Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-11-07 / 45. szám
életben tartása legyen, s ne egy tudományos célokat szolgáló eszköz megtartása. Bencze András KISISKOLÁSOK BIBLIÁJA Az okos és a bolond Jézus újra tanít. Az okos ember a házát a sziklára építette. A bolond a homokra. JÁTÉK Barkochba A kérdéseitek után az emberünkről a következőt lehet tudni: IGEN:- ember- férfi- újszövetségi alak- Jézus beszélt vele- valamelyik evangéliumban szerepel- Jézus halála előtt beszélt vele- Jézus jót tett vele Lukács evangéliumában szerepel- emberünk beteg volt NEM: nem a fügefa alatt ült János evangéliumában.- nem farizeus volt. Ezeket az információkat csak két hét múlva látjátok. Azt javaslom, hogy folyamatosan kérdezzetek, Ilyenek vagyunk mi emberek. Bezárt ajtók. Bezárt ablakok. Bezárt szívek. Add, hogy egy nap legyen bátorságunk kiszaladni a ház elé: az utcára és a térre, hogy egyetlen nagy közös körben végre megfogjuk egymás kezét. hetente egyet. Próbáljatok meg nem egymásra épülő kérdéseket feltenni. A pontok megjelenése is a lassú átfutás miatt késik. Jó azért az, ha ráírjátok, hogy hányadik kérdést teszitek fel, hogy a félreértéseket elkerüljük. Mivel a kérdések jönnek, de sokszor azonosak a már feltett - de még meg nem jelent - kérdésekkel, ezért a pontok így alakultak: 5 pontos: Fancsali Ifjúsági Kör 4 pontos: Illés Adél - Egyházasdengeleg 3 pontos: Hamvas Barackok - Szeged 1 pontos: Bánki Renáta - Várpalota A kérdéseket mindig a lap dátuma utáni keddig kell feladni. FELHÍVÁS Szőlőszem klub-mozgalom A dabas-gyóni Szőlőszem Klub tagjai azzal a felhívással fordulnak az ország gyülekezeteihez, hogy alakítsunk Szőlőszem-klub hálózatot. A klub alakítása rendkívül egyszerű. Csak ennyit kell mondani: Rajta, alakítsunk Szőlőszem Klubot! Ha valahol már van ilyen klub, kérlek, írjatok róla! Ha sok Szőlőszem Klub alakulna az országban, akkor meg lehetne rendezni az országos szőlőszem-találkozót. A klubélet Mi a különbség a Szőlőszem Klub és egy egyszerű gyerekbibliaóra vagy hittanóra között? Erről szeretnék néhány sort írni. A gyülekezetünkben természetesen vannak hittanórák. Azok, akik a klubba járnak a héten egyszer legalább már részt vettek valamilyen órán. Itt azonban a korosztályok összemosódnak. Mára klubunknak több felnőtt és ifjúsági tagja is van. Az egymástól távolabb élők, akik nem járnak egy iskolába, vagy nem találkoznak egymással, itt megtehetik. Felnőttek és gyerekek együtt alakítanak programot. Nem válik külön a kör szervezőkre és résztvevőkre. Mindenki nyakig benne van a programokban. Hogy mit csinálunk? Inkább azt tudom, hogy tavaly mi volt, hiszen idén az eddigi összes alkalom valamilyen kirándulásba vagy számháborúba torkollott. Az elmúlt évben azonban volt közös lakoma, színdarab, kézimunkák, ping-pong labda fújás, hajtogatás és még sok minden más. Arra figyelünk, hogy viszonylag kevés legyen a tanulós, iskolai jellegű program és sok játék, vidámság, tevékenykedés jellemezze klubunkat. KÉSZÍTETTÉK: Antal Tünde, Ilg Barbara, Krahulcsán Borbála, Sándor Éva, Koczor Tamás. Címünk: 2370 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Az első szakaszban az értelmezés („gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő betegek halálának tudatos előidézése”) mellett a jog és az orvostudomány szempontjait, gondolatait igyekeztem ismertetni. Ma elsőként a társadalomtudomány és a lélektan megjegyzéseit figyeljük. Az aktív eutanázia lehetősége némelyekben bizonyára kedvező változást eredményezne, feloldaná a kínos halál feszültségétől, emberi méltóságukat gyakorolhatnák, mikor saját halálukról döntenek. Másokban azonban éppen szorongást keltene, hiszen már egyetlen eset is kényszerítő hatású lehet (Sánta Ferenc: Sokan voltunk), ezért a tartósan ápolást igénylő betegek, öregek körében bizonytalanságot ébresztene. Szintén kérdésessé teszi az aktív eutanázia elfogadását az a tapasztalat, amelyet az öngyilkosok tettének okai közt találunk, hogy sokan éppen a halál elől menekültek a halálba, a halálfélelmük kényszeríti őket erre a kétségbeesett lépésre. Az aktív eutanázia esetében azonban még az önkezüség gyenge ereje sem szükséges. Pedig a haldoklók többsége - ahogy azt E. Kübler-Ross megállapította - öt állomáson megy keresztül (az első négy: tagadás, düh, alkudozás, depresszió), s ebben a sorban csak a legutolsó a belenyugvás, amely valójában már a jól-halás állapota, s ki merné ezt valakitől is megvonni. A szociológia és a pszichológia tehát nem fogadhatja el az aktív eutanáziát. Végül nézzük meg, mit mond a Szentírás! Nem is kell sokat lapoznunk, hiszen már a második lapon láthatjuk: az életet, az emberi életet Isten teremtette, Ő adta, s mindazokon, akik önkényesen elveszik, számon kéri. Vajon van-e jogunk dönteni saját életünk felett? Aztán, nagyot ugorva eljutunk Jézus szenvedéstörténetéhez. A másik két megfeszített gonosztevőnek eltörték lábszárcsontját, hogy megrövidítsék szenvedéseit, de Jézus végig szenvedte utolsó pillanatait. Mert belealázta magát emberi sorsunkba. Tehát az agónia, a haldoklás minden szenvedéseivel együtt része az emberi életnek. Ki tudja, mire használja ezt az'ldőt Isten? Nemcsak a szenvedőben, hanem az őt figyelőkben is (Zsid 13,7). Az aktív eutanázia tehát nem Isten akarata szerinti. Most térjünk vissza a joghoz, hiszen azt mondtuk, hogy az ^ többi tudomány eredményeit felhasználva alakítja ki rendszerét! A különböző megközelítések az aktív ‘eutanáziát szinte teljes egyhangúsággal elutasítják, vagy igen szűk, s nehezen behatárolható körre korlátozzák. Tehát helyes az a jogi gyakorlat, mely tiltja az aktív eutanáziát. A passzív eutanáziáról nem igen esett szó, ám az kiderült, hogy nehéz meghúzni a határvonalat, hiszen a nem-cselekvés is cselekevés, hogy va-Az eutanáziáról (2) lakit hagyjunk meghalni, esetenként le kell kapcsolni egy gépet, elzárni egy infúziót. Tehát helyesnek látszik, hogy a jog ítélje el az eutanázia minden formáját, avval a meghagyással, hogy az életbentartás valóban az ember (A befejező részt a következő számban olvashatjátok ) KÉSZÉI ISTVÁN: Halálhír (Könyörgés feloldásért) A torkod megcsomósodotl: egy árva zokszót sem tudtál kiáltani. Betemették a torkodat a némaság irgalmatlan torlaszai. A víz is megcsomósodott: poharadból nem tudtad felhörpinteni. Egyszerre megcsomósodtak az áramló idő elcsobbanó habjai. bűvös ujjú szövője a létnek, a fűvek, a fák gyökerének, a gondolat gyökerének az agyban, a sejtelem gyökerének a szívben, a te hatalmad sugallata szőtte a suhogó gyolcsú sötétet, az aranyhajú tényt, az aranyhajú lent, a véges végtelent. De amit szőttél, a vihar összekuszálta, de amit fontál, egy vad kéz összecsomózta. A távirat az asztalon feküdt: görcsös rostjai közt a csomós torkú fa Az összegabalyodott létet csak te tudod kicsomózni, még jobban megcsomósodott: te. aki mindent szőttél. szorongott benne egy erdőnyi éjszaka. A víz is megcsomósodott: Mindened megcsomósodott: csomózd ki! tejed, mézed, borod, sorsod minden A tej is megcsomósodotl: itala. csomózd ki! A szél is megcsomósodott: Ó jöjjél görcsoldó Varázs! ahogy hajad, be nem lehelheted soha! Szövők szövője, Oldozó! * Ne csak a csomót, ne csak a bogot, Szövők szövője! te szőtted bogozd ki a sötét okot, a szilaj lovak nyakára ami összebogozta s a vágtató pillanatokra azt a pillanatot: a lobogó hajú sörényt. az idő szőttesén Mindenség takácsa, serény, fejtsd fel a halált! „Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor Zsolt 121,8 Az igét olvasva szinte újra átéltem egy szombati kirándulást: vidáman, kíváncsian kettesben indultunk a Rám-szakadékhoz. Ámuldoztunk az erdei út szépségein, meglepetésein - virágok, gombák, madarak, őzikék! Egyszerre azonban nem találtuk a turistajelzésjt;: irtáshoz érkeztünk. Keresztül-kasul egymásra borult és összeakaszkodott haldokló és holt tört lombú fatörzsek, tépázott bokrok, megszaggatott gyökerű bozótok hevertek előttünk. Mi mégsem adtuk fel. Egyikünkjobbra, másikunk balra keresett utat, mikor hirtelen meglódultak a lábaim (egyszerű félcipőben), s vittek, lefelé az eleinte ösvénynek tűnő, valóban jégsimaságú meredeken. Láttam magam előtt (?), alatt (?) a sziklafalú mélységet - a mélyét nem - és időérzékemet elvesztettem. Csodának tartottam, csodának hiszem, hogy mégis észrevettem az egyetlen ottfelejtett fácskát - a „szalmaszálat”. Ösztönösen előrenyújtottam a két karom, majd akarattal nekirohantam. Tenyereim éles fájdalmával (csattanásával) mit sem törődve „megfékeztem” magam. A rettenet jeges pillanatai után, miközben egész testem remegett, s zihálva ültem a gyökerek közé, boldog hála forrósága öntötte el a szívem. Szemeimmel megtaláltam valahol a magasban foldbegyökerezett lábakkal, kiáltani akaró, de hangtalan szájjal, lélekjelenlétét még vissza nem nyert társamat; cipőimet lehúzva, négykézláb mászva eljutottam hozzá a tisztásra. Ragyogott a Nap. Úgy láttam kacagva sütkéreznek a virágok, bölcsen mosolyogva, biztatóan hívogatnak szemben az erdő lombkoronái az alattuk futó, a szakadéktól távolodó útra. Akkor, s hányszor és hányszor ujjongott és ujjong fel bennem: „Hogyne dicsérném az Istent...”. Wargyay Gizella f/ u/fa’ta „A magyar nyelv pásztora” „Mindent feltalálunk Erkel dalműveiben, ami magyar, ami a mienk...” Lőrincze Lajos: MegnőI az ember szíve. Szerk.: Balogh Ferencné, Kolczonay Katalin, Raffai István. Veszprém 1993. Új Horizont Már a recenzió megírására készültem, amikor egy reggel a szerző halálhírét tudtam meg a rádióból. így az ismertetés - akarva-akaraüan - megemlékezéssé, búcsúzássá változott. Ezt a kettősséget a könyv talán elfogadtatja, erősen életrajzi jellegű lévén: Barátok-emlékek - találkozások-olvashatjuk az alcímben. Valószínű,hogy aszerkesztöket egy kegyeletessietségismozgatta: még utoljára örömöt szerezni a nagybetegnek. Ellenben Lőrincze Lajos érdeme, hogy a könyv - minden egyéb szempontot félretéve -önmagáiban isérték. Anyagát hat csoportbagyűjtötlékaszerkesztök: Szén Igái - gyermekkor; Pápa - diákkor; Nyelvművelés - anyanyelvi mozgalom; Magyar nyelv a határokon túl; Mesterek, barátok; Az utolsó írásokból. (Nem az egyes címeket idéztem, csak a témákat próbáltam jelezni.) Az előszó Pomogáts Béla munkája, ezenkívül jelentős fényképanyag egészíti ki a kötetet. A válogatás - terjedelmi korlátáihoz képest - egy szokatlan életpálya bemutatására tesz kísérletet. Lőrincze Lajos talán egyszeri jelenség volt a magyar nyelvtudomány művelői közölt. Azzá tette - lehet így nevezni - irodalmi tehetsége és népszerűsítő hajlama. Az ö személyében a nyelvészet tett egy lépést a magyar irodalom felé, míg korábban - talán ezt lehet mondani - inkább fordított irányú volt a mozgás. Nem mindig veszélytelen azonban, ha egy nyelvésznek irodalmi tehetsége is van, s kétszeresen veszélyes lehet a népszerűsítő hajlam. Megtörténhet, hogy az irodalmi készség - a szakmai kötelességektől fojtogatva - csak felemás formában jelentkezhet. A népszerűsítésben pedig erős kísértés rejtőzik: az olcsó hírnév, amelyhez a fárasztó szakmunka megkerülésével is eljuthat az ember. Másrészt: a szigorú tudományos /................. ieg c népszerűsítő műfajban nagyobb kirándulást tesz, sohasem kerültevékenység csak ritkán tűri meg a kompromisszumokat. A nyos ki a heti el a kisebb-nagyóbb szakmai homlokráncolásl. A népszerűség ára - mondhatnánk. Lőrincze Lajosnak is meg kellett kötnie a kompromisszumot a szorosan vett nyelvtudomány és a közszereplések között; de csak így bontakozhatott ki rendhagyó életpályája. így lehetett egy személyben nyelvtudós, az anyanyelvi mozgalom motorja és az egyik legnépszerűbb rádióműsor mindenese. A köztudat elsősorban tanárként tartotta számon. Lehetséges, hogy az Édes anyanyelvűnk hallgatói számára Uirincze Lajos volt az ideális tanár, az az ember, akit más pályán talán el sem tudtak képzelni. Már a hangja azt hiszem az egyik legrokonszenvesebb hang a magyar rádió történetében. S nemcsak a kiejtés zamata, az édes dunántúli nyelv" tette azzá. Magában a hangszínében is volt valami megnyugtató, olyan jellegzetesség, amelyhez az ember -a műsor hallgatása közben - a pontosságot, a kiegyensúlyozottságot és a szerénységet is „odahallotta". Aztán a műsor! Illyés Gyula, a bölcs, tudta, miért „irigyli" Lőrincze ötperceit. Évtizedeken át, hétről hétre az az öt perc: fegyelmezett, világos, kerek. Eröltetetlség nélkül való. Lényegében tudományos ismeretterjesztésről volt szó, de a téma - édes anyanyelvűnk - ihletet és alkalmat adott, hogy az előadó magyar műveltsége állandóan jelen legyen. Nem annyira külsőségekben, mint abban a formakészségben, ahogy egy rövid - lehet így mondani - nyelvi esszé kikerült a keze alól. Nem akart ö szépírókkal versengeni, de a műveltség és az ízlés csöndesen ott hagyta nyomát írásain. Sokat beszéltek Lőrincze Lajos lelkesedéséről, jóindulatáról és közvetíteni tudó természetéről. Ezek a tulajdonságai nagy szerepet játszhattak abban, hogy a hetvenes évek elejétől kibontakozó anyanyelvi mozgatom vezető személyisége legyen. Itt is jól fölhasználhatta azt a képességét, hogy a magyar nyelvészetet és az irodalmi kultúrát egységben tudta látni. Józan ember lévén, fölmérte, hogy egy mozgalmi jellegű szerveződés az élő nyelvet ma már csak üggyel-bajjal képes befolyásolni. A tömegtájékoztatás és a fölgyorsult fejlődés a nyelvtisztító - vagy egyáltalán: nyelvmegőrző - kísérleteknek csupán keskeny ösvényt hagyott. De ezt a keskeny ösvényt föl kellett használni, mert konkrét esetek egész sorában segítséget nyújthatott. Ki kellett építeni a segítségnyújtás intézményes kereteit, s ebben a munkában Lőrincze Lajos oroszlánrészt vállalt. Az a jó kapcsolat, amely a hazai és a kisebbségi magyarság számos szellemi tekintélyéhez fűzte, sok esetben ekkor mélyült barátsággá. Egy Kodály Zoltán, egy Illyés Gyula, egy Keresztury Dezsőjól látta, hogy ez a szokatlan nyelvészi pálya hogyan válik harmonikus egésszé, hogyan épül be koruk magyar kultúrájába. Ezért becsülték, ezért szerették Lőrincze Lajost. Amikor köztük van, amikor mellettük áll - bár más a kor, más a stílus önkéntelenül az a gondolat támadföl az emberben, amit Van Dyck-ról mondott valaki: gyakran van trón mellett, de sohasem méltatlanul. Nyilván föltűnik, hogy alaposan eltértem a szokványos könyvismertetéstől: inkább rövid nekrológot írtam. De a szerző halála érthetővé, sőt talán mcgbocsáthatóvá teszi a hibát. Annál inkább, mert a kiróttak részben rárímelnek a könyv gondolatvilágára, részben - néhány egyszerű gondolattal - segíteni próbálnak Lőrincze Lajos életútjának jobb megértésében. A pálya gazdagságát, értékét, vagy - ami számunkra külön is fontos - a dunántúli protestáns örökség jelenlétét csak maga a könyv fejezheti ki. Mányoki János Száz esztendeje hunyt el Erkel Ferenc, a reformkori magyarság legbensőbb hangján megszólaló zeneszerzőnk, aki Kölcsey Hymnus-ának megzenésítésével szöveg és dallam hites találkozásának talán legszebb példáját adta. Életművének tökéletes összefoglalását tükrözi Jókai Mór 1888-ban írt sorai: „A fönségestől kezdve a népiesség, a paloták komoly méltóságától a puszták mélázó elábrándozásáig mindent feltalálunk eszményítve, megnemesítve Erkel dalműveiben, ami magyar, ami a mienk...” Gyulán született 1810. november 7-én olyan muzsikus családban, ahol a zenei hivatás gyakorlásának nemzedékek óta gazdag hagyományai voltak. Nem véletlen, hogy 17 éves korában már ismert zongoraművész. Csáky Kálmán gróf meghívására kerül Kolozsvárra, s itt az erdélyi művelődés központjában működik mint zenetanár, karmester és zongoraművész. Itt mutatták be első sikeres magyar témájú történeti dalművét, Béla futását is. Hogy mit jelentettek néki ezek az évek, azt később így összegezte : „Ami vagyok, mindent Kolozsvárott töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét, s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával...” Kölcsey Hymnus-ának megzenésítésével nemcsak a magyarság történetébe írta be örökre nevét, hanem minden becsületes magyar szívébe. Magyar történeti tárgyú operáiyal a Bátori Máriától az István királyig, a Hunyady Lászlótól a Bánk bánig szinte összefüggően elevenítette fel a magyar történelem jelentős korszakait. Életútját, munkásságát kutatva, hihetetlennek tűnik, hogy egy emberként mennyi nagy feladatot tudott ellátni, becsülettel, szívvel-lélekkel végrehajtani. A Nemzeti Színház, majd a Filharmóniai Társaság karnagyaként európai rangra emelte a magyar hangverseny- és operaéletet. Előmozdította a hazai kóruskultúrát, fontosnak tartotta az énekkarok alakítását. Hangversenyezett, mint zongoraművész, a zenei felsőoktatás vezéregyénisége, 65 éves korától a Zeneakadémia igazgatója. Ezekről az éveiről írta id. Ábrányi Kornél: „Tisztelte és szerette is mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensőbbség merev rendeletéivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott.” Ez a méltatás egész életpályájára, működésére is vonatkoztatható, pedig a méltatlan támadásoktól őt sem kímélte meg a sors. Tisztában volt művészi értékeivel, munkássága jelentőségével s ez is fokozta, növelte alkotókedvét, a maga elé tűzött feladatok teljesítésében, tervei megvalósításában. Az Országos Széchényi Könyvtár centenáriumi kiállítást rendezett Erkel Ferenc műveinek, kéziratainak gazdag anyagából. A kitünően válogatott, két teremben elhelyezett értékes gyűjtemény - Erkel történeti tárgyú operáinak, müveinek, lehetőség szerinti részletes ismertetése, korabeli öltözetek, tárgyak - hazánk és a magyarság történetének egy-egy korszakát eleveníti fel. Kiegészíti generációk hiányos történelmi ismereteit (ill. szándékos félreismertetését), nemcsak kiegészíti, hanem gazdagítja és érdeklődését felkelti. Ezt igazolta a sok kérdés, melyet a tárlatvezetőnek, a kiállítás rendezőjének, Szerző Katalinnak tettek fel a látogatók. A kitünően válogatott, elrendezett kiállítás anyagának megértését segíti a tartalmas - olvasmányként is hasznos -, szép kiállítású füzet, melynek írója Szerző Katalin, szakmailag ellenőrizte Vavrinecz Veronika. A kiállítás október végéig tekinthető meg. Sebeiken Pálma
