkoztam, nem vehetek úrvacsorát. De miért van, hogy ezek a szertartások többet ér­nek ? Nem ér-e többet, ami a szívben van?” Nem a „szertartások” érnek többet, hanem az Isten igéje, Krisz­tus evangéliuma, amit most már har­madik éve tanulsz. A „szertartások” ezt közvetítik, mint eszközök. Aho­gyan az evéshez kés, kanál, villa és tányér kell, hogy „emberhez mél­tóan” táplálkozhassunk. Ugyanúgy a „lelki táplálék fogyasztásához” kellenek az „egyházi szertartások”. Kellenek, mint a vezeték, hogy az áram világosságot áraszthasson szo­bánkba. „Ami a szívben van” az több, sokszor súlyosabb, mert tele van bűneinkkel, irigységgel, és csak akkor tisztul meg, ha kérjük a zsoltá- rossal: „Tiszta szívet teremts ben­nem”. És csak ebben az értelemben „Boldogok a tiszta szívűek”, mert Krisztus vére megtisztította. És ezt egy „szertartás” közvetíti az úrva­csorában ! Igazad van: elsősorban nem az a lényeges, hogy fel tudod-e mutatni a keresztelési, konfirmációi „papíro­dat”, hanem az, hogy hiszel-e a téged már a keresztségben gyermekévé fo­gadó Istenben. De úgy vélem, hogy néha jó a „mellékesnek” látszó do­kumentum is, mert itt élünk a föl­dön. Ha továbbtanulsz, be kell mu­tatnod az érettségi bizonyítványt. Nem mondhatod: olvassák ki érett­ségemet a fejemből. Keresztleveled „csak” annyit állít elénk: már akkor Isten szeretett gyermekévé lettél. Hit­tanjegyed, hogy tanultad Isten igéjét. Nem a hiteteket osztályozzuk, de azt közvetítjük, amit a Szentlélek a hit- ébresztéshez felhasználhat, amikor Neki tetszik. Kedves Tanítványom! Becsülöm őszinteségedet. Örülök, hogy sokat jelent keresztséged. Már ezért sem A Protestáns Napok során, múlt ősszel Debrecenben, a reformáció­ünnepély utáni fogadáson alkal­munk volt beszélgetni Konrad Rai­ser főtitkárral. A rövid beszélgetést közreadjuk: Kérdés: Napjainkban gyakran halljuk és olvassuk, hogy az ökume- né válságban van. Főtitkár Úr vi­lágtávlatban látja az ökumenét. Az ökumené kríziséről mi a véleménye? KR: A krízis szónak kettős ér­telme van. Az egyik az a jelentés, amikor a krízis rosszabbodást, a rosszabb felé indulást jelent. A másik, amikor a betegség krízi­séről beszélünk, és a gyógyulás felé van elmozdulás. Ez az átmenet tisztulást, újulást, új erőre kapást hoz. Nem minden krízis után jön a halál, hanem a növekedés, fel­nőtté válás kríziséről van szó. Az ökumené krízise nem a halálhoz vezet. Úgy van ez, mint a fiatalság­nál, új erőhöz vezet. Világszerte reménység van az egyházakban. Európa húsz évvel ezelőtti remény­ségei ugyan nem mind váltak be, de van változás, fejlődés. Kérdés: Milyennek látja ebben a képben a magyarországi egyházak helyzetét? KR: Kívülről jövő embernek nehéz ezt ilyen rövid itt tartózko­dás alapján megítélni. A politikai és társadalmi váltás után az egyhá­zak sanszot (lehetőséget) kaptak. Voltak a kommunizmus idején, akik közelebb kerültek az egyhá­zakhoz valamilyen ok miatt. Ezek most nem akarnak elsza­kadni. Az egyházak most azzal vannak elfoglalva, hogy saját identitásukat megtalálják és megerősítsék. Ke­vés idejük van egymásra. Arra kell igyekezni, hogy a keresztény bi­lenne képmutatás a konfirmációd. Mert mind a „két kezével” szeretni akar Isten. Elfogadhatod a másik kezét is. Jézus Krisztus mindkét át­szögezett keze áldásra emelkedik, és ha egyik művész úgy ábrázolja a ke­resztre feszített Megváltónkat, hogy egyik karjával lenyúl a kereszt alatt lévők felé, jelezni kívánja: „húsvét fénye kél” a keresztfa tündöklésé­ben. A kereszt alatt megoldást talál minden fiatal megkötözöttségeiből, kételyeiből. Az élő Úr Tamásnak már mindkét átszögezett kezét mu­tatja hitre indítóan. Mindkét kezével áldja övéit, amikor a látható világból eltávozik. Benneteket is, fiatal testvéreim, akik a keresztség után a konfirmáció előtt álltok hazai evangélikus egyhá­zunkban és nem szeretnétek a „di­vatból konfirmálók” sorába lépni, hanem őszinte hitben megerősödni. Jézus Téged is vár minden vívódó társaddal együtt a jövőben az úrva­csorái asztalhoz: Jöjjetek, minden kész! Lelkipásztori szeretettel: Sz. János bácsi zonyságtétel a mában érvényesen, világosan hangozzék. Kérdés: A látottak és hallottak alapján hogyan látja a további lépé­seket? KR: Mindenekelőtt baráti és test­véri fogadtatást éreztem. Erős pro­testáns öntudatot látok. Úgy érzem, az idősebb generáció örömmel fede­zi fel a régi hagyományokat és jön az egyházakba. De el kell érni a fiatalokat is. Példát láthatunk a nyu­gati egyházaknál, ahol a szekulari­záció a fiatalokat elfordította és kö­zömbössé tette. El kell érni a keresz­tény bizonyságtétellel őket is, ehhez az utat kell megtalálni. A szombati otthonavatásnál látottak is azt mu­tatták, hogy ez a terület (menekült­szolgálat) érdekli őket, erre fogé­kony az ifjúság. Bizonyára tudnak találni más területeket is, ahol az ifjúság otthon érzi magát. Köszönöm a beszélgetést. tszm „A király így felel majd nekik: Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, ve­lem tettétek meg." Mt 25,40 volt a mottója a szlovén evangélikus gyü­lekezetek évi Gusztáv Adolf Segély ünnepének. Május első vasárnapján közel 2000 ember gyűlt össze a Felső Csalogányi templomban. Az isten­tiszteletet, a prédikációt, a beszá­molót, a segélyek szétosztását, többen hallgatták a templom fa­lain kívül, mint belül. „Azért harang a harang, hogy hívja az élőket"... (idézet Kányádi Sándor Harangfölirat című versé­ből). Hívogató harangszó közvetítet­te az örömhírt az érdi evangéliku­soknak a következőképpen: Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt! Zsolt 105.1. Mindez 1991. június 2-án vasár­nap történt az Érdi Evangélikus Egyházközség életében, ünnepi is­tentisztelet keretében, amikor is Szebik Imre püspök Ittzés Istvánt egyházunk lelkipásztorává avatta. Emlékezetes, szép vasárnap volt. A természet zöld ruháját a Nap sugarai nem tehették még szebbé, mert a felhők útjukat áll­ták. De végül is az életet adó eső­felhőket a Mindenható más tájak­ra parancsolta, mondván, a Nap is lássa és sugaraival ragyogja be az érdi evangélikusok ünnepi isten- tiszteletét, hogy Földünk egyete­mes égboltján szivárványként je­lenjen meg ez a kis gyülekezet. Szivárvány: színei, valamint a színsávok szélessége eltérőek egy­mástól. Jelentésük is más. De együvé tartozásuk, egymás melletti sokszínűségük alkotják az egysé­ges egészet. Keletkezése, létezése csakis a Nap fénye által jöhet létre, így leszünk mi is egy testvéri kö­zösség a hirdetett és befogadott ige eredményeképpen. Létezésünk csak Isten megtartó szeretete által lehetséges. Ez a megemlékezés csupán há­rom esztendőre tekint vissza. A hí­vogató harangszó ma is szól egyre több nyitott szívre találván, vágya­kozó szívvel és testvéri szeretettel megyünk templomunkba (remél­jük, Isten segítségével egyszer még a bővítésére is sor kerül), hogy meghallgassuk a krisztusi üzenetet lelkipásztorunk tolmácsolásában, amely hitünk szerint a felebaráti szeretetet, megértést, a békességet szolgálja. Hisszük, hogy először fölfelé! A Teremtő Istennel kell rendezni dolgainkat, ha itt rendben va­A szlovén beszédet nem értettük, de szeretetüket megéreztük, s öröm­mel vettünk részt a szünet utáni szí­nes programban is. Énekkarok szol­gálatai, népdalcsokrok, népi tánc, trombitaszóló vidámitotta a több száz autó és néhány busz utasát. Finom ebédtől s a testvéri szere­tettől meggazdagodva indultunk haza szlovén testvéreink segélyva­sárnapi ünnepéről a nagykanizsai felügyelővel, Pfeifer Zoltánnal, Szegedi Sándor surdi presbiterrel, Nórával és Örsivel. Smidéliuszné Drobina Erzsébet gyünk, akkor embertársainkkal fennálló nézeteltéréseinket közös nevezőre tudjuk hozni. Emlékezve az elmúlt időszakra, vasárnap, jú- nius 5-én legyen hála szívünkben az Úr felé, az Ő áldását kérjük A budapesti antikváriumokat járva bukkantam rá a „Beköszön­tő beszéd, tartotta 1876. deczem- ber 10-én Budapesti Ágostai Hit­vallású Evangyelmi Magyar Gyü­lekezet lelkészévé történt beigtatá- sa alkalmával Győry Vilmos” cí­mű kiadványra. A legnagyobb meglepetésemre egy kéziratot találtam benne. Ez Győry Vilmos (1838-1885) volt evangélikus lelkésznek és egyházi írónak az imádságát tartalmazza, lelkipásztorunk további szolgála­tára, kedves családjára, egyházunk tisztségviselőire. Isten vigyázza és tartsa meg ezt a gyülekezetét. Huszti László abból az alkalomból, hogy Polner Ödön (1865-1961) volt egyetemi tanárnak a „konfirmálására” irta 1876 körül. Erről az eseményről meg is jegy­zi Polner, hogy „Irta: Győry Vil­mos saját kezeírásával konfirmálá­somra. Elmondtam az oltár előtt.” Győry Vilmosra emlékezve, közzéteszem, hogy ezzel is méltó emléket állítsunk személyiségének és életművének. Közzéteszi: Galcsik Zsolt GAS-ünnep Felső Csalogányon----­IM ÁDSÁG Mi boldogok kik békeségre vágynak S a kik szívében nincsen gyűlölet; - Ez volt az édes Ige, oh nagy Isten, Mit szent Fiadnak ajka hirdetett. Ez volt az új élet-tavasz fuvalma Mely a sötét gyűlölség fellegét Elűzte a kebelről s földeríté A szív előbb oly elborult egét. Mi boldog, a ki békeségre vágyik, Kinek szívében nincsen gyűlölet: Oh add e nagy szót értenem, nagy Isten, Hogy így vagyok csak a te gyermeked. Hogy így vagyok csak, rád, Atyámra méltó, Kinek hatalmad nagy, Kegyed nagyobb: Ki adsz esőt hamisnak és igaznak Ki jóra-roszra felhozod napod. Ki nem gyűlölsz, ki nem sújtod haraggal Még azt sem a ki megbánt, elfeled; De megbánás egy könyjét lásd szemében, Te újra hű szívedre öleled. Ilyen vagy, ilyen, szent Atyám, nagy Isten! Hozzád hasonló én is hadd legyek, Harag, bosszú, gyűlölség, béke-bontás, Velem soha ne szövetkezzenek! S ha a haragnak gyors fellobbanását - Mint gyenge - meggátolni nem tudom: Ne hagyjad azt vétekké elfajulni, S a nap ne menjen le haragomon. S ha embertársam gyarló gyengeségből Akarva vagy sem, megsértett talán: Ne légy^k rabja a'vak indulatnak Mely arra biztat: ez bosszút''kívánl'' Ne tudjam elfeledni hogy tenéked Úgy kedves a legszentebb áldozat, Ha a te oltáradhoz térdelőnek Szívéhez semmi bosszú nem tapad. Ne tudjam elfeledni azt a példát Mit üdvezítőm a Kereszten ád: A kit halálra üldöz a gonoszság, S ki még sem átkoz, - ámde megbocsát! De tudjam elfeledni a mi sértett, De tudjam elfeledni a mi bánt, De tudjon e kar újra hűn ölelni Testvér gyanánt, barát s rokon gyanánt. Hogy így lehessek rád, Atyámra méltó, Hogy így lehessek a te gyermeked, S érezzem: boldog a békére vágyó Kinek szívében nincsen gyűlölet. Amen. Megkérdeztük Konrad Raisert Győry Vilmos imádsága „MINT HULLÓ CSILLAG...” 95 esztendő gazdagsága Régimódi történet... Szabó Magdának ez a regénye jutott eszembe, amikor először meghallottam a nevét: özv. Pétermann Adámné sz. Hofmann Vilma lelkészözvegy, vasdiplomás tanítónő. Otthona, annak minden berendezése, a több mint 100 éves bútoroktól kezdve a legkisebb gobelinképig a falon - lenyűgöz, elvarázsol. Mennyi életbölcsesség! Mennyi megélt valóság! Mennyi öröm és bánat tulajdonosa lehet e ház törékeny lakója! Kevesen mondhatják el magukról, hogy még a múlt században: 1899-ben szü­lettek, mint ő. 95 esztendő eleven történelem! Hosszú út távolságban is, de főként időben, mely a hartai szülői házból indult az aszódi evangélikus leányiskolába útja, onnét pedig a nagyváradi református tanítóképzőbe vezetett, ahol a sokad íziglen pedagóguscsaládból szár­mazó leány, híven e hagyományhoz, 1917-ben átvette a tanítói oklevelet. Ott kezdhette szeretve mívelt hiva­tását, ahonnan elindult: Hartán. Sokak számára ma már csak filmekről, könyvekből vagy elbeszélésekből ismert világ az osztatlan felekezeti iskola, ahol a tanító sokkal többet fáradt, mint manapság. Bele kellett hogy adja teljes tudását, képességét, türelmét a különböző korosztályú nebulók okításába, éppen ezért nagyobb örömmel aratta fáradozása gyümölcsét, mint azt ma elképzelnénk. Hartán abban az időben hatan tanítot­tak, de egy szívvel és egy lélekkel. A következő és egyben utolsó állomás Pétermann Adám evangélikus lelkésszel kötött házassága után Páhi lett. 1928 óta él itt... gyökeret eresztett, mélyet. Itt élte át élete leg­szebb és legnehezebb időszakait. Férje önálló gyüleke­zetei alakított ki, ő pedig generációk sokaságát kezdte el tanítani -, megszakítás nélkül nyugalomba vonulása évéig, 1953-ig. Legelső tanítványai, ha még élnek, közel 80 évesek. Még kimondani is nagy dolog! Méltán övezi a mai napig a tisztelet, amikor férje után Tisztelendő néninek, vagy hivatásként végzett munkája miatt Taní­tó néninek szólítják. Amíg valakinek él a tanítója, addig valahol a szíve mélyén gyermeknek érzi magát. Elég a látása, és az évtizedek távlatából is eszébe juthatnak kedves emlékek. „Minden reggel a harmóniumhoz ült a Tanító néni és szép hangján elkezdte: Zengd lelkem ez új reggelt... mi pedig vele énekeltük" - emlékezett vissza egy 66 éves tanítványa. Másoknak a szép műked­velő előadások jutnak eszükbe. Nagymama meséli uno­kájának, hogy milyen volt Páhin, mikor angyalszár­nyakat varrtak és bár tudták már, hogy nem az angyal hozza az ajándékokat, mégis minden olyan hihető volt. E hosszú úton volt nehéz időszaka is. Amikor férjét 1948-ban elveszítette, az iskolát államosították, neki saját házat kellett építenie. A „Tisztelendő - Tanító néni" még most is hálával gondol arra a sok segítségre, amit gyülekezetétől kapott. Háza „drága hajlék” lett sokak számára. Családja tagjait, mint tyúkanyó gyűj­tötte és gyűjti maga köré. így ajándékozva meg a gyer­mekeket felejthetetlen vakációk élményével, a felnőtte­ket pedig az élet zajától félre eső, békés, csendes fészek­kel. Az itt szolgáló lelkészeknek, lelkészcsaládoknak pedig nyújtotta a távolba szakadt, vagy már halott édesanyák, nagyanyák szereletél. A gyülekezetnek az elmúlt esztendőig, tehát 66 éven át kántora volt. Bár testileg gyenge, szellemileg és lelkileg erős. A múltkori­ban Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődését olvasta, termé­szetesen sokadszor. Saját bevallása szerint szereti a „súlyos könyveket”, a történelmi és családregényeket. Német nyelven is. Minden költőnek szívesen olvassa a legszebb verseit. Mindezt látva és hallva csak csodál­kozhat az ember. Gyémánt a homokban... Hogyan lehet valakiben ennyi idős létére ekkora szeretet, ekko­ra erő, ekkora műveltség és frissesség? Talán ismer valamilyen életelixírt? Bizonyára. Egy titkát elárulta: ,’,A tegnap terhe a tegnapé, a holnap árnya még a holnapé. Ma és minden új reggelen örök útitársamat köszönthetem." Az Örök Útitárs Jézus kísérje Páhi 95 éves „Tisztelendő-Tanító nénijét" élete végéig és még azon túl is. Ő teljesítse versben szavalt vágyát, hogy megláthassa a TAVASZT és együtt gyönyörködjön benne előre ment szeretteivel! „Ha úgy lehetne meghalni szépen, mint hulló csillag fut le az égen, utána csóva, előtte semmi, hogy volt az égen észre se venni. Ha úgy lehetne meghalni szépen, mint hómező a napsütötte réten, amott még fehér folt, emitt már semmi, ha térdig ért is, tavasz fog lenni.” Nagy Veronika Ne hagyjuk kihűlni a szíveket! A tavalyi pünkösdtől könnyekkel búcsúztam. Őszinte, tiszta férfikönnyekkel. Nem volt ellenállás. A könnyeknek csak egy útjuk van: szívtől a szemig, szemtől a szívig. Azok a Szeren­csekerék-játékosok indították el, akik pünkösdvasárnapi nye­reményüket gyermekintézményeknek ajánlották fel. Ok bizo­nyára tudják, hogy a szeretet értékes. Akik abból kapnak, nemcsak az érc- vagy papírpénzt kapják, hanem egy darab szeretetet, reménységet, hogy törődnek velük. A segítséggel hitet is kapnak: bármennyire, hosszú is a tél, egyszer csak mégis kinyílik a rózsa, kihajt a levél. A kevésből mindig inkább jut, mint a sokból. Az a pünkösdi jelenet eszembe juttatta saját megmentett életemet. A Gulag magyar női elmondták és megmutatták azt az élve halódó világot, amely azért nemcsak fejfákat, hanem megmaradást is hozott. 1949 májusában másfél méteres hó és húszfokos hideg foga­dott bennünket Vorkután. 1946 óta sínylődő magyarokat ta­láltunk ott. Ha már a testi táplálék csak a megmaradásra volt elég, szellemiekkel próbáltuk tartani a lelkeket. Elmondtuk, hogy az Árpád-házi királyok véres kardot hordoztattak szét lovas futárokkal az országban, jelezve, ellenség jön, gyűljünk össze, mentsük meg a hazát. Valakinek szeget ütött fejében ez az emlék. Szovjeték nem ismerték sem a rántást, sem a cukros eledelt. A bányászok havonta egyszer, egy összegben megkapták a havi cukoradag­jukat. Megszületett az ötlet. Valahol találtak rongydarabot, kimosták, és zacskót csináltak belőle. A szeretet találékony. Mint hajdan őseink a véres kardot, úgy a zacskót körülhordoz­ták a táborban: mentsük meg Böröcz Sándort! Minden bá­nyász egy kanál cukrot tett a zacskóba. Én voltam fizikailag a leggyöngébb magyar, hiszen lekinozták ifjúi izmaimat, el- erötlenitettek a végletekig. Combtól bokáig kétforintos nagy­ságú sebek borították el a lábaimat. Mint a bibliai Jób cserép­darabbal vakargatta fekélyét, én a körmeimmel. Tudott dolog, hogy a cukor pár óra múlva vért ad. Hat év alatt tíz esetben voltam kórházban, és a zacskót mindig körül­hordozták érettem: nem engedjük, hogy itthagyjon bennünket! Reggel és este egy-egy kanál cukrot tettem a forró vízbe, és mindig megerősödtem annyira, hogy meg tudjak kapaszkodni az élni akarásban. Aztán ahányon kórházban voltunk, annyi felé osztottuk a cukrot. Csak a csont és a bőr menjen haza, a szeretet majd lábra állítja az embert. Ezt hangoztattuk és tápláltuk bensőnkben... Most itt vagyok. Magyarok, van még szeretet, csak ne hagy­juk kihűlni a sziveket! Böröcz Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom