Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-08-25 / 34. szám

FIATALOKNAK A parancsolatokról szóló sorozat most megszakadt, mivel fontosabb, elevenebb téma került elő egy olvasói levél kapcsán. Szívesen várom mások véleményét is, hadd legyen ez a rovat a testvéri beszélgetés helye. Emellett viszont elfér a Teológiai Kisszótár újabb szócikke. Evangélikus Élet 1991. augusztus 25. jfts GYERMEKEKNEK A NAGY VEREKEDES Jákob egyedül maradt a Jabbók folyó révénél. A sötét­ség lassan ráborult. Félelme azonban nem csitult. Más­nap találkoznia kellett Ézsauval, aki négyszáz emberé­vel közeledett táborukhoz. Egyszerre nagy fényességet látott.- Ki az ott? - takarta el a szemét Jákob. Nem tudta, hogy álmodik-e, vagy valóságos fényt lát. Az­tán a fényességből egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Az alak rátámadt Jákobra. Jákob sok nagy birkózás­ban vett már részt, de a különleges ellenfélnek hatal­mas ereje volt. Jákob is megfeszítette izmait. Néha úgy érezte, nagyon erős, aztán hirtelen elhagyta az ereje. Már tudta, hogy nem emberrel küzd. Mintha saját félelme, csalásai, bűnei keltek volna életre és öltöttek volna alakot. Minden gondolata töredékessé vált. Nem is tudta, mi lesz, de birkózott és erőlködött. Lassan szürkülni kezdett az ég alja, de ők még mindig nem bírtak egymással. Egyszerre Jákob csípő­jébe éles fájdalom hatolt. Ő azonban még így, nyomo­rék lábával is küzdött tovább.- Bocsáss el - szólt ekkor az idegen mert hajnalo­­dik már. Ki lehet ez - gondolta Jákob -} hogy hajnalban el kell tűnnie? Csak nem maga az ÚR az?- Nem bocsátalak el - nyögte alig hallhatóan amíg meg nem áldasz engem. Hirtelen elengedték egymást. Jákob ott állt lihegve, sajgó csípővel. Remegett a lába, érezte, hogy ö vesz­tett.- Hogy hívnak? - kérdezte az idegen.- Jákob - felelte, és érezte, hogy a csaló név jól ráillett egész életére.- Nem Jákob lesz ezután a neved, nem csaló, hanem Isten harcosa. Harcoltál emberekkel és Is­tennel és győztél. Legyél ezért Isten harcosa, Iz­­ráel.- Ki vagy te? - kérdezte Jákob.- Miért érdekel az téged? - felelte az idegen, de megáldotta a kezével. Jákob ekkor már biztos volt abban, kivel vereke­dett.- Láttam Istent színről színre, mégis életben ma­radtam - mormogta magában. Félájultan aludt reggelig. Már magasan járt a nap, amikor ő is átsántikált a gázlón. Véget ért hát a kicsalt áldások kora - gondolta magában. - Most már való­ban Isten áldottja vagyok. MI VAGYOK EN? NYÁR VEGE Az ötödik tárgy után a pontok így ala­kultak: 23. pontos: Némethy Kálmán - Bp. XII. 22 pontos: Hegyi Emőke - Soltvadkert Jansik Balázs - Pilis 20 pontos: Beledi hittanosok Korim Katalin - Békéscsaba 19 pontos: Illés Adél - Egyházasdenge­­leg Kohuth Jolán - Dabas-Gyón 18 pontos: Zalán András - Bp. VIII.; Fancsali GyBK 16 pontos: Aradszki Tímea - Békéscsaba 15 pontos: Megyes Ilona - Akasztó 14 pontos: Gombár Éva - Kiskörös, Gyarmati Tibor - Békéscsaba, Bánki Renáta - Várpalota, Dunaegyházi Ifjúsági Kör 13 pontos: Sinkó Laura - Tét 12 pontos: Maulis Judit - Békéscsaba, Mészáros Szilvia - Homokbödöge 10 pontos: Kisberkes Emília - Inka Zalán Eszter - Bp. VIII., Bárány Nikoletta - Békéscsaba 9 pontos: Hrabovszki László - Békés­csaba, Hegedűs Márton - Nyíregyháza 8. pontos: Csillag Gábor - Molnasze­­csőd 6 pontos: Benke Sándor és Zsuzsanna - Ajka, Kiskőrösi GyBK 4 pontos: Oberling Zsanett - Bököd, Kurcsics Romana és Nikolett - Várpa­lota 7. tárgy 1. A tizenkettőből én voltam az egyik. - Lk 9,17 2. Elég nekem a maradék is. - Lk 9,17 3. Megtöltöttek, hogy ne legyen szétszóródott étel. - Jn 6,12 NYÁR VÉGE Lassan újra elkezdődik az iskola. Találkozom osztálytársaimmal, a régi tanárokkal - talán lesznek újak is. Újra más lesz az életem: kitöltőm az új órarendet és nem alhatok sokáig. Köszönöm, hogy Te, Istenem elkísérsz engem az iskolába is. 4. Kenyereket és halakat tettek be­lém. - Lk 9,17 5. Később otthagytak, hogy király­­lyá tegyék, aki megtöltött.-Jn 6,15 6. Vesszőkből fontak. - Mint a ko­sarakat általában 7. Ötezer férfi vett körül csodálkoz­va. - Jn 6,10 8. Az egyik KOSÁR vagyok az öte­zer ember megvendégelésénél. írtam kétszer is. Az utóbbit (július 7-it) kifogásolta Garai József ajkai olvasónk. íme levele: Kedves Bencze András! A napokban került kezembe az Ev. Elet idei 27. száma. Nagy meg­döbbenéssel olvastam az általad írt sorokat. Idézem: „S még egy gondolatot engedje­tek meg a 137. Zsoltárról. Ez a zsoltár egyértelművé teszi, hogy nem lehet azonosítani a Bibliát Is­ten szavával. Sőt elválaszthatatlan az isteni és az emberi benne. De remélem, egyikünk se mondja Isten igéjének, hogy: „Boldog lesz..." Engedd meg, hogy elmondjam er­ről a véleményemet. Szerintem ez ugyanúgy Isten szava, mint a többi a Bibliában. Aki ilyet ír, az vagy nem tiszteli az Igét, vagy nem isme­ri! Azt gondolom, itt az utóbbi hely­zet áll fenn. (Nem merem feltéte­lezni az elsőt.) Kár, hogy így vállal­kozik valaki írásra, én nem tennék ilyet. Kétségtelen, hogy az említett ige­szakasz emberileg nézve nagyon borzalmas esetet említ. Igen, mert az ítélet ilyen. Isten nem kegyelmez, ha a bűnt ítéli meg! Nem kegyelme-A 137. Zsoltárról zeit akkor sem, amikor Jézus szen­vedett a kereszten a mi bűneinkért! Ez az esemény is nagyon borzalmas volt, mégsem vonja senki kétségbe! Érdemes lenne elolvasni a 137. Zsoltár után az alábbi igéket is: Ézsaiás 13. Ezeket Isten jelentette ki prófétájának. A prófétai kijelen­tésről pedig az Ige Péter 2. levelé­ben ír: 2Pl 1,19-21. Azt hiszem, aki ezeket az igéket elolvassa, nem fog kételkedni abban, amit leírtam. Ezt erősíti meg a 2Tim 3,6 is vagy az IThessz 2,13. Nyilván - mindezek ellenére - vannak igen „tudományos” magya­rázatok eme sorok cáfolatára. (2 Pét 3,16.) Nekem azonban elég a Biblia, Isten Szava, az első betűtől az utolsóig! Azt írod, hogy kevesen írnak ro­vatodba. Kérlek, tedd közzé levele­met, nyilván másokat is érdekelni fog-Szeretettel: Garai József (cím nálam - B.A.) Nagyon örülök ennek a levél­nek. Rossz lenne, ha csak egyféle vélemény férne meg lapunkban, hi­szen így, kapott kincseinket meg­osztva, óvjuk egymást az eltéve­déstől. Köszönöm, mert nem sze­retném, ha az olvasók rám hivat­kozva, csak emberi műnek tekinte­nék a bibliát. A Szentírásban ben­ne van Isten szava, igéje. A Szent­írásból is tudjuk, hogy Isten megis­merteti magát valamennyire min­den emberrel (Rm 1,18). Ezt neve­zik általános vagy egyetemes ki­nyilatkoztatásnak. Ebbe a körbe tartozik a történelem is. A történe­lemben észrevehetjük Isten igazsá­gát. Az igazságtalanokat, a zsarno­kokat a történelem előbb-utóbb el­söpri. Erről szól Ézs 13. is: Izrael hűtlen lett Istenhez, ezért babiloni fogságba került. De a babiloniak is megkapják büntetésüket kegyetlen­ségükért. De a Szentírásból tudjuk azt is, hogy Isten Krisztusban mutatta meg teljesen önmagát (Zsid 1,1-3.). O a teljes, a különleges kinyilatkoztatás, akit csak hit által ismerhet föl az ember. Őbenne lát­hatjuk Isten igazi akaratát. Azt ugyanis, hogy Krisztus azért szen­vedett, hogy mi már ne szenvedtes­­sük egymást, hogy Isten igazságá­nak ne ártatlan gyermekek vérével szerezzünk érvényt, hanem „meg­bocsátással és önfeláldozó szere­tettel”. (Az úrvacsorái liturgiából, Mt 5,43-48.) Bcnczc András TEOLÓGIAI KISSZÓTÁR FELTÁMADÁS Meghaló és feltámadó istenekről sok régi vallás tud. A ha­lál utáni élet ősi emberi sejtelem; a lélek halhatatlanságába vetett hit és a lélekvándorlás elképzelése ma is sok hívet toboroz. A feltámadás viszont a keresztyének számára egé­szen mást jelent: nem mitikus, hanem történeti tényt, nem­csak majdan eljövendő, hanem már tapasztalható valóságot. Jézus születésekor már élt a zsidóság egy részében az egyéni és közösségi feltámadás hite, maga a gondolat nem volt számukra meglepő, annál nehezebb volt elfogadniuk, hogy éppen Jézus támad fel „első zsengeként a halottak közül". Jézus ellenségeinek reakciója ellentmondásos: szá­mítottak feltámadására, mint veszélyre, hiszen őriztették a sírt, mégsem tekintették Jézus istensége bizonyítékának; de a tanítványoknak is több személyes találkozásra volt szüksé­gük ahhoz, hogy csalódásuk fátyolán át meglássák a feltá­madott Jézust. Az egyház a feltámadott Krisztus teste. A keresztyének a testben történő feltámadás ígéretében élnek - mindenki fel fog testben támadni, de nem mindenki tartja ezt számon - de a feltámadás számukra nemcsak jövőre vonatkozó ígéret, hanem részlegesen átélt jelen valóság is. „Tudjuk, hogy át­mentünk a halálból az életbe” mondja János, és „ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van” - bíztat Pál. Az ember azonban ugyanolyan vonakodó Jézus feltámadásának tényével és je­lentőségével szemben, mint az első kortársak és szemtanúk, ezért az egyház néha inkább halottasházra emlékeztet, sem­mint az éJ^-KrisztM^élővgyüJcK^tére. i " „Krisztus feltámadt - valóban feltámadt!" - hangzik az orthod'öx hűsvétfkÖázÖiitórTűclU'nk elég rékllSták Ténfií? Csepregi András Egy kisfiú két otthon között Egyik szombat délután a pécsi gyorssal jöttem haza, Budapestre. Néhány perccel a vonat indulása előtt csinos, jól öltözött fiatal asz­­szony jött be a 2. osztályú fülkébe 9-10 év körüli kisfiával. Elhelyezte a gyermek csomagját és megkért minket, bent ülőket, hogy kicsit tö­rődjünk a fiával. Pesten, a Déli pá­lyaudvaron kell leszállnia. Hárman ültünk a fülkében, de Pestig csak én utaztam. A gyerek könyvet vett elő és olvasott. Félóra múlva a két uti­­társ kiszállt és ketten maradtunk a kisfiúval. Jött az utasellátó. „Olyan szomjas vagyok, néni kérem, tessék mondani mit érdemes az üdítőkből venni?” kérdezte kedvesen. Válasz­tottunk. Kifizette, megitta, aztán tovább olvasott.- Úgy elálmosodtam, ha leve­szem a cipőmet végig fekhetek az ülésen? Ha valaki jön, tessék felkel­teni - kérte, álmos szemekkel figyel­ve válaszomra. Egyszer felébredt, megkérdezte hol vagyunk, aztán aludt tovább. Kelenföld előtt fel­keltettem.- Nemsokára Pesten leszünk, tedd el a könyveket, készülődj - mondtam. Levette a külföldi kis bőröndjét, kivette szép sötétkék bélelt neilon kis kabátját és felém tartotta.- Úgye szép? Anyuka hozta Itá­liából. - Mutatott egy kis iparmű­vészeti pénztárcát is, azt is a nyáron kapta, apukától. Közben nagyokat ásított...- Látom, nem aludtad ki magad, jó, hogy holnap vasárnap lesz, lehet tovább aludnod - mondtam, mi­után láttam, szeretne beszélgetni. Á, nem lehet holnap sem. Dél­előtt biztosan megyünk apukával valahová, délután meg utazom már vissza, Pécsre.- Gyakran utazol Pécsre? - kér­deztem. Ott lakom, anyukánál. Apuka meg Pesten él és időnként hozzá is el kell jönnöm. Tetszik tudni évek óta utazó lettem. - ez az elváltak gyerekének a sorsa... Pedig én azért szeretem mind a kettőt - sóhajtott kicsit, aztán legyintett kis kezével. Rám nézett, okos szép szemével és egész halkan azt mondta „mit lehet tenni?” Nem tudtam válaszolni hirtelen­jében, csak néztem a kis „utazót”. De ő folytatta.- Én még nem szólhatok semmit. Engem mind a ketten szeretnek és én azt hiszem igazán szeretnek. Olyan szép ajándékokat, ruhákat is kapok. De ha tetszene hallani az osztálytársaimat, mikor úgy óra­szünetben a folyosón összejövünk. MI ELVÁLTAK. Miket mesélnek a fiúk, meg a lányok is, mert vegyes osztályba járok. Van akinek egyik szülője megtiltja, hogy a másikkal beszéljen, meg egyik a másikra min­den rosszat, csúnyát mond. Azt akaija, hogy a gyerek ne húzzon a másikhoz, a papájához, vagy a ma­májához. MI ELVÁLTAK! úgye milyen furcsa szó ez, a Tibivel talál­tuk ki, - de most már az egész osz­tály így hív bennünket. Sokan va­gyunk persze... Táskájából kivette szép sálját, felnőttesen órájára pillantott, be­húzta divatos kis táskája cipzárját. Én csak néztem szép barna haját, magas homlokát, a kedves kis gye­rekarcot, amelyre egy saját maguk alkotta szó borít árnyékot: mi el­váltak... A vonat befutott a Déli pályaud­varra. Kedvesen elköszönt, hozzá­téve, hogy „olyan jó volt a nénivel beszélgetni” és sietve ment már in­tegető édesapja felé. A távolból még láttam, amint apjához simult és mentek a Fiat 800-ashoz, amely­nek volánjánál szőke, fiatal hölgy ült. Lehet, hogy az új feleség? A kocsi gyors tempóval elkanya­rodott a Krisztina körút felé. Né­kem pedig azóta is sokszor cseng fülembe a gyerekek alkotta új szó, amely közös sorsukban összekap­csolja őket, de amely a legszebb ajándékokat is elhomályosítja: MI ELVÁLTAK. Schelken Pálma GYERMEKEK „TÍZ­PARANCSOLATA” A SZÜLŐKNEK 1. Én még csak gyermek vagyok, álta­latok vagyok a világon. Ne hagyj el en­gem, mert nincs más szülőm. 2. Ne szidj meg hiába engem, mert minél inkább feddessz, annál kevesebbet ér a szavad. 3. Emlékezz rá, hogy szentelj időt rám is, mert ahogyan megosztod az idődet, úgy osztod meg a szívedet, s amilyen mértékben szeretsz, olyan mértékben lesz belőlem ember. 4. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy ők is megtanulják tisztelni az életet maguk­ban és másokban is. 5. Ne öld meg az érzéseimet, gondola­taimat és próbálkozásaimat, lekicsinyel­ve, dacolva ellenük, vagy gúnyolva, mert az én kis dolgaim nekem nagyok, és te nem tudod kicsivé tenni. 6. Ne légy házasságtörő, mert én szen­vedek ettől a legjobban. 7. Ne lopd meg az életemet azáltal, hogy velem hordoztatod el teljesületlen reményeid, eszményeid, vagy szokásaid terhét, mert elég nekem a magam tévedé­seit hordoznom. 8. Ne tégy hamis tanúságot a valóság­ról, rám erőszakolva saját látásodat, mert én hihetem azt, amit te nem hiszel, remélhetem azt, amit te nem remélsz. Nagyon hamar észreveszem, hogy nem vagy te mindentudó, és nem lesz kisebb az értéked, ha rám hagyod a lehetősége­ket. 9. Ne kívánj értéktelen dolgokat, mert a te kívánságaid nincsenek rám hatás nélkül. 10. Ne adj meg mindent nekem, amit megkívánok, mert engedékenységed gyakran csak hanyagság, adakozásod csak rossz Ielkiismereted terméke, türel­­mességed eszményeid összetöréséből eredő erőtlenség, hajlékonyságod dőre véleménytelenség, rugalmasságod elvte­­lenség és kényelmességből fakad. Ahokallio - Koren „FEJEDELMEDDÉ A BÉKESSÉGET TESZEM” Ézs 60,17 A Budapesti Történe­ti Múzeum öt magya­rországi egyház ill. fele­kezet templomának művészetéből és a ma­­gánáhítatosság, népi vallásosság sajátos tár­gyaiból kiállítást rende­zett. A katolikus, refor­mátus, evangélikus, or­todox egyházak és az izraelita felekezet kegy­tárgyai töltik meg a termeket. A bemutatott tárgyak zömükben a szertartásoknál használt művészetet képviselik, liturgikus művészet tárgyai: az oltár, az úrasztala felszerelésének tárgyai, tóradíszek, a szentségek kiszolgáltatásához használt eszközök, tehát elsősorban az ötvös- és textilművészet tárgyai. Idői tekintetben korlátozott, csupán a gótikával kezdődik és a 19. századdal végződik a tárgyak kora. Korábbi időkből aligha lehetne találni, hiszen tatár- és törökdúlás nem hagyott tárgyi emléket abból az időből. Ami viszont külön hangsúlyt kapott - és eddig még ilyen tárgykörben nem kapott helyet, - az a népi szakrális művészet tárgyi emlékei. Állami múzeumok kölcsönözték tárgyaikat, de ki­egészítették az anyagot saját gyűjteményeikkel a kü­lönböző egyházi múzeumok és gyűjtemények. Ökumenikus jellegű a kiállítás. Ezt mindjárt észre­veheti a terembe belépő: egy „oltárt” lát, melyen nem egy felekezet tárgyait láthatja, hanem valamennyi résztvevő egyház egy-egy sajátos tárgyát: református úrasztala terítő, evangélikus kehely Sopronból, egy 1714-ből való biblia, Úrfelmutató a katolikus oltár-A kiálitás megnyitása: Rónay László, Csoóri Sándor, Dávid Katalin, dr. Selmeczi László Részlet a kiállításból (Fotó: Mészáros András) ról, egy ortodox ikon (Pantokrator), egy örökmécses, és egy zsidó liturgiához tartozó gyertyatartó. A kiállí­tást záró tárlóban pedig egy régi Károlyi Biblia mint­egy összefogja a láttotakat, hiszen minden tárgy a bibliához kötődik. Július 26-án volt a kiállítás ünnepélyes megnyitása. Rónay László az Új ember főszerkesztője és Csoóri Sándor Kossuth-dijas költő mondott megnyitó beszé­det. Rónay László egy megdöbbentő szoborra hívta fel a figyelmet, egy földön fekvő, maga körül kereső Krisztus-szoborra. A keresés képéből mutatott to­vább kereső korunkra, életünkre és mutatott abba az irányba, vajon jó helyen keresünk-e, ha nem Krisztus és az őáltala megélt békesség alapján keresünk? A be­lépéskor elénk tűnő „közös” oltárt az „ökumené oltá­rának” nevezve, belőle azt az erőt vélte kiáradni, hogy Isten velünk van, nem hagyott el, segítségül hívhatjuk, ha tudjuk az utat. Külön figyelmességgel mutatott rá a népi vallásosság olykor bumfurdi, de mégis kedves tárgyaira. Csoóri Sándor történelmi távlatba helyezte a kiállí­tást és azzal kapcsolatos gondolatainkat, elmélkedé­sünket. „A protestantizmus, ne tagadjuk, bizonyos ér­telemben a szabadság neve is volt a XVI. és XVII. század magyar világában. És a magyar szabadsághar­cok sorában az első szabadságharcé. Ezekben a ter­mekben akad néhány kiállítási tárgy, amely ennek a szabadságnak és roppant erőfeszítésnek a gyümölcse. Legelső helyen Károlyi magyar Bibliájára gondolok... Úgy gondolom, hogy a magyar ökumenéniának a XVI-XVII. századi drámai összefonódottság az őskép­lete. Akkor a harc, ma a béke adhat értelmet és távlatot ennek a különbségeket tisztelő összetartozásnak. (A kiállítás 1992. április 26-ig tart nyitva. Budavári Palota E épület. Érdemes megnézni!) tszm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom