Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-08-25 / 34. szám

Zsinati^Híradó Az Evangélikus Élet 56. évfolyama 34. számának zsinati melléklete 1991. AUGUSZTUS 25. BEMUTATKOZNAK A ZSINAT ELNÖKEI ANDORRA RUDOLF, A ZSINAT VILÁGI ELNÖKE REUSS ANDRÁS, A ZSINAT LELKÉSZI ELNÖKE Talán érdemes néhány szót szólni őseimről, mert evangélikus voltomban - így zsinati társelnökségemben - tulajdonkép­pen az ő evangélikusságuk is lényeges szerepet játszik, nekik kö­szönhetően vagyok evangélikus. Édesapám és édesanyám mindketten evangélikusok voltak, templomba jártak, ragaszkodtak hitükhöz. Apai dédapám, Fleischhacker Károly, a múlt században a Sop­ron melletti Ágfalván evangélikus esperes volt. Feleségének csalá­di neve volt Andorka. Innen vagyok rokonságban a nyugat­­magyarországi evangélikus Andorkákkal, többek között Andorka Sándor nyugalmazott kétyi lelkésszel. Amikor édesapámat az 1920-as években - varsói katonai atta­séi kinevezése alkalmával - hivatalosan felszólították, hogy ma­gyarosítsa német hangzású nevét, akkor a nagyanyai család nevét választotta. így lellem Andorka. Anyai nagyanyám Bókay Nadine volt, a híres (idősebb) Bókay János gyermekgyógyász unokája. A Bókayak Iglóról jöttek - még Bock néven - Budapestre a szabadságharc előtt, Jókai beszélte rá őket a nevük megváltoztatására. A Bókayak az Evangélikus Egy­ház tagjai voltak. Érdekességként emlitem meg, hogy anyai nagy­apám, Verebély Tibor sebészprofesszor, aki katolikus volt, házas­ságkötésekor azt a kívánságát fejezte ki, hogy gyermekei mind feleségének evangélikus vallását kövessék. Ez akkor - az első világháború előtt - ritkaságszámba ment. Apám, Andorka Rudolf katonatiszt volt, leginkább diplomáciai feladatokat látott el. 1939 és 1941 közt Spanyolországban volt követ. Magyarországnak a háborúba való belépésekor lemondott követi posztjáról, mert nem értett egyet a nemzetiszocialista Né­metország oldalán való háborús részvételünkkel. A német meg­szállás után a GESTAPO azonnal letartóztatta, a mauthauseni koncentrációs táborban érte meg - rettenetesen lesoványodott álla­potban - a háború végét. 1950-ben az ÁVH tartóztatta le, sokhóna­pos kihallgatás után végül internálták. 1954-ben szabadult .Súlyos - éetege^n^ét le.tartóztatás^tán közel egy évig azt sem tudtuk, hogy él-e. Ehhez képest az én sorsom könnyű volt. 1949-ben érettségiz­tem, utána - mivel apám már nem kapott nyugdíjat - dolgozni mentem segédmunkásként egy budapesti gyárba. 1960-ig voltam munkás. 1951-ben kitelepítettek, 1952-től 1954-ig munkaszolgá­latos katona voltam, 1957-ben 5 hónapos börtönbüntetést kaptam. 1963-ban kaptam mega jogi egyetemi diplomát, 1962-től 1983- ig a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, 1984-től a Köz­gazdaságtudományi Egyetem Szociológiai Tanszékének vezetője va­gyok, 1991 júniusában 3 évre rektorrá választottak. Közben kandi­dátus, nagydoktor, majd 1990-ben akadémiai levelező tag lettem. Gyermekkoromtól templomba járó evangélikus voltam. Mély benyomást tettek rám a spanyolországi német evangélikus lelkész bátor náciellenes prédikációi. Az evangélikus egyházhoz kötődé­sem 1941-től vált szilárddá. Spanyolországból hazatérve, a Belvá­rosban laktunk, így az első hazai vasárnapok egyikén édesanyám­mal és húgommal elmentünk a Deák téri templomba. Kékén And­rás prédikált. Ettől kezdve rendszeresen jártunk a vasárnapi isten­tiszteletekre, majd bekapcsolódtam az ifjúsági körbe. 1945-ben konfirmáltam. Ezek a Deák téri évek, elsősorban Kékén András tanítása, szemlélete határozta meg evangélikusságomat. Kékén András letartóztatása után - az utódja és az ifjúsági kör közötti konfliktus miatt - a kelenföldi gyülekezeti alkalmakra jártam. 1956-ban, Kékén András visszatérése után ismét a Deák téri gyü­lekezethez tartoztam. Hafenscher Károly igazgató lelkészsége ide­jén lettem presbiter. Évekig voltam a presbitérium ifjúsági bizott­ságának vezetője. Ezt nagyon fontos megbízatásnak tekintettem, mert ez a bizottság adta mintegy az intézményes hátteret a Takács­­né Kovácsházi Zelma vezetésével folyó kitűnő ifjúsági munkának, amelyben gyermekeim igen sokat tanultak. Az elmúlt évtizedek magyarországi egyháztörténelmében - sze­rény egyháztagként-„benne éltem ”, tehát belülről látom, ismerem. Ezek az évtizedek a történelem viharai következtében nagyon nehezek voltak (szeretném itt megjegyezni, hogy szerintem a megpróbáló időszak legkésőbb 1941-ben kezdődött, ezért ha kri­tikus vagy önkritikus értékelést végzünk, akkor legalább 1941-ig vissza kell tekintenünk). Egyes időszakokban totalitariánus rend­szerekben éltünk, amelyek természetüknél fogva ellenségesek vol­tak mindenfele másképen gondolkozással, lelkiismereti független­séggel szemben, így a vallással szemben is. Az 1960-as években autoritáriánussá szelídülő politikai rendszer csökkentette ugyan az elnyomás durvaságát, de vallással és ezért az egyházakkal szem­beni ellenségesség végig fennmaradt. A kemény totalitáriánus időszakokban - 1944-1945-ben és körülbelül 1954 és az 1950-es évek második fele között alig volt más alternatíva, mint ellenállni és megpróbálni túlélni. Az autoritariánus időszakokban sokkal nehezebbé vált a helyes alternatíva kiválasztása. Szeretnék utalni A. 0. Hirschman amerikai társadalomtudós híres könyvére az „Exit, voice and loyality”-re; magyarul „Kivonulás, tiltakozás, hűség”-re fordították a címét. Ebben kifejti, hogy a lakóhelyével, munkahelyével, társadalmi közösségével, országával elégedetlen ember két viselkedési alternatíva között választhat: 1. elhagyja azt, másikhoz pártol, vagy 2. ottmarad és megpróbálja azt meg­változtatni. A „kivonulást” választónak nem kell vállalnia a „bennmaradással” járó nehézségeket, a szükségszerű kompro­misszumokat, megalkuvásokat, viszont lemond arról, hogy jóirá­nyú változásokat segíthessen elő. A „bennmaradónak". aki a „til­takozás” alternatíváját választja, óhatatlanul kompromisszumo­kat kell kötni, de ezeknek árán esetleg elősegítheti a kedvező változásokat. Hasonló két alternatíva állott minden magyar ál­lampolgár, közöttük a magyar evangélikusok előtt. Annál éleseb­ben érvényesült a kompromisszumok szükségszerűsége, minél ma­gasabb, felelősebb pozíciót töltött be valaki, akár az egyházi életben, akára társadalom más területén .A kompromisszum tehát nem volt szükségképpen rossz. Mint azt Kékén András számomra nagyon emlékezetes előadásában (amely jóval később a Diakonia 1984. évi 2. számában megjelent) mondta: vannak jó és rossz kompromisszumok, arra kell törekednünk, hogy mindig csak jó kompromisszumba menjünk bele. Ezért az elmúlt évtizedek egy­háztörténetének vizsgálatakor így kellene feltenni a kérdést: me­lyek voltak a jó és melyek a rossz kompromisszumok. És ne felejt­sük el, hogy a jó kompromisszumoknak köszönhetjük azt, hogy az evangélikus egyház fennmaradt Magyarországon, hogy vannak evangélikus keresztyének ma hazánkban. Ha mind kivonultunk volna (a legtisztább kivonulás az emigráció), akkor értelemsze­rűen nem lennének evangélikusok ebben az országban. Bármeny­nyire helytelenítjük, sőt szégyelljük a rossz kompromisszumokat, azt ne feledjük el, hogy azok sokszor az emberi gyengeségekből fakadtak (ki tudott itt mindig okos lenni?), nem pedig minden esetben gonoszságból. Az önkritika közben nem lenne jó megfe­ledkezni arról sem, hogy az evangélikusok túlnyomó többsége még­iscsak helytállt, vállalta a hithez és egyházhoz való hűséggel együtt járó kisebb-nagyobb - némelykor igen súlyos áldozatokat. Az 1988 és 1990 közötti felgyorsult változások következtében mára gyökeresen eltérő helyzetbe kerültek a vallásos emberek és az egyházak Magyarországon. Teljes a vallásszabadság. Ugyanak­kor a magyar társadalomban nagy mértékben megnőtt (hozzá kell tenni: már 1978 óta nő) a vallás iránti igény és érdeklődés. íg)’ az egyházak nagy kihívással, feladattal állnak szemben. Az új társadalmi és politikai helyzet, a megnövekedett igények és felada­tok természetesen szükségessé teszik, hogy megváltoztassuk azo­kat az egyházi törvényeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben egy egészen más helyzetben hoztak meg. Ez a zsinat első és legsürgő­sebb feladata. Felmerülhet az a kérdés, hogy nem volna-e célszerű egyházunk területi beosztását megváltoztatni. Erről a kérdésről nincs határo­zott véleményem, ezt nem tartom elvi kérdésnek, de nem hiszem, hogy a gyors és radikális változtatások célhoz vezetőek lennének. Az állam és az egyház viszonyát érintő kérdésekben a zsinatnak olyan törvényeket kellene elfogadnia, amelyek kizárják annak a lehetőségét, hogy az államhatalom bármilyen képviselője - a mi­nisztertől a képviselőig - ebben a minőségében beleszólhasson az egyházi kérdésekben hozott döntésekbe. Ugyanakkor az egyház­nak is őrizkednie kellene attól, hogy a politika körébe tartozó intézkedésekbe beleszóljon. Az egyháznak feladata szerintem az emberi élet végső kérdéseire adott válaszok megfogalmazása és az erkölcsi normák hirdetése Jézus tanításai alapján, nem pedig a politizálás. Az állam és az egyház szétválasztása pénzügyi kérdése­ket is felvet. Indokolt kérdés, hogy inkább a teljes pénzügyi füg­getlenség amerikai modelljét, vagy inkább a bizonyos anyagi kapcsolatokat fenntartó nyugat-európai, például német modelljét tekintsük a magunk számára példának. Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben valamilyen ideális megoldás megvalósítására kellen e törekednünk. Helyesebb a mai magyarországi helyzetben megfele­lő megoldást keresni, amely később megváltoztatható. Az egyháztagság kérdésével a zsinat - ha tárgyalni fogja - tulajdonképpen már a teológia határterületeire lép. Olyan megfo­galmazást kellene találnunk, amely a legjobban megfelel a moder­nizáció, a nagyvárosok növekedése és nagyvárosi élettel járó na­- Kérem mutatkozzék be olvasóinknak.- 1961-ben avattak lelkésszé, azóta a Magyarországi Evangé­likus Egyházban szolgálok. Két éve vagyok teológiai tanár.- Beszélne bővebben magáról, eddigi szolgálatairól, a csa­ládjáról...?- Szívesen megtenném, de mégsem teszem. Úgy gondolom Ugyanis, hiba lenne a zsinati társelnökké választást úgy tekinteni, pint valdmi csúcsót, mint e^y karrier egyik igen jelentős állomá­sát, amelyen megállnak, körülnéznek és visszapillantanak az ad­dig megtett útra. A zsinati elnökséget sokkal inkább olyan fel­adatnak tekintem, amelynek a terhével elsősorban előre kell tekinteni.- Hogyan élte meg a zsinati választást?- A zsinati tagok minden korlátozás nélkül jelöltek nem lelké­szeket és lelkészeket az elnökségbe. Amikor a jelölések elfogadásá­ról kellett nyilatkozni, többen nem vállalták. Meggyőződésem szerint köztük olyanok is, akik rátermettségükkel, személyük hi­telességével igen alkalmasak lettek volna a megtisztelő feladatra. Engem barátaim biztattak, ne húzódjak leire. A zsinati ügyrend megtárgyalásánál, mint az egyik előkészítő bizottság képviselője, az előterjesztő voltam. Ez a mozzanat talán közrejátszott abban, hogy a zsinati tagok megismerhettek és rám adták szavazatukat. A munka azonban nem az enyém volt. hanem az előkészítő bizott­ságé.- Mi tulajdonképpen a zsinati elnök feladata?- Magának a zsinatnak a dolga, hogy pontosan meghatározza a zsinat nem lelkészi és lelkészi elnökének és alelnökeinek felada­tát. Hagyomány szerint ezt a zsinati törvény és a zsinati ügyrend szabályozza. A zsinati ügyrendnek ezt a részét még meg kell tár­gyalnia a zsinatnak, hogy elfogadhassa. Ez tehát még előttünk álló munka, amellyel a következő ülésen kell foglalkoznunk. Én magam alapvetően fontosnak tartom, hogy az elnökök a maguk eszközeivel biztosítsák az ügyrendi előírások keretein belül a meg­szólalás lehetőségét, minden javaslat tárgyszerű megvitatását. Nem szabad megtörténnie, hogy a zsinati tagok valamelyike úgy érezze, általa fontosnak tartott mondandóját nem mondhatja el. Nem szabad megtörténnie, hogy akár sokak által is elfogadhatat­lannak tartott javaslatok nem érdemi mérlegelés, tanácskozás és szabályszerű döntés alapján vettetnek el. Nem szabad megtörtén­nie, hogy színfalak mögötti ügyeskedések, közismert szóval mani­pulációk eszköze legyen a zsinat.- Miben látja a zsinat feladatát?- A zsinat feladatát nagyon egyszerűen meg lehet határozni: meg kell alkotnia az új egyházi törvényeket, vagy-elfogadva egy idősebb szolgatársam javaslatát az új egyházi alkotmányt. Egy­szerű feladat, ha azt nézzük, hogy az egyház életének és szolgálatá­nak mindennapi rendjét megfelelő előírásokkal szabályozza. Rendkívül összetett feladat, ha azt nézzük, hogy az egyház élete és szolgálata nem pusztán szabályszerű választásokat és ellenőriz­hető pénzkezelést jelent. Hiszen az egyház Jézus Krisztus teste, gyobb mozgékonyság, a sokfele vallási együttlét (hagyományos istentisztelet és kisközössségi együttlét), az egymással párhuzamo­sanjelentkező sokfele vallási kínálat (történeti egyházak, új vallá­si mozgalmak stb.) feltételeinek. Ilyen körülmények között az evangélikus egyháznak, a gyülekezeteknek nyitottaknak kell len­niük és abból kell kiindulniok, hogy a hozzájuk forduló embere­ket elsősorban szolgálniuk kell, nem pedig egyforma és szigorú követelményeket támasztani velük szemben. Ha teológiai kérdéseket is tárgyal a zsinat, akkor az evangélikus hagyományoknak megfelelő nyitottság és tolerancia kellene hogy jellemezze állásfoglalásainkat, el kellene fogadni más egyházak és hitek egyenrangúságát és - az evangélikus vallásra jellemző nemes örökség megtartása mellett (arról, hogy ezeket miben látom, a melyhez nem egyesületi tagsághoz hasonlítható belépéssel, hanem Isten kegyelmes döntésével, és annak elfogadásával kapcsolódnak az emberek. Ha pedig az evangélium hatalmáról, ha bűnbocsánat­ról. ha hitről, reménységről, szeretetről van szó, akkor csődöt mond a pusztán jogi megközelítésmód.- Milyen szerepe lehet a zsinatnak egyházunk megújulásá­ban?- A zsinat önmagában nem képes egyházunk megújítására. Az újjászületést Isten munkálja ingyen, kegyelemből, Krisztusért, az ige és a szentségek által. Nem emberi erőfeszítés eredménye, és nem emberek hatalmában áll. Ezért az új egyházi alkotmány létrehozá­sával sem biztosítható ez a megújulás. Az egyházi alkotmány azonban biztosíthat olyan keretet, mely szüntelenül Istennek erre a megújító erejére és hatalmára emlékezteti az egyház tagjait, vezetőit, és a gyülekezeteket is. Hamis alternatíva az egyházban a püspöki hatalom és az egyházközség szembeállítása. „Az egyházi hatalomnak az a megbízatása, hogy tanítsa az evangéliumot és kiszolgáltassa a szentségeket” - mondja az Ágostai Hitvallás (XXVIII, 12). Püspöknek és egyházközségnek egyformán Isten igéje hatalma alatt kell élnie. Mindez a zsinatra is érvényes: biztos többségen alapuló határozatokra van szükség, de mindig Isten igéjével egyezően. Ezért nem elég kimondani az evangélium el­sőbbségét. hanem fáradhatatlanul hirdetni kell magát az evangé­liumot. mert ez Isten eszköze és ereje a megújulásra.- Mi várható a zsinat mostani, augusztus 23—24-i ülésén?- A napirend részben az előző, június 8-9-i ülésen tárgyaltak­ból következik, részben magának a zsinati ülésnek kell megszab­nia azt. Úgy gondolom, szükséges, hogy a zsinat az ügyrend megtárgyalását befejezze. Azután döntenie kell a további üléssza­kokról, a munkabizottságokról és a munka ütemezéséről is. En­nek a tanácskozásnak a keretében függetlenül attól, hogy végül is elfogadja vagy pedig elveti, - bátran és egyenesen szembe kell nézni az ún. „kétlépcsős zsinat” javaslatával is.- Megválasztásával és megalakulásával a zsinat most már önálló életet él a Magyarországi Evangélikus Egyházon belül? r,- Nem lenne jó, ha így lenne. A zsinatnak benne kell élnie az egyházban, és az egyháznak, a gyülekezeteknek és az egyháztagok­nak benne kell lenniük a zsinatban. A korábbi zsinatok ülései nyilvánosak voltak, és amellett vagyok, hogy a zsinat most is ilyen rendet szabjon magának. Nagyon szükségesnek tartom, hogy a zsinati tagok úgy készüljenek az ülésekre, hogy a várható kérdé­sekről az egyházmegyéjükben, gyülekezetükben sokakkal együtt tanácskoznak, az ülések után pedig megvitatják a történteket. A Keresztyén Igazságban Dóka Zoltán olyan ún. zsinatkísérő közösségek alakulását tartaná hasznosnak, amelyek „együtt gon­dolkodva és imádkozva kísérnék a zsinat munkáját”, és ezt igen rokonszenves és építő javaslatnak tartom. Minden gyülekezetben, de minden zsinati küldött körül alakulhatna ilyen közösség, amely segítené munkáját és tájékozódását. A zsinat megkezdése előtt beküldött javaslatok sokasága, minden színvonalbeli különbség ellenére is, átfogó képet adott egyházunkról és a fontosnak tartott problémákról. Ehhez persze szükséges lenne, hogy egész egyhá­zunk rendszeres és részletes tájékoztatást kapjon a kérdésekről. Sajnos, ez eddig igen korlátozottan, terjedelmileg is, tartalmilag is leszűkítve történt meg. Természetesen ilyen zsinatkísérő közös­ségeknek úgy van értelme, ha nemcsak meghallgatják a történte­ket. hanem véleményt is nyilvánítanak és javasolnak is, s ezeket eljuttatják a zsinathoz. Ez az ellenkező irányú - igen sok türelmet kívánó kapcsolattartás is lehetne elevenebb egyházunkban. An­nál inkább is szükséges ez, mert nemcsak tisztességesen kell a zsinat­nak döntéseit meghoznia, hanem jó. a legjobb javaslatok és terveze­tek alapján. Az Evangélikus Életnek és a Zsinati Híradónak mind­ezekben nagy lehetősége van, és óriási a felelőssége is. Mindezt még távolról sem aknáztuk ki. Ezért igen sokat várok tőle. A ZSINAT FOLYTATJA MUNKÁJÁT Augusztus 23-án, pénteken és 24-én, szombaton tartja következő ülésszakát egyházunk zsinata. Munkáját pénteken 10 órakor kezdi a fasori templomban, isten­­tisztelettel. majd a gimnázium dísztermé­ben folytatja 18 óráig. Szombaton a zsinat munkaideje 9-16 óráig tart. Diakonia 1990. évi 1. számában írtam) - a különféle teológiai irányzatok együttélésének létjogosultságát egyházunkon belül. Szeretném hangsúlyozni, hogy a magam társelnöki szerepét ab­ban látom, hogy a zsinati üléseket Reuss Andrással és az alelnökök­­kel együtt jó rendben vezessük le. A döntések meghozatalánál nyil­ván akkora szavunk lehet, mint bármelyik másik zsinati tagnak. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a zsinat a jogi és intézményi előfeltételeket teremtheti meg ahhoz, hogy az evangé­likus egyház megfelelhessen a következő években előtte álló fel­adatoknak. De az, hogy valóban meg tudunk-e felelni ezeknek a nagy kihívásoknak, elsősorban a gyülekezeti munkában fog eldől­ni, az egyes evangélikus keresztyének mindennapi tevékenységén, példamutatásán fog múlni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom