Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-22 / 16. szám

Evangélikus Élet 1990. április 22. NEMZETKÖZI KONFERENCIA A SZIRÁKI KASTÉLYSZÁLLÓBAN fi). minden kényelmet messzemenően biztosító, konferenciák rendezésére kiválóan alkalmas Sziráki Kastély- szállóban találkoztunk március 5- től 7-ig evangélikus lelkészek és lai­kus szolgálók. A résztvevők annak a baráti közösségnek a tagjai voltak (EKE = Evangélikusok Közössége az Evangéliumért), amelynek létéről és céljairól az Evangélikus Élet 1990. január 28-i számában jelent meg egy rövid cikk. Körülbelül 10 éve már, hogy havi rendszerességgel találkozunk egy­mással, igeolvasásban, gondjaink, örömeink megosztásában, közös imádságban, egyházunk és szemé­lyes életünk kérdéseinek megbeszé­lésében éljük át az összetartozás, a testvéri kapcsolat szépségét. El­sődleges célunk azonban mindig is az volt, hogyan lehetne gyülekeze­teinket elevenebbé, hitében éret­tebbé s szolgálatában buzgóbbá tenni. Egymás kedvező tapasztala­taiból próbáltunk meg minél töb­bet hasznosítani. A nemzetközi találkozónk is a fen­ti két nagy célt igyekezett szolgál­ni : jöjjenek össze a szomszédos or­szágokból azok az evangélikus lel­készek, akik örömmel vállalják ve­lünk a közösséget, s tanuljunk mindenkitől, aki szívén hordozza az evangélium győzelmének ügyét. A találkozót külföldről Don Rich­man amerikai lelkész, itthon pedig Széli Bulcsu kispesti lelkész szer­vezte meg. Szirákon mi magyarok voltunk a legtöbben, viszont annál kitünte- tőbb szerephez jutottak külföldi testvéreink. Örömmel hallgattuk a nagy változás lázában élő Német­országból érkezettek beszámolóit, a kicsiny lengyel egyházból jött testvérünk reménységet tükröző szavait a szinte reménytelen szór­ványsorsban élő evangélikusokról. Szorongva figyeltünk két, Romá­niában szolgáló lelkész híradására, akik a kivándorlás miatt halálra ítélt szász gyülekezetek nehéz hely­zetét tárták elénk. A két és fél nap alatt sok előadást is hallgattunk, amelyek egyetlen témát közelítettek meg több oldal­ról is; hogyan lehet építeni gyüle­kezeteinket. Don Richman minne- sotai lelkész a saját gyülekezetében követett módszereket ismertette, Douglas Wehmuth brazíliai lelkész a laikusok kiválasztásáról, képzé­séről és munkájukról szólt tempe­ramentummal, igen élvezetesen. Magyarul tartott előadást egy hosszabb ideje hazánkban missziót vállaló, amerikai nemzetiségű lel­kész! munkatárs. Egyik találó gon­dolata nagy helyeslést váltott ki mindenkiből; bennünket lelkésze­ket zseniális akrobatáknak neve­zett, akik egy csúcsával lefelé néző piramist hordoznak. Egy emberre nehezedik az egész gyülekezet gon­dozásának terhe. Van ahol két- háromszáz, másutt több ezer tag­ból áll ez a piramis. A mutatvány vége nem lehet más, mint a bukás, a legtöbb tégla kihull, elvész. A megoldás az eddigi előadások­kal egybehangzóan csak az lehet, hogy megpróbálunk bevonni mi­nél többeket az aktív szolgálatba, minél több vállon nyugodjék, tal­pára fordulva az a piramis. Győri János a hagyományokat fel­használó és formáló Úrról, Balicza Iván pedig a Jézus előtti csöndes­ség fontosságáról beszélt. Hiába a legtökéletesebb módszer, mit sem ér eleven hit nélkül. Ebbe a rövid híradásba sok min­den nem fért bele. A reggeli áhíta­tokról, a különböző nyelven el­hangzó asztali áldások muzsikájá­ról, a záró úrvacsoráról, s még annyi másról sem lehet részletesen írni. Emléküket mi, a résztvevők sokáig őrizzük. De talán a legna­gyobb élményt a közös elcsöndese- dések, az együttes imádkozás je­lentette; éreztük, hogy jelen van, közöttünk van az Úr Jézus. Talál­kozásunk Vele és egymással - hisz- szük - gyümölcsöt is terem. Sztojanovicsné Farkas Judit MISSZIÓI GYÜLEKEZET az elvilágiasodott Európában A fenti téma foglalkoztatta azt a nemzetközi konzultációt, ame­lyet az Egyházak Világtanácsa és az Európai Egyházak Konferenci­ája szervezett a Badeni Evangéli­kus Tartományi Egyházzal együtt­működve. A Feketeerdő északi csücskén ékeskedő Bad Herrenalb- ban jöttünk össze a vezetőkkel, se­gítőkkel együtt mintegy nyolcva- nan, tizenegy többé-kevésbé közel­eső országból, de nem ám csak lel­készek, hanem - hál’ Istennek - a legkülönbözőbb foglalkozású, hit- belileg elkötelezett gyülekezeti ta­gok is, akik sokszor elfogulatla- nabbul, egyszerűbben és eleveneb­ben szólnak hozzá különböző kér­désekhez, mint papjaik. Három hi­vatalos nyelv volt: német, angol, francia. Izzadhattak a szinkrontol­mácsok a plénum-előadások és eszmecserék óráiban. A kis megbe­szélő csoportok a hivatalos nyel­vek szerint tagozódtak. Asztalnál nem egyszer bonyolultabb volt a helyzet, ha a balról ülő spanyollal franciául, a jobbról eső csehvel né­metül, szemben az olasszal pedig (esetleg) csak angolul lehetett szót érteni. A testvéri légkör midenkép- pen összekötött bennünket. Már­cius 20-24. közt voltunk együtt. Esténként főleg azokat számoltat­ták be egyházuk helyzetéről, akik hazájában a protestánsok kisebb­ségben vannak. (Magyarország iránt az érdeklődés fennáll.) Csak a missziói lelkületű gyüle­kezet él! - ebben teljes volt az egyetértés. Nagy baj, ha egy „szó­listából” (a lelkészből) áll az egy­ház, az istentisztelet részvevői pe­dig inkább lelki magánfogyasztók, mint valódi közösséget alkotó hit­vallók. A misszió: elhivatottság- és küldetéstudat, megragadottság az evangélium jó hírének megélé­sére és továbbadására. Többen hangsúlyozták: a legkifogástala- nabb „szöveg” is hatástalan, ha nem áll mögötte meggyőző maga­tartás, emberi megértés, szolidari- tás. " Krisztus bizonyságtevője ahhoz a koldushoz hasonlítható, aki más koldusoknak megmondja, hol kaphatnak betevő falatot - mond­ta valaki. Más külön kiemelte: igen érdemes megfigyelni, hogyan látnak minket - úgy is mint gyüle­kezet - kívülről, mert az nagyon tanulságos lehet. Ha valaki a térítő „nyüzsgést” mesterkéltnek, tola­kodónak vagy éppen saját kéte­lyek, bizonytalanságok elleplezési kísérletének látja-sejti, az keserű, de gyógyító pirula lehet. A bibliai igékkel dekorált szűkkeblűség is inkább taszít, s nagyon nem jó „misszió” az, amely egy „nagy” lelkivezető vagy csoport bélyegét érezhetőbben viseli magán, mint Jézus Krisztus fölemelő, mindenfé­le görcsöt oldó szeretetének pecsét­jét. Arról nem is beszélve, ha kü­lönféle „evangelikális” irányzatok egyrészt a történelmi egyházakat lenézik, másrészt viszont egymás közt torzsalkodnak, sőt egymás keresztyéni mivoltát kétségbe von­ják. Isten igazsága-valósága sokkal hatalmasabb, semmint felfoghat­nánk. Örülhetünk, ha abból vala­micskét tükrözhet a magunk egész biztosan fogyatékos személyes és közösségi hitélete. Valódi alázat nélkül nincs igazi misszió - pedig a mai modem cifra nyomorúságok sújtotta világra aztán tényleg el­mondható, hogy „sóvárogva várja az isten gyermekeinek megjelené­sét”, még ha ennek nincs is mindig világosan tudatában. A misszió bázisai a hitben ismételten megúju­ló gyülekezetek! Ezek pedig nem azért misszionálnak, hogy taglét­számukat s önbizalmukat növel­jék, hanem mert Uruk szeretete működik bennük. Két olyan szó is hangsúlyt ka­pott a misszió hitelességének, a ke­resztyén magatartásnak az össze­függésében, amelyek nem minden gyülekezettől kapnak „vízumot”: a humor és a spontaneitás - mind­kettő a lelki egészség jele. Ahol hiányzik a jó kedély és a természe­tesség, ott beismeretlen bajok „sa­vanyítják” a levegőt. (És rontják a hit hitelét.) Isten iránti hálával jöttem el Bad Herrenalbból. A fő irányító Dr. Epting egyháztanácsosnak is kö­szönettel tartozom, az egész alkal­mi közösségnek nem különben. A skótok magával ragadó derűje különösen emlékezetes számomra. Bodrog Miklós Olvasóinkhoz! Mai számunkban elkezdtük a korábban megígért változtatások megvalósítását. Elsősorban a gyermekeknek és fiataloknak szeret­nénk többet adni, ezért megnagyobbítottuk a 2. olda­lon ezt a két rovatot. A vasárnap igéje innen a 4. oldalra került együtt a Napról napra és az Élő víz rovatokkal ad egy egész hétre való lelki táplálékot. Célunk az volt, hogy egyházunk liturgikus életébe jobban kapcsolódhasson bele az olvasó és itt együtt kapja a vasárnap üzenetének összefoglalását, az isten­tiszteletek rendjét, napi igeolvasási útmutatást és me- ditációs anyagot. Ugyancsak itt lehet tájékozódni ar­ról, hogy a hét folyamán hol lehet összejöveteleket, zenés áhítatokat, előadásokat találni. Kérjük Olvasóinkat, fogadják megértéssel ezt a vál­toztatásunkat és írják meg véleményüket, ha tetszik, ha nem tetszik ez az átrendezés, - adjanak további tanácsokat és ötleteket! Szerkesztő Bizottság A Déli Egyházkerület felügyelőjévé történt meg­választásom és beiktatásom alkalmából több gyülekezet és lelkész küldte el jókívánságait, kér­te szolgálatomra Isten áldását. Ezt ezúton meg­köszönve, kérem, legyenek ezentúl is mellettem imádságaikkal. Sólyom Jenő NYÍLT LEVÉL A KISKŐRÖSI GYÜLEKEZETNEK Kedves Testvéreink! Az Evangélikus Élet hasábjain is szeretnénk megköszönni azt, hogy tízen - elsős teológusok - Kiskőrösön lehettünk. A gyülekezet hagyományos, évenként megszervezett teoló­gusnapján vettünk részt. Ez életünk első ilyen alkalma volt. így hát nem csoda, hogy meghatározó és emlékezetes él­ménnyé vált mindannyiunk számára. Azt hiszem, nem téve­dünk, amikor azt írjuk, hogy biztatást, megerősítést kaptunk szolgálatunk további végzéséhez. Olyan jó volt feltöltekez- nünk és erőt mentenünk! Őszintén szólva jóformán minden várakozásainkkal ellen­tétben alakult. De ez nagyon jó volt így. Az elsősök lendüle­tével készültünk a szolgálatra, ezért néha a felsőbbévesek megmosolyogtak minket, s ez talán természetes dolog. Hi­szen tapasztalataink nincsenek még, nem ismerjük igazán egyházunk életét, gyülekezeteinket. Arra készültünk, hogy adjunk: szóljunk, énekeljünk, bizonyságot tegyünk Krisz­tusról. Isten azonban rádöbbentett minket arra, hogy nem­csak mi adhatunk. Megláttuk, hogy ez a szolgálat korántsem egyoldalú: egymást ajándékoztuk meg. Megérezhettük sze- retetét abban a szeretetben, amellyel a gyülekezet tagjai körülvettek minket. Megértettük, hogy egy teológusnap nem csupán arra való, hogy bizonyítsunk. Ebben a levélben nem az eseményeket, napirendünket, szolgálatainkat akarjuk felsorolni. Beszámoló helyett in­kább azt szeretnénk tolmácsolni, mit jelentett nekünk ez az alkalom. Készülésünket a szokásostól eltérő, kivételes időben és nehéz körülmények között zajló vizsgaidőszak előzte meg. Elcsüggedtünk, elfáradtunk, lelki életünk is elszegényedett. A hétköznapi gondok eltereltek minket a lényegtől. Nem maradt időnk Isten számára. Most azonban úgy érezzük: helyrebillent a mérleg. Új erőt kaptunk ez alatt a kicsivel töhhmintegyjjggj^fl^. Valósággá vált annak a vasárnap­Kettős ünnep Pogányszentpéteren Pogányszentpéter Somogyor- szág délnyugati csücskében helyez­kedik el a Nagykanizsát Kapos­várral összekötő főútvonalon. A periferikus somogyi települések közé sorolható, 560 lelket számláló kis falu. Az 1300-as években már megtalálható a levéltári feljegyzé­sekben. Furcsa nevét is ennek kö­szönheti. Eredetileg Erdősszentpé- ternek hívták. Ennek latin megfe­lelőjét (paganus = erdő) „fordí­tották” magyarra, így lett belőle Pogányszentpéter. Gyönyörű a fa­lu környezete. Egy völgyben fek­szik és tölgyes, akácos, bükkös er­dők veszik körül. Evangélikus és katolikus felekezetű lakossága vad. A körzetesítések „eredménye­képpen” - tanácsilag Iharosbe- rényhez tartozik - szinte teljesen megszűnt a kulturális élet. Ezt pó­tolandó alakult meg 1984 január­jában a II. Rákóczi Ferenc Köz- művelődési Egyesület, mely szer­vezet jelenleg is mozgató rugója a község kulturális és művelődési te­vékenységének. Az egyesület mun­kájának is köszönhető, hogy már­cius idusán kettős ünnepe volt Po- gányszentpéternek. A régi szokásokhoz híven, ez év március 15-én is ünnepséget rendez­tünk a ’48-as forradalom emlékére. Mellette a mi falunk ezen a napon emlékezett volt kedves igazgató­tanítónkra, Kovács Zoltánra. Ta­nítványai és a falu népe az evangéli­kus templom falán felállított emlék­táblával tisztelgett szeretett tanítója előtt, aki 1927-1962-ig ebben a volt iskolaépületben munkálkodott. Po­gányszentpéter, mint filia, az iha- rosberényi anyagyülekezethez tar­tozott már akkor is. Lévita tanító­ként igehirdetési és kántori szolgá­latot is végzett. Diákjait mindig az igaz magyar hazaszeretetre nevelte, tanította, bizdította. Isten, egyház, haza és család - ez volt a négy alap­pillére életének és nemes munkássá­gának. Valóban a nemzet napszá­mosa volt, boldog büszkeséggel, ki­tartással és nagy szorgalommal méltóságra emelte a nemzet napszá- mosi munkát. Az emléktábla-avató ünnepsé­get rövid műsorral igyekeztünk színesebbé tenni, méltatva Kovács Zoltán életét, önfeláldozó mun­kásságát. Volt tanítványai, idő­sebb kendős asszonyok és meg­őszült férfiak könnyes szemmel énekelték a Föl barátim című régi éneket, amit még ö tanított sok más kedves ének mellett. Az emlé­kezést e sorok írója nyitotta meg életútjának rövid ismertetésével, munkásságának méltatásával. Ezt követően szavalatok hangzottak el az öreg kántorról, majd Tamásy Tamás, az összgyülekezet lelkésze szólt Jn 1,29-30 alapján: „Kovács Zoltán tanító úr azért érdemel em­léktáblát, mert magát kicsinynek tudó ember létére is mindkét szem­szögből nézve megvolt benne az emberi nagyság. Emberileg nézve azért, mert sokakat tanított, isme­retben gyarapított, Isten felől néz­ve pedig azért, mert amit tanított, azt nem akárhogyan, hanem Krisztusra mutatva tette. Ezt a kétszeres emberi nagyságot hirdes­se ez az emléktábla, melyet az ő nagyságából részesülők állítottak, mostantól fogva mindörökké.” Tiszteletadásként még volt ta­nítványa, dr. Novák Ferenc szólt, aki a gyermekkori élmények mel­lett felelevenítette munkásságának kiemelkedő eseményeit is. Volt népművelő, népnevelő, tanácstag. Sok népszínművet betanított diák­jainak, melyeket a környező fal­vakban is bemutattak. Az ő szerve­zésében volt még evangélikus nő­egylet és ifjúsági egyesület, főző- és varrótanfolyam is. Munkásságá­nak képi és írásbeli dokumentuma­iból a templom falán kis kiállítást is rendeztünk. Végezetül álljon itt az emléktáb­la szövege: „A nemzet napszámosa” volt KOVÁCS ZOLTÁN evang. igaz- gató-kántortanító, aki 1927-1962- ig e helyen nevelt és oktatott tudás­ra, ember- és hazaszeretetre. „Egy lángot adok, ápold s add tovább.” Megemlékezésül állíttatták: a po- gányszentpéteriek és hálás tanítvá­nyai 1990. március 15-én. Novák József Kiskőrösi emlékmorzsák -1928-1942 IV. Ifjúsági munka Kiskőrösi evangélikus népünknél is­meretlen volt az egyke, sőt nagyon is bőséges volt a gyermekáldás. így aztán a kort jellemző nagyfokú gyermekha­landóság ellenére is hadseregnyi volt gyülekezetünk felnőtt ifjúsága. Mint már említettük, az istentiszteleteken alig fértek el az oltár körüli és a padso­rok közötti térségben gyönyörű népvi­seletben álló lányok és a kórusi pado­kat megtöltő, virágos bársonymellé- nyes legények. Minket, lelkészeket azonban mégsem nyugtatott meg ez a szemre is oly szép látvány. Szükséges­nek éreztük a már meglevő ifjúsági munka továbbfejlesztését. A hivatalos Leányegylet inkább az iparos leányokat fogta egybe, a paraszt fiú- és leánymunka az országosan ki­épített Keresztyén Ifjúsági Egylet (KIÉ) helyi fiókjában folyt. Ezt a mun­kát nagy lelkesedéssel Meskó György tanító vezette. Összejöveteleiket - ak­kor még nem lévén a mai szép gyüleke­zeti ház - az iskola tantermeiben tar­tották, ahol is természetesen csak néhá- nyan fértek el. Ezért később nagyobb tömegek mozgósitása érdekében vasár­nap esténként a templomban rendez­tünk ifjúsági összejöveteleket, olyan időpontban, amikor már befejeződött a Kiskörösre oly jellemző parasztkor­zó, amikor már véget ért a kocsmai tánc is. A lassan hazafelé induló fiata­lók betértek a templomba egy-, másfél óráig tartó összejövetelre. Itt mindig elhangzott igehirdetés, vagy megfelelő témájú előadás, sokat énekeltünk, a fiatalok szavaltak, időnként egy-egy vallásos színi jelenetet is előadtak. E templomi ifjúsági alkalmak beindul- tával oly nagy volt az érdeklődés, hogy esetenként 600 legény és leány is össze­jött, később, mint ez lenni szokott, a létszám csökkent, de végül is 200-250 körül megállapodott. Az ifjúsági mun­kánkban ünnepi esemény volt, amikor a KIÉ országos titkára, Bonnyai Sán­dor ma budapesti nyugdíjas lelkész meglátogatta csoportunkat és szolgála­tával segítette fáradozásunkat. A lelkészek külön munkaterülete volt természetesen a konfirmandusok­kal való foglalkozás. Mivel abban a korban minden konfirmandus előzőleg már hat éven át részesült hitoktatás­ban, nekünk nem kellett - mint ma - a hittan alapelemeivel foglalkoznunk, sőt vigyáztunk is arra, hogy munkánk­nak ne legyen hittanóra jellege, hanem konfirmandusainkat inkább a jövendő aktív gyülekezeti tagságukra igyekez­tünk felkészíteni. A pár heti konfirmá­ciói oktatás és a konfirmáció után a Megkonfirmáltak Körében igyekez­tünk együtt tartani őket. A cél az volt, hogy egyházi környezetben tartsuk e serdülőket addig is, amig majd felnőtt ifjakká válva tagjai lehetnek a Keresz­tyén Ifjúsági Egyesületnek, inely házas­ságkötésükig gondoskodik egyházi né­velésükről. Kiskőrösi szolgálatunk elején ala­kult ki a Szilveszter estéken templom­ban tartott újéwárás gyakorlata. Mi­alatt az értelmiség tagjai az Úri Kaszi­nóban Műsoros előadás és ünnepi va­csora formájában várták és hajnalig tartó táncmulatsággal köszöntötték az újévet, az iparosok az Iparos Körben, a politikai pártok tagjai párthelyisé­geikben rendszerint eszemiszommal töltötték a szilveszter, estét, azalatt gyü­lekezetünk arra vállalkozó tagjai, bi­zony meglehetős mostoha körülmé­nyek között, a fütetlen templomban bundákba öltözve, példekbe burkolóz­va várták az újévet, ezt az alkalmat azért említem itt, az ifjúsági munka keretében, mert ennek az este 8-tól éjfé­lig tartó újéwárásnak lelkészi szolgála­ton kívüli műsorát a felnőtt ifjúság tag­jai adták páros és szóló énekléssel, sza­valatokkal, színi jelenetekkel. Általá­ban ezren vettek részt ezeken az alkal­makon. Megvártuk az éjféli harangszót s utána oszlottunk szét. Sokan a temp­lomból Petőfi közeli szülőházához mentek, hogy részt vegyenek a költő születésnapi megemlékezésén is, s ezzel mintegy hazafias kötelességüknek is eleget tegyenek, id. Dedinszky Gyula nak, böjt harmadik vasárnapjának zsoltára: „Szemem állan­dóan az Úrra néz” (Zsolt 25,15). Végre újra láthatjuk Őt! Böjt sötétjében és Húsvét világosságában is egyedül Jézust kell meglátnunk. Azt a Jézust, aki elhívott minket az ő szolgálatára, akit ezen a vasárnapon hirdettünk, aki megmu­tatta nekünk, hogy ez az az út, amelyen járnunk kell. Amikor róla teszünk bizonyságot, akkor igazán érezzük, hogy nála otthon vagyunk. Kedves Kiskőrösiek! Ezen a vasárnapon Nálatok otthon voltunk. Köszönjük, hogy Bennetek megláthattuk Jézus sze­retedét - a barátságos vendéglátásban, a köszöntő szavak­ban, a türelemben s a búcsúzó gondolatokban. Testvéri szeretettel: Aradi András, Benedek Ágnes, Ihász Beatrix, János Zsu­zsanna, Kozma Lívia, Németh Zoltán, Ördög Endre, Rátz András, Szemerédy Zsuzsanna, Varga Gyöngyi, Blázy Lajos karvezető és Szabó Lajos igazgató. HELYREIGAZÍTÁS Az Evangélikus Élet 1990. április 8-i számában, „Az 1990. március 21-i ülés határozatai” cím alatt a 6. pontban megje­lent a következő bejelentés, amely személyiségi jogaimat sérti s nem felel meg az igazságnak. E bekezdés így szól: „Az Országos Presbitérium a Gusztáv Adolf Segélyszolgálat vezetőjét, dr. Kamer Ágoston lelkészt,, volt főtitkári nyugdíjazásával kapcsolatban tisztéből fölmen­tette és a segélyszolgálat vezetésére megkéri dr. Nagy Istvánt, az Északi Kerület Gusztáv Adolf Segélvsynlgálat vr-rrtKM » E közleménnyel kapcsolatban a következőket szeretném a nyilvánosság elé tárni: 1. A főtitkári tisztségből való felmentésemet a mai napig nem indokolta meg az Országos Elnökség. 2. A Gusztáv Adolf Segélyszolgálat vezetésére 1986 őszén az Országos Presbitériumtól kaptam hat esztendőre megbí­zatást. 3. A Gusztáv Adolf Segélyszolgálat (korábban Gyülekezet Segély) vezetését - közmegelégedésre - közéi tizenkilenc esz­tendőn keresztül végeztem. 4. Az Országos Presbitérium elé terjesztett javaslat nem szólhatott a főtitkári nyugdíjazással összefüggésben, mivel a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. (Korábban espere­sek töltötték be ezt a tisztséget, most a híradás szerint a Teológiai Akadémia dékánja, óbudai lelkész). 5. Az Országos Presbitérium titkos szavazással döntött a felmentésemre tett javaslatról, amely 8:8-as eredményt ho­zott, tehát a javaslatot a Prebitérium nem szavazta meg. Hogy mégis felmentett a Presbitérium, számomra érthetet­len. 6. Az Országos Egyházi Bírósághoz az Országos Presbité­rium döntésének kivizsgálásra panaszt tettem és eljárást kez­deményeztem. 7. Az Országos Egyházi Bíróság döntéséig az Országos Presbitérium közreadott döntését nem ismerem és nem foga­dom el. Budapest, 1990. április 8. Dr. Karner Ágoston lelkész A Gusztáv Adolf Segélyszolgálat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom