Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-06-30 / 26. szám

A PÁPALÁTOGATÁS - EVANGÉLIKUS SZEMMEL

Június 29. ünnepjellegét ugyan sikerült kiiktatni az utóbbi évtizedek naptárából, ám a nevek annyi szállal és oly szorosan kapcsolódtak népünkhöz, hogy azok eltörlésére még kísérlet sem történt. Ha csak annyit mondok, hogy Péter-Pálkor kezdődik az aratás, máris paraszti lakosságunk régi és mai ünnepét jelzem. Mert az aratás kezdetét ősidőktől harangzúgás kísérte, kalaplevéve állt a paraszt a mezsgye szélén és imát mormolt. A mindennapi kenyeret jelentette az első kaszasuhintás. S a szem éppen Péter-Pál napjára acélosodon a kalászban.

De a magyar folklór sem nélkülözhette a két bibliai személy nevét. Mesék és népi legendák világából léptek közénk, talán azért, mert meghitt barátság, egyfajta meghatóan cinkos kapcsolat állt fenn népünk és az apostolok között. Különösen Péter volt az, aki mélyen belopta magát a nép szívébe. Még akkor is, ha baja támadt az ácsokkal, s egyéb iparosokkal, a gyümölcstolvajokkal vagy a kódorgó, nyughatatlan lelkekkel. A lábon maradt gabonacsíkok „Péter lova számára” kellettek, s a pohár alján maradt csiger is őt illette. Legendákat és meséket őriz a nép Péter esetéről a patkóval, vagy hogy Isten akart lenni, vagy éppen embert teremtett, csakhogy fordítva tette fel teremtményének fejét. Esetlegesek, de megkapok ezek a legendák. Máskor vaskos tréfák főszereplőjévé vált, miközben erősen tartotta magát a hit, hogy szabad bejárása van az Úristenhez, s a mennyek országában kapusként hozta-vitte a halandó ember üzenetét.

Arany János „A fülemülében” leplezi le a két apostol viszonyát: „Péter és Pál tudjuk, nyárban, összeférnek a naptárban”. Valamit sejtet ez a sor arról, hogy a két apostol kapcsolata nem lehetett mindenkor felhőtlen. De nézzük meg közelebbről őket, hiszen az egyház egyik legrégibb ünnepét szentelte számukra. Péter-Pál napját már a harmadik századtól ünnepelték, utalva arra, hogy a két apostol ugyanazon a napon, vagyis június 29-én esett áldozatul Rómában a Néró-féle keresztyénüldözésnek. Pétert, mint zsidót a vatikáni halmon feszítették meg. Kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta méltónak, hogy úgy haljon meg, mint Jézus. Pált római polgársága alapján karddal fejezték le az ostiai úton. Ősi hagyomány szerint levágott feje a földön hármat döccent és mindhárom helyen egy-egy forrás fakadt. Ez a Tre fontane. A vatikáni halmon Péter tetemei fölé hatalmas, a világ legcsodálatosabb katedrálisát emelték (15-16. sz.), a Szent Péter bazilikát. Oda tehát, ahol „Róma szive dobog”. Míg Pál kivégzési helyének közelében, az ostiai úttól nem messze ugyancsak egy óriási templomot építettek, a San Paulo fuori le murát.

A 16. század, vagyis a reformáció óta bizonyos kételyek támadtak abban, hogy a két apostol együtt szenvedett volna mártíromságot. A protestantizmus biblikus alapon állva még abban is kételkedett, hogy Péter egyáltalában járt-e Rómában. Pál apostol római fogsága és mártíromsága körül kevesebb próblémát sejtet^Err^ aá tényre elég .sok Jji.W^.nygip.o^ t^l£ltv míg a „foapőstoí” Róma-beli halálát, vagy Romában való tartózkodását a Péter-kultuszra magyarázta.

Napjainkra elültek a történelemkutatás és bibliakritika által támasztott hullámcsapások, s így szelídebb lélekkel és meghittebben nyúlhatunk a kérdéshez. Tény az, hogy a két apostol egy napon történt kivégzése hagyományokon nyugszik. Mivel azonban a Szentírás nem történelemkönyv, s a benne foglaltak nem azért íródtak, hogy Jézus tanítványainak életét mutassák be, általában az apostolok élete Jézus mennybemenetele után ködbe veszik. így kénytelenek vagyunk azokra támaszkodni - legyenek bár ún. világi történetírók, vagy az egyház ősatyái - akik összegyűjtötték, vagy megírták az apostolok Biblián kívüli utóéletét. Szent hagyományoknak nevezzük ezeket az iratokat s nincs jogunk kételkedni bennük.

Nos, így kell értelmeznünk a katolikus egyház állítását, mely szerint teljes bizonyossággal kimondhatjuk, Péter kétszer is megfordul Rómában. Először 42 körül, amikor az idősebbik Jakab apostolt kivégezték Jeruzsálemben. 49-ben pedig, amikor Claudius császár rendeletére a zsidókat és keresztyéneket deportálták Rómából, elhagyta a várost, s valahol Ázsiában misszionált. 54 körül azonban újra visszatérhetett és ekkor egész Itália területén, sőt Szicília és Szardínia szigetén is terjesztette a krisztusi hitet. A protestantizmusban akkor támadt kétely, amikor vizsgálgatni kezdte Pál apostol kb. 56-ban írt Római levelét. Ebben a levélben az apostol legalább 25 családot, illetve személyt üdvözölt név szerint, s e nevek közül hiányzik Péteré. Elképzelhetetlen - véli a kritika - ha Péter Rómában tartózkodott, hogy ne üdvözölte volna öt is apostoltársa. Mert közöttük ez időben már helyreállt a béke. Korábban ugyanis teológiai kérdések miatt szenvedélyes viták és nézetkülönbségek adódtak. Viszont a 49 körüli jeruzsálemi apostoli zsinaton már szent volt közöttük a béke.

Ám ha nem is köszöntötte Pál apostoltársát - s ma már megállapíthatatlan ennek oka -, attól még Péter ott lehetett Rómában, s várhatta Pált, aki a hagyományok szerint ugyancsak kétszer tartózkodott a városban, de mindkét esetben mint fogoly. A második fogsága volt a súlyosabb, ez halállal végződött. Eddigre - s ezt 67-re tehetjük - eluralkodott Néró császáron az őrület, s Róma felgyújtásáért a keresztyéneket tette felelőssé. Ekkor került börtönbe mindkét apostol, Péter, aki éppen Rómában tartózkodott és Pál, akit, mint foglyot hurcoltak a városba. A két fogságot szenvedő apostol számára ez volt az utolsó.

Péter és Pál közös börtönviseléséről sem tudunk semmi hiteleset. Még sincs jogunk kételkedni abban, hogy együtt gyötrődtek, egymást vigasztalva a sötét, nyirkos, egészséget gyilkoló Mamertinusban, az állami börtönben. A Severus diadalíve mögött álló állami fogház pincéjében jutottak a hagyomány szerint végső békességre egymással. Innen Péter útja a vatikáni halmok felé, míg Pálé az ostiai útra vezetett. Ma kápolna áll a börtön felett, s a kivégzések helyein egy-egy katedrális.

jAi; ■kÄi;aj>j$tpll mártírháJálárJ| 'emlékeztet' a közös névnap,' a majdhogynem magyarrá vált emlékünnep.'

Rédey Pál

Diakónus-lelkész avatása Rákospalotán

Veperdi Zoltán eskütétele

Család és gyülekezet. Evangélikus hitünk szerint az a két közösség, melyben spirituális életünk, lelki növekedésünk, erősödésünk folyhat. Áldás az, ha egyikből a másikba: családból a gyülekezetbe, gyülekezetből a családba árad az erő. Ilyen áldásnak voltunk tanúi a rákospalotai gyülekezetben, amikor egy régi tanítókántor család öröme olvadt egybe a gyülekezet örömével. Veperdi Zoltán diakónus lelkésszé avatása az ünnep örömét hozta a Veperdi családnak, a gyülekezet lelkészének, Bolla Árpádéknak (keresztfiuk!) és magának a rákospalotai gyülekezetnek. Veperdi Zoltán több éven át polgári foglalkozást űzött, most elvégezve a levelező tagozatot, elérte azt a pontot, amikor kérhette diakónus-lelkésszé avatását és közben az országos egyház irodájában adminisztratív osztályvezetővé nevezték ki, így teljes munkaerejét egyháza számára gyümölcsözteti, mert segédlelkészi teendőket is végez a palotai gyülekezetben.

Az avatás szertartását dr. Harmati Béla püspök, dr. Muntag Andor dékán és Bolla Árpád esperes segédletével végezte. Igehirdetsének alapigéje 2Kor 1,20 volt. Ez az ige két dolgot vés a szívekbe: ígéret és ámen! Az ígéret Jézustól jön és itt mot személyesen szól az elinduló lelkésznek. Tudni kell, hogy kétezer éves szolgálatba kapcsolódott bele, aki most indul. „Reád bízza igéjét, ígéretét, neked szól most az ígéret. Mindaz, ami Krisztusban adatott, üdvösség, a megbocsátás és szeretet, az Isten akaratának ígérete.” Ezt kell hirdetned, ebbe állsz bele, ezzel az igével kell embereket elérned: Ember nézz fölfelé! Ebben fog segíteni az is, hogy olyan családból jösz, ahol hagyomány a szolgálat. Van alapod, építhetsz erre az alapra. Sokirányú lesz a szolgálat: igehirdetés, keresztelés, úrvacsoraosztás, adminisztráció és a zsinati munka. Mindezekben tiéd Jézus ígérete.

Az Ámen - minden imádságunk vége. Úgy legyen! Biztatás ez neked, a családnak, a gyülekezetnek, minden hozzátartozónak. Az ígéret megáll, aki ebben a szolgálatban jár, készen kell legyen arra, hogy kihűlt szíveket lángra gyújtson! „Tiéd az ígéret, mondd rá az áment életeddel, igehirdetéseddel, szolgálatoddal,” - fejezte be igehirdetését a püspök.

Sokan köszöntötték a felavatott lelkészt, de a köszöntések egyben rendhagyóak is voltak. Igaz, - hogy egyházunkban nem szoktunk „személyi” ünnepeket megülni, de ez az alkalom a palotai gyülekezetnek úgy is örömünepe volt, hogy esperes-lelkészét, Bolla Árpádot 60. születésnapja alkalmából köszönthette. így a köszöntők szava az újonnan avatott lelkészhez és a gyülekezet lelkészéhez egyaránt szólt. A gyülekezet nevében Sikter János IV. évf. teológus, az egyházmegye nevében Pintér Győző egyházmegyei felügyelő, az egyházkerület nevében dr. Sólyom Jenő kerületi felügyelő köszöntött. Friedrich Degenbach nürnbergi lelkész a Bajor Egyház nevében és a menekültügy munkájában muktársként szólt. Kedves volt a gyülekezet nevében szólók meghatott üdvözlése, régi népviseletükbe öltötzött leányok ajándék átadása. Missura Tibor budai esperes társát köszöntötte, a püspök pedig az indulónak a család további háttérben való segítést kívánta. Bolla Árpádot, mint munkatársát köszöntötte, akire minden fontos munkában számítani és építeni lehet, lellki munkában éppúgy, mint fizikai munkában, vagy szakértőként. Külön kiemelte a menekültügyben való eredményes munkáját, melynek egy megható pillanata volt, amikor a menekültek egy csoportja köszöntöttee az esperest. Az estébe nyúló beszélgetésben az egész egyház nagy családja ünnepelt együtt lelkészekkel és a palotai gyülekezettel.

T.

A palotai lányok köszöntése

Vitatkozó önkritika - a római katolicizmus és az evangélikus egyház

A pápa magyarországi látogatása páratlan alkalom lesz a római katolikus egyház vizuális, tehát a szemek előtt való megjelenítésére. Várható, hogy nagy tömegek vesznek majd részt a különféle találkozásokon, az ország távoli pontjain tartott pápai miséken és bizonyára sokan lehetnek nézők a televízión keresztül. Milyen képet adnak ezek az események a római katolikus egyházról? Menniyre felel meg ez a kép majd annak, amit a római katolikus egyház szívesen látna magáról és mennyire felel meg annak, amit mi hordozunk magunkban róla?

Az előzetes híradások ismételten hangsúlyozzák, hogy a pápa lelkipásztori látogatásra jön, de ő egyúttal államfő is, s világosan meg kell különböztetni a kettőt, azonban nemcsak a politikusoknak, diplomatáknak vagy újságíróknak okoz ez fejtörést, hanem nekünk is, hiszen a pápai miséken feltehetően most is középponti helyen lesz a vatikáni címer és zászló. El kell hinnünk, hogy maga a római katolikus egyház sem pusztán veszteségnek tekintette a tényleges világi hatalma végét 1870-ben, és azt is, hogy páratlan találkozási és befolyásolási lehetőségeket ad a mai világban az államok mindenféle gondolkodású és hitü ember között a római katolikus egyház fejének, hogy ugyan jelképes és csak morális súllyal bíró államnak fője, de mégiscsak államfő. Lássuk azonban ennek a lehetőségnek az árnyoldalát is, az állami létből adódó kompromisszumkényszereket, elkötelezéseket és terheket.

Igyekeznünk kellene megérteni, hogy a világi lehetőségekkel és a külső formákkal valóban akarják szolgálni Jézus Krisztus ügyét. Nem kellene nekünk sem tagadnunk, hogy a külső szokások és cselekedetek nemcsak elleplezői, hanem kifejezői is lehetnek a mögöttes belső tartalomnak. Eleve nem lehet tehát kifogásolni, ha a formák és a külsőségek alakításában is az ügyhöz, a Krisztusban kapott megváltáshoz méltó kereteket igyekeznek biztositani. Sőt, mi evangélikusok, s azt gondolom, általában a protestánsok, még tanulhatnánk is ebben egyet-mást római katolikus testvéreinktől. Hiszen, míg érzésünk szerint ők túlságosan ragaszkodnak bizonyos kialakult szervezethez vagy formához, addig mi sokszor túl könnyen tesszük félre ezeket saját meggyőződésünkre és tapasztalatunkra, vagy a másik oldal fonákságaira hivatkozva. Mégis nehéz attól a megfigyeléstől szabadulnunk, hogy római katolikus testvéreinknél az egyháznak és Krisztusnak nem egyszerűen jogosult és szükséges (és nálunk bizony olykor figyelmen kívül hagyott) összekapcsolása történik, hanem olyan azonosítása is, melyet egyrészt a Szentírásra figyelve nem tudunk pia•gimkévá^tenni, másrészt viszont-aggodalommal tölt el, mivel éppen Krisztus páratlan megváltó művének elhomályosítását fedezzük fel benne.

Magunkat tekintve bizonyára kevésbé vesszük észre azt a tényt, hog ezernyi módon hat ránk a múlt, sőt ezernyi szállal valósággal behálóz és megköt. A római katolikus egyház tudatosan vállalja a múlt örökségét, a hagyományokat, a szenthagyományt, vagyis mindazt, amivel Krisztus az övéit a Szentlélek által az évszázadok során megajándékozta. Mi is mondjuk, - mondhatnánk bátrabban és hálásabban is, - hogy „a bizonyságtevőknek... fellege vesz körül” (Zsid 12,1), s élhetnénk jobban az általuk nekünk adott lelki kincsekkel és tapasztalatokkal, mint ahogyan mi mai evangélikusok általában tesszük. Ugyanakkor örömmel látjuk, hogy a római katolikus egyházban és a hívők között mintha sokhelyütt a felfedezés örömével olvasnák és figyelnék a Szentírást, s hogy a Szentírás különböző felekezetekhez tartozó tudósai mennyire egyet tudnak érteni. Szívbeli vágyunk, hogy minden keresztyén megbecsülve a múltat mégis az első bizonyságtevők mindannyiunk által elismert tiszta forrásából - a Szentírásból - merítsen, onnan kapjon új indításokat a Szentlélek által, s az legyen a Krisztus követésében mindennek mértéke.

Az Istentől kapott ajándékok között egészen sajátosan kincs azoknak a példája, akiket a római katolikus egyház szenteknek nevez. Olyan emberek, akik Isten előtt egész életükben úgy álltak, mint kegyelemre szoruló bűnösök, de az utókor megítélése szerint - mégis hősi fokon bizonyultak az Úr követőinek. Evangélikus területen is idézünk ilyen példaképeket a Krisztusról szóló bizonyságtétel, a diakónia, a misszió vagy a mindennapi keresztyén élet területéről, és nem kellene félnünk ettől. Hiszen ha észrevesszük és számontartjuk őket, Isten Szentleikének közöttünk végzett munkáját vesszük észre és tartjuk számon, és nem az embereket, hanem az Urat dicsérjük. Miközben tehát nekünk magunknak nyitottabb szemmel kellene észrevennünk a szentek életében Isten jelenvalóságát, fogadják el tőlünk római katolikus testvéreink a féltő intést: ne engedjék, hogy a Krisztus „minden névnél nagyobb” (Fii 2,9) nevével bármilyen ragyogó emberi példa is versenyezzen, ne engedjék, hogy bármi vagy bárki háttérbe szorítsa a Jézus Krisztusban kapott megváltást, mert „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12).

Az egyik oldalon örömmel tapasztaljuk és elismerjük, hogy római katolikus testvéreinkkel és a római katolikus egyházzal is sok közös kincset kaptunk, hiszen megszólal közöttünk is Krisztus’evangéliuma, élnek a Krisztus által rendelt szentségekkel, a Szentlélek ajádékait kapják, komolyan veszik a megszentelődést és Krisztus követését, és sorolhatnánk még hoszszan tovább, a másik oldalon kérjük, értsék meg, hogy éppen annak a Krisztusnak az ismeretében, akit a Szentírás bizonyságtételében ismertünk meg, melyen fájlaljuk, ha akár az egyes ember, akár az egyház felől - nem Krisztus kereszten értünk hozott áldozata az első és legfontosabb esemény, amelyre az ember mindig csak válaszolhat, mert először mindig Isten lép és cselekszik. Ha van emberi áldozat, akkor az csak hálaáldozat lehet a minden értelmet meghaladó isteni kegyelemért. Ha van érdem, akkor az csak Krisztus érdeme, melyre Isten tekint és mellyel megmutatta kegyelmét.

A közelmúltban sok területen örvendetesen javultak római katolikusok és evangélikusok (és a többi protestánsok) kapcsolatai. Ez Magyarországról is elmondható. A különbségek hangsúlyozásán túllépve újra felfedeztük és tudatosítottuk az egyházainkat összekötő közös alapokat. Sok keresztyén ember boldog tapasztalata lett, hogy tudunk egymás iránti megértéssel és tapintattal együtt figyelni Isten igéjére é$: közösen imádkozni. Bár megtanulnák mindkét oldalon a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás közös szövegét!

Reméljük, hogy a római katolikus világegyház, amely benyomást keltőén hangoztatja és éli is az egész világért való felelősséget, egyre inkább el tudja hitetni velünk, evangélikusokkal, és a többi protestánsokkal is, hogy jobban szót tud és akar is érteni velünk, mint nemkeresztyén vallásokkal vagy ateistákkal. Öntudattal vallja a római katolikus egyház, hogy a keresztyén igazság teljességének birtokosa, - erre mi azzal a bizonyságtétellel válaszolunk, hogy az „egyedül Krisztus”, a „nem adatott más név" elve nem valami apró részigazság a nagy egészben, hanem mindennek a közepe, sőt, az evangélium maga.

Amikor éppen ezért semmi mást, csak ezt az egyet, mindenben csak ezt az egyet, az egyedül üdvözítő Úr Jézus Krisztust keressük a római katolikus egyházon, akkor ezt semmiképpen sem tehetjük a mindentudó fölényével vagy a másokat kioktató önteltségével, hanem inkább a sajátmagunknak is nekiszegezett kérdéssel: valóban a Krisztus evangéliumából, a Krisztus evangéliumának és a Krisztus evangéliuma szerint él-e a mi evangélikus egyházunk és mi, annak népe?

Dr. Reuss András

Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghez vitt

Zsolt 105,5

Gondolatok az „Egy tál, kendövei - a kereszt alatt” c. cikkhez

Meguntuk már a tanácskozásokat, sok a szervezkedés, beszéd és sokszor hiábavalónak látszik. Elnézést kérek, hogy én most mégis visszatérek a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága I. nemzetközi kongresszusára, amely 1991. május 2-tól 5-ig volt Balatonaligán.

Míg a találkozó utáni ügyeket intéztem, telt az idő és szorongató lelkiismerettel gondoltam arra, hogy az Evangélikus Életnek meg kellene írnom, milyen csodálatosan áldotta meg az Úr az orvosokat ezen a kongresszuson. És mit ad Isten? Részletes cikk jelent meg már a május 26-i számban. Köszönöm Istennek, hogy elhozta a kongresszusra Simonfay Ferenc lelkész urat és így az evangélikus lelkészek is képviselve voltak. Köszönöm, hogy megírta a cikket, és a szerkesztőségnek, hogy ilyen hamar közölte, írását csak azzal egészítem ki, hogy a megnyitón dr. Ács István római katolikus püspök is tartott értékes köszöntőt. Ezen túl egy-két kuliszszatitkot szeretnék elárulni az Isten dicsőségére.

Az egész találkozóra az volt jellemző, hogy maga az Úr volt velünk és ő helyezte kinekkinek a szivére azt, amit rajta keresztül el akart végezni. Mint a toll az író kezében, olyanok voltunk mi. Biztos, hogy nem véletlenül, szinte mindegyik konferenciaszervező életében valami nagy nehézségi saját vagy a házastárs súlyos betegsége, vagy éppen sok munkával járó megtisztelő új kinevezés akadályozta, hogy igazán számítani lehessen rá. De a világon több helyen rendszeresen imádkoztak értünk. És létrejöhetett a keleti és nyugati keresztény orvosok találkozója. Az Úr betöltött minket szeretetével, ez az agape-szeretet fertőző, az üdülő dolgozóira is átterjedt. Az Úr gondoskodását éreztük az előadásokban, beszélgetésekben, a hidegbüfét készítő kolléganők és a szállításban serénykedő kollégák munkájában. Még olyan testvérünk is akadt, aki közbenjárt, hogy Balatonaligán az érkezés és távozás napján megálljon az egyébként ott átfutó gyorsvonat is.

Nagy kísértés volt az aggodalomra, hogy miből látjuk vendégül a volt szocialista országokból várakozáson felüli számban (102 lő) érkező kollégákat, akik a pénzüket nem tudják forintra váltani, és miből fedezzük a részt vevő 60 medikus kiadásainak több mint felét. Az Úr reményeinket meghaladó módon gondoskodott rólunk, bőségesen vendégül tudtunk látni mindenkit a gyönyörű helyen.

Fontos volt nekünk, a volt szocialista országok orvosainak, hogy egészségügyünk átszervezése előtt megismerkedhessünk a nyugati országok nehézségeivel is és a jövőben ezeket figyelembe véve hozzunk döntéseket a ránk bízott emberek javára. Romániából és a Szovjetunióból több kolléga érkezett, akik még soha nem

ÖKUMENIKUS NŐI TALÁLKOZÓ

Örömmel adunk hírt arról, hogy június 1-jén megrendeztük a negyedik ökumenikus női találkozót. Miskolc, Budapest, Celldömölk után ez alkalommal a szegedi református gyülekezet (Kálvin tér) adott otthont a találkozónak. A nap témája ez volt: „Hinni taníts Uram!”

jártak külföldön, ez volt az első alkalom, hogy nyugati orvosokkal beszélgethettek. De a nyugati kollégák is gazdagodtak tapasztalatokban. Hallottuk például, hogy a Szovjetunióban a keresztyén, nagyobbrészt baptista orvosok nagy felelősséget éreznek az evangélium terjesztéséért és betegeiknek Szentírást is adnak az újonnan megalakuló keresztyén rendelőkben. Jó, ha az Úr megnyitja mindnyájunk szemét, hogy lássuk, milyen missziós területén élünk. Nemcsak az orvosok, hanem minden keresztyén feladata, hogy az örömhírt hitelesen tovább adja, mint aki maga is megtapasztalta, hogy Jézus Krisztus él, hogy az Úr meghallgatja a mi imádságainkat.

Nem reménytelenek a találkozók és beszélgetések, ha az Úr van velünk.

Egyházunk zsinatára készülve buzgón és szeretettel imádkozzunk mindnyájan.Jiogy az Úr legyen a zsinati atyákkal is. Az Ő Szentlelke végezze a munkát, lehessenek a zsinaton lévők engedelmes eszközei.

dr. Drenyovszky Irén