Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-03-17 / 11. szám
GYERMEKEKNEK FIATALOKNAK INDULÁS AZ EUFRÁTESZ VIDÉKÉRŐL Volt egyszer egy ember. A neve Táré volt. Ennek volt három fia. Babilon vidékén éltek. Egy nagy folyó partján. A folyó neve Eufrátesz volt. A város neve pedig, ahol laktak: Ur-Kaszdim. A három fiú közül az egyik korán meghalt. Egy fiú maradt utána árván. Ennek a fiúnak a neve Lót volt. Egy napon Táré elhatározta, hogy elindul szülőföldjéről és máshol telepszik le. Fiai helyeselték ezt a döntést. így aztán egy napon szedték a sátorfájukat és elindultak. Az állatokat, hatalmas nyájakat maguk előtt terelgették. Tevék egész sora cipelte a tábor felszerelését. A sivatagi időjárás, a hosszú út azonban még ezeket az edzett férfiakat is igen elcsigázta. Az asszonyok, a szolgák, a gyerekek pedig még náluk is fáradtabbak voltak. Hamarosan egy nagyobb települést értek el. Ezt a várost Háránnak hívták. Itt pihentek meg. A pihenés órái azonban napokká, hetekké, hónapokká híztak. Végül Táré úgy döntött, hogy ö már innen bizony nem megy tovább. Egy este az egyik fiú, akit Ábrámnak neveztek, furcsa hangot hallott:- Ábrám! Menj el erről a földről. Hagyd el apádat és rokonaidat, mert egy földet mutatok neked, ahol nagy néppé teszlek téged. A te családodon kérészül áldom meg a föld minden népét. Ábrám hallgatott a hangra. Búcsút vett apjától és testvérétől, felmálházta az állatokat és a feleségével, Sárával elindultak az úton. Éppen elhagyták Háránt, amikor egy teve lábdobogására lettek figyelmesek. Valaki közeledett feléjük. Amikor odaért, akkor látták, hogy ez bizony nem más, mint Lót, Ábrám unokaöccsse. Hát te mi járatban vagy öcsém? - kérdezte Ábrám.- Hadd menjek én is veletek, bátyám - kérlelte Lót - talán még segítségetekre is leszek a hosszú úton. így aztán együtt mentek tovább. Egy csodálatos földre, Kánaán földjére érkeztek. Az országon át egy nagy folyó hömpölygött. Ez volt a Jordán. Felső végénél egy nagy tavat láttak, hemzsegett benne a hal. A folyó másik végén egy rideg, sós tengert találtak. Ez volt a Holt-tenger. Az ÚR, aki Háránból elindította titokzatos hangjával Abrámot, most újra megszólalt:- A te utódaidnak fogom adni ezt a földet. Ábrám meghatottan figyelt az ÚR szavaira, hiszen soha álmodni sem mert arról, hogy egyszer nagy családja lesz majd. Régi vágyuk volt az, hogy legalább egyetlen gyermekük születhessen. Lassan ő is kezdett öregedni, lassan veszett a remény. Isten szavára azonban újra bizalommal gondolt arra, hogy talán mégsem hal majd meg gyermektelenül. Oltárt épített Istennek. Úgy érezte, ebben az új országban otthont talál majd. Hamarosan azonban nagy éhínség támadt azon a vidéken. ÚGY FUSSATOK, HOGY ELNYERJÉTEK 1 Kor 9.24 7. sorozat Ebben a sorozatban igeverseket kell kiegészítenetek. 1. Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk... (7 méter) 2. Ébredj fel, aki alszol... (6 méter) 3. Az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem... (5 méter) 4. Senki meg ne vessen ifjú korod miatt... (4 méter) 5. Jézus nevére minden térd meghajoljon... (3 méter) 6. De én és az én házam népe... (2 méter) 7. Ne aggódjatok tehát a holnapért... (1 méter) A 4. sorozat megoldásai: 1. Korsó - Préd. 12,6 - 1 Móz 24,14 2. Júbál - 1 Móz 4,21 3. Fehér-Jel 2,17-Jn 4,35 4. Sáfán - 2 Kir 22,3 5. Sáska - 2 Móz 10,12-15 - Mt 3,4 6. A papi ruha része volt. Leírása: 2 Móz 28,6-12 7. Pál - Ap. Csel 28,5 A mezőny állása a 3. forduló után: 86. méternél: Zalán Eszter és András, Bp. VIII. 84. méternél: Alig hiszem, hogy volna csak egyetlen olvasónk is, aki ne kaphatná fel okkal a fejét: hogy-hogy ősbemutató?! Pál apostolt kellene „ősbemutatni”?! Van, ki e nevet nem ismeri? - róla nem olvasott? - sőt: tőle, leveleit s legalábbis leveleiből ne olvasott volna? Most mégis ezt kell tennem, s örömmel és büszkén teszem. A kőbányai gyülekezetben a minap bemutatták Sumonyi Zoltán és Gryllus Dániel „Pál apostol” című verses-énekes darabját. Sumonyi Zoltán költő versben feldolgozta Pál összes levelét, s ezeket Gryllus Dániel, a Kaláka együttes vezetője megzenésítette. Egy részletét (a szeretethimnuszt) már a tv-ben láttuk, de most a teljes művet láthatta-hallhatta a gyülekezet. Gryllus Dániel énekelt és citerázott, és Halmos Béla kísérte brácsán. Pál leveleinek történetét-tartalmát közben Fabiny Tamás ismertette, s ezek a rövid összekötők még érthetőbbé és közelebb állóvá tették a szöveget. Mindegyik levélről külön ének szólt, s a végén - mintegy „doxológiaként” - szólt egy záróének, aminek szövegét a Pál leveleiben található zsoltáridézetekből költöttek egybe. Hatalmas himnuszos zárása ez az egész műnek. A szöveg hol a megszólaltatott levél vezérgondolatát hozta - meglepő szöveghűördög Zsuzsanna, Békéscsaba- Kohuth Joli, Dabas-Gyón - Fischl Anna Tuóvi, Aszód - Dunaegyházi Ifjúsági Kör - Matus Klára, Keszthely - Illés Adél, Egyházasdengeleg - Sinkó Laura, Tét 81. méternél: Beledi hittanosok - Styecz István, Szarvas - Marthon Ildikó, Bököd- NádasdLGYBK - Szöllősi Anett, Tatabánya - Zimmermann Dániel, Szügy - Pityer Gabi, Sopron 79. méternél: Kollár Tamás, Dunaegyháza 77. méternél: Drenyovszki Mária, Vácegres - Hugyecz Kornél, Balassagyarmat- Szabó Mihály, Bököd 76. méternél: Zoltai Ágnes, Bp. III., és Sándor XI. 74. méternél: Donáth Ferkó, Ózd 71. méternél: Pathó Gyula, Csabacsüd - Hegedűs Márton, Nyíregyháza - Bánki Renáta, Várpalota 69. méternél: Kovács Orsolya, Ászár 68. méternél: Csillag Gábor, Molnaszecsőd - Cseh Krisztina, Bp. II, 66. méternél: Hegyi Emőke, Soltvadkert PÁL APOSTOL Ősbemutató séggel - hol egy-egy jellemző figyelmeztető tanítását emelte ki. Ahol pedig eltért az eredeti szöveg szavától - költői okokból is - ott bízvást elgondolkozhatott a hallgató afelől, milyen frappánsan talált rá új kifejezésével a költő-fordító az exegetikai lényegre. Gördülékeny páli üzenetet kaptunk! A dallamanyag tág ölelésű, és nem kevésbé hűséges üzenethordozó. Mind hangszerválasztásában, mind zenei stílusmegoldásában. Gryllus Dániel saját citerajátékával kíséri énekét, brácsa aláfestéssel. Egyszerű népi citerával játszik. Dallama pedig olykor pentatonikus ősi képekkel szól, s a népi dallamszerkezetek modorába megy át. Mindvégig archaizáló egységben. Rendkívül magával ragadó. Az egyre jobban népi motívumokba lendülés emelkedettséget ad a műnek. A végén pedig a himnuszos „doxológia” a hallgatóságot is együtténeklésre serkentőn olyan áhítatos csendet teremt, lélegzetvisszafojtó magábaszállást, hogy csak ezután tör elő a hoszszan tartó taps. A Balassi-szerkezetű strófák szinte Dávid és Sztárai éneklési módját sejtetik a hallgatóságban. Az előadás után a szereplők és a gyülekezet még együtt maradt „műsoron kívüli” beszélgetésre. Szó volt a beszéd, a vers, 64. méternél: Varga Ferenc, Bakonytamási 60. méternél: Mészáros Szilvia, Homokbödöge 56. méternél: Benke Sándor, Ajka 51. méternél: Halmos Júlia és Domokos, Nyíregyháza 50. méternél: Horváth. Mónika, Soltvadkert 48. méternél: Szemenyei Krisztina, Nádasd 46. méternél: Tresztenyák Krisztina, Bp, IX. 39. méternél: Gazsó Csilla, Békéscsaba Az új játékosok a 12. mezőről indulhattak. 37. méternél: Karsay Bálint, Beled 33. méternél: Cserni Péter, 30. méternél: Orosz Gabriella, Tiszaföldvár. 29. méternél: Gömbös Emőke, Gérce A 7. sorozat beküldési határideje a lap megjelenése utáni 8. nap. Cím: Koczor Tamás 2373 Dabas- Gyón, Luther u. 14. A postai levelezőlapra írjátok rá: 7. sorozat a költészet, a zene lényegéről és kölcsönhatásáról. Üzenethordozóként mennyire más, sajátosabb, külön műfaj mindegyik s mégis mennyire egymást kiegészítők, kiteljesítők mind. Szótlanul ülve a gyülekezetben, elgondolkoztam azon, hogy a prédikációinkban egy-egy versidézet nem csak „illusztráció”, de más nyelvű igehirdetés, a gyülekezet éneke nem csak szinesítő, mozgalmasító „betét” istentiszteleteinken, hanem a lényeget, az üzenetet továbbvivö műfajváltás, s az egyik hiánya szegényíti a másikat. Ez a Gryllus-est liturgián kívüli istentisztelet volt, amelyben a szó (Fabiny), a vers (Sumonyi), az ének és zene (Gryllus) külön műfajú egy-üzenetté forrott össze, ahol nem a lelkész volt a domináns liturgus, hanem Gryllus Dániel, s hárman vitték sodró erővel az együzenetet. Nem csodálom, hogy maga Gryllus Dániel úgy nyilatkozott az est után, hogy őt is mélyen megrendítette az előadás, és szinte eufórikus lebegésbe emelte. Minket is. Meglepetésre az esten ott volt a TV2 felvevő gárdája is. Várjuk, mikor, mennyit hallhatunk a műsorban! És örömmel várjuk, hogy - hír szerint közelesen - az egész művet lemezen otthonaink ünnepi műsorába is beiktathassuk. Koren Emil Kedves Barátaim! Tizenéves koromban sokszor kérdeztem magamtól, másoktól, teheti-e a keresztyén ember ezt vagy azt. Azaz: szerettem volna pontosan tudni, mi bűn, és mi nem. Gondolom, sokan közületek szintén így vannak. Most pedig két olyan írást közlök, amelyek nem adnak konkrét választ. Az egyik az ismét megjelenő teológiai kisszótár-sorozat Csepregi András tollából (írógépéből), a másik pedig egy kért hozzászólás a beszélgetéshez. Ittzés András a kulturált szórakozásról írt. Nincs tehát határozott határvonal - és ez nagyszerű. Nem külső törvények irányítanak, hanem Isten ismerete, Jézus Krisztusba vetett hitünk vezet. TEOLÓGIA KISSZÓTÁR BŰN Az édenkerti emberpár bűne nem az volt, hogy képesek akartak lenni megkülönböztetni a jót és a gonoszt, sem az, hogy az istenképüségre teremtett ember olyanná akart válni, mint Isten. Az volt a bűnük, hogy mindezt Isten nélkül, háta mögött, őt megkerülve és kijátszva akarták elérni. Az volt a bűnük, hogy inkább hittek a kígyónak, akit nem ismertek, mint Istennek, akit ismertek. A bűnbeesés története nem mondja el a bűn eredetét, de megmutatja annak gyökerét: az Isten iránti bizalmatlanságot. A bizalmatlanság pedig bűn, addig is, amíg gondolatok, indulatok és gesztusok hosszú sorozatán keresztül vétkes cselekedetté testesül. A sejtelemmel kezdődik : Isten engem nem szeret, teremtett világa pedig ellenséges. Védekeznem kell. Megszólíthatnám a másikat, de inkább hallgatok. Megmutathatnám neki magam, de inkább elzárkózom. Lehetne belőle TE, de AZ marad, tárgy, gondolataimnak, vágyaimnak, indulataimnak tárgya. Tárgy marad, aki nálam, a személynél, az ÉN-nél alacsonyabbrendű, akit megalázhatok, gyűlölhetek és gyilkolhatok. Jézus a Hegyi Beszédben világossá teszi, hogy a - halálos - bűn nem a tettel kezdődik; Pilinszky szavával: „Megtörtént, pedig nem követtem el”. János evangélista szerint pedig Jézus így szól: „a bűn az, hogy nem hisznek énbennem” (16,9), tehát nem ismerik fel, hogy az ember Jézus személyében újra Istennel találkozhatnak, s az iránta való bizalmukat úrja megélhetik. Más szóval: a szeretetet, amely kiűzi a félelmet. Csepregi András Leveledet először olvasva, el akartam utasítani a felkérést, hogy én reagáljak az iljúsági rovatban felvetett kérdésekre. Az indokom nem csak az lett volna, hogy nyilvános szereplést nem szívesen vállalok, sőt nem is csak az, hogy alkalmatlannak tartom magam mások „gondolatainak irányítására”, hanem leginkább az, hogy nem tudok olyasmiről írni, ami nem az én kérdésem. Márpedig a kulturált szórakozás vagy a keresztyén ember szórakozásának kérdéseit nem érzem személyes problémámnak. Aztán próbáltam megfogalmazni, hogy miért is van ez így, és végül néhány (nem éppen gyakorlatias) gondolatot mégis érdemesnek tartottam leírni. Valószínűleg többé-kevésbé mindenki egyetért azzal, hogy a kulturált szórakozás az elfogadott emberi együttélési szabályoknak megfelelő, értelmes kapcsolatokat feltételező szórakozást jelent. De azt is tudjuk, hogy általában a kultúra és ezen belül az együttélési szabályok is időhöz és helyhez kötöttek. Nem csak az ismert, de távoli összehasonlításokra gondolok: hogy például Lutherék asztalánál természetes volt a nekünk durvának, nyersnek tűnő beszéd, vagy hogy mennyire másképp fejezik ki rokonszenvüket a japánok, mint mi. Könnyű közelebbi példákat is hozni: mást jelentett a korábbi levelekben már / emlegetett Illés együttes a hatvanas években, és mást jelent, más a hatása ma. De ha még huszonöt évet sem akarunk ugrani, elég arra gondolnunk, hogy most is különböző formák és lehetőségek adottak egy falun élő fiatalnak és egy városban, különösen nagyvárosban élőnek. Ezzel meg is közelítettem egy lényeges szempontot, hogy tudniillik szórakozásunk alapvető meghatározója, hogy milyen környezetben, vagy hogy még konkrétabb legyek: milyen közösségben élünk. Régi ifjúsági alkalmakon Veled együtt is sokszor megvitatott nagy kérdés, hogy a közös programok határoznak-e meg egy közösséget, vagy a már adott közösség szervezi-e, találja-e ki programjait. Ennek megválaszolása persze az egyén számára életbevágóan fontps lehet, Bármelyik megközelítés mel- „ let) is (esszük,azonban le vokstinkat, a kör, zösségek mélysége és tartalmassága, illetve a programjaik értéke közötti összefüggés nyilvánvaló. Ez az értékítélet meghozható kívülről is, de a döntést - bizonyos határok között - maga a közösség hozza. (Például kizárják-e a fiúk a lányokat a focizásból a megfelelő színvonal érdekében?) Nem akarok azzal a nehéz kérdéssel foglalkozni, hogy mi a különbség általában a program és speciálisan a szórakozás között. Nehezen mondanám például egy diszkóban megismert baráttal való, akár sörözés melletti beszélgetésre lekicsinylőén azt, hogy szórakozás, ha történetesen egy Bergman-film a téma. Nem akarok ezzel senkit sörözésre buzditani (főleg nem középiskolásokat), sőt most a diszkó és egy jó film értéke között sem akarok különbséget tenni (bár szerintem van), csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy sokszor nehéz a választóvonalat meghúzni. Mindenesetre ebben a kérdésben is fontos az árnyalt véleményalkotás, mint ahogy annak megítélésénél is, hogy mi méltó egy keresztyén emberhez. Én a szórakozással kapcsolatban is inkább azt a kérdést tenném fel, hogy mi méltó egy emberhez. Lehetséges-e keresztyén szórakozásról beszélni, mikor ,soks,zpr különbözőképpen értelmezzük a „kereszty^p ^(cölcsöt, de még az Isten Fiáról alkotott képünk sem azonos? Szelíd tekintetű és melegszívű, vagy határozott, esetleg lobbanékony természetű Jézus áll-e előttünk? Számomra ezért hitelesebbnek tűnik, ha szórakozásunk is emberhez méltónak nevezhető „csupán”. Ha az emberségünk mértékéül is Jézust akarjuk állítani, akkor ez nem kevés. Szeretettel köszönt: Ittzés András A KERESZTFA TÖVÉBEN Ordass Lajos passiója Böjti imádságoskönyv ez, nagyböjti. Nemcsak azért, mert elmélkedéseinek alapja a bibliai szenvedéstörténet, vagy mert - keltezése szerint - 1955. böjtjén íródott. Igen: harminchat esztendeje. Noha megírása után három évvel megjelent már könyv alakban - név nélkül, angolul, Minneapolisban -, a magyar hívőkhöz mostanában jut el első ízben. írásakor szerzője nemcsak a naptár szerint élt böjti időt; bár alighanem Ordass Lajos tiltakozna legjobban, hogy életének akár csak ezt a szakaszát Jézus Krisztus szenvedéstörténetéhez hasonlítsuk. Mégis óhatatlan, hogy az ő budai magánya - amely akkor a koholt vád alapján elszenvedett börtönbüntetést követte - emlékezetbe idézze Jézus egyedül-imádkozását az Olajfák hegyén. Miközben a tanítványok mindig újra elaludtak. És mi? Rosszabb, mintha aludtunk volna. Ám ez a könyv nem szemrehányás. Személyes vallomás, igaz; de sokkal inkább igehirdetés. Szerzőjéből olykor önkéntelenül fölszakad a kérdés, hirdetheti-e még az igét fennszóval - ma már tudjuk, hogy hirdethette, bár rövid harmadfél éven át, míg újra el nem hallgattatták -, de ez a könyv igazi prédikáció. Imádság alakjában. Műfaji megoldásként is érdekes ez, és intő szó; nem mintha a keresztfa tövében a tanítványok imádkoztak volna. Pedig másképp nem lehet szólni ott, ahol Krisztus meghalt értünk: emberekért. Mert föl is támadt. Több irányú beszélgetés ez a könyv, noha bensőséges elmélkedés is. Mert imádság, beszélgetés Istennel, Istenfiával, az Emberfiával, Jézussal - és beszélgetés az olvasóval. Bensőséges szó valamennyi irányban. El-eltünődik az imádkozó, képzeletének is enged olykor, elgondolkozik azon, mi lett volna, ha a szenvedéstörténet egyik-másik pillanatában valaki másképp viselkedik, másképp cselekszik, mint tette. Talán történelmietlen ez a módszer, talán költői inkább, de egyszersmind önvizsgálatra késztető is. Az imádság-sorozat alapigéit Ordass Lajos a négy evangéliumból együvé dolgozza, hogy a teljes szenvedéstörténetet végiggondolja velünk együtt, vagy végiggondoljuk ővele együtt. Elmélkedései igemagyarázatok is, teológiai mérlegelések, de gondolatai - bocsánat a szóért - el-elkalandoznak, fölidézi élete emlékeit, a szülői házat, régebbi gyülekezeti szolgálatait. S mérlegre teszi a közvetlenebb múltat, a majdnem-jelent. Azt a történelmet, amelyben élt, amelynek formálásában tevőlegesen és szenvedőén részt vett maga is. Nincs ebben a könyvben egyetlen szó önigazolás sem, amint az egyház életére és történetére gondolva is gyónás inkább e könyv, semmint elégedettség szava. Mindig újra folteszi a kérdést Ordass Lajos: miképp fordulhatott úgy a világ sora s benne az egyházé is, ahogyan e könyv megírását megelőző években és évtizedekben történt, önvizsgálatra késztet tehát, gyónásra, miközben maga is lehajtott fejjel gondolja végig a történteket. Számot ad maga megtorpanásairól is, csöppnyi önelégültség nincsen a mérlegelésekben. Politizál-e tehát igehirdetés közben Ordass Lajos? A szó, a kifejezés lényegtelen, mert az a fontos, hogy írása és gondolata nem életidegen, nem feledkezik meg a valóságról, nem fordul el tőle, nem felejti, hogy élni és cselekedni is kell, a hívőnek ugyan hittel és hitből, hit alapján. Vizsgálódásainak - ha tetszik: önvizsgálatának, egyház-gyónásának visszatérő kérdése, miért fordultak el az emberek az egyháztól és az egyház Lírától, miért támadt oly sok Júdás, Péter, Tamás, Kajafás, Pilátus... és micsoda hosszú névsor következhetne! Kivált, ha a magunkét is elhelyeznénk e sorban. Közben persze fordult a világ, s ennek jele az is, hogy e könyv megjelent magyarul, bárki olvashatja. Kevesen s bizonnyal titokban, ismerhették annak idején is - s most csak vívódni lehet azon, miképp hatott volna egyenként és közösségként valamennyiünkre, ha megírásakor olvashattuk volna. Ha olvastuk volna: Ha figyelünk rá. Ha hallgatunk rá. S ma? Azóta alighanem föl kellett figyelnünk arra, hogy az emberiségnek mekkora hányada keresztyén, s arra is, hogy hányán valóban azok, nemcsak az anyakönyv szerint. S manapság talán nem azt kérdezné önmagától és tőlünk Ordass Lajos, miért fordultak el oly sokan az evangéliumtól, az egyháztól, hanem azt, hogy miért sürgölődnek oly sokan keresztyénnek dicsekedve magukat. Döbbenetes része a könyvnek az, amikor elképzeli Ordass: Júdás visszavonult kis boltjába s addig éldegélt ott, amíg újra meg nem keresték, hiszen nem is oly sokkal a szenvedéstörténet és a föltámadás után a Názáreti több gondot okozhatott a hatalom birtokosainak és alávetettjeinek, az önkéntes alattvalóknak, a sok-sok láncszemnek a zsamokság(ok) láncaiban, mint annak előtte. Fölkeresték Júdást, mert ó is egy volt a tizenkettőből. De ez csak a képzelet játéka - és önvizsgálat alkalma. Hiszen a tizenkettőből előbb tizenegy lett, aztán jött hozzájuk még egy, s később jött Pál. És további sokan. De mi, kérdezzük csak meg önmagunkat, közülük ki vagyunk mi, kihez hasonlítunk, kihez hasonlíthatjuk magunkat. Ott, akkor, a keresztfa tövében sokan álltak-ácsorogtak: Jézus anyja, a szeretett apostol, jeruzsálemiek és olyanok, akik csak az ünnepre mentek föl oda, bámészkodók, farizeusok, írástudók, szadduceusok, a nagytanács tagjai, római katonák tisztestül - a két másik keresztre feszítettről nem is szólva, s voltak távolabb félrehúzódók, egy sarokban megbújva Barabbás, palotájában Pilátus, meg a felesége, aki előzőleg rosszat álmodott... Kik vagyunk mi? Csak egy kicsit gondoljunk erre is, szemlesütve. Aztán emeljük fel szemünket, szívünket. Böjtben nézzük és lássuk a keresztet, rajta Jézust - és lássuk Arimátiai József sírját. Üresen: hiszen a nagyböjt nagyszombatig tart, s aztán húsvét következik. A fóltámadás. Hogyan is olvasható az írásban? „Én vagyok a feltámadás és az élet...” Ámen. Zay László
