Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-03-07 / 10. szám
ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 58. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1993. MÁRCIUS 7. BÖJT MÁSODIK VASÁRNAPJA ÁRA: 18 Ft Ha fájdalom vagy betegség nehezedik rád, gondolj arra, hogy milyen elenyésző semmiség ez Krisztus töviskoronájához és szegeihez képest... Gyűlölet és irigység szorongat, vagy bosszúra vágyói, ne feledd, hogy könyörgött könnyek között érted s minden ellenségéért Krisztus, akinek pedig elég oka lett volna bosszúra. Luther — A TARTALOMBÓL — EVANGÉLIKUSOK SZLOVÉNIÁBAN SZEKERES 50 ÉVE TŰNT EL URBÁN ERNŐ AZ ÜR SZOLGÁJA Ki kicsoda? Ilyen címen jelennek meg azok a könyvek, amelyek a közélet, a politika, a tudomány, a gazdaság, a művészet, az egyházak jeles személyiségeiről adnak rövid tájékoztatást, ismertetést. Az emberek szívesen veszik kézbe, s forgatják ezeket a kiadványokat, mert kíváncsiak. Szeretnének minél többet tudni azokról a személyekről, akik fontos szerepet játszanak a közéletben. Jézus nevét nem találjuk a fent említett könyvekben. Ez természetes. Ennek ellenére sokan érdeklődnek felöle. Mind többen kérdezik, kicsoda ö valójában? Mi az ő személyiségének titka? Miben mutatkozik meg ereje, hatalma, hatása? Mit tett egykor és mit cselekszik ma? Jézusról leghitelesebben a Szentírás tanúskodik. Személyisége titkának megfejtéséhez a Szentírás a kulcs. A Szentírás a Szentlélek által megvilágítva villantja fel Jézus alakját. Böjt második vasárnapjának bibliai igéi Jézust, mint az Úr Szolgáját állítják elénk. Ézsaiás próféta könyvében többször is szól az Úr Szolgájáról. Világosan megmondja, hogy mi a dolga és mi a sorsa, milyen szenvedés vár rá és milyen megbecsülés. A szolga dolga a szolgálat, a kapott feladat teljesítése. Jézus önként vállalta a rábízott szolgálatot. Az Atya nem kényszerítette őt küldetése teljesítésére. Jézus „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett... megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fii 2, 6-8.) Az engedelmes, alázatos Jézus megbecsüléseként hangzott el a szózat Jézus megkeresztelésekor: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Jézus, a szeretett Fiú engedelmesen szolgálta az Atyát, s minket is szolgálatba hív. Nem könnyű, hanem áldozatos, kemény munkára. Mások terhének hordozására, a kereszt viselésére. Sokak szemében ez bolondság. A hívő ember számára azonban kiváltság, tudván, hogy aki Jézus Krisztust követi a szolgálatban, azt megbecsüli az Atya. (Jn 12,26.) Táborszky László NEMESKÉRI NAP lesz 1993. április 25-én vasárnap a nemeskéri templomban. Délelőtt 10 órakor istentisztelet, délután 2 órakor templomi ünnepély. A szolgálatot végzik: Szebik Imre püspök Gustav Reingrabner szuperintendens. Részt vesz és énekel több magyarországi és ausztriai gyülekezeti énekkar. ORSZÁGOS PAPNÉ-CSENDESNAP Az idei országos papné-csendesnap az Evangélikus Teológia épületében (Budapest XIV., Rózsavölgyi köz 3.) lesz 1993. március 27-én 10 órai kezdettel. Kérjük a Papné Testvéreket, hogyjelentkezésüket március 15-ig küldjék be az Északi Püspöki Hivatalba. Ki hitte volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt, hogy ekkora fordulat következik be a vallások történetében és világában, mint ahogyan azt manapság kénytelenek vagyunk megtapasztalni? Hiszen tíz-húsz évvel ezelőtt még olyan divat virágzott, hogy szinte minden szinten - óvodásoktól az egyetemistákig - tudományosnak beállított tételként tanították az egyház és a vallás (mint felépítmény és hamis tudat) elhalását, eltűnését a történelem színpadáról. Középkorú lévén, magam is jól emlékszem általános és középiskolai tanáraim harcos és meggyöződéses ateizmusára, istentagadására (tisztelet a kevés kivételnek!), akik a tudomány nevében büszkén és gőgösen, megvetően és csúfolódva temették az egyházat. Lejárt a vallás, a babona ideje, most következik a tudomány, az ész, az értelem és minden világosabb lesz a napnál is. Ki hitte volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt, hogy ekkora fordulat következik be, nemcsak a társadalmipolitikai életben, hanem a vallások világában is? Döbbenetesen érdekes történelmi tény: majdnem 200 éven keresztül hirdette Európában szinte az összes tudomány és azok képviselői, hogy az Istenbe vetett hitet tudományosan megcáfolták, már csak idő kérdése, hogy mikor tűnik el ez a sötét babonaság, a csuhások világa, s mindaz, amit keresztyénségnek neveznek. Felvilágosodásnak nevezték ezt a kort, szemben a vallás „sötét” korszakával. Egyben ez az álmodozások korává is vált. Különösen a 19. sz. jeleskedett szekuláris (világi) és tudományoskodó próféciákkal: ekkor születtek meg a nagy álmok az emberiség földi boldogításáról, a földi paradicsom tökéletesen boldog társadalmáról. Nagy álmok a legyőzött természetről, betegségről, halálról, a legyőzött bűnről, mivel az új kor új embere nem ismeri majd ezt a kiskorúságunkra emlékeztető kategóriát. A 20. sz.-ban viszont félelmetes és rémes kísérlet történt ezeknek az álmoknak a valóra váltására: ez volt ennek a századnak a véres tragédiája, fasizmustól a kommunizmusig! Úgy nézett ki, hogy valóban sikerül a keresztyénséget és a vallást kiszorítani a társadalomból, az emberek szívéből. Kiürülő templomaink, megfogyatkozott számú gyülekezeteink, minimális létszámú konfirmandusaink, elvétve történő esküvőink, mind arra utaltak, hogy lassan, de biztosan sikeresnek látszik az ateizmus. Csak a temetések száma tartotta magát szívósan, de úgy éreztük, hogy a temetőkből nem lehet megélni, azok nem az élet forrásai. Az egyházak élték a maguk szerény, összezsugorított életüket, a gyülekezetek kínlódtak a naggyá lett templomok és parókiák állagmegőrzésével, s jó néhány helyen bele kellett törődni, hogy üresen marad a parókia, ajtajait, ablakait csak a szél csukja, nyitja. Mégis hittük és vallottuk, ha olykor szorongva és riadozva is, hogy a hitélet, a vallás, az egyház, az Isten ügye nem tűnhet el, nem szívódhat fel, mint a felesleges véraláfutás, hanem lesz majd egyszer reneszánsza, megújhodása. Bekövetkezett, csak éppen a nem várt és a nem kívánt módon. Úgy következett be a fordulat, mintha sosem létezett volna a felvilágosodás szelleme. Váratlanul megszűnt szinte minden viszolygás, tartózkodás és előítélet a mítoszokkal, okkultizmussal, asztrológiával, tenyérjóslással, spiritizmussal, mágiával szemben. Egy, teológiailag is megfogalmazott (Bonhoeffer), vallástalanságba hajló korszak hirtelen az ellenkezőjébe csapott át. Itt van tehát az új vallásos hullám! Mégsem örvendezhetünk egyértelműen ennek a változásnak, hiszen nem az történik, hogy az eddig megfélemlített, az egyháztól adminisztratív eszközökkel távol tartott emberek most hirtelen, a lehetséges első pillanatban felszabadultan és örömmel visszatértek a történelmi egyházak kebelébe. Nem tagadható országos szinten, hogy gyülekezeteink egy részében bizonyos növekedések bekövetkeztek; talán valamennyivel több lett a megkereszteltek száma, növekedett az esküvőké is, de mindez mégsem jelent döntő fordulatot és változást egyházaink életében. De akkor hol jelentkezik feltűnő módon az új vallási hullám? Rendkívüli divatja és keletje lett a különféle, legváltozatosabb színű, tartalmú, külsejű, formájú szektáknak, közösségeknek. Van közöttük indiai, ázsiai, kínai eredetű, van keresztyén gyökerű is szép számmal, olykor már figyelemmel sem lehet őket kísérni. Lélekvándorlástól a nyelveken szólásig, gyógyításoktól a transzállapotig minden és mindennek az ellenkezője megtalálható. Nem kevesen esnek bele ezekbe a csapdákba és főleg fiatalok. Tisztes korú és józan gondolkodású szülők vagy nagyszülők értetlenül állnak a jelenség előtt, hogy gyermekük vagy unokájuk - akit a konfirmandus órára odapofozni sem tudtak - hirtelen belép valamilyen eldugott, titkos és titokzatosnak látszó szektába, s ezzel minden eddigi kapcsolatát megszakítja az ifjú, hátat fordít a világnak, társadalomnak, családnak és szinte szerzetesi szigorra emlékeztető életet él. Nem régen az Evangélikus Élet hasábjain is megjelent ennek a vallási fordulatnak a hivatalos neve és rövid leírása. Korunkban valóban ezt éljük át: egy szervezetten ateista (istentagadó) korszak után sokan Hódító vallásosság? fedezik fel újra a vallást, csak másképpen, ahogyan azt mi hívő emberek, lelkészek és teológusok, presbiterek és munkatársak reméltük és elképzeltük volna. Mert valóban igaz a vallások iránti érdeklődés növekedése, de csak nagyon mérsékelten igaz az egyházak, a gyülekezeti élet iránti érdeklődés feléledése. A vallások újbóli felismerése, felfedezése nem jelenti a keresztyén üzenet felfedezését. Helyette egy általános szinten mozgó vallásoskodásról van szó, méghozzá egy ún. szinkretizmus figyelhető meg. Mit jelent a szinkre’tizmus? Lényege: a legkülönfélébb és az egymástól nagyon távol álló vallások, filozófiák felszínes és tetszés szerinti összekapcsolása. Éppen ezért napjainkban nem új vallásról beszélünk, hanem csak „új vallásosságról”, új „vallásoskodásról”. A legfőbb jellemzője ennek a szinkretizmus, tehát az, hogy vegyesfelvágott; olyan ez, mint egy hatalmas salátatál. Még annál is rosszabb, mert legtöbbször össze nem illő dolgokat illesztenek össze, s így keletkeznek a modern vallási kentaurok, szörnyek. A kereskedelemben már régen bevált módszer az önkiszolgálás, akkor miért is ne következhetne be a vallások kereskedelmében is ez az önkiszolgálás. Hiszen kufárok, kéretlen árusok szinte szünet nélkül jönnek és harsányan kínálják az ígéretesnek és titokzatosnak feltüntetett portékájukat; vagy kopaszra nyírt fejjel és feltűnést keltő szerelésben, ruházatban, vagy utcai zenebonával, vagy kettesével leszólítva mit sem tudó, gyanútlan, tudatlan embereket. Ha valakit az utca vallásos kínálata még nem csábított el, könnyen megszédül vagy zavarba jön a könyvesboltok polcai előtt, ahol szép számmal bukkannak fel ennek az új vallásosságnak színes borítójú termékei, melyek önmegvalósítást, tudat-kitágulást, a mindenséggel való azonosulást és eggyélétet, gyógyulást, egészséget és sikert ígérnek gátlástalan fülszövegekkel. Van itt minden és mindenre vevő: buddhizmus, hinduizmus, taoiumus, ezoterika, gnózis, reinkarnáció, misztika, mítoszok, teozófiák, antropozófiák, New Age, okkultizmus, spiritizmus, exorcizmus, asztrológia, horoszkóp, alkímia, ufológia, kabala, tenyér- és talpjóslások, boszorkányság, sámánizmus... és még sorolhatnánk! Mi lehet ezek mögött? Mi lehet ennek az új vallásosságnak a lényege? Milyen szellem húzódik meg mögötte? Miért van nagyobb vonzata, mint a hagyományos keresztyén egyházaknak? Miért kell minderről beszélnünk és gondolkodnunk? Talán mert csalódottak vagyunk, hogy nem az egyházak felé fordultak az emberek tömegesen? Mit mulasztottunk el? Mit kell tennünk és újra átgondolnunk? Mindannyian kettős felelősséggel tartozunk: az általános vagy egyetemes papság értelmében felelősek vagyunk mindannyian Jézus Krisztus evangéliumáért, a terjesztéséért (misszió), valamint felelősek vagyunk kortársainkért, akik a legtöbb esetben teljesen tájékozatlanok vallási kérdésekben és tudatlanságukban kiszolgáltatottak, ezért is csábíthatok el olyan könnyen. Ebben a sorozatban nem valaki vagy valakik ellen kívánunk küzdeni, hanem szeretnénk hozzájárulni küldetésünk tisztázásához szent ügyünk érdekében! * Ribár János E kettő nélkül elképzelhetetlen a lelkészi szolgálat, elképzelhetetlen a gyülekezet élete is. A lelkésznek meg kell küzdenie a mondanivalóért, az igéért, az üzenetért, amit Isten rábízott. Meg kell küzdenie minden egyes emberért, akit Isten elébe visz. Meg kell küzdenie azért, hogy el ne távolodjon az Úrtól, hűtlenné ne váljon, hogy a kezdeti lelkesedést ne a kiábrándulás, csalódás, megfáradás váltsa föl. Minden lelkésznek meg kell küzdenie a szolgálattal, amelyre rávétetett; amelyre alkalmatlan és amelyet mégis végeznie kell. Meg kell küzdenie az áldásért. Isten áldását küzdelem nélkül nem nyerhetjük el. Az ígéret földjére, Isten országába nem lehet harc nélkül belépni. S egy gyülekezet csak akkor él igazán, csak akkor tud szolgálni, ha ez a küzdelem nem csupán a lelkész magányos küzdelme. Ha az egész gyülekezet, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, - ki-ki a maga helyén - mindannyian együtt harcolnak Isten áldásáért. Ha ott vannak a gyülekezetben azok, akik talán évekig, évtizedekig vívódnak, könyörögnek, tusakodnak Istennel házastársuk, gyermekük, unokájuk vagy éppen szüleik hitéért. Ha vannak a gyülekezetben fiatalok, akik utána mennek elmaradt társuknak, idősebbek, akik a fiatalokért imádkoznak. Egészségesek, akik látogatják a betegeket és betegek, akiknek talán Jóbként kell a szenvedésben Isten válaszát keresniük és mégis össze tudják kulcsolni a kezüket a betegágyon másokért. Ha vannak a gyülekezetben olyanok, akik hitüket, tapasztalatukat tovább tudják adni másoknak és olyanok, akik talán kételyek között vívódnak azért, hogy megtalálják a helyes utat. Isten áldását csak akkor nyerheti el egy gyülekezet, ha abban mindannyian együtt küzdenek azért, hogy igazi, eleven, lüktető élet legyen közöttük. Minden gyülekezet életében döntő esemény az, amikor egy új lelkész áll szolgálatba. Hiszen azért küldi Isten szolgáját az övéi közé, hogy együtt küzdjenek az áldásért. A kelenföldi templomban 1993. február 13-án gyülekezet és lelkészek, valósággal és lélekben Küzdelem és áldás jelenlévők együtt imádkoztak, könyörögtek Isten áldásáért, amikor Missura Tibor esperes beiktatta a másodlelkészi szolgálatba Ferénczy Erzsébet lelkészt. Isten népe és Isten szolgája együtt kiáltott Urához Jákob szavaival: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem!” Áldást kért a gyülekezet új lelkészére szívében ezzel a könyörgéssel:- Istenünk, add, hogy a te szolgád ne bocsásson el Téged, az Urat. Se a szószéken, se más szolgálatban, se a gyülekezetben, se otthonában, se szerettei között ne bocsásson el Téged és ez elég is egy életre. Az áldás ígéretét hirdette meg az esperes, aki igehirdetésében Péter vallomását idézte:- „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Ha ezzel a bizonyossággal tudunk belekapaszkodni Jézus szavába, akkor megtapasztaljuk az ő erejét. Átéljük azt, hogy nála élet, üdyösség és öröm van. Áldásra emelték kezüket a lelkésztársak, akik jelen voltak és azok is, akik távolból gondoltak imádságban a gyülekezetre és szolgatársukra. A beiktatott lelkész igehirdetésében Jákob tusakodására emlékeztetve, arra figyelmeztetett, hogy az áldást el is lehet veszíteni. Az a legnagyobb tragédia, veszteség egy gyülekezet életében, ha Isten elhallgat, visszavonja igéjét, áldását az ő népétől. Ha mindabban, ami a gyülekezetban történik nincs jelen az élő Isten. Ez a legsúlyosabb büntetés. De éppen az éjszakában, éppen amikor a bününk és nyomorúságunk a legnagyobb, amikor Isten el akarna fordulni tőlünk, éppen akkor kell áldását kiharcolnunk. Éppen akkor kell ezzel a kiáltással belekapaszkodnunk: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem”. Mert ezzel a fegyverrel hagyja magát legyőzni Isten. Hagyja, hogy rátaláljunk a kegyelmes Istenre azért a Jézusért, aki a kereszten küzdött és győzött értünk. Áldást kívántak és kértek Istentől mindazok, akik köszöntötték az újonnan beiktatott lelkészt. Ez az istentisztelet igazán a nagy család, a gyülekezet ünnepe volt - ez érződött a gyerekek és fiatalok szavaiból, akik egymás után léptek elő, hogy szeretetüket és ragaszkodásukat kifejezzék. Fölcsendült ajkukon az útmutatást adó, bátorító ének: „Te csak az Istennek országát keresd és az ő nagy igazságát...” Meleg szeretettel vallottak a rákoshegyiek arról, hogy ők még mindig magukénak érzik azt a lelkésznőt, aki közöttük nőtt föl és a Rákoshegyi Gyülekezetből indult el a szolgálat útjára. Nemcsak a szomszédos Óbudai Gyülekezetből, hanem a távoli Kemenesaljáról is voltak, akik hozták szívük szeretetét, áldást kérő imáját. Az áldásra emelt kezek között ott volt a lelkésznö édesapjának keze is. Szavaiban emlékeztetett arra a két kézre, amely a beiktató istentiszteletre szóló meghívón látható: Az egyik azt jelzi, hogy Isten atyai keze szeretetével, áldásával kíséri, őrzi ezt a világot, s benne a mi életünket. A másik kéz fölfelé mutat arra emlékeztetve, hogy honnan jön a segítség, az erő, az öröm és az áldás. A két kéz mintha egy keresztet alkotna. Hirdeti ezzel, hogy életünk biztos fundamentuma Krisztus keresztje. Küzdelem és áldás. Gyülekezetnek és lelkésznek együtt kell küz1- denie, mert csak az adhatja tovább Isten áldását, aki előbb maga is elnyerte azt. Legyen ezért minden gyülekezet és minden lelkész közös imádsága ez: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem!”-y-t
