Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-04-19 / 16. szám

/ Evangélikus Élet 1992. Április 19. Békéscsaba városa 1992. már­cius 12-15. között nagyszabású kulturális eseménysorozatot ren­dezett ORIENS’ 92 I. Kelet-Euró­pai Kultúrbörze címen azzal a re­ménységgel, hogy az elsőízben megtartott kulturális találkozónak két éveuként folytatása lesz. A rendezők a fesztivál céljaként kitűzték, hogy az felmutassa a ke­let-európai régió népeinek hagyo­mányos és jelen kulturális eredmé­nyeit; egymás mellé állítsa a sok­ORIENS ’92 szór szándékosan elszigetelt érté­keket; lehetőséget adjon találko­zásra, nézetcserére, vitákra, művé­szek, tudósok, közéleti emberek közös gondolkodására, feltárjon azonosságokat és különbözősége­ket; építsen közösséget és igazolja a népek önépítő erejét, önrendel­kezési törekvéseit kultúrájukban, mindennapjaikban. A rendezvény kulturális találkozó, de nem csu­pán a kultúra, hanem a politika és a gazdaság terén is szolgálni kíván­ja e népek közeledését. A kulturális találkozó záró ese­ménye, kiemelkedő alkalma volt március 15-én, vasárnap délelőtt, a békéscsabai evangélikus Nagy­templomban tartott „ökumenikus Istentisztelet Kelet-Európa Béké­jéért.” Hazánk legnagyobb evangélikus templomában ezen a napon hatal­mas gyülekezet vett részt az isten­tiszteleten. Jelen voltak a helybe­lieken kívül a szomszédos orszá­gokból a kulturális találkozóra ér­kezett vendégek. Részt vettek a vá­rosi önkormányzat vezetői és a fesztivál rendezői, a médiák képvi­selői, a sajtó munkatársai. Az istentisztelet magyar és szlo­vák nyelven folyt. A gyülekezet olyan énekeket énekelt, amelyek mind a magyar énekeskönyvben, mind a Tranosciuszban megtalál­hatók. Két nyelven hangzott Isten igé­je is. Szebik Imre az északi egy­házkerület püspöke magyarul pré­dikált és megkeresztelt egy fiú­gyermeket. Igehirdetésében megemlékezett azokról, akik 1848-ban vérüket ontották a magyar szabadságért. Szólt arról, hogy Békéscsabán ta­lálkoztak most Közép- és Kelet- Európa népei egy olyan korban, amikor politikai feszültségek, gaz­dasági nehézségek nehezednek a vállainkra. Az ilyen rendezvények is segítenek a békesség megterem­tésében, az előítéletek megszünte­tésében, az egymás iránti ellensé­ges indulatok felszámolásában. Ján Antal, a múlt év végén meg­választott és tisztébe beiktatott zó­lyomi püspök szlovák nyelven hir- dette Isten igéjét és kívánt áldást. A gyülekezet tagjai együtt imád­koztak egész Európa és a világ bé­kéjéért. Az istentiszteleten közreműkö­dött a békéscsabai evangélikus egy­ház énekkara, a békéscsabai Bar­tók Kórus, valamint a zrenjanini (Nagybecskerék) Kolarov Kórus. Ajkukon magyarul, szlovákul, szerbül és latinul zengett az ének. Négy nyelven, de egy szívvel dicsőí­tették az Istent és könyörögtek, hogy adjon békességet. A békéscsabai "Nagytemplom március 15-i többnyelvű gyülekezete hallhatta Isten üzenetét, átélhette Is­ten jelenlétét, gyönyörködhetett az egyházi zene szépségében, megvallhatta közös hitét, késztetést ka­pott a szeretet és a békesség munkálására, a feltámadott Krisztus köve­tésére. Táborszky László Különb út O^liméAikiis evangélizáció Bakonycsernyén • 1 zrrßlzwvro e aabif !'■ Tavasszal a kályhákat, kazáno­kat kikormolják, kisalakozzák, a sok szennyeződést eltávolítják be­lőlük, így tesznek az emberek böjt­ben - fogalmazta meg találóan egy asszonytestvér. S valóban sok mé­reg gyűlik össze a lelkűnkben a szó szoros értelmében. Ezeket a mér­geket ki kell tisztítani. Mint ahogy a szervezetünk is méregteleníti ma- I gát, lelkűnknek is szüksége van a méregtelenítésre. Mert sok kudarc, ’ csalódás, sérelem és vélt sérelem ér bennünket minden nap. Ezek pe­dig gyűlnek bennünk. Mit teszünk mi ezekkel a mérgekkel? őrizget- j jük, gyűjtögetjük, mint Absolon 1 (II. Sam. 13-)? Absolon a csúfos halálba rohant. Mégmérgezte saját magát ezekkel az összegyűjtött mérgekkel. Vagy hagyjuk, hogy Isten méregtelenítse lelkünket, ahogy József és testvérei életében I Isten cselekedett, s nem engedte, hogy a gyűlölet üljön. (I. Móz. ! 37-). Ez történt Bakonycsernyén böjtre készülve. Salaktalanítot- tunk. Egy hetes evangélizáció volt ismét. Reggelenként a pünkösdi ima­házban gyülekeztünk össze. A Szeretet Himnuszának fényében láthattuk meg a különb utat, ame­lyen járnunk kell, s ez nem az abso- loni. A különb utat, melyet Isten annyi módon mutat nekünk. A különb utat, amelyet most Pál apostolon keresztül világított meg nekünk Isten. A Szeretet Himnu­szának tükrébe beletekintve, szé­gyenülhettünk meg, hogy minden, amit teszünk, mondunk, tudunk, ! semmi, szemét, ócskaság, ha szere­tet nincs bennünk. Kiüríthettük lelkűnkből mindazt a szemetet, ami gátolja bennünk a szeretetet. Egy reggel tanulhattuk a szeretet ismérveit, amelyről azt hisszük, hogy tudjuk, pedig mindig tanul­nunk kell. Meghallhattuk, hogy soha el nem múlik a szeretet. A mi­Í * enk elmúlhat, gyengülhet, változ­hat, de Istené változatlan erősség­gel árad felénk. A reménység is felcsillant, hogy egyszer valóban I érezhetjük ezt a szeretetet. Eljön az az idő, amikor a bűneink nem kor­látozzák, hogy Isten szeretete fe­lénk áradjon, mert színről színre láthatunk majd. De Isten szeretete mindig a jelenben, most a legna­gyobb. Ezt most is éreznünk kell. Isten szeretete nem olyan mint az egyszeri szatócs boltján a tábla: ma pénzért, holnap ingyen. De a tábla mindig ugyanaz, s a holnap sose jön el. Isten szeretete most, ma ingyenes és a legnagyobb. A reggeli áhitatok után sürgetett a munka, mindenkit vártak a ten­nivalók, de olyan nehezen váltunk el. A kora tavaszi nap simogató melegében az udvaron beszélgetve az örömteli vagy éppen könnyes arcok még melegebbé tették a reg­geli hangulatot. Délután 6 órakor az evangélikus templom harangjai hívogattak. Alig vártuk, hogy este legyen, amikor hallhattunk Jézus gyógyító hatalmáról. Szembesül­tünk azzal, hogy vakok vagyunk. Mennyi minden rontja a látásun­kat, hogy helyesen ítéljük meg ma­gunkat és a másik embert. De óriá­si dolog, hogy Jézus meglát téged is. Aztán jönnek az őszinte kereső, vagy éppen kételkedő kérdések: Hol a gyógyító? Ha te látsz, meg­mutathatod a vakoknak. Nem te fogsz gyógyítani, nem te fogsz cso­dát tenni, de te fogod odavezetni a gyógyulás forrásához a rászorulót. Szomorú, hogy oly nehezen tu­dunk hinni a nyilvánvaló jelek, té­nyek ellenére is. Mert ilyenek va­gyunk bűneink miatt, mindent ké­pesek vagyunk megmagyarázni, a csodát ésszel felfogható logikává degradálni. De boldogító lehet a biztos tudás. Nagyszerű érzés mi­kor valami, ami rossz volt, elmú­lik. Nagyszerű érzés még egy influ­enzából is meggyógyulni. Érezni óráról órára, hogy megy le a láz, enged a torok fájó szorítása. El­mondani, hogy hála Istennek, újra egészséges vagyok. Elmondani, hogy vége a rossznak, újra jó min­den. Vakságból látásba jutni. Nem firtatni a miérteket, a hogyanokat, a múltat: „Egyet tudok: vak vol­tam és most látok.” (Jn. 9. 25/b.). Rádöbbenni, tudom minden meg­változott - ez csodálatos fölfede­zés. A gyógyulást pedig Istennek megköszönni ez a második csoda, a hit csodája. Nemcsak a megvál­tozott, békességesebb, kiegyensú­lyozottabb életünkre szabad rácso­dálkoznunk, hanem arra aki mind­ezt megcselekedte. Jézus Krisztus­ra, s ez a nagyobbik csoda, a hit csodája. Az igeszolgálatok mellett min­den estére, reggelre jutott versben, énekben, zenében elmondott bi­zonyságtétel. Szolgált a pesterzsé­beti fiatalok egy kis csoportja, a pünkösdi gyülekezet néhány fiatal­ja, a Súri Evangélikus gyülekezet énekkara, a Csemyei Evangélikus gyülekezet énekkara. Meghallgat­tunk egy kis hangjátékot, néhány lelkes csemyei testvér szolgálatá­val. Uza, aki őrizte a Megfeszített sírját pénzért hazudott, hogy el­lopták a Názáretit. De a családja megkapva a hit bizonyosságát, szembeszáll vele. S végül Uza is vakságból látásba jutott, mert az örömmondó éneket együtt énekel­te családjával: „Új reménységnek hajnalfénye...” A teológus zenekar a fiatalok nyelvén szólaltatta meg az öröm­hírt. (Az idősebb testvéreknek üze­nem, hogy helyet kell adni a temp­lomokban a fiatalok fiatalos bi­zonyságtételének, mert, ha csak azt engedjük be a templomba, ami a nyugdíjas korosztálynak tetszik, akkor egyszercsak azt veszik ész­re, hogy az idős emberek ma­gukra maradnak a templomban, a gyülekezetben.) Szolgáltak a legkisebbek is, a gyermekbiblia- körösök. Nem szabad azonban elfeled­kezni arról a háttérszolgálatról, amelyet még az evangélizációt megelőző szombaton néhány teo­lógus lány végzett, ők, házról ház­ra járva hívogattak az evangélizá- cióra. A hét közepén egy testvér azt mondta, sajnos már eltelt a hét fele, de hála Istennek még hátra van a másik fele. Mások azt mond­ták, de fog hiányozni a jövő héten a reggeli és esti testvéri közösség. De a záró úrvacsorái szolgálatban Isten újra utat mutatott nekünk: ti most sok szeretetet kaptatok ezen a héten, ki üríthettetek mindent, ami rossz, szemét volt a lelketek- ben, életetekben, menjetek és sze­ressétek a rátokbízottakat. A hét éneke is erre indít minket: „Szavad töijön utakat...” Isten most azt vátja, hogy az ő szava általunk is utakat törjön. Bencéné Szabó Márta HÚSVÉT - ÖRÖMHÍR | Betegeknek „Betegségeinket viselte, sebei árán gyógyultunk meg" Ezsaiás 53, 4-5 Kézenfekvő: a gyors gyógyulás volna a legkívánatosabb örömhír. Miért is ne imádkoznánk és ten­nénk is meg minden lehetőt ezért? De a kór, mely sokszor kopogtatás nélkül töri ránk az ajtót, általában nem zavarható el sem könnyedén, sem hamar. S amikor már ötve­nedszer „prédikálnak” türelmet a betegnek, akkor kezd türelmetlen lenni, vagy szomorúság üli meg. De jó volna legalább egy kicsit eloldódni a bajtól, mert ha rára­gadtunk, magával ránt. Komisz el­lenfél ért hozzá, hogy ránk kény­szerítse a maga stílusát: ő üt, és mi csak álljuk, ha bírjuk. S úgy lát­szik, még azt is ő szabja meg, hány menet van még hátra. De itt köz­beszól a hit: A betegség nem mindenható! Éle­tünk Ura nagyobb nála: nézzünk fel őrá! Isten szeretetének egyetlen hiteles mutatója a kereszt. Hogy Gazdánk szeret-e minket, azt kizá­rólag a Megfeszítettről, sebeiről, haláláról, feltámadásáról olvas­hatjuk le. Ő, aki „fájdalmak férfia, betegség ismerője”, aki vállalta a totális kudarc látszatát, az emberi­ség iszonyú bűnterhét, s a Golgo­tán minden volt, csak „szuper­sztár” nem, a betegség és kin leg­mélyebb bugyraiban lett társunk. így „ütközött” a halállal „megtö­retett a teste”, - mégis a halál tört meg. Korántsem mellesleg: hal­vány fogalmunk sem lehet, hogy az egyetlen valóban szentnek mit je­lenthetett a múlt, jelen és jövő min­den emberi bűnének magára véte­le, egyrészt a szörnyű mennyiség miatt, másrészt azért, mert mi ép­penséggel nem vagyunk bűntele- nek, ezért átélhetetlen számunkra annak az iszonynak a minősége- mélysége, amelyet Krisztus felvál­lalt. A föltámadás viszont a bűn és halál elleni diadalt is jelenti. A Fel­támadott mintegy átütötte alig fel­mérhető emberi elesettségünk- elveszettségünk pokolkeménységű falát. „Áthatolt az egeken”! (Zsid 4,14.) Nincs olyan mélység és ma­gasság, amelyben ne volna járatos, és ne tudna segíteni az ő isteni módján. A megfeszített és feltámadott Krisztus jelen van létünk-sorsunk minden örvényében. Ha valaki, hát Ő tudja, merre visz életre az út. Elmondhatjuk neki minden ke­servünket - neki nem ismeretlen az, hogy „én Istenem, miért hagytál el engem?!” Az örömhír - betegségtől eltekintve is - ez a lebeszélhetetlen, sziklaszilárd messiási jelenlét. Vele a súlyos megpróbáltatásnak is sokkal több az értelme, mint nélküle a habkönnyű életnek. „Miért?”-jeinkre általában nem kapunk elménket kielégítő felele­tet. Még hitünk sem kap mindig „nekünk megfelelő” választ, talán idővel sem, míg itt e földön élünk. Luther mondta: Isten sokszor úgy bánik övéivel, mintha mostohájuk volna, s megfordítva is. Én azt hi­szem : a Mester „megdolgozza" vá­lasztottjait. Két e századi magyar iró, Móricz Zsigmond és Kodolá- nyi János egybehangzóan vallot­ták: betegágyon, szenvedések kö­zepette szerezték szinte mindazt, ami az életükben valódi érték. Bel­ső tusakodások, megpróbáltatá­sok nélkül soha nem érhetnénk igazán emberré. A döntő, nagy kérdés: Istennel élek-e? Amennyire igen, nagyon is van értelme az életemnek, szél­csendben s viharban egyaránt. Pál apostol gyönyörű és hatalmas meggyőződéssel vallja: „Ha élünk, az Urnák élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg”. Mindemellett testben (is) élünk, törékeny cserép­edények vagyunk, ám a belénk rej­tett kincs (2Kor 4,7) az egyetlen abszolút kemény „valuta”. Időtál­ló az örökkévalóságban is. Ez a kegyelem. Az isteni jelenlét. Nincs nagyobb érték ennél - egészségben sem. Bodrog Miklós Diakonissza szeretnék lenni Kiskoromban nem kereszteltek meg■ és vallásos nevelésben sem ré­szesültem. Később úgy éreztem, va­lami kimaradt az életemből. Nem tudtam, létezik-e Isten vagy sem. Minden áron meg szerettem volna kérésztelkedni. Isten úgy akarta, hogy találkozzam városunk evangé­likus lelkészével. Elbeszélgettem vele, és rendszeresen jártam hittan­óráira. Amikor elérkezettnek látta az időt, meg is keresztelt. A hittan­(Levélrészlet) órákra továbbra is járok, így még jobban megismertem és megszeret­tem az Urat és most konfirmációra készülök. Egy vasárnapi istentiszte­leten szólított meg az Űr igéjében: „Kövess engem!” A prédikáció köz­ben a szivem nagyot dobbant és a szemem is könnyes lett. Úgy érez­tem Jézus nyomdokaiba kéll lép­nem. A Szentlélek egy olyan belső munkát indított el bennem, hogy úgy éreztem: elhivatottságot érzek a diakonisszamunka iránt. Az egy­ház szolgálatába szeretnék lépni és teljes szívvel, teljes lélekkel szeret­nék munkálkodni Isten dicsőségére, embertársaim és saját üdvösségem javára. Az az elképzelésem, hogy öreg és beteg embereket ápolhas­sak, gondozhassak vagy pedig árva gyerekekkel foglalkozhassam. Ezért szeretnék diakonissza lenni és a munkájukból részt vállalni. Mohácsi Sarolta Múzeumi Híradó Bizonyára többen vannak, akik a fenti cím láttán érdeklődéssel kezdik el olvasni soraimat. Nagy­részt azért, mert immár több, mint egy évtizede nem csak megszokták, de szívesen is veszik ezt az időszaki tájékoztatást. Sorszám szerint ez immár a huszonegyedik! De biztos lesznek olyanok is, akiknek e mos­tani híradó elolvasása ad ösztön­zést arra, hogy - a külsejét látva - ne csak tudjanak arról, hogy egy­házunknak a Deák-téren van Or­szágos Múzeuma, hanem hogy végre - megnézve a belsejét - meg is ismerjék azt. Vendégkönyvi bejegyzéseink nagy csokra őrzi az ilyenek őszinte és gyakran elragadtatott megnyi­latkozását. Kortól, nemtől, szár­mazástól, nemzetiségtől, vallástól és érdeklődési körtől függetlenül megkapóan színesek és változato­sak ezek a bejegyzések. Tárlatveze- tői szolgálatunk Istenünk iránti hálára késztető ilyen vetületének bőséges termését őrzi immár 27 be­telt vendégkönyvünk. Eddigi híradónk majdnem mindegyikében közöltem már ezekből „többszólamúnak” tekint­hető ilyen vallomásokat. Az aláb­biakban ennek szánom a követke­zőket is: „Csodálatos gyönyörű ki­állítás megtekintésében volt ré­szem! Ezt életem végéig nem felej­tem el.” „Minél többet járok mú­zeumba, annál több tudást szer­zek, ami csak előnyömre válhat.” „Nagy nemzeti értékeket felölelő kiállítás, mely által megismerhet­tem ezen vallás kultúráját és törté­nelmét. Örökké hálás vagyok.” „Emlékezetes marad számomra ez a kiállítás, hiszen az evangélikus egyház múltjával és kultúrájával itt lehet mélységesen megismer­kedni.” „ígéretemhez híven, tollal és jegyzetpapirosok kíséretében visszatértem. A kiállítás olyan ér­tékes és fontos dokumentumokkal rendelkezik, amelyekért nem egy (többek között német) múzeum mindenét odaadná. Nagyon szé­pen köszönöm a segítséget és a le­hetőséget.” (A látogató itt bizo­nyára elsősorban Luther végrende­letére gondolt.) A fenntartási költségek (fűtés, világítás) csökkentése érdekében, de meg a látogatók számának apa­dása miatt is, az immár mögénk került 3 téli hónapban, csak dél­után 4 óráig volt nyitva múzeu­munk. Március elsejétől fogva azonban újra (hétfő kivételével) 10-18 óráig várjuk új és visszatérő látogatóinkat! Az ezévi konfirmáció közeledte áldott lehetőséget kínál az oktatást végzőknek arra, hogy a tanult hit- tani és egyháztörténeti anyag még jobb megtartása és elmélyítése ér­dekében konfirmandusaik nálunk „szemléletető” oktatásban is része­süljenek. Mint eddig, úgy ezidén is a „láttatás” készségével várjuk nem csupán a „helybeli”, hanem a „vidéki” konfirmandus csoporto­kat is! Valószínű, nem csupán a régi ismeretség, de a látottak nyújtotta meggazdagodás megtapasztalása ösztökéli bobai utódomat arra, hogy - több szülővel növelt konfir­mandus csoportjával, évről-évre megszervezze ezt a múzeum-láto­gatást. A vasmegyei, ősi bobai gyülekezet pedig eléggé „odébb” van a Deák-tértől. A pár hónapja, időszaki jelleggel megrendezett zsinati kiállításunk még továbbra is látható. Átmene­tileg újra bemutatjuk Lakner Kris­tóf (1571-1631) hajdani soproni polgármesternek és egyházunk te­vékeny tagjának, a gyülekezet tu­lajdonát képező, restaurált ha­lotti portréját. A művészi alko­tás megkapóan szép helyreállítá­sa nemrég a Nemzeti Galériában készült el. Garam Zoltán J; S. BACH JÁNOS PASSIÓ a Deák téri evangélikus templomban 1992. április 12-én virágvasámap és 1992. április 18-án nagyszombaton 18 órai kezdettel Közreműködnek: Fers Márta - szoprán Németh Judit - alt Marosvári Péter - tenor Kuncz László - basszus Gerzsenyi Csaba - basszus Berczelly István - basszus Dobozy Borbála - csembaló Trajtler Gábor - orgona A LUTHERANIA ÉNEKKAR és a FILHARMÓNIA KAMARAZENEKAR Vezényel: Kamp Salamon Igét hirdet: Virágvasámap Pintér Károly Nagyszombaton Zászkaliczky Péter- A belépés díjtalan ­Új vezetők a Magyarországi Baptista Egyház élén A Magyarországi Baptista Egyház ta­valy novemberben megalkotta új alap­okmányait. Most ezekkel összhangban sor került a mai követelményeknek job­ban megfelelő szövetségi rendszer gya­korlati megvalósításának első lépéseire az újpesti baptista templomban március 27-28-án megtartott Szövetségi Köz­gyűlésen. A két cikluson át szolgáló dr. Viczián János egyházelnökből, és Ré­vész Benjámin alelnökből, valamint az egy cikluson át tevékenykedő Győri Koméi egyháztitkárból álló háromtagú elnökség miután átvezette a baptista kö­zösséget a rendszerváltozás viharzóná­ján, visszaadta megbízását a Szövetségi Közgyűlésnek. Ezután a küldöttek a baptista világban általános elnök-főtit­kár modellhez igazodva, megválasztot­ták új vezetőiket a gyülekezetekből ér­kezett többszáz ajánlással támogatott jelöltek közül. A jelentős többséggel négyéves időszakra megválasztott Ré­vész Árpád szövetségi elnököt és Győri Kornél főtitkárt Nemeshegyi Zoltán lel­kipásztor és dr. Meláth Ferenc presbiter iktatta be szolgálatába. A most megválasztott vezetőkre há­zul a következő hónapokban a Szövet­ségi Közgyűlés felhatalmazása alapján a Baptista Egyház új szervezetének tel­jes kiépítése a hatékonyabb hitébresz­tés, hitépítés és szeretetszolgálat érde­kében. (Baptista Sajtószolgálat)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom