Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-21 / 3. szám

Evangélikus Élet 1990. január 2i ISMERJÜK MEC FELÜGYELŐJELÖLTJEINKET! Gyülekezeteink tájékoztatása végett lapunk szerkesztője kérdéseket intézet a jelöltekhez: Dr. Sólyom Jenő 1. Első kérdésemmel az iránt érdeklő­döm, hogy mennyire ismeri egyházunk lelkészeit'és gyülekezeteit? Azzal kell kezdenem, hogy édes­apám a soproni teológiai fakultás pro­fesszora lévén, az ott tanuló teológu­sokkal igen sok szál kapcsolt össze, a tőlem 5—10 évvel idősebb lelkészeket ezen a réven még gyermekkoromból jól ismerem. Felejthetetlenek számomra a vasárnap délutánok. Ilyenkor a teoló­gusok egy része eljött hozzánk, a dél­után beszélgetéssel, játékkal telt el és bizony nem restelték, hogy velünk is játszanak. Jó időben kirándulásokat tettünk együtt a környék szép kirándu­lóhelyeire. Sajnos, ez a szép szokás Bu­dapesten már nem folytatódott és 1958-ban - édesapámnak a tanári állá­sából való eltávolítása után végleg megszűnt a hallgatókkal való kapcso­latom. Később a Deák-téri gyülekezet­ben több fiatal lelkésszel találkoztam és kerültem ismeretségbe. Sajnos néhány fővárosi gyülekezeten kívül másokkal nem kerültepn kapcsolatba, mert ez a korszak nem volt a találkozások, kon­ferenciák, evangelizációk ideje. Na­gyon hiányzott a széles ölelésű kapcso­lattartás. 2. Hogyan gondolkodik a zsinatról? Sokat gondolkodom arról, hogy a zsinat csak mint törvényhozó, idősza­konként összeülő testület funkciónál- jon-e vagy legyen folyamatos a működé­se. Ha változtatni lehetne a „ritkasá­gán”, talán gyorsabban reagálna a kihí­vásokra. Kellenek évek a változtatások­hoz ? I tt van pl. az Ü nnepélyes Nyilatko­zat ügye. Több helyen olvassuk a törvé­nyekben, hogy ennek szellemében kell valamit folytatni, végezni. Mai társadal­mi helyzetünkben, életünkben ez gon­dolkodásunkkal, elveinkkel ellentétes. 3. Hogyan látja a felügyelői tisztet egyházunkban? Nincs eléggé tisztázva, mi is valójá­ban. A mai értelmét kell a zsinatnak megtalálni és definiálni. Előttem az sem. tisztázott, hogy mit várnak a gyüleke­zetek egy felügyelőtől. Ma gyakran hangzik el, hogy evangelizáló, igét hir­dető típust látnak szívesen. Valóban a lelkészek mellett szükség van még rájuk is ebben a szolgálatban? Magam ter­mészettudománnyal foglalkozó ember vagyok, de nem vagyok a szavak mes­tere. Igehirdető szolgálatot nem tudnék vállalni, de úgy gondolom, hogy egy hívő természettudós is sokat tud tenni egyázában és segíteni kihívások meg­válaszolásában. 4. Hogyan látja egyházunkat a meg­újulás útján: Sok emberben ma az az érzés erős, hogy a struktúrák megváltoztatása eredményként hozza a megújulást. Ön­magában ez még nem hozza magával az egyház megújulását. Ha visszafelé nézünk, azt látjuk, hogy sokan szen­vedtek hátrányt hitük miatt, de voltak, akik ezt a hátrányt látva visszahúzódá­sukat ezzel okolták, magyarázták. Ma is lehetnek, akik visszahúzódnak és a struktúraváltozás hiányára hivatkoz­nak. Engem is fenyegetett hátrány a múltban, de hitem miatt nem tettek- tönkre. A hit erősítése, az ige hirdetése és a hitben való megállás és közösség mindennél jobban segiti, hogy megúju­lást találjunk és egymásra is találjunk. Őszintén: egymással és egymásért! Dr. Győri Józsefné dr. Drenyovszky Irén Miért tanult a Teológián ? Mit vártam, mikor beiratkoztam az Evangélikus Teológiai Akadémia leve­lező tagozatára? Körzeti gyermekorvos vagyok, bol­dog feleség, három, most már családos fiú anyja, négyszeres nagymama, drága édesanyám is él. 1984-ben vízi baleset­ben meghalt volt evangélikus lelkész bátyám. Élete utolsó éveiben nem egy­házi szolgálatban dolgozott az akkori egyházi vezetéstől elszenvedett sérelmei miatt. Visszatérő témánk volt, hogy mégis papként kellene szolgálnia az Urat. Amikor meghalt, Istentől csodá­latosan, folyamatosan kaptuk a vigasz­talást a bibliaolvasó Útmutató igéin keresztül. János, a bátyám él, öröm van a mennyben, elvettetett romlan­dóságban, feltámasztatik dicsőség­ben. Bátyámat akkor hibáztattam, hogy nem a legfontosábbat teszi, de egyre inkább foglalkoztatott a kér­dés, hogy én mit teszek Isten orszá­gának terjesztéséért? 1986-ban, amikor a teológiára be­iratkoztam, reméltem, hogy a szülők hamarosan igényelni fogják a hitokta­tást és félő volt hogy nem lesz elég szolgálatot végző lelkész. Én kisgyer­mek korom óta naponként olvastam a Bibliát, de ismereteim rendszertelenek, hiányosak voltak. Szerettem volna fel­készülni a jól megalapozott bizonyság- tételre. Mit kapott? Hálás vagyok Istennek és családom­nak, hogy lehetőségem volt 3 éven át minden hónap egyik szombat-vasár­napján a teológián hallgatni professzo­raink érdekes előadásait. Jó volt a kü­lönböző korú és foglalkozású társak­kal együtt küzdeni, imádkozni, segítsé­get kapni és adni. A vizsgák rászorítot­tak a tanulásra, olvasásra még akkor is, ha erre sokszor csak éjjel jutott idő. Látóköröm kitágult. Megismertem sokféle vélekedést, zsákutcát, amelyen az emberek a történelem folyamán Is­tenhez próbáltak jutni. Isten iránti bi­zalmam elmélyült. A Szentírás ismere­tében előbbre jutottam. Merészebbé váltam a különböző felekezetű, de Jé­zus Krisztusban hívő testvérekkel való együttműködésben. Egyházi énektudá­som is felfrissült. Mik a további tervei? Szeretném életem kormánykerekét Jézus Krisztusnak egészen átadni és mind családomban, mind hivatásom­ban, mind gyülekezetemben a rám vá­ró feladatokat a Szentháromság egy igaz Isten dicsőségére hűségesen ellát­ni. időközben a Keresztyén Orvosok Magyarországi Társaságának elnöké­vé választottak. Ebben a munkámban is nagy hasznát veszem annak, amit a teológián tanultam. Ha majd sok gyermek jelentkezik hittanra, a hitok­tatásban rám is szükség lehet. A gyer­mekek nevelésében, betegségük kezelé­sében csak akkor érhetünk el jó ered­ményt, ha egész személyiségüket, lel­kűket is figyelembe vesszük. A lelki gohdozásban segítenek a teológiai is­meretek is. Szirmai 1. Mint egy gyülekezet felügyelőjé­nek, mennyire volt alkalma megismerni a kerület más gyülekezeteit? Az országos egyház térképét, gyüle­kezetek elhelyezkedését, espereseket és elég sok lelkészt ismerek,, de csak né­hány gyülekezetben jártam személye­sen. Családi kötődésem miatt különö­sen a Dunántúlon, Nagykanizsán. 2. Mit lát legfontosabb, legsürgősebb kérdésnek a kerület életében? Nem lehet különválasztani a két ke­rületet, mindkettőnek ugyanazon fel­adatai vannak a megújulásban. Leg­sürgősebb a régen belmissziói munka felfrissítése. Valaki nemrég azt kérdez­te tőlem, mikor lesz újra külmissziója egyházunknak? Azt feleltem, hogy a missziót hazánkon belül kell ma foly­tatnunk. 35-40 év alatt oly sokan ke­rültek az egyházon kívülre, hogy ezek visszahozása ma a „kül”-missziói fel­adat. Igen fontos a presbitériumok fe­lelőssége ebben. Korábban a diakónia mindent fedő jelszóvá vált egyházunk­ban. Az egyház feladatának a diakó- niára való „korlátozása” vezetett a hurrá optimizmus hangoztatásához. És közben elfelejtettünk egyház lenni. A hangsúly a humán-szocializmus te­rületére tevődött át. Most ezért is szük­ség van a fokozott misszióra! ' 3. Milyen feladatait látja a zsinat­nak? Nagyon nagy szükség van rá. Az előző zsinat az egyház megbéklyózott állapo­tában végezte mupkáját. Ennek tükre lett az, ami ismeretes. A zsinat új törvé­nyekkel rendet teremt. Ma különböző megújulási csoportok jószándékú prog­\ Tibor ramjaival, javaslataival találkozunk. Ezeknek megismerése, értékelése elő­mozdító lehet, és új, időszerű törvényt hozhat a zsinat. Sok olyan van benne a maiban, ami már nem áll meg. Szabá­lyozni kellene pl. azt is, hogy egy-egy tisztre hányszor lehet újraválasztani va­lakit. Szükséges, hogy legyen rotáció, friss erők jöhessenek be a presbité­riumokba és a vezetésbe. Egy munkahe­lyen is nehezen viselik el, ha valaki 15 éven túl egy helyen áll. Unalmassá válik az ember, a fiatalok pedig már jönnének. 4. Mint Deák-téri gyülekezeti fel­ügyelő, miben látja a presbitériumok ak­tivitásának segítését? Feltétlenül kell, hogy aktivitásra ser­kentsék a presbitériumokat az új törvé­nyek. Évente egy gyűlés egyenlő a sem­mivel. Állandóan működő, dinamikus testület legyen, akik a munkaév alatt rendszeresen összejönnek, feladatokat vállalnak. Ne a lelkész egyedül viselje minden terhét a gyülekezetnek. Az új kerületi felügyelőnek az is szerepe le­het, hogy látogassa a presbitériumokat és serkentsen, tanácsoljon, irányítson. 5. Milyen mai feladatot tölthetnek be még a presbitériumok ? Igen fontosnak tartanám, hogy a testvérgyülekezeti kapcsolatokat min­den irányban építsük ki. Amikor álla­munk a határokon túli magyarság gondviselését tűzi ki célul, ebben mi is résztvehetünk. A meglévő testvérgyüle­kezeti kapcsolatokon túl ki kellene épí­teni a burgenlandi, felvidéki, erdélyi, bácskai, de távolabbi európai magyar gyülekezetekkel is a kapcsolatainkat. Ok is hozzánk tartoznak. Csodák temploma Erdélyben „zöld reménység - csillagok alatt” A fenti névvel illette 1949-ben az új ipolyszögi templomot Szabó József püspök, amikor felszentelte és átadta rendeltetésének. A templomépítés gon­dolata már 1936-ban- felmerült, amikor Laszkári egyházmegyei felügyelő Romhányból az építkezéshez szükséges követ leszállíttatta. 1942-ben a gyüle­kezet a meszet is leoltotta, de a munká­latokat a háború megakadályozta. Az evangélizáció „évtizede” Ipoly- szögöt sem kerülte el és ennek hatására 1942 tavaszán 12 gyülekezeti tag 2 hé­ten keresztül szupplikált az egyházme­gyében templomépítési célra. Ebben az időben Selmeczi János és Lábát Mihály voltak az egyházfiak Szegvári Sándor gondnoksága alatt. 1949. április 29-én kezdődött el az építkezés és mintegy fél év alatt felépült a „csodák temploma”. Időközben új padokat és orgonát építtetett a gyülekezet, 1984-ben a templom belső renoválására került sor. Most a gyülekezet kettős ünnepet ült zsúfolásig megtöltött templomában: a 40 éves jubileumot és a teljesen felújí­tott templom felavatási hálaadó isten- tiszteletét. ­A liturgikus szolgálatot Szebik Imre esperes, püspökhelyettes, Kalácska Bé­la esperes és Záborszky Csaba esperes- helyettes végezték. Ä hálaadó istentiszteleten Szebik Imre esperes Lk 19,6-9 alapján hirdette Isten igéjét. Bevezetőként méltatta a gyülekezet kettős hálaadó ünnepét. A felolvasott ige — mondta a többi kö­zött - egy hitbeli sajátosságot állít elénk: a „már késő” és a „még lehet” tényét. Ennek a sajátos feszültségnek a kettősségében élünk mindnyájan. Volt-e értelme a gyümölcsfával vesződ­ni, amikor nem találunk gyümölcsöt rajta? Már késő bármit tenni. Ki kell vágni a fát. Sok- az olyan példa az éle­tünkben amikor már késő, nem tudunk segíteni, amikor már nem érhetjük el kitűzött céljainkat. „Még lehet!” Erről győzi meg a gondnok a gazdát. Történetünkből nem tudjuk meg, hogy termett-e a fa, vagy ki kellett vágni. Egyházunk is le­het még népegyház, de lehet hogy az Kalácska Béla és S/cbik Imre emberek szívében újra kialszik a hit utáni vágyódás. Lesz-e ereje az egyház­nak az új kihívásoknak eleget tenni? Erre ma még nem tudunk válaszolni. Isten arra akar megtanítani; ma mun­kálkodjunk azért, hogy holnapra jó za- matú. édes gyümölcs érlelődjék hitünk fáján. Ha hitünk gyümölcsei jók, akkor mások is vágyódnak arra, hogy hason­lóan éljenek. Milyenek ezek a gyümölcsök? Az egyház ne csupán önmaga kérdéseivel legyen elfoglalva, hanem vállalnia kell az egész teremtettségért a felelősséget. Az egyház legyen a világ élő lelkiismere­te. Ez „még lehet” az egyház, még nem késő. Ugyanakkor nincs annak a keresz­tyén életnek „létjogosultsága”, amelyik nem mer bűnbánatot tartani, nem mer bűnbocsánatból élni. Nem azt mutatja meg Jézus, hogy holnap, 1990 tavaszán hogyan alakul sorsunk, hanem, hogy bármit is hozzon a földi sors, ránk az örök élet vár, ahol Isten épit nekünk láthatatlan mennyei templomot. „Legyenek áldottak, akik a temp- lomépítök közül már nincsenek közöt­tünk, akik még itt vannak, akik most renoválták a templomot, akik szolgál­tak és szolgálnak benne! Hirdesse egész egyházunkban ez a templom gyümölcs­ként, hogy él az evangélium népe és jócselekedetei így is nyilvánvalókká let­tek!” A közgyűlésen Selmeczi János gond­nok - aki a 40 év előtti 12 szupplikáns egyike volt - beszámolt a renoválás előtti előkészületekről, a renoválásról, a nem várt problémákról és azok cso­dálatos megoldódásáról. Ipolyszög Ba­lassagyarmat 160 tagú fíliája mintegy 400 ezer forint értékű szakipari és se­gédmunkát végzett el 450 nap társadal­mi munkában. A külső és belsp renová­lás során a gyülekezet a fenti összegből 150 ezer forint készpériztiünetett uki anyagra, szállításra és munkadíjra - többit maga végezte. A nagy összefo­gás eredményeképpen a külső renová­lás mindössze két hetet vett igénybe. Ez a mai viszonyok között hihetetlen, de a „csodák templománál” természetes. A belső modernizálás a festésen túl a következőkre terjedt ki: sekrestye ki­képzése, karzati feljáró átépítése, új karzati padok beszerzése és egy új ko­vácsoltvas csillár készitése. A gondnok, meg beszámolt arról, hogy a gyülekezet tagjainak régi vágya teljesült, amikor az első és a második világháborúban elesett testvéreinkre emlékezve emléktáblát helyeztünk el templomunk falán. Az ünneplő gyülekezetét a közgyűlé­sen táviratilag köszöntötte dr. Nagy Gyula püspök, élőszóban Szebik Imre esperes, dr. Selmeczi János teológiai tanár, a falu szülöttje, Záborszky Csa­ba és Rezessy Miklós a szomszédos gyülekezetek nevében, Garami Lajos igazgató lelkész, Kalácska Béla esperes a balassagyarmati anyagyülekezet ne­vében. A kettős jubileum méltó befejezése­ként a két világháborúban elesettek emléktáblájának leleplezésére, felava­tására került sor. A délután folyamán a közeli és távoli vendégek a gyülekezet családjainál él­ték át az ipolyszögiek vendégszeretetét. Kalácska Béla Megajándékozott gyülekezet Kis gyülekezet nagy ünnepe volt 1989. november 12-én Kecskeméten az evangélikus Ybl Miklós templomban. Ebben a városban, s annak környékén sokan gyönyörködték már a felújított templom szépségében. Dísze a város­nak és hírnöke annak, hogy a most beiktatott Kis János lelkész elődje: Tóth-Szöllős Mihály korábbi kecske­méti lelkész hűséges munkát végzett. A templombelső lélekemelő volt, hisz zsúfolásig megtöltötte a gyülekezet nemcsak a padokat és karzatokat, ha­nem „talp alá” kerültek a padnélküli helyek is, _ Gyülekezeti ünnep volt ez a vasár­nap, hisz a délelőtti kezdés miatt lelké­szek „saját oltárhoz kötöttek” voltak, de Nagytarcsa, Orosháza, Kiskőrös, Soltvadkert gyülekezeteinek tagjai épültek hitben a kecskeméti gyülekezet tagjaival, amikor hallgatták dr. Har­mati Béla püspök igehirdetését 2Kor 6,1-2. alapján. Isten ezen a napon ajándékozza meg a gyülekezetei új lelkésszel, s a lelkészt a kecskeméti gyülekezettel. Mindkettő­nek ugyanaz a feladata - tanuságtétel Jézusról, Istenről. Ez nemcsak feladat, hanem lehetőség is, elkötelezés árra, hogy legyen ideje a gyülekezetnek a gyülekezetre, egyházára, lelkészére; s a lelkésznek a gyülekezetére. Nemcsak felfokozott a tempónk, hanem kiszéle­sedett a szolgálati terület. Ennek ideje pedig mos,t van. Kis János lelkész 2Kor 12,9. Krisz­tusra mutatva hirdette, hogyan szeret­ne szolgálni gyülekezetében. Erre a szolgálatra hívta „népét”, s ajánlotta fel ökumenikus segítségét is a testvér gyülekezetek lelkészeinek, valamint a „Hírős Városnak”. Várta Kis János lelkészt nemcsak az egyházmegye, hanem a politikai megye és a város is. Fogadta Ót Ruppert Jó­zsef, a piarista gimnázium igazgatója, Fejes László esperes plébános, Gabor- ják Józspf, a megyei tanács elnöke, Pol­gár István titkár, dr. Adorján Mihály a városi tanács elnöke, dr. Bognár La- josné, a HNF megyei titkára. Megajándékozta a gyülekezetét ezen a napon a Kodály Iskola énekkarának és a kiskőrösi gyülekezet egyházi ének­karának kulturált előadása. Várakozás és bizalom vette körül Kis János lelkészt a gyülekezet és az egyházmegye részéről, amikor a gyüle­kezet nevében dr. Bakay Péter gyüleke­zeti felügyelő emlékezett a gyülekezet volt lelkészére, Tóth-Szöllős Mihályra, s adott hálát Istennek jelentős szolgála­táért. Dtidla Imre egyházmegyei fel­ügyelő az egyházmegye gyülekezetei­nek szeretetét tolmácsolta ezen az al­kalmon. A lelkészi kar - e délelőtti idő ellené­re - képviseltette magát, mert Sárkány Tibor esperes, mint aki a kecskeméti templom volt konfirmandusa buzdított az elődök példáján a hűséges folytatás­ra, adott útravalót Győri Gábor oros­házi lelkész, a volt teológustárs, s fo­gadta a Bács-Kiskun Egyházmegye Lelkészi Munkaközösségének nevében az új lelkészt Lupták György kiskőrösi, Szabó István dunaegyházi lelkész, va­lamint Káposzta Lajos esperes, solt- vadkerti lelkész. Külön bekezdésben mondunk kö­szönetét a Megyei Tanács ebédlőjében és konyháján dolgozóknak, akik ráál­dozták vasárnapjukat, hogy az ő szol­gálatukkal a fehér asztalnál váljék tel­jessé ez az ünnepnap. Káposzta Lajos (Folytatás az 1. oldalról) dott szólni semmit. Miközben kezet nyújtott, elsírta magát. Volt, ahova már érkezett segély előt­tünk is, zsámbékiak vittek két teher­autónyit. Megosztották a szomszéd fa­lukkal. A rakományban egy játékmac­kó is akadt. Szilveszterkor vagy az újév napi istentiszteleten a lelkész a szószék­re vitte. A kezében tartva a mögötte megérzett szeretetről beszélt. Hogy egy kisgyerek talán kedvenc játékáról mon­dott le, hogy az erdélyi gyerekeknek küldje. Talán vele aludt korábban. Ha csak ezt küldik, ezt az egy macit, ami el is van szakadva, (itt a kislánya han­gosan. közbeszólt: „Már megvarr­tam!”), - akkor is eleget küldenek. Mert szeretetet küldtek, s ennél nincs fontosabb. S mindenki egyetértett a prédikációban elhangzott javaslattal: ez a maci maradjon a gyülekezeté. Ezentúl ott lesz minden karácsonyon a templomi karácsonyfa alatt... Ismételten szóbakerültek a megláto­gatott gyülekezetekben a további kap­csolatok. Nagyon várjak hetilapunkat, a lelkészi szakfolyóiratot, a gyermek- munkához hittankönyveket, az ifjúság­nak énekfüzeteket. A Deák téri gyüleke­zet egy évre előfizeti a mintegy harminc gyülekezetnek az Evangélikus Életet, s küldi nekik egyházunk a Lelkipásztort is. Hogyan lesz a segítség tovább? Az a reménységem nekem is, hogy kiala­kulnak testvérgyülekezeti kapcsolatok. Ha minden erdélyi gyülekezet mellé odaáll egy két magyarországi gyüleke­zet, ők is tudnak ezentúl magyarnyelvű egyházi könyveket, újságokat a kezük­be venni, a kapcsolatokban erősödni. A hivatalosan 1,6 millió romániai ma­gyarból mintegy 30 ezer az evangélikus, több szlovák és egy román anyanyelvű evangélikus gyülekezet is van, ez utóbbi a fővárosban. A szász evangélikusok adatait nem ismerem. Egyik lelkész elmondotta: még nem járt Magyarországon sem. Korábban még jöhetett volna. De félt, hogy az itt nálunk tapasztalható gazdagság és na­gyobb szabadság megzavaija, elégedet­lenséget szül benne helyzetével kapcso­latban, s még majd elvágyódik népe kö­zül. S így nem tudott volna talán prédi­kálni sem. De ő ott akar élni, közöttük boldog lenni, feloldódva sorsukban egé­szen. S inkább lemondott az utazásról is. Idő hiányában nem mélyülhetett el mindenütt a beszélgetés, csak ott, ahol azéjszakába is belenyúlhatott. Itt viszont előkerülhetett az ismételten is szorongva megfogalmazott kérdés: mikor tudják ők a segítséget nekünk visszaadni? Ők, akik szegényebbek, s csak elfogadni tud­nak... Az őszintén röstellkedő lelkész- testvérnek innen is újra üzenem: Ti töb­bet adtok nekünk! Ti tanítotok minket arra, mit jelent igazán magyarnak lenni, szülőföldet és hazát szeretni, megverette- tésben összebújva összetartani, népetek­kel azonosulva azt vezetni, kévésén is hűnek lenni, kicsivel is megelégedni, az igazi értékeket becsülni, a hit megtartó erejében megmaradni... Ezeket az érté­keket Ti tisztábban przitek, távoli test­véreink. S ha ezekben példák vagytok. Ti adtok, Ti tudtok nekünk többet adni! - Meghatott köszönet volt ott a válasz, s felszabadult öröm a továbbadás meg­született vágya is: „Vasárnap elmondom ezt a gyülekezetnek is!” Hazafelé ismét átmentünk Élesd fa­lun, Ott, ahol két nagy lepedőre is leg­alább 6-8 nyelven feliratokat festettek. Ugyanazt a szót, kifejezést, hogy lássa minden segélyt hozó autós, s hazavi­gye. Én itt adom tovább. Az első szó volt közöttük a magyar: „Köszön­jük!”. Reményik Sándor erdélyi költő egy­kor a havasokról irta: ott fent a nagy hegyeken zölden ragyognak a csilla­gok. Istennek hála, a reménység zöld csillagai ma szikrázva világítanak. Zászkaliczky Péter Könnyek, karok, ölelések.. Negyvennyolcórás kolozsvári látogatás útinaplója Az előzmények. Forradalom, lövöldözés, hatalom- átvétel Romániában. A tv-készülé- kek előtt ül az ország, híreket várva: mi van odaát? Napokon belül meg­mozdul a magyar nép - egyház és társadalom karöltve - s eddig még ismeretlen nagyságú segítséggel siet a szomszéd, ezen belül is az ottélő ma­gyar testvéreink segítségére. Gyűlik az adomány a gyülekezetekben,1 igy Bp.-Cinkotán is. Élelmiszer, ruha, pénz, ki mit tud adni. A gond: ho­gyan vigyük, hova és mikor? Az odaátról jövő hírek még nyugtalaní­tóak, itt-ott még a bukott- hatalom hívei próbálkoznak fegyverrel „de­mokráciát és rendet” teremteni. Érezzük, menni kell, hisz ahol nagy a szükség, ott minél hamarabb kell a segítség. Püspököm külön feladattal is megbíz még, láthatóan örül, hogy * vállalkozom az útra, de érzem a bú-, csúzásnál: titkon félt is kicsit. Január 6. Vízkereszt ünnepe Nálunk szabadszombat, az egyház népének Krisztus-ünnep. Ünnepeljük a Világ Világosságát, Jézust. Nagyvárad sötétséggel, fiistköddel, munkába igyekvő emberekkel fogad feleségem­mel és gyülekezetünkből velünk tartó kedves iíj;u házaspárral, Eke Józseffel és feleségével együtt. Jeges bérházi ab­lakok, bennünk szorongás, titkon elre- begett kérések: Isten segíts! Lassan pir- kad az ég alja, éledezni kezd a forgalom és nemcsak a világosság ad biztatást, hanem a sok-sok útitárs is. Mert az út tele van oda és hazafelé tartó ma­gyar, holland, német, osztrák és más nemzetiségű járművekkel. Mindenki integet és villogtat’ mindenkinek, a szívek ily módon is beszélnek és ta­lálkoznak egymással. Az útbaeső fal­vakban templomba igyekvő, ünnep­lőbe öltözött emberek. Ők is integet­nek, meg mosolyognak. És gyerekek az út mentén, koldulva, kéregetve, megszámlálhatatlanul sokan. Elgon­dolkodom: ez is Európa, 10 évvel az ezredforduló előtt. Kolozsvár, Vízkereszt napja, délelőtt fél 11, az ottani idő szerint. Mínusz 20 fok hideg, tele a főtér és az utcák fázós emberekkel. És sorbaállás. Újságért, mert mindenki vár és reménykedik, ke­nyérért, mert újra lehet már kapni, 10 dkg kávéért, ha még jut a sor végén állóknak. Istentisztelet Járosi Andor és Remé­nyik Sándor kedves templomában. Egy teológusnő prédikál Jézusról, a Szaba- dítóról, akinek világosságában tisztul és rendeződik az élet. Az istentisztelet végén kedves mosolygós finn barátunk lép a gyülekezet elé, Paavo Kettunen, és magyar nyelven mondja köszöntését és jövetele célját: segítünk. Aztán rám kerül a sor, akinek öltözéke minden csak nem papos, de nőikor megmon­dom ki vagyok, honnan és miért jöt­tem, síró szemek tekintenek rám. A templom ajtajában kézről kézre ad­nak minket, könnyek és ölelések között csak ez ismétlődik: Köszönjük, hogy nem felejtettek el minket. Kenyeret vit­tünk az élethez, és az Élet Kenyerét: Bibliákat, énekeskönyveket, hittan­könyveket, Evangélikus Életet stb. So­ha nem felejtem, ahogy a gyülekezet sok próbát látott lelkésze, Kiss Béla magához ölelte a Bibliákat és hittan­könyveket. Néhány megrázó, de tanul­ságos élmény: Élelmiszerbolt, neve szerint. Ne­künk, és a tőlünk nyugatabbra élőknek megdöbbentő. Felismerhetetlen színű befőttek, mustár és keksz-féleség. Az emberek kóvályognak abban a re­ménybe)), hátha most érkezik valami, ami használható is. A város különböző pontjain az asz­faltra állított karácsonyfák, égő gyer­tyák és mécsesek. Az élők tisztelgése a meghaltak előtt. A kirakatban az áldo­zatok névsora, fényképek. Csupa fiata­lok. Románok, magyarok a nevek alap­ján. Mert ez a forradalom az egy néphez tartozó különböző nemzetiségek közös harca volt a zsarnokság ellen. A Mátyás király szobor előtt 12 év körüli fiúcska somfordái mellénk: Ma­gyarok tetszenek lenni? Igen! - vála­szoljuk. Tessék nekem egy rágógmit adni! Otthon maradt, ahol lakunk - feleltük nyomban. Mi továbbmentünk, ismerkedtünk a várossal. A gyermek mint az árnyék követett minket tisztes távolból, kitartóan és hűségesen egy szem rágógumi reményében. Hazaérve magunkhoz intettük. Kiderült, hogy hatan vannak testvérek, apja-anyja dolgoznak. Mondanom sem kell, nem­csak rágógumit kapott, hiszen ki tudta volna megállni, hogy csak ezzel hono­rálja e kitartó „díszkíséretet”. Január 7. Vasárnap. Kegyetlen hideg. Ütrakészen állunk, csak éppen az autónk nem indul. Belefa­gyott a dízelolaj. Aztán néhány vödör forró víz segít. Ölelések, csókok. Gyer- / tek máskor is. Úgy is. Mindenki min­dent értett, nem kellett magyarázat. Hogyné jönnénk, s mi reméljük, hogy lehet is! ' Hazafelé. Kalotaszeg, Kapus. Megállunk, mert a csodálatos kézimunkák már is­mét kiakasztva váiják a turistákat. Jó jel ez, a reménység jele. Itt is szóba elegyedünk az ott élőkkel. Tetszett se­gélyt kapni valahonnan? - kérdeztem egy idős özvegytől. Igen, a református tiszteletes úrtól kaptam egy „konzer- vát”. Mit hozzunk, ha jövünk legköze­lebb?-firtatom tovább. Magukat, meg a szeretetüket, és egy zsoltárt, mert az enyémet odaadtam az unokámnak a konfirmációjára. Ne tessék elfelejteni: Kapus 9. szám! Nem felejtem, nem felejtjük. Sem Ti­teket Testvérek odaát, sem azt, amit az Emberfia mondott és írt a szívünkbve: ...amit megtettetek akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tet­tétek meg”. Szalay Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom