Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-03 / 22. szám

„Hiszem... a bűnök bocsánatát” Betegúrvacsora jelenete. A már ágyban fekvő, idős férfit felnőtt gyermekei veszik körül. Családi al­kalom, hiszen ki tudja, meddig le­hetnek vele. Az asztalból oltár lett: égő gyertyák között feszület, úrva­csorái készlet, ostya és bor, Jézus teste és vére, amelyik „Okakért ki- ontatott bűnök bocsánatára”. S hangzanak a gyónó kérdések is; Vallod-e magadat bűnösnek, és ezért kárhozatra méltónak? Ekkor váratlan fordulat következik. Az idős beteg határozott nemmel vá­laszol. S a család felszisszenésére méltatlankodva magyarázza is: hi­szen őt mindenki szerette, tisztes­ségben felnevelte gyermekeit, s rá még a szomszédok sem mondtak soha semmi rosszat... Miért is len­ne ő bűnös?! Persze azért mindenki tud bűn­ről. Mértékéről, növekedéséről időnként statisztikák is jelennek meg. Hogy például az Egyesült Ál­lamokban minden órában történik egy gyilkosság, erőszakot 35 per­cenként követnek el. Lopás min­den másodpercben történik, autót minden második másodpercben lopnak, emberrablások hét percen­ként követik egymást... Ijesztő statisztika, s már bizonyára meg is haladott, hiszen a bűnözések gya­korisága mindenütt, hazánkban is ijesztő mértékben növekszik. Ä bűntől tudunk. Sokszor meg­döbbenünk a kegyetlenség, szere- tetlenség mértéktelenségétől, fő­ként, ha közelről érint. De az elhá­rítás is ösztönös és természetes, mint akik nem vagyunk ezekért felelősek. Elfogadunk egy általános alap­tételt azért. Azt, hogy „mindenki bűnös”. így tanultuk a konfirmá­ciókor is, s a Bibliát, a prédikációk hangvételét ismerve ennyit elfoga­dunk. De ez is inkább felment, mint hogy lelkiismereti terhet je­lentene. Egy általános bűnösség el­ismerésével-- többnyire megnyug­szik az ember, mint aki nem lehet, héttriá lehethéTnás. Ezért jó min­den úgy, ahogy van. „Én már nem tudok megváltozni... És már csak ilyen vagyok... Ilyen a természe­tem. ..” - mondjuk és magyarázko­dunk. S ha el is ismerjük, hogy „hiba nélkül nincsen ember”, ma­gunkat elfogadjuk így, sőt felment­jük, hiszen azért „a tisztesség az első”... Végül is tehát erkölcsös emberek vagyunk mások, de min­denekelőtt önmagunk szemében is, s így az Apostoli Hitvallás szerinti bűnök bocsánatára alig van szük­ségünk. A bűn a Bibliában azonban nem erkölcsi fogalom elsősorban, ha­nem vallási, az Istennel való vi­szony megromlása. Akadály, ame­lyik elválaszt Istentől. Az ember­társtól is, amennyiben az Istentől való elszakadásunk a felebaráttal való kapcsolat megromlásában is megmutatkozik. Mindezért bűn sok minden, amit egy általános er- kölcsiség nem ítél el. A Hegyi Be­szédet kell csak elővennünk. Jézus ott arról is beszél, hogy már gon­dolatban is vétkezhetem. Sőt még a vallásos jó cselekedet is lehet bűnné, mint a mások megsegítése vagy az imádság, ha ezekben sincs tökéletesség, Istennel való teljes harmónia. Mert ha az Isten tökéle­tessége a mérce (Mt 5,48), s min­den, ami ezt megzavarja akár a gondolataimban is, bűn - hogyan is válaszolhatnánk nemmel a gyó­nó kérdésre, amelyik bűnössé­günkre kérdez?! El kell jutnunk arra az önisme­retre, amelyikre József Attila is el­jutott : „Én úgy hallgattam mindig mint mesét / A bűnről szóló taní­tást. Utána / Nevettem is - mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!... - Én nem tud­tam, hogy annyi szörnyűség / Bar­langja szívem... Most már tudom. /“...- Bár lennétek ilyen bűnösök mindnyáján / Hogy ne maradjak egész egyedül.” Lehetek tisztességben megőszült is akár, Isten előtt „annyi szörnyű­ség barlangja szívem”. A költő nincs egyedül. Ezt elismerve lesz soha fel nem fogható nagy aján­dékká, hogy Isten mégis szeret, s felém meg nem érdemelt bűnbo- Csánatávál közeledik. Tudjam mindig felszabadult örömmel mondani: Hiszem... bűnök bocsá­natát. Zászkaliczky Péter PANNONHALMA AJÁNDÉKA Május 5-én, egy szép tavaszi nap reggelén a Lutheránia Énekkar Pannonhalmára uta­zott. A kórust Korzenszky Ri- chárd pannonhalmi perjel hív­ta meg, s mi az apátság vendég­szeretetét viszonzandó egy ve­retes művekből álló műsort: Schütz, Buxtehude, Bach, Brahms motettákat és magyar szerzők műveit vittünk aján­dékba. Az út során még mindenki tele volt várakozással, hiszen ismeretlen volt az úticél, ha mégoly ismert is a könyvekből, a történelemből. Gondolataink kergették egymást, az utazás mindig izgató élménye kevere­dett bennünk a múltról, az ökumenizmusról, a testvéri kapcsolatokról alkotott véleke­désünkkel. A megérkezéskor letekintet­tünk a dombról, ahol az apát­ság épületegyüttese áll, s a de­rengő fényben, mely a vidéket homályosan bevilágította, ráis­merhettünk önnön bizonytalan várakozásunkra. A koradélutáni órákra jelen­tősen megváltozott a kép. A szívélyes fogadtatás után megismerkedhettünk az apát­ság történelmével, művészeti értékeivel: főtemplom, könyv­tár, képtár... és a jelenleg ott élők gazdag életével, tevékeny­ségével. Jártunk az arborétum­ban is, és egyre többet tudtunk már befogadni a környék színe­sedő látványából. Ekkorra le­csillapodott kereső izgatottsá­gunk, és átadhattuk magunkat annak a lelki áradásnak, amit ez a „békesség szigete” sugároz magából. A koncertünk idejére már feltöltekezve, Isten közelségé­nek tudatában, érzetében lép­tünk ismét az ódon templomfa­lak közé. Nagyszerű érzés volt, hogy az énekléssel mi is az egész napos - és a szerzetesek egész életét átszövő - szent szertartás tevékeny részeseivé válhattunk, az egyházzenei da­rabok méltó helyen, valóban az Isten dicséretére hangzottak így el. A nap befejezéseként ven­déglátók és vendégek együtt vettünk részt az esti liturgián, a vecsemyén. Ekkor már úgy éreztük, hogy nincsenek kü­lönbségek, elválasztó erők kö­zöttünk. Egyek voltunk a hit­ben, egyek az éneklésben és imádságban. Átjárt bennünket Isten minden ellenállást felol­dó, megkérdőjelezhetetlen evi­denciaként áradó szeretete. Megszűnt minden bizonytalan­ság, egyértelművé vált, hogy megtörtént újra a csoda: a megszentelődés alkalma -volt számunkra ez a nap. Köszönettel tartozunk mindezért Isten szolgálóinak, kedves vendéglátóinknak is: Richárd, Lukács és Balázs atyáknak. Schranzné Szegedi Katalin Egyházi iskolák címmel jelent meg a Magyar Nemzet melléklete május 21- én. A három oldalon az iskolá­val korábban rendelkező ún. történelmi egyházak és áz izra­elita felekezetek iskoláiról, ok­tató és. nevelő munkájáról ol­vashatunk. Lelkészi és világi szeiftélyek írnak az egyházi is­kolák szükségességéről, törté­netéről, a jelen problémáiról és a jövő terveiről. Egyházunk három cikkel szerepel a gyűjte­ményben. Kristóf Attila a volt kőszegi tanítóképzőnk gyakor­lóiskolájában töltött éveiről, Harmati Béla püspök az evan­gélikus iskolák jövőjéről, Frenkl Róbert országos fel­ügyelőink fasori emlékeiről és reményeiről ír. Érdemes átta­nulmányozni az egész mellékle­tet, különös tekintettel a június 9-re meghirdetett fórummegbe­szélésre, mert jó gondolatokat és ötleteket adhat. tszm „Hiszem... a test feltámadását” Evangélikus Élet 1990. június 3. Ezt a mondatot is könnyen el­mondjuk, mert már megszoktuk. De mennyire elbizonytalanodunk, amikor a családunkból ragad el valakit a halál. A temetőket járva is felvetődik a kétely: lehetséges egyáltalán a feltámadás? Mi ennek semmiféle előjelét magunkban nem látjuk, környezetünkben sem tapasztaljuk. Az Újszövetség és a keresztyén- ség határozottan vallja a feltáma­dást. Nemcsak azért, mert nagyon sok népnél, régi idők óta hiszik a feltámadást. Ezért temettek a ha­lottak mellé edényeket és eszközö­ket, hisz a feltámadásuk után „szükségük” lesz rá. Vagyis a feltá­madás hit Isten általános kijelenté­sének része. Hanem azért is valljuk a feltámadást, mert Krisztus feltá­madásáról mégis van tapasztala­tunk. Hányszor hallgatta már meg imádságunkat és hányszor tapasz­taltuk meg segítségét! Ha meghall­gat, akkor Ő feltámadt. Az Ő feltá­madása biztosíték a mi feltámadá­sunkhoz.” Már Pál apostol is látta ezt a kérdést. Ezért úja: „Ha Krisztus­ról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halálból, hogyan mondhatják kö- zületek némelyek, hogy nincs a ha­lottaknak feltámadása? Hiszen ha a halottaknak nincs feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel... Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok” (lKor 15,12-13,17.) A keresztyénségünk számára középponti kérdés a feltámadás kérdése, mért ha ezt tagadjuk, ak­kor Jézus feltámadását is tagad­juk, s vele együtt a megváltásunkat is. Jézus halála nem egy átlagos ember halála. A feltámadása mu­tatja, hogy Ő a Megváltó, aki meg­szabadított bennünket bűneink­ből. Nagyon egyszerű, emberi érve­lést találunk Luther Mártonnál, amikor arra hivatkozik, hogy az örök Isten beszélgetést kezdett az emberrel, s ezt a beszélgetést az örökkévalóságban is folytatni akarja. Tehát ezért is lennie kell a feltámadásnak. Ha a feltámadás kérdését elfo­gadjuk, azonnal ott van az újabb kérdés: hogyan, mi módon táma­dunk fel? Ne felejtsük el ennél a kérdésnél a Biblia figyelmeztetését: most ...tükör által homályosan látunk (lKor 13,12). A feltámadás az örökkévalóságba visz be bennün­ket. Az örökkévalóságról viszont szakszerűen, részletesen mi nem tudunk beszélni. Sőt a Jelenések könyve mutatja, hogy ott minden annyira más, hogy csak szent re­megéssel tudjuk azt körülírni. Nem is mond el részleteket, hanem a lényegre hívja fel a figyelmet: Istennel leszünk együtt, Jézust fog­juk látni, angyalokkal beszélünk és embertársainkkal együtt, az üdvö- zültek seregével kerülünk kapcso­latba. Mindenkit a béke és a hála járja át és ezért énekeljük a Bárány győzelmi énekét. Emberi kíváncsiságunk tovább kérdez, nem elégszik meg a nagy belső öröm leírásával, amiről a Biblia beszél. Az ilyen kérdésekre csak egyet felelhetünk: olvassák el a Bibliából a feltámadott Jézusról szóló történeteket, s azokból talán kapnak választ kíváncsi kérdéseik­re. Mi Jézus megdicsőült testéhez hasonló állapotba kerülünk, meg­maradnak a személyiségjeleink, mint Jézusnak az átszegezett keze és lába, de többé nem uralkodik rajtunk a bűn, betegség, fájdalom vagy a halál. A feltámadás Után nem tűnünk el a végtelenbe; mint ahogy azt a buddhisták gondolják, hanem sze­mélyes megváltásunk a célhoz jut, bejutunk az örök életbe. Ezért’te­kintünk erre boldog vágyakozással és örömmel. Missura Tibor «gg a i I P­j t Nyíregyháza - s ami hozzá köt Fórumot tartott az Ordass Lajos Baráti Kör A ZSINAT ELŐKÉSZÍTÉSÉVEL KAPCSOLATBAN Azt hittem, csak az emlékek köt­nek hozzá: a varázsos városhoz, amely úgy terül el a végtelen ho­mokon, mint a nyári tűző napra kifekvő napozó a Sóstó partján. Akkor még - fél évszázada - nád és sás között megbúvó tavacska, ma pompás gyógyfürdő szállodá­val s minden kellékkel, ami a kor­szerű szinthez kell. Az utcákon már eltévednék. Egykor poros, széles utak, ma javarészt aszfalt fedi s virág és fasor keretezi. A vá­ros arca is megújult: a földszintes tirpák családi házak helyén egyre inkább modem tömbházak emel­kednek. A város szívében azonban - nekem legalábbis itt a szíve - a lenyűgözőn szép evangélikus templom és környéke még a régi. Mellette a régi püspöki parókia lelkészi irodákká, gyülekezeti he­lyiségekké alakítva, közvetlen kör­nyékén a parókiális lakások, szem­ben a cégi egyházi iskolánk, amott az idősek szeretetotthona, mind vi­rágos, gondozott belső kertekkel. Búgó harangzúgás jelzi a funkciók kezdetét, s az egyházi koráldalla- mot játszó harangjáték is működik még, mint egykor. Rövid körlátogatás egyházi in­tézményeink, létesítményeink megismerésére a nagy kiterjedésű városban. Az ÉLIM gyermekott­hon, amely értelmi fogyatékosok otthonaként működik mintegy 40 lakójával és 20 dolgozójával, való­ban otthona ezeknek a végtelen szeretetigényes gyermekeknek. Tiszta, szép, otthonos imatermük­ben művészi falfestmény köti le figyelmünket, s kint a bejárat mel­lett is vakolatba domborított mű­alkotás árulkodik bibliai irány- zódásukról. Színes képekkel il­lusztrált ismertetőjük magyar, angol, finn és német nyelven kí­nálja szolgálatuk tárgyszerű megismerését. Az ÉLIM már-már a város pere­mén fekszik. Kissé beljebb, a Ko­rányi úti lakótelep mellett épülő terjedelmes házzal szemben állunk meg. Épül az új szeretetotthonuk. Ezt bizonnyal idősek fogják lakni. Két elnyúló szárnyát közös nagy­terem köti össze, fölötte a tágas imaterem a körzetben lakó gyüle­kezet részére. Az épület falai már állnak, s csak a tetőszerkezet várja, hogy rákerüljön a kalap az új léte­sítményre. Amott, még jobban a szélen, a „Varga-bokorban” az utcák már gondozottan futnak, de a telkek még beépítetlenek. Családi ottho­nok fognak itt állani. De tető alatt van már a „bokor” imaháza. Ámulva állok előtte. Mélyen a táj­ba illő ámbitusos parasztházat ter­veztek ide. Tágas terme ízléses, stí­lusos faburkolattal fogja majd kö­rül a gyülekezetét. Hátul kis külön teremmel bibliaórák, hitoktatás tartása számára. Az alagsorban, ahol a központi fűtést is elhelyezik, pingpongterem az ifjúságnak. Jobban a gyülekezet szélére már el sem tudunk menni, hiszen irdat­lan nagy a gondozandó területük. Tokajtól Kisvárdáig, és Sátoralja­újhelytől Borbányáig, a „délsza­bolcsi misszió” egykori területéig. Benne a város körül a számtalan „bokorig”, a táj sajátos tanyavilá­gáig. Am menjünk vissza a gyülekezet „szíve területére”. Fél évszázada tizenhétezer hívünket számláltuk itt. Ma nincs ember, aki meg tudná számlálni a gyülekezet mai tagsá­gát. Korszakok változtak, szekula­rizáció morzsolta a hívő népet, de­mográfiai változások és társadalmi hullámok áramlottak át rajta, szo­rongások bénították, liberalizáló­dás engedte meg a gyeplőket, köz­ben lelki elmélyedések is átáram- lottak rajta. Számolni bizony ne­héz. De megnőtt az igény, telnek az istentiszteletek, és tornyosulnak a feladatok. Mindezért helyt kell áll­nia öt lelkésznek és lelkésznőnek. Segít nekik két nyugdíjas lelkész, akiknek a státusuk ez, de se nem nyug-, se nem -díj az, amiben áll­nak, hanem teljes erőbedobással végzik tömör értékű szolgálatukat, mint az aktívak is. Mindegyikük vasárnaponként háromszor-négy- szer, ha nem hatszor prédikál. Hét ember az északkeleti vége­ken, homokpusztákon. Építenek téglával, cementtel, és naponta megvívott összhanggal. Megtusa- kodott bizonyságtevéssel, s a vele járó lelki érlelődéssel és fáradság­gal. Ahogy illik, és ahogy lehet. Az ám: „ahogy lehet”! Mert „Reményik-estre” hívtak le. A vá­rosi Bessenyei Kör, amely közel egy évszázados múltra tekint visz- sza, rendezett Reményik Sándor születésének centenáriuma alkal­mából ünnepi estet az evangélikus templomban. Dr. Bánszki István professzor, a Bessenyei Társaság elnöke szervezte meg az estet, s állította össze gondos-pontosán annak műsorát, Bozorády Zoltán igazgató-lelkész nyitotta meg s zárta be, a Móricz Zsigmond Szín­ház művésznője és művésze adtak elő egy-egy tucatnyi Reményik- verset, a Bessenyei Főiskola leányr kórusa s a gyülekezet énekkara énekelt. A hitre küzdelmesen tö­rekvésétől a kegyelem magától- szállásig eljutó Reményik-líra né­hány kérdéséről szólt a magam mondanivalója. Másnap az isten­tiszteleten prédikáltam. Amikor arról a gyönyörű szószékről végig­néztem a népes gyülekezeten, ak­kor fogamzott meg bennem ennek a beszámolónak a címe: „Nyíregy­háza - s ami hózzá köt”. Mert nem csak az emlék. Az is. De minde- nekfelett az élő gyülekezet, idői és térbeli nagy távolságok ellenére is. Köszönöm, Istenem! • Korén Emil Az Ördass Lajos Baráti Kör 1990. május 12-én fórum kere­tében vitatta meg a zsinattal kapcsolatos kérdéseket. Bevezető előadásában dr. Bole- ratzky Loránd a zsinatért ér­zett felelősségünket hangsú­lyozva elvi szempontokat emelt ki: így a jogi szabályozás alkal­matlanságát a lelki élet alakítá­sára, a jogszabályok fokozot­tabb erkölcsi tartalmi szüksé­gességét, a célszerűséget, a ke­retszabályozást, a jó szakembe­rek kiválogatását, az alternatív elképzelések feltárását és minél szélesebb körű részvételt a zsi­nat előkészítésében. Szükségesnek tartja a hatalmi ágak szétválasztását és a zsinati elnökség választását, úgyszin­tén a gimnázium képviseleté­nek biztosítását. Ismertette dr. Fabirty Tibor javaslatát a zsi­nat előkészítésével kapcsolat­ban és a korábbi zsinatok mun­kamódszereit. A zsinat joganyagának ismer­tetése során mintegy harminc pontba foglalta össze azokat a kérdéseket, melyek szabályozá­sát a zsinat részéről fontosnak tartja. A hitelvi nyilatkozat mellett az egyháztagság kérdé­se, és az egyházi alkotmánynál érvényesülő alapelvek részletes kidolgozása szükségesnék lát­szik. Újra kell szabályozni a gyülekezeti lelkész jogállását, a közgyűlések fokozódó szerepét évenkénti ülésezés mellett, az esperes jogkörének bővítését, az új területi beosztást, a püs­pöki és felügyelői jogkört, az egyház missziói munkáját, az egyházi iskolák kérdését, a lel­készképzést, az alapítványok kérdését, a lelkészi becsületszék és az Orsz. Lelkészegyesület visszaállításának kérdését, az országos ügyészi tisztséget, az orgonisták stb. jogállását, a re­habilitációt, a nyugdíjtörvényt, az egyházi törvénykezést, a pénzügyi fegyelmet, az egyház gazdasági tevékenységét, az alulról jövő választási rend­szert és a szolgálati időt, vala­mint az egyházi cselekmények rendjét. Ez utóbbira azért lenne szükség, mert az állami jogsza­bályok megszűntével szabályo­zatlanná vált a keresztelés, es- ketés, temetés, kitérés, áttérés stb. kérdése. Kitért a nyugdíjba menő lelkészek lakásbiztosítá­sának megoldási lehetőségeire is. Felhívta a figyelmet arra, hogy a közeljövőben Jan Heitmann norvég ügyvéd Budapesten elő­adást fog tartani az eredmé­nyes egyházi adminisztráció­ról, amelyen való részvétel igen hasznos lenne. Több, mint tíz hozzászólás hangzott el és a hozzászólások­nál vörös fonalként húzódott végig az a kívánság, hogy az országos felügyelő még ebben az évben hívja össze a zsinatot, mert az egyházban jelentkező jogbizonytalanság (pl. iskolai törvény nincs) ezt feltétlenül szükségessé teszi. A fórum vé­gül is ilyen értelmű határozatot hozott. A hozzászólások ezenkívül a területi beosztással, az iskola­kérdéssel, a lelkészeknek az egyházmegye vezetésébe törté­nő fokozottabb bevonásával, a jó igehirdetés szükségességével és az egyházban tapasztalható jogbizonytalansággal foglal­koztak. Martos Pál előadásában ismer­tette az 1990. évi IV. törvénynek az egyházak gazdálkodásáról szóló rendelkezéseit és ezek adókihatását. Felsorolta azokat a tevékenységi ágakat, melyek­kel az egyházközségek foglal­kozhatnak, köztük elsősorban könyvkiadással és egyéb nyom­dai tevékenységgel, egyházi épületek hasznosításával, építő­ipari tevékenységgel, utazási és falusi turizmussal foglalkozó te­vékenységgel, egyházi tárgyú üzleti tevékenységgel, biztosítási tevékenységgel stb., kihangsú­lyozva azonban, hogy mindez nem szoríthatja háttérbe a főte­vékenységet: az igehirdetést. Új lapot köszönthetünk, a Görögkatolikus Egyház havonta meg­jelenő újságját, a GÖRÖGKATOLIKUS TUDÓSÍTÓT. Megtalálhatjuk benne az anyák napi köszöntés mellett a törté­nelmi visszapillantást a budai templomról éppen úgy, mint Má­tyás király és bizánci szertartású kereszténység c. cikket, de talá­lunk benne írást az egyházi iskolák kapcsán a „népi” kántorokról is. Hírekkel, tudósításokkal zárul a lap. Isten áldását kérjük a most induló újságra. I a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom