Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-07 / 40. szám

Evangélikus Élet ‘ 55. ÉVFOLYAM 40. SZÁM 1990. OKTÓBER 7. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 17. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft Vállaljuk a teljes élet közös terheit és a közös­ség szolgálatát, együtt fáradozzunk, és ne felejtsük el, hogy Isten erre az államban és társadalomban való közösségi életre alkotott bennünket. Melanchton Lelkészek az egyház Nem én találtam ki a címet, ezt a kérdést kaptam a protestáns lel­készképviselők emlékezetes, szep­tember 18-i parlamenti sajtóérte­kezlete és az ezt törvényszerűen követő polémia kapcsán. A válasz egyszerű. Természete­sen a lelkészképviselők nem az egyház ellen, hanem bizonyára hi­tük, legjobb meggyőződésük sze­rint éppen az egyházért, a megúju­lásért kívántak szót emelni. De hiába nemes a szándék, ha a kivite­lezés kapcsán a visszájára fordul. Magam is többször foglalkoz­tam a lelkészképviselőket fenyege­tő sajátos szerepkonfliktussal. Rö­viden: lelkészek a Parlamentben, képviselők az egyházban. Képvise­lőként befolyást kívánnak gyako­rolni egyházi ügyekre, másrészt úgy vélik, mint lelkészek egyházu­kat képviselik a Parlamentben. Hogy ez csak veszély, nem szük­ségszerűség, azt mutatja Laborczi Géza nyíregyházi lelkész tevékeny­sége (a vele ^készített interjú az Evangélikus Élet szeptember 16-i számában volt olvasható). Nála mindeddig nem fordult elő szerep­zavar. Képviselő a törvényhozás­ban, lelkész az egyházban, a gyüle­kezetben. Valójában az alkotmányt, az ál­lam és az egyház szétválasztását sérti az említett sajtókonferencia. Bármiről tarthatnának lelkészkép­viselők tájékoztatót, kivéve éppen az egyház ügyeit. Akkor is ez lenne a helyzet, ha konstruktív elképze­léseket ismertetnének az egyház építéséről, de nyilvánvalóan keve­sebb lenne a feszültség, mint ami­kor nem valamiért, hanem valami, illetve valaki(k) ellen beszélnek. Természetesen a képviselőséget el­nyert lelkészek sincsenek kizárva az egyházon belüli közéleti aktivi­tásból. Sőt, mandátumuk növeli véleményük súlyát. De a Parla­ment, mint helyszín eleve félreve­zető. Nem kisebb baj, hogy az el­hangzottak javarésze tárgyi téve­dés volt, a közvéleményt illetően dezinformáció. Elsősorban az Országos Presbi­térium immár ismételten tévesen idézett állásfoglalása a lelkészkép­viselők egyházi helyzetéről. Ennek lényege, hogy a parókus lelkészi szolgálatot, világi nyelven fogal­mazva, a teljesállású, főállású lel­készi munkát nem láthatják el, nem tudhatják ellátni a képviselő­ségük idején, de erejük szerint min­den szolgálatot elvégezhetnek. Mi­után végül három lelkészünk lett képviselő és sajnos a gyakorlat nem zökkenőmentes, az Országos Presbitérium legutóbbi (szeptem­ber 13.) ülésén úgy határozott, hogy az egyházi elnökség, az illeté­kes esperesek bevonásával közvet­len beszélgetésben tisztázza mind­három lelkésszel, hogy ők mit kí­vánnak és tudnak vállalni, rende­ződjék, elsősorban a gyülekezetek érdeke szerint, a kérdés. Míg a képviselőséggel kapcso­latban valóban több aggály merült fel - például, hogy a lelkészek párt­hoz tartozása megoszthatja a gyü­lekezetét -, az önkormányzatok­ban a részvételt kezdettől fogva támogatta az egyház, különösen, ha a lelkészek és a gyülekezetek világi vezetői, munkásai független jelöltként indultak. Egyhazunk igen fontosnak tartja, az ország jelen helyzetében különösen, a ke­resztyén emberek közéleti aktivitá­sát. Téves az az állítás is, hogy egy­házunk parlamenti képviseletet akart volna. Éppen ellenkezőleg. Több ízben, szóban és írásban ki­fejtettük, hogy az egyházi részvé­telt csak egy kétkamarás parla­mentben helyeseljük, igényeljük. Ugyanakkor jelen helyzetben is készséggel veszünk részt elsősor­ban egyházi, de bármely egyéb kér­désben is - ha igényli a törvényho­zás, vagy a kormány - bizottsági döntéselőkészítő munkában. Mind a helyi közösségekben, mind or­szágos szinten az egyház részt.vál- lal a nemzet gondjainak, terhének a hordozásában. Végül a zsinati előkészületekkel, időponttal kapcsolatban: ez köz­vetlenül érint, hiszen a korábbi és a jelen törvények is az országos felügyelő hatáskörébe utalták a zsinat összehívását. Több fórumon elmondtam, igaza van mindazok­nak, akik sürgetik a törvényalkotó zsinatot, hiszen az 1966-ban ho­zott törvények a ma és a holnap egyháza munkájának nem adnak, nem adhatnak megfelelő keretet. Ugyanakkor a jogászok - leg­utóbb az alkotmány- és jogügyi bizottságban - ismételten kifejtet­ték, hogy az 1991 szeptemberi idő­pontnál nem javasolják, korábbra tenni a zsinat kezdetét. Úgy vélem, számos írott és íratlan törvény, konvenció, megfelelő konszenzus és lelkűiét eseten, zökkenő nélkül folyhat az egyházi élet a zsinatig. A hátralévő egy év módot ad a színvonalas törvényelőkészítő munkára, és amit én még fonto­sabbnak tartok, arra, hogy alkal­massá váljunk, spirituális ertelem­ellen?! ben is, a zsinatra. Az egészséges pluralizmus érvényesülhet akkor is, ha a hangvétel egyházhoz mél­tó, ha nem csapnak magasra az indulatok. Itt is le kell szögeznem, hogy egy ma még nem látott rend­kívüli körülmény, netán a törvény- előkészítő munka felgyorsulása, vagy a gyülekezetek többségéből áradó kívánság... a zsinat korábbi összehívásához vezethet. Az idő­pont nem dogma, de nem is lehe­tett, lehet napi egyházpolitikai csa­tározások eszköze. A felgyorsult ütemű, gyülekezet­centrikus egyházépítés eredményei egyrészt igazolják, hogy a zsinatig, sem vagyunk gátolva a jó hatásfo­kú munkában, másrészt - vélemé­nyem szerint - az esetleges hiá­nyosságoknál jobban sürgetik a zsinat összehívását. Jó érzés, hogy nem a működésképtelenség, ha­nem éppen a még jobb működés és a rend teljes helyreállításának igé­nye határozza meg a zsinati előké­születet. így remélhető, hogy a fó­rumokon, elsősorban a májusi lel­készfórumon megnyilvánult több­ség továbbra is szeretettel, türe­lemmel viseli el a politikai töltetű, személyes célzatú, olykor egyház­hoz méltatlan hangú megnyüvánu- lásokat. Roszik Gábor és Deme Zoltán lelkészeknek, országgyűlési képvi­selőknek be kellene látniok, hogy igazságukat is csorbítja, hatásukat gyengíti az egyházban ez a mód­szer, „kintről”, akár a Parlament­ből, „üzenni”. Az a veszély fenye­get ugyanis, hogy a politikai tiszt­séggel bíró lelkészek, saját védel­mükre, egyházi pozíciójuk erősíté­sére alkalmazzák a politikai nyo­más eszközeit. Ezt azok a lelkészek és hívek sem helyeselhetik, akik egyébként egy-egy kérdésben ve­lük értenek egyet. Egyházunk - lelkészek, gyüleke­zeti munkások, hívek - örvendete­sen kezdi felvenni a megnöveke­dett mozgástér kivánta ritmust. Talán legjobban a hitoktatás hal­latlan örömei és terhei jelzik ezt. De nem múlik el hét, jelentős köz­egyházi, gyülekezeti események - templomfelújítás, lelkésziktatás, új presbiterek eskütétele... - nélkül. Sivár idők után ismét százan tanul­nak a Teológiai Akadémián, im­már 11 osztállyal kezdte második tanévét az Evangélikus Gimná­zium, messze földről csodájára jár­nak a siófoki templomnak... Lel­készek, hívek, gyülekezetek dol­goznak - az Egyházért. Frenkl Róbert UJ OTTHONT TEREMTETTEK IDEGENBEN DE A RÉGIT SEM FELEJTETTÉK 9 Az autóban volt időm gondol­kodni. Majdnem négy óra az út Münchenből Herrenberg-Affstátt- be. Egy történelminek minősíthető találkozóra igyekszem vendéglá­tómmal, Hans Schrödl müncheni lelkésszel. A negyvenöt esztendő­vel ezelőtt Levél községből kitele­pítettek tartják ott kétévenként esedékes találkozójukat. A törté­nelmi jelzőt az indokolja, hogy a kitelepítés óta ez az első találkozó, amelyen részt vesz akkori gyüleke­zetük jelenlegi lelkésze. Az autópályán suhanó Merce­des ablakán a gyönyörű, lassan az ősz színeit mutató Sváb-Alpok szelíd lankáit nézve van időm gon­dolkodni. Ugyan koromnál fogva semmi emlékem nem lehet a kitelepítés tragédiájáról, de mégis megpróbá­lom az eseményeket visszapörget­ni. Megpróbálom beleélni magam azok helyzetébe, akik átélték azt a nehéz időszakot. Lelki szemeimmel látom a vas­útállomáson bizonytalanságban várakozó embereket, akik mind­össze 100 kg súlyig vihettek ma­sukkal az útra. Hazaik, állataik, eletük munkája itt maradt. Elin­dultak egy olyan országba új eg­zisztenciát teremteni, amely az el­veszett háború után maga is ro­mokban hevert. Hiába mentek testvérekhez, azok mégis cigány­ként és jövevényként fogadtak őket. Mert az ott élők a megma­radt kévésén nem akartak osztozni a frissen érkezettekkel. Hosszú évek szívós, keserves és becsületes munkája után kezdték csak érezni: Van remény! Talán mégis sikerül úrrá lenni a nehézségeken! Sikerül egy új, a réginél biztosabb egzisz­tenciát teremteni maguknak. A ki­tartás meghozta gyümölcsét. Mindnyájan létbiztonságban él­hetnek, a kitelepítés időszaka rossz álom maradt csupán. Még folytatnám a gondolatsort, de már meg is érkeztünk a Herren- berg-Affstätti katolikus templom­hoz, ahol ökumenikus istentiszte­lettel kezdődött a találkozó. Meglepődve konstatálom, hogy ennyi év elmúltával is ilyen sokan vannak itt. Szinte mindenki, aki még él. Több mint háromszáz egy­kori levéli. A legidősebb 96 eszten­dős, de van, aki mindössze három­éves volt a kitelepítéskor. Schrödl lelkész igehirdetésében rámutatott arra, hogy csak az tud­ta sikerrel megvívni a maga életé­nek harcát, aki Istenbe vetette re­ménységét. A nehéz évek bebizo­nyították, hogy az ember útja csak Istennel képzelhető el. Mert ennek hiányában az ember élete csak ho­mokra épített ház, amelyet az első komoly vihar elsodor. E sorok írója amikor átadta a levéli gyülekezet üdvözletét, el­mondta, hogy ezen a találkozón is megerősödött benne az a felismerés és hit, hogy Isten szeretete végtelen. Három dolgot említett, ami Isten­nek ezt a szeretetét bizonyítja és amiért itt és most neki kell hálát adni. Az első az a tény, hogy ennyi év elteltével újra Uyen sokan itt le­hetnek, hogy emlékezzenek. Ezt Is­tennek köszönhetik. Másodszor azt, hogy az elmúlt év szeptemberé­ben sokuk titkos reménységének megvalósulásaként Levélen egy há­laadó istentisztelet keretében szen­telhette fel Szebik Imre püspök kí­vülről megújított egykori templo­mukat. Ezért is hála jár Istennek, mert neki köszönhető. A harmadik pedig, amiért ezen a találkozón há­lát kell adni Istennek, az, hogy olyan pozitív változások mentek végbe Magyarországon, ami örven­detes és ami lehetővé tette egyrészt a helyi lelkésznek, a gyülekezet felü­gyelőjének és feleségének, valamint pénztárosának részvételét ezen a ta­lálkozón, másrészt pedig lehetővé vált a rendszeres hazalátogatás és ennek segítségével a gyökerek újra megtalálása és a szívből soha el nem tűnő honvágy elcsendesítése. Az istentisztelet végeztével a vá­ros sportcsarnokában folytatódott a találkozó, immáron fehér asztal mellett, sváb zenét hallgatva, a ko­rabeli levéli szokásokat felidézve a késő éjszakai órákig. Megrendítő élmeny volt látni, hogy azok, akiket elüldöztek, akikről könnyű szívvel lemondtak, akik annyi csalódást hagytak há­tuk mögött, mennyire ragaszkod­nak mégis ahhoz a régi otthonhoz, amelynek ők nem kellettek. Ezen­kívül még egy intő tanulsággal szolgált ez a találkozó: amikor napjainkban oly sokan vannak, akiié könnyű szívvel fordítanak há­tat a szülőföldnek, és szinte szé­gyellik a helyet, ahonnan jöttek, és a nyelvet, amelyet beszélnek, intő példaként állhat előttük a. volt le­véllek szülőföldhöz való ragaszko­dása. Ők bebizonyították, lehet úgy új otthont teremteni maguk­nak, hogy a régit sem feledik el. Kiss Miklós f----------------------------------------\ EV ANGÉLIKUS ISTENTISZTELET A MAGYAR TELEVÍZIÓBAN A TV1 1990. október 28-án, va­sárnap 9.55 órai kezdettel refor­mációi istentiszteletet közvetít a pápai templomból. Igét hirdet: Szebik Imre püspök. Lelkésziktatás Nagykanizsán és Sandon A Somogy-zalai egyházmegyében generációváltás folyik. Szeptember 9-én, vasárnap, Nagykanizsán és Sandon most már véglegesen nyugállományba ment két hűséges és több évtizeden át szolgáló lelkésztársunk: Fónyad Pál nagykanizsai és Teke Zsigmond sandi lel­kész. Helyüket fiatal lelkész házaspár foglalta el: De­me Dávid és felesége, Deméné Smidéliusz Katalin. Ez a vasárnap gyülekezeti és családi ünnep volt egyszerre Nagykanizsán és környékén. Nagykanizsa Már a reggeli órákban együtt volt a gyülekezet apraja-nagyja. Asszonyok szorgoskodtak a szeretet­vendégség asztalai körül, gyermekek szaladtak kéré­seket teljesíteni és presbiterek várakoztak a templom előtt az érkező dr. Harmati Béla püspökre. A nap első eseménye Deme Dávid beiktatása volt nagykanizsai lelkészi állásába. Az oltárnál a püspöknek Fónyad Pál, a gyülekezet most távozó lelkésze és Smidéliusz Zoltán espereshelyettes, a beiktatandó lelkész sógora segédkezett. Fónyad Pál ebben az egyházmegyeben kezdte szolgálatát, több mint fél évszázada és 59 éves szolgálatából felét Iharosberényben, 30 évet Nagyka­nizsán szolgált. Az utolsó éveket már mint nyugdíjas vállalta, hogy addig pásztorolja a gyülekezetét, amíg alkalmas utódot nem találnak. Most elérkezett ez a pillanat. ' A püspök Lk 10,23-24 alapján a lelkészi szolgálat lényegét így fogalmazta meg: láttatni és hallatni! Aki ezt akarja tenni, annak először is magának kell látni és hallani. Itt Nagykanizsán magasra került a mérce az előd szolgálata következtében. Deme Dávid azon­ban megtanult látni és hallani Krisztustól. A lelké­szektől mindig azt kell várni, ami a legfontosabb, hogy Krisztust lássák és hallják - láttassák és hallas­sák. Ma újból nyitottak az ajtók az egyház előtt min­den tevékenységre. Az evangéliumot kell tovább adni reménységgel. A jézusi értékeket úgy, ahogy azt Jézus egy több talentumos szolgától elvarja. Deme Dávid Kol 4,3 versével fordult mint újonnan érkezett lelkész gyülekezetéhez: Imádkozzatok értem! Nem lehet a gyülekezet imádsága nélkül végezni az apostoli szolgálatot. Imádkozzunk, hogy nyíljanak meg a szívek az ige előtt és nyíljon meg előttünk az ige titka. Dr. Stand László felügyelő méltatta Fónyad Pál három évtizedes szolgálatát, hűségét és igazságszere- tetét, kérve az új lelkészt, hogy ugyanazzal a leiekkel szolgáljon a gyülekezetben. Smidéliusz Zoltán az egyházmegye lelkészei és a család nevében köszöntötte Deme Dávidot, dr. Blázy Árpád felügyelő az egyházmegye elnöksége nevében köszönte a távozó szolgálatát és üdvözölte az érkezőt. A család áldását az édesapa, Deme Károly ny. lelkész és a testvér, Deme Zoltán szarvasi lelkész adta át. Köszöntött még Balogh Tibor református lelkész és a KDNP városi titkára is. Fónyad Pál az iktatás liturgiájában már „gondjára bízta a gyülekezetét”, az üdvözlések végén pedig a húsvét reménységében való együtthaladást kívánt ma­guknak. Együtt, egymásért! Sand Mindössze pár kilométer Nagykanizsától Sand. A déli harangszó már ott fogadta a püspököt és a vele jött lelkészeket és vendégeket. A falu határában fo­gadta a püspököt a presbitérium küldöttsége, amo­lyan „autós bandériumként”. A parókián a nyugdíja­zás után még e napig továbbszolgáló lelkész, Teke Zsigmond üdvözölte a vendégeket. Ő 1942 óta volt a gyülekezet lelkésze nyugdíjaztatásáig, azután még hosszú éveken át vállalta tovább a gyülekezet gondo­zását. Most érkezett el számára a nap, amikor átad­hatja a szolgálatot beiktatott utódjának. Deméné Smidéliusz Katalin a sandi gyülekezet ol­tára előtt jelentette ki az iktató kérdésére, hogy a gyülekezetben végzendő szolgálatra „elhatározta” magát. Dubovay Géza esperes és Teke Zsigmond lelkész segédkezett a liturgikus szolgálatban. Itt is az előd ajkáról hangzott el a küldő szó: „Gondjaidra bízom a sandi gyülekezetét”, hogy a szolgálat folyto­nossága üyen módon is kifejezésre jusson. A püspök alapigéje Mt 25,40 volt, és arról szólt, hogy az irgalmasság példázatából lesz világos szá­munkra, hogy Isten számon kér és figyel szolgála­tunkra. Eljött az üdvösség hozzánk Jézusban - ezt tovább kell adnunk és élnünk kell. Kicsinyekben meg kell látnunk a betlehemi gyermeket, a 12 éves Jézust, a felnőttekben a felnőtt Krisztust. Ha valamit elmu­lasztunk ezekkel, vele nem tettük meg. Tudunk-e élni a lehetőségekkel? A gyülekezet szívére helyezte: a Deme házaspár sok tálentumát szeretné közöttük ki­bontani. Segítse őket a gyülekezet! Deméné SmidéUsz Katalin 2 Kor 5,14 kk versei alapján arról tett bizonyságot, hogy minden szoron­gásnál nagyobb a Krisztus szeretete, melyet megtalá­lunk, ha Bibliánk fölé hajolunk és Jézus szavát és (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom