Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-08-15 / 33. szám

Negyven év után - előre figyelve Erőt csak a továbbmenéshez lehet kérni Istentől, úgy 'an értelme a csendes megállásnak :s hátratekintésnek is. - A soproni evangélikus templom írvacsorai oltárához közeledve, irtettem meg újból ezt a titkot, niközben megilletődve néztem az vfolyamtársakat, a tizennégy iszülő fejet, amint egyenként letér­teinek. Kilencőjük mellett a tár­uk is. Ahhoz közeledtünk, Annak zava hívott, Aki összefogott és tkarolt minket a szolgálat negy­­enéves útján. Az évfolyamtárs házigazda, Szi­­non János kezéből vettük az Úr estét és vérét. Rajta keresztül hal­­ottuk az igét is: JÖJJETEK ÉN­­JOZZÁM MINDNYÁJAN ... Szentháromság utáni 2. vasárnap leti igéjéhez igazodva.) - Vissza­­lézve, nincs emberi értelem, amely neg tudná magyarázni a négy évti­­:ed megtartatását. Ez bizony „el­ejtett” múlt! Ebben a hívásban ott ran egész szolgáló életünk irgal­­nas betakarása. Ez a hívás nem 'áltozott az évek múlásával sem.. Továbbmenésre biztat. Megértet­­ük: a jövő sem lesz könnyebb, de tehezebb sem, csak merjük napon­­;ént felvenni az Ő igáját. •Az 1948-ban a soproni hittudo­­nányi karon elindult, nagy létszá­ma (39!) évfolyam negyven éve 'égzett - 1953 - és most hálaadás­­a összegyűlt kis csapata az isten­­isztelet után kiment a soproni te­letőbe. Ott nyugvó professzo­­aink sírjainál álltunk meg, hogy irággal és Istent dicsérő énekkel öszönjük meg tanításukat és éle­­ük példáját. Azokra is gondol­unk, akik máshol pihenve várják feltámadás napját. Közben elbe­­zélgettünk bennünk élő, vonzóan azdag és színes személyiségükről, kiknek emlékét nem a múló idő ette széppé - ők valóban testvé­­eink is voltak. - A temetői csend­en ragaszkodó, szerető szavak Jézték fel a már előrement évfo­­/amtársakat: Pethö Istvánt, Né­­ieth Ferencet, Schollner Alfrédot s Varga Árpádot. A másfél napos együttlét beszél­­ető színtere a nagyon szép Zerge ti egyházi üdülő volt. Felszaba­­ult, boldog percek: hol egyikünk zalmakalapja, hol a megállni alig adó fényképező társ tette áradóvá »kedvünket. De jó, hogy az élce­­ídni is tudó vidámság nem távo­­ott tőlünk. A nagyon komoly té­­láknál sem. - A fő beszélgetési ima ez volt: Hogyan látom egyhá­­unk jövőjét, a gyülekezeti munká­ban, - a lelkészképzésben, - az ülé­sező zsinat útkeresésében, és az ökumenikus egymáskeresésben. A sokórás, igen élénk beszélgetés tárgyszerűségét nemcsupán a pro­fesszor évfolyamtársak és zsinati tagok jelenléte hordozta, hanem még asszonyaink precíz hozzászó­lása is. Ha ehhez az esperesi tisztsé­get viselő társainkat is hozzávesz­­szük, talán túlzás nélkül mondha­tó: egynémely ott megfogalmazó­dó kérdéscsoport mai evangélikus egyházi életünk mindennapját is befolyásolni képes. Jó volt egymásra figyelni, lelki­leg is azonosulva, amikor otthoni szolgálatunkról, népesedő (uno­kák!) családi életünk örömeiről és terheiről esett szó. Vagy árról, hogy a kereken negyvenes induló létszámból („csak”!?) tizenhatan vannak lelkészi szolgálatban. Szó volt arról a reménységünkről is, hogy talán ilyen „statisztikával” akarja újból megajándékozni Urunk szeretett egyházunkat. - A búcsúzás most mintha egy ki­csit nehezebb lett volna, és ennek a megszokott kis szónak a kimon­dása is: viszontlátásra. De az is lehet, hogy így'természetes, negy­ven év után és előre figyelve... Simonfay Ferenc Igaz történet A Cserhát alján élt Éva néni, aki szegény lány volt és szegény asszony lett. Sok munkával gyötörte testét a szűkös megélhetésért és sok keserűség­gel gyötörte lelkét, hogy nem jutott megkönnyebbülés, előrehaladás, jobb életkörülmény. Férje a házasságköté­sük után hamarosan inni kezdett, mint oly sokan mások. Ha valami munka­végzésért pénzt kapott, azt nem a csa­ládra, hanem italra költötte. Éva néni éppúgy végzett férfinek való nehéz nap­számos munkát, mint a ház körüli, vagy házon belüli munkákat. Elhitte ugyan, hogy Isten van, de az ö nyomo­rúságán ez a „hit” nem változtatott. Templomba se ment, mert nem tudott illendően felöltözni, otthoni rissz-rossz ruhában nem jelenhetett meg ott, ahol tiszteletből mindenki szép ruhát öltött. A keserűségekkel teli életben nőtt fel a kislánya is, majd férjhez is ment, hogy - sajnos - az övéhez hasonló éle­tet éljen. Azután az elkopott, tönkrement tes­tet a lábak nem tudták hordozni to­vább, csak az ágy. Hét évig tartó súlyos betegségében lánya türelmesen ápolta. A végső óra előtt nagy félelem lett úrrá a betegen:- Kató, Kató kislányom! Sokan vannak, sokan és nem engednek be!- Hova? Hol vannak sokan Anyám?-A kapu előtt... Menj! Fizess be értem!- Hívom a tisztelendő urat -, szól ijedten Kató a zavaros beszédre, szalad a parókiára és jön is már a tisztelendő úr. T- Hogy van Éva néni? - Néhány kedves szót szól ä lelkész a beteghez, majd felkínálja, az úrvacsorát, de a né­ni tiltakozik.- Én a bort gyűlölöm, sohasem it­tam. Nem kell!- Csak egy kicsi kortyot kell lcnyel­„Az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" Jn 6,55. nie. - így a lelkész, miközben előkészíti az ostyát és a bort. A néni hallgat, a lelkész a kezébe veszi a Szentírást, fel­olvas belőle, majd elmondja a szerezte­­tési igéket... és a nagy csendben valami történik. Egy lélek meghajol az Úr Jé­zus váltsághalála előtt. Élfogadja az úrvacsorát, a feloldozást, s a lelkész áldást hagyva távozik.- Anyám! - szól a lány a megnyugo­dott beteghez - Nem fél már? Nem félek ... és már nincsenek ott azok a népek a kapu előtt. Most ... angyalok állnak ott ... és nem félek, azok ... beengednek ...! Ezek a szavak már csak suttogva jönnek ki a távozó néni szájából, hogy itt hagyja azt a bizonyosságot övéinek és másoknak, hogy az Úr Jézus teste bizony étel, vére bizony ital az örök életre. A „befizetés”, a megfizetés érte, ér­ted, értem megtörtént a golgotái ke­reszten. Az Úr Jézus megfizetett ér­tünk, beléphetünk. De csak a földi élet­ben: bölcsőtől a koporsóig dönthetjük el, hogy kell nekünk, hogy szükségünk van rá, személyére, az O áldozatára. Csak itt dönthetjük el, hogy szívünket értelmünket Néki adva befogadjuk Őt, a feltámadott Jézust. A földi élet szebb, értelmesebb az Úr­ral járva. Ne „hagyjuk majd a végére” a bünbánatot, hátha eszméletvesztés, rosszullét vagy más körülmény miatt előbb lezárul a lehetőség. A halogatás, a „majd” az ördög tanácsa, módszere. Bár minden haldokló bünbánatra, • bünbocsánatrai üdvösségre juthatna! Ami rajiunk áll, tegyük meg. Hívjunk lelkészt, aki az úrvacsora szentségét ki­szolgáltathatja, vagy hívjunk hívő test­vért - pl. szórványban -, aki igaz bün­bánatra, imádságra segítheti a távozót, a felebarátot. Klucsik Jánosné A z utca kövén fekvő halottat takaró szürke papír iizene­zl ie neki szólt: nem törvényszerű, hogy valaki úgy jusson laz utolsó szívdobbanásig, hogy a kifáradt szív megáll, mert ;járt az ideje. Előbb is elérkezhet az élet utolsó pillanata, habálytalan az élet, és váratlan a halál, melynek szinte elvi­­elhetetlen örök jelenléte, s ha erre rádöbben az ember, a lét rtelmetlenségének tudata kilódítja nyugalmából. Ez is rajta an a szürke papiroson. Mindenki futott a halál útján. Talán egyetlen siető ember m gondolt arra, hogy mi felé rohan. Pedig tudnia kellene nindenkinek, hogy a halál útján jár, és lehet, hogy a következő epésnél... Elfordult az ablaktól. Előkeresett egy hátizsákot. Gondol­­:odás nélkül szórt bele holmikat. Nem tudta, hová akar menni, ‘sak indulnia kellett, mint aki menekül valami elöl. Vállára óditotta a hátizsákot, és az esernyötartóból kiválasztotta az ‘züstfogantyús, ébenfa sétabotot. Azt gondolta, illik az alka­­omhoz, mert olyan szertelenül kuszáit a halál felé futó élet, logy a hátizsák és az ébenfa bot együtt nem is olyan nevetsé­­!«. Nem tudta, merre induljon, de menni kellett. Nem akart 'onalon vagy más közelekedési eszközzel, hanem gyalog, ami­tor a lépés méri a távolságot és a szívdobbanás az időt. A la­­íásajtót nem zárta be maga mögött, úgysem tér vissza ide ibbé - gondolta. Az emberek furcsállkodva nézték a különös jelenséget. Há­tizsák, ébenfa sétabot! Volt, aki mosolygott, más a fejét csó­­lálta.- Sietünk a halál elé! - gondolta. - Most is velem van! Itt 'épked mellettem, mert tudja, hogy rá gondolok. Ha elfelejte­ném, biztosan elém állna szemrehányón: No, no! Csak nem karsz elfeledni? Látod a libegve vitorlázó falevelet? Az is iejekorán lehullt, a többi még megmaradt! A keresztúthoz ért. A tüdeje égett a rohanó autók kavarta Őrtől. Verejtéktől viszketett a bőre, lába elnehezedett, föltör­­e a cipő. Fáradt volt. Megállt az útszéli keresztnél, melynek tgyik szára már letörött, a töviskoronás fej is nagyon megkö­tőit- A tövében aszott arcú vándor ült. Köszönéskor megbil­lentette kalapját: - .. isten! Ogy érezte, nem tud megszólalni, és csak ledobta magát az oszolt vándor mellé.- Hova? - kérdezte az öreg fakó hangon, olyan fáradt unalommal, mint aki nem vár feleletet.-Nem tudom! - A tenyerébe hajtotta fejét, és most vette litre, még a fejére sem tett semmit.- Egy úton vagyunk! - válaszolta a másik, és fáradt rno­­lolyra húzódó ajkai mögül sárga fogak látszottak. - De mégis, hová ilyen sebtiben? Még föl sem öltözködött rendesen. ~ Az élet útján a halál felé!- Ez nyugtalanítja?- Nagyon! Szeretnék valakivel találkozni, aki megmondja, wiértelme van ennek az egésznek? És mi van a végén?- Gödör, por és hamu!- De lelkem is van. Azzal mi lesz?- Erre nem tudok válaszolni.- Pedig erre akarok feleletei kapni. Maga honnan jött? Mi 'on arra?- Sok templom. De mindegyikben mást mondanak.- Nem bánom, én arra megyek. Éhes és szomjas volt. Hátizsákjából elővett egy almát, és harsogva rágta. Az öreg nézte, amint a másik eszik. MÁTIS ISTVÁN: Az élet útján A szerző augusztus 15-én tölti be 85. életévét. Ez alkalomból közöl­jük írását és meleg szeretettel Isten áldását kívánjuk életútjára.- Nincs egy párja annak az almának ? - Szó nélkül a háti­zsákjába nyúlt, és az öregnek nyújtott egy gyümölcsöt. Aztán felkelt, vette az eziistfogantyús ébenfa botot.- No, Isten áldja!- Máris megy?- Még ma szeretnék a sok templomii városba érni.- Minek magának az a fekete bot azzal a fényes fogantyú­val?- A nagyapám botozott vele. Kicsi koromban nagyon tet­szett nekem, és még életében nekem adta, azzal, hogy míg él, ö botozik vele. Azóta nem váltam meg tőle. Jó utat! - Helyre­rántotta a hátizsákot, és indult szapora léptekkel. Úgy érezte, hogy a szive és a léptei azonos ritmusra dobban­nak. Próbálta kiszámolni, hogy egy lépés idejére hány szívdob­banás jut. Hirtelen úgy érezte, valaki követi, de hiába nézett hátra, nem látott senkit.- Én vagyok! - szólt egy hang. - Ismerjük egymást. Velem akarsz találkozni? Vagy előlem futsz? Hiába minden, engem nem hagyhatsz el. Tudok én gyalogolni, de ott vagyok minden autó kormánya mellett is. Utazom a szuperszonikus repülőgé­pen is, ha személyt szállít vagy netán bombát visz. A holduta­sokkal is együtt utazom. Emberünk megállt, és dühösen a levegőbe csapott botjával, mintha kettészelni szeretné.- Tudom. De nem előled menekülök, hanem azt akarom megtudni, mi van azután! Hűvösödön az idő. Egy falun haladt át, ahova éppen akkor ért haza a csorda a legelőről. A falu közepén csorgókút adta a vizet a szomjazóknak. Nagyot ivott a kénes vízből, úgy érezte, megújult az ereje, és indult tovább. Kannával asszo­nyok érkeztek ajkúihoz, és gyanakova nézték a furcsa vándort. Az egyik megkérdezte tőle:- Hová, hová, fiatalember? Neki is azt mondta, amit a kereszt tövében az öregnek:- Az élet útján a halál felé! - Az asszonyok döbbenten néztek rá, és amint tovább indult, összesúgtak mögötte:- Ez gyagyás! A falun túl az alkony kékülö homályában már látszott a soktornyú város. Felhők tolakodtak a város mögötti hegyek vállára. Vihar előtti fülledt volt a levegő, de hamarosan szél nyargalt vele szembe, az út felkavart porát az arcába vágta. Megdördült az ég is, villám cikkcakkja hasította ketté a felhő­ket. Kövér esőcsepp csapódott rá, jól esett hűvössége. Amint fedelet keresve aggódva körülnézett, ismét hallani vélte a han­got:- Csak nem félsz? Oda se neki, pajtás! Jövök most is mennykö formájában, de vannak már ennél modernebb eszkö­zeim is. Irgalmas halál egy villámcsapás azokhoz képest! Zápor száguldott át a tájon, megfürdetett mindent bő zuha-Evcmgélikus Élet 1993. augusz Emlékezés Weiszer Gyulára A Nyíregyházi Evangélikus Geduly Henrik Leánygimnázium igazgatója száz évvel ezelőtt, 1893. augusztus 14-én szüle­tett Sajógömörön, ahol édesapja polgári iskolai tanár volt. A gimnáziumot Rozs­nyón, az egyetemet Kolozsvárott végezte, földrajz-történelem szakon szerzett közép­iskolai tanári oklevelet. Részt vett az első világháborúban az orosz és az olasz fronton. Több katonai kitüntetést kapott és századosi rendfoko­zatot ért el. A tanári pályáját Szolnokon kezdte és 1920 óta Nyíregyházán az Evangélikus Leánygimnáziumban tanított, feleségével, Mázán Margittal együtt, aki szintén föld­rajz-történelem szakos tanárnő volt ebben az intézetben. A leánygimnázium hőskorát élték vé­gig, amelyet I9l7-ben, a reformáció 400. évfordulóján alapított Geduly Henrik, a tiszai egyházkerület püspöke. Az intézet­nek nem voltak más helyiségei, mint a Központi Evangélikus Elemi Iskola tan­termei és a püspökség átengedett helyisé­gei. A szaporodó létszám, a délelőtt-dél­­utáni tanítás miatt Nyíregyháza város a Széchenyi utca végén lévő Huszár házat engedte át a gimnázium céljára 1926-ban. Az önálló iskola építése céljából megvásá­rolták a Jósa András utca 2-4-6. számú ingatlanokat Adorján Ferenc igazgatósága idején. Tőle vette át az igazgatóságot 1934-ben Weiszer Gyula. Az ő igazgatósá­ga idején valósult meg az önálló gimnáziu­mi épület Miinich Aladár tervei alapján. 1935. szeptember 9-én Geduly Henrik püspök avatta fel az épületet. Mind az alapkőletételénél, mind pedig az átadásnál jelen voltam, mint kisdiák. Az épület ma is áll, és a Vasvári Gimnáziumnak ad ott­hont. 1939-ben megépült hozzá a tornate­rem és 1941-ben megnyílt a leányinterná­tus is. Amikor 1942-ben az intézet negyed­­százados fennállását ünnepelte Weiszer Gyula igy jellemezte az iskolát: „A mi iskolánk az evangéliumi szellem ismertetőjegyét igyekszik uralkodóvá ten­ni, célja az, hogy tanár és növendék min­den munkáját úgy végezze, hogy az szoros kapcsolatban álljon az Ige szavaival: Én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk, Erős vár a mi Istenünk, ez a mi bizonyság­tevő jelmondatunk.” Az intézet önképzőkörét még 1919-ben Fehér Gábor alapította. 1942-ben felvette a nagy erdélyi költő, Reményik Sándor ne­vét, aki nemcsak az erdélyieket tanította így: „Ne hagyjátok el a templomot, a templomot, az iskolát.” Őt 1941 őszén te­mette el Kolozsvárott Túróczy Zoltán püs­pök, mint kerületébe tartozó evangélikust. Wei$zer Gyula iskolán kívül.i?,sok fel­adatot vállalt. Sok egyházi szervezetnek volt tagja, vezetője. A Szabolcsi Tanári Kör elnöke volt. Tankerületében szakjá­nak tanulmányi felügyelője volt, a Luther Ház gondnoki tisztét is ellátta. A második világháború után nem taní­tott gimnáziumban. Nyugdíjasként he­lyettesített 1957-től a Széchényi utca vé­gén lévő 6. számú Általános Iskolában és tanította a földrajzot és történelmet. Itt húgommal, az egykori növendékével talál­kozott, mint kartársával. Osztálykirándu­lást vezettek együtt Tokajba. A segítőkész Gyula bácsi, nrár jóval túl a hatvanadik életévén, elől vezette az osztályt fel a Ko­paszra, 1959. május végén, pedagógus napra készülve, húgom utoljára látoga. meg a nyíregyházi kórház belgyógyásza­tán. A háború utolsó két évében a mi Kos­suth Gimnáziumunkat is lefoglalták kato­nai kórház céljára. Délután jártunk isko­lába testvériskolánkba, a Geduly Leány­­gimnáziumba. így nekem is iskolám. Ma is szeretettel gondolok rá, amelyet a száz esz­tendővel ezelőtt született Weiszer Gyula igazgatósága idején építettek őseink. Dr. Reményi Mihály A Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány ösztöndíjai Az Alapítvány 1993. február-májusi ösztön­díj-pályázatára 125 diák-pályázott. A bíráló bizottság 104 pályázatot tudott - szinte erőn felül - elfogadni. Szívesen adtunk volna minden pályázónknak támogatást. A 104 elfogadott pá­lyázóból 30 fiú és 74 lány, 10 főiskolás és egye­temista, 10 itt tanuló kisebbségi magyar volt. Fclekezetileg: 77 református, 26 evangélikus és 1 csángó magyar katolikus (az ökumené és az egyetemes magyarság jegyében). Az elfogadott pályázók közül 5 testvérpár volt sokgyermekes családból. Ebben az évben először tudott az alapítvány erdélyi, otthon tanuló diákoknak támogatást adni (25.000 Ft). A kifizetett ösz­töndíjak teljes összege: 837.000 Ft. Ösztöndíjasaink névsor szerint: A Pécsi Ko­dály Gimnáziumból: Kemény Emese (Topolya), Suhajda Etelka (Pécs), Szecsődi Melinda (Her­ceghalom), Faraghó Sarolta (Kopács), Pajrok Karolina (Kopács). A Budapesti (fasori) Evan­gélikus Gimnáziumból: Balicza Klára, Kovács Hajna és Benkö Hedvig (Bp.), Iván Marietta (Szentgotthárd), Fülep Irén (Noszvaj), Horváth Zsuzsa és Ferenc (Hidas), Csizmadia Ferenc és Gergely (Orosháza), Szily Erika (Tata), Schal­­bert Csilla (Gyula), Bagyinszky Noémi (Dabas), Tamás Zsuzsa (Komárom), Szentirmai Tamás (Tatabánya), Richter Anita (Balatonszárszó), Pop Andrea (Kolozsvár). A Pápai Kollégium­ból: Szász Péter (Magyaralmás), Berecz Zsolt (Nagyalásony), Takács Péter (Celldömölk), Mi­­kula Réka (Balatonfőzfő). A Soproni Líceum­ból: Vidovenyecz Krisztina (Békéscsaba), Kaj­­csa Krisztina (Újkér), Szarka Ildikó és Gyöngyi (Sopron). Szentbe Zsolt (Balatonalmádi), Pálfy Ilona (Beled), Csóka Andrea (Répcelak). A Ba­­ár-Madas Gimnáziumból: Kocsis Erzsébet (Má­tészalka), Korényi Honoráta. Józan Gábor, Sa­mu Borbála, Bereczky Noémi. Balássy András (Bp.), Balczó Márton (Budakeszi). A Budapesti Evangélikus Gimnáziumból (Deák téri): Hege­dűs Anikó (Erdőkertes), Törzsök Ön, Korsós Andrea (Bp.), Kerepeszki Anikó (Pilis). A Deb­receni Kollégiumból: Czövek Margit, Nagy Ka­talin (Kazincbarcika), Kopócs János (Tarpa), Kántor Zsuzsa (Gödöllő), Arany Katalin (Ceg-Domján Andrea, Tóth Lívia, Mikola Borbála, Gogh Gabriella, Bobvos Gergely, Zana Mari­anna, Sánchez Andrea, Kovács Nándor (Kecs­kemét), Kiss Emőke (Ágasegyháza), Arnold Er­zsébet (Császártöltés), Virág Bertold (Kiskun­halas), Horváth Hajnalka (Táp), Bovier Haj­nalka (Dunatapaj), Szitás Ildikó (Dévaványa), Kustár Emília (Dunaegyháza), Göndör Éva (Dunaújváros), Budai Miklós (Kerekegyháza), Végh Gizella (Orgovány), Túróczy László, Sza­bó Éva és András (Bp.), Benkö Imola (Tázlár). Ezenkívül: Dobos Péter (Kisvárda). Kát. Gim­názium: Kiss Péter (Putnok) Helyi gimnázium, Szabó János (Mezöberény) Békési Református Gimnázium, Bálint Gergely (Celldömölk) helyi gimnázium, Benkö Márta (Győr) győri Kazin­czy Gimnázium, Battyányi Tamás (Záhony). Debreceni Fazekas Gimnázium, Maier Norbert (Nagyvárad) Sárospataki Református Gimná­zium, Bállá Erika (Köcsk). Sszombathelyi Egészségügyi Szakközépiskola, Csesznák Dori­­na (Nyíregyháza). Zrínyi Gimnázium, Tóth No­émi (Bp.) A Budapesti Európa Gimnázium. Tóth Erzsébet (Bp.) Lövey Gimnázium (Bp.). Főiskolások és egyetemisták: Balázs Enikő (Nyíregyháza), G. Szabó Márta (Bp.), Túróczy Eva (Bp.) ELTE Tanárképző Főiskola, Bartus Sándor (Zsarolyán) KLTE, Perca Mariann (Szabófalva) DOTE, Croitoru Elena (Budaörs) Bpi Közgazdasági Egyetem, Draskóczy Balázs (Bp.) Zeneakadémia, Száz Éva (Szentendre) Ta­nítóképző Főiskola (Kecskemét), Fóris Katalin (Erdély), Evangélikus Teológia. Tamás Ernő (Oltszem) Tanitóképző Főiskola (Nagykörös), Vincze Éva (Kalotaszentkirály) Tanárképző Főiskola (Szeged). Az alapítvány 3 lelév alatt 1 910 000 forintot adott 188 diáknak (többen kétszer és néhányan háromszor is elnyerték az ösztöndijat). Sajnos a betéti kamatok csökkenése miatt lehetőségeink -a támogatások ellenére-sem növekedtek jelen­tősen. S közben a pályázatok ma több, mint hétszeresére növekedtek. Az alapítvány támoga­tására befizetett összeg az adóalapból leírható. Kérjük tehát azokat, akik Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány ösztöndíjainak céljával -... _ a tehetséges és szociálisan hátrányos helyzetű pro­led). Erdély. Palma (Sárospatak), Orbán. Zsu- testánsdiákoksegUése_egyelértitáinogassamun. zsanna (Szentgal). Peter An.ko (Veszprém), .... c • .úrhank KI l -inni pos Annamária (Hcncida), Juhász Éva (Debre­cen), Udvary Sándor (Ónod), Csorba Dávid (Tiszakanyár), Laki Zita (Székesfehérvár), Szat­mári Gabriella (Tyúkod), Szeles Szilvia (Jánk­­majtis), Rádi Andrea (Tunyogmatolcs). A Kecs­keméti Református Gimnáziumból: Izsák Linda, kánkat. Számlaszám: Kultúrbank KL1-10133 (csekkek igényelhetők az alapítvány megbízott titkáránál. 1083. Bp. Baross u. 113/a). Kosa László Kovács I. Gábor egyetemi tanár egyetemi docens Tőkéczki László egyetemi docens a halál felé nyával, majd csendes áztató esővé szelídült. Teljesen átázott, fázott a nedves ruhájában. Besötétedett, az utat csak úgy látta, hogy a fák koronáját figyelte. A felvillanó villámok elvakítot­ták, de legalább fényükben megbizonyosodhatott, hogy az úton jár. A hang ismét megszólalt: Ne félj a tüdőgyulladástól. Tudják már gyógyítani sok más, korábban halálos betegséggel együtt, ugyanakkor terem­tettek sokkal alkalmasabb pusztító eszközöket a koleránál, pestisnél, a tüdővésznél. Sok-sok gyermeket megmentenek, hogy aztán többel ölhessenek meg csodafegyvereikkel. Elvesztette az utat, és már puha talajon járt, a sár nehéz kölöncként ragadt a cipőjére. A város fényei még távol voltak. Egyszeresük halvány fény villant előtte. Úgy becsülte, hogy csak pár száz lépésre lehet, valami kicsi ablakból pislákolt. Olt embernek kell lennie - gondolta -, aki útbaigazíthatja. Végre keményebb talajt érzett a lába alatt. Amint tovább botorkált, úgy érezte, mélybe lép. Botjával elöretapogatolt. Tüskés bok­rokba ütközött, melyek a mélységből emelkedtek ki. Áttört a bozóton, és megtalálta az árok másik partját, amelyen faI húzódott. A fal fölött átnézett, a sötétben furcsa formákat látott sorakozni. A ritkuló felhőkön derengő fény tört át, ekkor felismerte a falon túl lévő alakzatokat. Keresztek! Akkor én a temető falánál vagyok! - Megindult a fény felé. Egy kis házhoz ért. Megzörgette az ablakát. A félrehúzódó függöny mellől ráncos arcú öregasszony nézett vele szembe.- Mit keres itt ilyenkor? - kérdezte.- Eltévedtem a sötétben.- Hová akar menni?- Nem is tudom. Annyira elfáradtam, hogy alig tudok mo­zogni. Átáztam, és olyan nagy sárban jöttem, hogy alig bírom a lábam.- Miért a szántáson jött?- Nem láttam a sötétben, merre megyek. Amikor a kinyíló ajtó fénysávjába lépett, az öregasszony összecsapta a kezét:- Uram Isten! Olyan sápadt, mintha maga lenne a halál. Hiszen megveszi magát az Isten hidege, úgy reszket. Na, jöjjön be, így nem mehet tovább.- Hol vagyok?- A temetőőr házánál. Az uram sírásó is.- Belépeti az ajtón. Megcsapta arcát a konyha melege. Hunyorogva körülnézett. A szemben lévő fal melletti csikótüz- Itelyen fazék víz párolgón. A kimerültségtől szeretett volna elnyúlni a konyha kövén a melegben, nem törődve azzal, mi következik.- Istenem! Istenem Atyám! - sóhajtozott az öregasszony, és előkapott egy széket. - Üljön le hamar, hiszen mindjárt elalél! Hozok egy kis herbateát, itt van a tűzhely szélén. Zománcos börgében már nyújtotta is a bizonytalan színű italt. Ő meg mennyei kortyokként élvezte. A csikótűzhely mögötti széles deszkaheverön valaki mélyen aludt. Az öregasz­­szony arra bólintott:- Az uram elaludt már, mert sírt ásott ma. Holnap temet­nek. Ilyenkor mindig hamar elalszik, mert akad egy kis ital is. Az ember most felült a priccsen, és tapogatni kezdett maga körül.- Ott a pipád a földön.- Ehe! Kivel beszélsz le?- Ez az ember eltévedi a sötétben. Bőrig ázott, majd meg­fagy. Segíteni kell rajta.- Azt se kérdezted tőle, kicsoda, meg hová megy? Zavarba jött, és makogva megszólalt:- Bocsássanak meg, hogy még be se mutatkoztam. Egysze­rű vándor vagyok. Keresem az igazságot, hogy mi is lesz velem, ha meghalok?- De hát honnan jön, hová megy az igazai keresni? - kér­dezte a sírásó.- Az élet útján a halál felé megyek.- Azt akarja tudni, hogy mi tesz magával, ha meghal? - megtömte a pipáját, majd megpróbálta, szelel-e? Annyit mondhatok magának, eltemetjük, aztán attól függ, milyen talajba kerül, meg a családja hogyan takarittátja el. Homok­ban másként rohad a test. mint az agyagban, meg vizes talaj­ban is másként, mint a szárazban. Én ntár sok sírt kiástam, hát láttam egyet-mást.- Azt én is tudom, hogy a testemmel mi lesz. de azt nem, hogy a lelkemmel mi történik. - Újból dideregni kezdett, még a feje is reszketett, a fogai összekoccantak.- Hogy mivel mi lesz?- A lelkemmel! A lelkemmel!- Ja ? Hát én még ilyesmit nem találtam a legrégibb sírban sem. pedig ástam már ki olyant, hogy csak csontok voltuk, semmi más. A koporsónak a fája is mind elrohadt, csak a föld lett feketébb tőle. Sárga csontok kerültek elő, semmi más. - A didergő emberre nézett. - Hallod, anyja, nézd, hogy fázik ez a boldogtalan, adj már neki valami száraz ruhát, mert itt dermed meg.- Azt csinálom! Nincs annyi kezem, hogy mindent egyszerre tegyek. - Egy szőttes lepedőt vett elő. és odanyújtotta: No, itt ez a lepedő. Vetkőzzön le. Én meg addig kimegyek, elenge­dem a kutyát. Itt van ez a medence, ebbe teszek jó sütős meleg vizet, csak áztassa a lábát. Te meg. apja, hozd elő a lópokró­cot, azzal is takard be. Emberünk gyorsan vetkőzött, beburkolódzott a háziszöttes lepedőbe. Amíg a sírásó a hátára terítette a pokrócot, ö lábát a meleg vízbe áztatta, és felsóhajtott.- Istenem, de jó meleg ez a víz. Nem is tudom, hogy köszön­jem meg maguknak.- Nem kel! azt köszönni, mert hát kötelessége az embernek, hogy segítsen a felebarátján. - A sírásó pipára gyújtott, és a füst mögül szemlélte az idegent. Hamarosan visszajött az öregasszony.- No lássa, most már a színe is más, hogy szárazba takaróz­hatott, meg melegbe lehet a lába. Ugye eszik velünk egy kis vacsorát ? Nincs másom, mint egy kis krumplileves csipetkével. Aztán megalszik nálunk. Nem tudok más helyet adni. mint ott a dikón, mert csak egy ágyunk van. Abban meg mi alszunk ezzel a vénemberrel. Az öregasszony, amíg beszélt, szedegette a földre dobott, elázott ruhadarabokat.- Hát nem is csoda, hogy fázott, mert merő víz minden darab. Majd reggelig megszárad, aztán újra felveheti, és me­het, ahová akar.- Nagyon szépen köszönöm.- Ne köszöngesse! Majd maga is segít más bajba jutotton. Nekem is jó volt, amikor jószívű emberek rajtunk segítettek. (A következő számban folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom