Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-11-29 / 48. szám
Evangélikus Elet 57. ÉVFOLYAM 48. SZÁM 1992. NOVEMBER 29. Advent első vasárnapja ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 12 Ft Az evangéliumból tanuld meg hát, hogy mi a kezdete és útja-módja a megigazulásnak. Csak egy: Királyod eljön hozzád és elkezdi benned a jót. Nem te keresed meg őt, hanem ő keres meg téged. Luther Egy a fundamentum: Jézus Krisztus A kecskeméti gyülekezet 200 éves jubileuma Évente kell menni Kecskemétre, mert mindig van valami új, történik valami. Tavaly novemberben a templom belsejének megújítása után hálaadó istentiszteletre hívtak. Most november elsején a gyülekezet megalakulásának 200 éves és az YBL-templom alapköve letételének 130. évfordulójára. Méltó módon ünnepelte a gyülekezet jubileumát. Az ünnepi istentisztelet és közgyűlés helyszíne volt az ünneplésnek, de adtak valami maradandót is. Erre az évfordulóra egy Évkönyvet adtak ki, melyben a gyülekezet múltját és a templom születését írták meg. Kis János, a gyülekezet lelkésze és dr. Szilágyi Tibor presbiter áldozatos munkája a történelmi anyag összegyűjtése és szerkesztése. A gyülekezetben korábban szolgált lelkészek visszaemlékezései és fényképek mutatják, hogy a gyülekezet a múltat nem önmagában nézi, hanem folyamatában és ez a folyamat beletorkollik a mába. A szép kiállítású könyv példa lehet sok gyülekezetünk számára. így is lehet jubileumot ünnepelni. A gyülekezet szervezett élete 200 évre tekint vissza, de volt előélete is. Egy 1564-ben kelt oklevél arról tudósít, hogy „az Luther Körösz- tyének” és „az pápista Körösztyé- nek” miként egyeztek meg a város kőtemplomának közös használatában, ill. abban, hogy az evangélikusok számára építenek egy fából való templomot. íme a gyülekezet kezdeténél már jelentkezik az ökumenikus szellem. Békességes megegyezés és nem kiközösítés. Ez a szellem mindig is kötelezte a kecskeméti evangélikusokat és a többi egyházakat példamutatásra. Ez a korai dátum egyébként arról is tanúskodik, hogy ezen a vidéken Kecskeméten volt az első evangélikus gyülekezet. A gyülekezet örömünnepiére sokan jöttek el a testvérfelekezetek tagjai is, vezetőikkel. A város és a megye képviselői is együtt ünne- peltek a hívekkel. Dr. Harmati Béla püspök lKor 3,11 verse alapján a fundamentumról és a helyes alapra építésről szólt. Az élet mindig bizonyos alapokon nyugszik és igen fontos a fundamentum. Ez nem csupán épületekre vonatkozik, de egyes emberre, családra, gyülekezetre, nemzetre, sőt az egész világra. Nem az a fontos, milyen díszes a felépítmény, de az, hogy milyen az alap. Sokféle alapira építenek az emberek, ahogy a divat, vagy a korszellem diktálja azt és kísértés lehet mindenki számára, hogy a gazdaságra, anyagiakra építse, de számunkra egy alap van, akit a Biblia, az egyház hirdet, ez Jézus Krisztus. Rá építve nem hiányozhat a megértés, egymás tisztelete, a becsületesség, az igazmondás és a békesség. Ezen az alapon épülve, a reformáció egyházai magukénak mondják az iskolát és a kultúrát is. Erre az alapra épülhet az, amit az Ótestámen- tum mond Mózes törvényében, a tízparancsolatban. Amikor Jézus Krisztusra, az alapra tekintünk, először is önmagunkba nézünk. Mindennel el kell számolnunk. Lehet építeni a krisztusi alapra, erről bizonyság korunk ökumenikus közeledése is. Épüljön a város, az ország, a gyülekezet erre az alapra. Az istentisztelethez kapcsolódó ünnepi közgyűlést iß. Szigeti László felügyelő nyitotta meg. Kis János lelkész a gyülekezet két évszázados, küzdelmes életét foglalta össze, de megmutatta a szépet, a jót, az örömöket is. A küzdelmes életet jellemezte pl. az, hogy alig indult el a fiatal gyülekezet élete, alighogy megvásároltak egy bér- házat és azt imaháznak, iskolának és parókiának alakították, (1791- ben), három év múlva hatalmas tűzvész pusztított a városban, mely három óra alatt 913 házat és 20 szárazmalmot égetett fel. Ez a szörnyű csapás az evangélikusok legnagyobb részét is ínségre juttatta, megfosztotta lakásától, házától, jövedelmétől. így történt ez többször is. Földrengés is megrázta a várost. Mégis újra indult az egyházi élet, telket vásároltak és 130 évvel ezelőtt Ybl Miklós neves építész tervei szerint felépült a templom, mely sokáig udvarba zártan, szemek elől elrejtve állott, míg 1984- ben a várossal közös akarat le nem bontatta a bazársort és most reno- váltan, kivül-belül megújítva áll a város egyik legszebb épülete a központban. Erről már dr. Szüágyi Tibor presbiter számolt be. Az üdvözlő szavakban is kifejezésre jutott az, hogy jó együtt ünnepelni az örvendezőkkel. Káposzta Lajos esperes a múltra is emlékezve az élőkért adott hálát, akik innen a templomból Isten szerete- tét, békességét és bűnbocsánatát viszik haza. Dudla Imre egyházmegyei felügyelő az elmúlt két évszázadból azt látta meg, hogy mit jelent az élő Istenben bízni? Varga László református elnök-lelkipásztor arra a Jézusra mutatott, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Fejes László apát-plébános azt tartotta fontosnak, ami összeköt bennünket. Krisztus követésében tudunk összefogni, egyek lenni. Dr. Sólyom Jenő kerületi felügyelő köszöntésében Jézus az alap mellé, egyedül a kegyelmet emelte ki, mert e gyülekezet életében minden kegyelem volt és ma is az. Ivanics István alpolgármester annak az örömének adott kifejezést, hogy szabad országban ünnepelhetünk és örülhetünk. E sorok írója - a gyülekezet 13. lelkésze volt - is arra kérte a gyülekezetét, hogy maradjanak családias, meleg közösségben és az ökumenét ápolják tovább. A püspök is az ökumenét, a város és az ország javára való munkát ajánlotta a gyülekezetnek. Az ünnep órái véget értek, de az öröm és az ünneplés nem szűnik meg, mert a lelkész szavai szerint a gyülekezet további célok felé indul. Következő léprés az orgona felújítása, majd a toronyba szeretnének harangot öntetni, hogy hívogasson ahhoz a Jézushoz, aki életünk, egyházunk, gyülekezetünk biztos alapja. Tóth-Szöllős Mihály A TARTALOMBÓL A REFORMÁCIÓ HAZAI BÖLCSŐJÉNÉL A SZEMÉLYISÉG ALAKÍTÁSA A HADSEREGBEN TEMPLOMSZENTELÉS SZEDERKÉNYBEN ÁDVENTI VÁRAKOZÓK Mária Megváltónk anyja, Mária nyitja a várakozók sorát ádventi cikksorozatunkban. Isten alázatos szolgálóleánya - nem az ég királynője. Egyszerű, szerény, tiszta asszony, kimondta a boldogító igent Isten küldöttének: „Történjék velem igéd szerint!” Úgy, amint Fia később igent mondott gyötrődve a Gecsemánén és ahogyan tanítványait is erre tanította: „Legyen meg a Te akaratod!” Sok evangélikusban idegenkedés él már neve hallatán. Luther és reformátor-társai nem szégyelltek tiszteletéről beszélni, Bach feledhetetlen Magnificatja az egész keresztyénség kincse lett, átrepülve minden felekezeti határt. „Magasztalja lelkem az Urat...” - végigzeng az egész egyháztörténeten, minden rész-felekezet liturgiájában a mai napig. Gyakran feledjük, hogy a Hiszekegyben csak két név szerepel: Mária és Pilátus. Egyik sem véletlenül került a Credo-ba. „Született Szűz Máriától” - mondjuk vasárnaponként, „testet öltött a Szentlélek- től Szűz Máriában és emberré lett” - valljuk ünnepélyesen a Niceai Hitvallásban. Bizonygatni sem.kell, mi is ismerjük Erzsébet köszöntését: „Áldott vagy te és áldott méhednek gyümölcse!”. Tudjuk azonban, hogy oltárképre csak úgy való, hogy ölében ott a gyermek vagy úgy, hogy Fia keresztje alatt Ő a síró édesanya. Sohasem önmagában, mindig együtt Fiával, Jézussal. Sohasem takarja, nem lép helyébe, nem társa a megváltásban, de mindig figyel Rá. Aggathatnak koronát, ékszert, fényes palástot alakjára, mi nem feledhetjük a Töviskoronást, a megvetett Fájdalmak Férfiát, akinek köntösére sorsot vetettek. Máriában tiszteljük az édesanyát, szeretjük Megváltónk anyját, és az egyház előképrét sejtjük. Keskeny út ez: Mária kultusza és Mária elfeledése között vezet. „Kísérlek, mert őt kíséred, dicsérlek, mert őt dicséred, őbenne dicsérlek Téged” - énekli evangélikus költőnőnk. Most a várakozó Máriát figyeljük. A boldog hír meghallása, alázatos befogadása után várta a csodát. Várt szállásra a hosszú gyalogút után, de nem fogadták be őt, s ha jászolágy jutott is gyermekének, ez a szegényes bölcső királyi trónussá lett, mint három évtized múlva a bitófa a Golgotán. Hódoltak előtte pásztorok és tudósok, akik felismerték a csodát: „Világ, kit bé nem foghata, most keblén tartja Mária” - ahogy Luther énekelte gyermekeinek. A hamarosan földönfutó, hontalan, üldözött Mária várta, amíg a gyilkos Heródes kegyetlen katonái megcsöndesednek, kis családja hazatérhet. Várt türelmesen, amíg a jóslatok teljesednek. Egyszer halljuk csak féltőn szerető kérdését 12 éves fiához: „Miért tetted ezt velünk?” Várta a már felnőtt Jézustól, segítsen a násznépen, mert hitte, hogy ahol ő vendégségben van, ott szűnik a hiány, nem kell futni, kinek nincs bora. Kimondja a máig eligazító szót: „Bármit mond, megtegyétek!” Egyre ritkábban látta útrakelt Fiát, s amikor közelébe érkezett, üzent. Alig akarta hinni a választ: „Aki Atyám akaratát cselekszi, az az én anyám, testvérem”. - Aztán várta, hogy Fia sorsa beteljesedjék. Nem fogadkozott, mint Péter, de a kivégzésig kísérte az ártatlan elítéltet és nézte: „Világnak világa, virágnak virága, keservesen kínzanak, vasszegekkel átvernek” - ahogy az ómagyar Mária- siralomban névtelen ősünk fogalmazta. Mária újra várt, várta vissza Fiát a halálból, s várta az imádkozok között a Lélek pünkösdi csodáját. - A várakozó Mária sohasem várt hiába. Nem mindig értette, mi történik vele és körülötte, de hitt és „boldog, aki hisz, mert beteljesedik mindaz, amit az Űr mondott neki” (Lk 1,45). Dr. Hafenscher Károly TÚLJUTNI... Napjaink sajátsága, hogy reménységünk szerint 1992 december 5-én véget ér egy időszámítás egyházunkban, de még nem tudjuk, mikor indul, vagy talán indult el az új ritmus. Az Országos Közgyűlés a jelen törvénykönyv alapján lezárja az 1986. november 20-i közgyűléssel indult hatéves időszakot. 1986-ban hihetetlennek tűnt volna, hol tartunk majd 1992-ben. Elég arra utalni, hogy a 86-os év tavaszán színre lépett, válságot megállapító, megújulást sürgető Testvéri Szó közösségi mozgalom hivatalos megemlítése a közgyűlésen már eredmény volt. Addig csak negatív jelzésekkel találkoztunk, a Testvéri Szó nevet viselő irat elhallgatásával. így érthető, hogy Szebik Imre felszólalása, az irat, illetve a mozgalom pozitívumainak a kiemelése, szinte szenzációt jelentett. Úgy vélem, nemcsak a történészeknek, jószerivel mindnyájunknak van adósságunk az elmúlt évtizedek egyházi életének elemzésében. Fontos lenne préldául olvasni Prőhle Károly visszaemlékezéseit, aki meghatározó személyisége volt a korszak egyházi életének és előadásait ma is értékként, élményként élik meg a teológusok. Hogy látja ma, mit tenne esetleg másképp, mi az, amiben nem lehetett vita és hol lehetett volna tágítani a lehetőségeket (ez talán elősegítené mások megszólalását is). Nem kétséges - bár mind az egyházban, mind a társadalomban jelentősek a félreértések e téren -, az egyház népe is igényli az igazságot a múlttal kap>cso- latban és egyházhoz méltó módon az igazságtételt. Ami közös ebben egyházban és társadalomban - egyházi felfogás szerint -, az a tisztesség, a tárgyilagosság, az azonos mértékkel mérés. Nem szabad a régi igaztalanságokat újakkal súlyosbítani, különbséget tenni például a mai hovatartozás szerint. Az egyházhoz méltó mód elsősorban az igazság feltárása a tények oldaláról. Többször elmondtam, leírtam: nem hiszem, hogy akár a fiatalabb lelkészek, a már a diktatúra idején a lelkészi pályát választottak közül lett volna, aki nem Jézus Krisztust, hanem a politikai rendszert akarta volna szolgálni. Akinek a pályáját nem torzította volna az ország helyzete. Ezért is lehetne, kellene őszintén beszélni az elmúlt négy évtizedről. Túljutni a katarzison. Úgy látszik, ehelyett az egyházban is erősödik a szelektív memória kísértése, hogy a lelkészek többsége valójában ellenálló volt és senki nem akad, aki esetleg azt mondaná, hogy sajnálom, netán restellem, hogy ekkor meg ekkor, e?en vagy azon a gyűlésen ezt mondtam, vagy ekkor ezt írtam, vagy csak annyit, sajnálom, hogy mindig hallgattam. - Tapasztalatom szerint nem a hívek igénylik ezt, ők örülnek, hogy immár korlátozás nélkül szolgálhatnak a lelkészek, szabadon élhet az egyház. Lehet, hogy a lelkészek elmulasztották az alkalmas pillanatot, de azt hiszem, soh’sem késő, együtt, Isten előtt újat kezdeni. Jelentős erőt érzek ma is, a sok hányattatás után is a lelkészi karban, ez szabadulhatna fel, érvényesülhetne az egyházépítésben, ha azonos hullámhosszra kerülnének, őszintén szembenézve a közös múlttal, vállalva a nem szeretem igazságokat is. Az eddigiek is talán magyarázatul szolgálnak arra, hogy a hatéves ciklus végén miért írható le az is, hogy nemcsak 1986-ban tűnt hihetetlennek 1992, hanem 1989-90-ben sem gondoltuk volna, hogy 1992 végén nem tartunk előbbre majd a sokat emlegetett egyházi megújulásban. Ezért is írok egyre inkább szívesebben egyházi változásokról, remélve hogy bekövetkezik majd a megújulás is. Itt már nincs különbség lelkészek és nem lelkészek felelősségében, sőt talán utóbbiaké a hangsúlyosabb - magamra is gondolok - a változások szerény mértékében. Nem segítjük eléggé a lelkészeket sem a tényleges munkában, sem a görcsök, a feszültségek oldásában, talán azért sem, hogy ne kelljen jobban szembesülni az elkerülhetetlen, egyre sürgetőbb feladattal, a túlzott klerikalizmus és a hierar- chizmus lebontásával. Jószerivel iskoláink újraindítása, a hitoktatás megújítása azok a konkrétumok, amelyekben az egyház népié, talán még inkább a társadalom, megélhette, tapasztalhatta az egyházi változásokat. Nagy érték az egyházi egyesületek (Ordass Lajos Baráti Kör, ME- VISZ, FÉBÉ, Luther Szövetség...) megindulása, újraindulása, de ezekről keveset tud a közvélemény, tevékenységük nem vált meghatározó erejűvé a változásokban. Bizonyos, hogy nem tudjuk eléggé felmérni a Zsinat korszakos jelentőségét, de ma már eléggé (átható, hogy sem az olyannyira szükséges új törvények, sem a szervezeti változások, sem az ezekkel összefüggő tisztújítás nem jelentik gondjaink gyors megoldását. Ismeretes, hogy már a májusi rendkívüli közgyűlés megválasztotta az új Országos Presbitériumot és a szakbizottságok elnökeit. így a korszakot végleg lezáró közgyűlés - a szakbizottsági tagok megválasztásán túl - összpontosíthat az új kezdetre, olyan program megvitatására, elfogadására, melynek hosszú távú garanciát ad majd a zsinati törvényalkotás. így kerülhet már 1993-ban harmóniába törvényhozás és végrehajtás, gyorsulhat a változások folyamata, mobilizálódhatnak az erők. Az egyház belső megújulása, a belső tisztázódás szükséges út a társadalmi szolgálat, a misszió, a prófétai szó vállalásához. Egy évvel ezelőtt egy jelenségről írtam, többen félreértettek, bizonyára az én hibámból, talán mert a jelenséget „politikai teológiának” neveztem el. Nemrég egy napilapban Várszegi Asztrik pannonhalmi főaprétot idézték, aki többek között erről a jelenségről szóit: Veszélyesnek tartja - olvashattuk - ha a politika a kereszténység jelszavaival, szimbólumaival és frazeológiájával operál, hiszen a vallás szakrális kifejezéseit gyakran lejáratják. Örömet okozott, hogy a katolikus püspöki kar nyilatkozatában elítélte a szélsőségeket, a rasszizmus minden megnyilvánulását. Tudta ezt úgy tenni, hogy távolságot tartott a napi politikától, pártérdekektől. Ma már jól tudjuk, értjük, hogy a demokratikus átalakulás nagy lecke - a nagy öröm mellett - az egyházban is. Az azonos hiten lévőket is sokszínűség jellemzi, méginkább a keresztyén egyházak népét. Mindez új kihívás napjaink egyházi életének egyik drága kincse, az ökumenizmus számára. A Közgyűléstől, az Országos Presbitériumtól, a Zsinattól várt lépések, a belső egyházépítő program megfogalmazása képezi az egyik nagy feladatcsoportot. A másik: társadalmi szerepvállalásunk, önállóan és együtt, testvéri szeretetben a keresztyén egyházakkal, különbözőségeink egységében, a krisztusi üzenet tolmácsolásában, a kereszt vállalásában. Elődeinknek, magunknak és utódainknak egyaránt tartozunk ezzel, ebben kap tartalmat a tény, történelmi időt élünk. Ne utasítsuk el az Isten kegyelmét, sze- retetét. dr. Frenkl Róbert Az Országos Egyház közgyűlését 1992. december 5-én, szombaton de. fél 11 órakor tartja az Üllői úti imateremben. A közgyűlésekre minden érdeklődőt szeretettel hívnak és várnak.
