Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-05-20 / 20. szám

Az „ámen” szócska azt jelenti: bizonnyal, való­ban. S ez jól meggondolandó. Mert ez a hitet fejezi ki, aminek minden imádságban meg kell lennie. Aki tehát imádkozni akar, vizsgálja meg magát, hogy csakugyan hiszi-e, vagy pedig kétli a meghallgatást. Luther Evangélikus Élet 55. ÉVFOLYAM 20. SZÁM 1990. MÁJUS 20. HÚSVÉT UTÁNI 5. VASÁRNAP ROGATE ORSZÁGOS EVANGEUKUS HETILAP Fogyófélben vaü-e az imádság? Nyitott kapuban Korunk, amelyben élünk, a ma­ga egyre gyorsuló élettempójával aligha kedvez az imádkozásnak. Régebbi imádságoskönyveket kéz- bevéve elcsodálkozunk: mikor volt ideje a hívő embernek ilyen hosszú imádságokat végigolvasni? Persze igaz, hogy nem a hosszúság a döntő. Jézus is óv a bőbeszédű­ségtől. „Pogány” gondolkodásra vall, ha kérésünk hatásossága ér­dekében mennél több címmel illet­jük Istent, holott elég ennyi: Mennyei Atyánk! (Vő. Mt 6,7-8.) Nem is olyan egyszerű határo­zott feleletet adni arra a kíváncsis­kodó kérdésünkre: kevés-e ma az imádság? Alighanem kevés. Tar pasztalat szerint - s ebbe nemcsak a körülöttünk élők megfigyelése, de saját magunk őszinte vizsgálata is benne foglaltatik - megfogyat­kozott a rendszeresen imádkozok serege. Elmélyülésre nem marad idő. Megkevesbedett s felettébb meg is rövidült az imádság órája. A harmincas évek elején néhai Gáncs Aladár az Evangélikus Misszióegyesület keretén belül „Baráti Mozgalmat” indított egy­házunk hitbeli ébresztése végett. Ez a mozgalom elsősorban imád- ságos mozgalom volt. Ezt látta és láttatta meg legfontosabbnak. Aránylag fiatalon halt meg, utolsó s ismételt szava ez volt: „Több imádságot! Több imádságot!” Csaknem két generáció élte le éle­tét azóta. Egyházunk megújulásá­ért nehéz évtizedek után ma újra sokan készek tenni is valamit. Ám­de talán ezen kellene kezdenünk, a több és forróbb imádságon! Minden megfigyelésünk, őszinte önvizsgálatunk ellenére is miért nem oly egyszerű határozott felelet adni kérdésünkre: fogyófélben van-e ma az imádságunk? Nyilván azért, mert nem látunk be a szívek­be. Egyedül Isten látja a szíveket, ‘melyek néma ajkak mögött is imádságot doboghatnak. Ansel- mus mondotta: Cogita Deum et tace, azaz gondolj az Istenre és hallgass. Továbbá vegyük számba, hogy más korok is küszködtek már e problémával a keresztyén Európá­ban. A XIX. század első felében munkálkodó neves katolikus val­lásfilozófus, Franz Baader a saját századáról panaszolta „Századunk voltaképpeni bűne az imádság el­hanyagolása.” Vajon nőtt-e azóta a mulasztók száma? Megnőtt a tudomány, a techni­ka robbanásszerűen nem-álmo- dott sikereket ért el. De ugyanak­kor valamiféle végzetes egyensúly­bomlás érezhető boldognak aligha mondható nemzedékünkben. Né­hány éve egy francia ezt követke­zőképp fejezte ki: „Végzetes dolog az, hogy az imádkozok keveset gondolkodnak és a gondolkodók keveset imádkoznak.” Mindennapi tevékenységünk is vajon nem árulja el, hogy meghitje- gültünk az imádkozásban, ked­vünket vesztettük hozzá? Johann Wiehern, ki valamikor elsőnek vett gondjába elhagyott gyermekeket, írta naplójába: „Keveset imádko­zom mostanában, kedvetlenül fo­gok hozzá és keveset gondolok az Urra; Istenem, a te Lelked szálljon rám! ... Kemény voltam a gyere­kekhez és a gyerekek észrevették, hogy nem szívből szeretek, rossz rágondolnom, most már hála Is­tennek, máskép van ...” De meny­nyire észreveszik imádságunk fogytát! A gyermekek, a felnőttek, a családtagok, a munkatársak, olykor még az idegenek is. Szerete­tünk hiányosságán! Isten Lelke ugyanis gyakran imádságunkat használja fel arra, hogy szerető lé­nyekké formáljon bennünket. Az A titkos, szabad választásokkal és az ennek nyomán összeült parla­menttel Magyarország előtt meg­nyílt a szabadság kapuja. De nem tapasztaltunk ünnepi hangulatot a lakosság körében. Áz elmúlt hóna­pokban az ország népének többsé­gét - magunkat sem kivéve - ked­vetlenség, szorongás, olykor felhá­borodásjellemezte. S méltán: párt­érdekek és egyéni politikai érdekek kavargása az előtérben, ugyanak­kor személy változás nélküli gazda­sági átalakulások a háttérben, az anyagi létbizonytalanság árnya a társadalom nagyobb része fölött - mindez és még több más keserű szájízt teremtettek. Érthető lélek­tani állapot volt ez, mégsem mehe­tünk el szótlanul a jelenség mellett. Álljunk meg néhány pillanatra csendben, mielőtt a kormányvál­tással az események további sodrá­ba kerülnénk. Es szólaljon meg a hála harangja: adjunk hálát Isten­nek a legnagyobbért. ami egy nem­Rugate! Imádkozzatok! KERESZTÉNY FELELŐSSÉGÜNK A MAGYARSÁGÉRT imádság nem pusztán odafordulás Istenhez dicséretben, könyörgés­ben, hanem Isten hozzánk-fordu- lása, válasza, csitítása vagy bátorí­tása, előreindítása vagy esetleg megálljt parancsoló intő szava. Eleve tudnunk kell, hogy az imádságunk nem monológ. Leg­alább is a keresztyén imádság sem­miképpen sem az, egyirányú be­széd, talán fölfelé szálló, de válasz nélkül üresen visszahulló. Az Atya meghallgat és felel. Ha ezt nem várjuk, máris feleslegessé tettük az imádkozást. Enélkül mormolássá válik a szóözön. Kant szerint az imádság olyan gyengeség, melyet a magasabb műveltségű ember res­téi, alatta áll méltóságának; ilyen­kor az imádság helyébe a monológ lép, az én önmagába tér vissza s magasabb rendeltetésére emléke­zik. Igen ám, kérdezhetjük, de mire megy az ember önmagával, önnön magával való magányában? A leg­egyszerűbb s a legtanultabb em­bernek is Istentől kell remélnie a választ, a formáltatást, a szabadí- tást, ha úgy tetszik: a szeretet lel­két. Luther rengetegszer írt az imád­kozásról, tehát nemcsak az igéről, az evangélium prédikálásáról, az igaz hitről, mint azt néha gondol­juk. Maga is a legnagyobb imád­kozok közé tartozott. Ajánlotta a rövid, de gyakori és „erős” imád­ságot. Nem vetette meg azonban a hosszabb ideig tartót sem, kivált­képpen akkor, amikor sok teendő várt rá! Kereken kijelentette. Aki nem imádkozik, az nem keresz­tyén. Biztatja azokat, akiket mél- tatlanságuk^tudata tart vissza at­tól, hogy a Felséges elé merjenek lépni: „Ha én méltatlan vagyok is, mégis csak az ő teremtménye va­gyok ; és mert Ő méltóvá tett arra, hogy az ő teremtménye legyek, ak­kor arra is méltó vagyok, hogy el­vegyem, amit nékem ígért és amit oly nagyon kínál nekem; summa: ha én méltatlan vagyok is, de az ő ígérete nem méltatlan.” Amellett, hogy az Isten parancsolja nekünk a Vele való beszélgetést, Luther mindig erősen hangsúlyozta Isten drága ígéretét, amit az imádsághoz fűzött. Imádkozni tehát ígéretes dolog! Mégpedig nemcsak magunkra nézye, de messze túlnézve saját sorsunkon vagy üdvösségünkön. A közbenjáró könyörgésünk rész­vétel Isten világkormányzó mun­kájában ! Bertolt Brecht-től, száza­dunk neves drámaírójától szárma­zó gondolatot idézünk: nincs olyan halandó földi nagyság, akit nem volna szabad imádságunkba foglalni. Ti. neki is szüksége lehet rá. Ezért könyörög az egyház is­tentiszteletein minden rendű és rangú emberekért, felsőbbségéért is. Olvassuk csak Pál Timótheus- hoz írt első levelének idevágó uta­sítását (1 Tim. 2,1 kk.) Egyáltalá­ban hogyan veszünk részt Isten há­zában az elhangó imádságokban, szívvel-lélekkel-e? Vehetjük akár az imádság iskolájának is e drága alkalmakat. Itt tanulhatunk meg újra imádkozni: egymásért és egy­mással ! Rogate vasárnapja még vissza­mutat Húsvétra: él az Úr! De már előremutat Pünkösdre: szívesen ád az Atya Szentlelket azoknak, akik azt kérik (Lk. 11,13.) A Lélek ele­venítheti meg imádságos életün­ket. Kezdjük újra frissen, bátran. Ne fogyóban lássuk, hanem inkább növekedőben. Imádkozzunk töb­bet és jobban! Mégha valaki közü­lünk az utóbbi időben teljesen el­hagyta volna is, újra kezdheti a Szentlélek fuvallatára. Scholz László Ezzel a címmel tartott találko­zót három testvérszervezet: a Ka­tolikus Magyar Értelmiségi Moz­galom - Pax Romana, mint soros rendező, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és az Európai Magyar Evangéliumi Ifjú­sági Konferencia. A konferencia színhelye az NSZK északnyugati szögletében fekvő Borken-Gemen városka volt, azon belül a festői környezetű Jugendburg kastély. A résztvevők száma 240-250 kö­zött mozgott. A három testvérszer­vezet eredetileg Keresztény felelős­ségünk Magyarországért címen akarta megrendezni 4. ökumeni­kus találkozóját, de hamar kide­rült, hogy a felelősség a mai ma­gyar határokon belül és kívül élő magyarságra egyaránt kiterjed. Ezért változott a cím. Első ízben történt, hogy a határokon kívül élő magyarok és a Magyarország­ról érkezett magyarok között el­mosódott a különbség és mind a résztvevők, mind az előadók is ezt a teljes közösséget, az egymásra talált, csak lakhelye szerint külön­böző, de lényegében egységes ma­gyar kereszténységet képviselhet­ték. Nagyon gazdag, jól előkészített program, színvonalas előadások várták az Európa sok-sok országá­ból érkezetteket. Belgiumból, Hol­landiából, Svédországból, Fran­ciaországból, NSZK-ből, Auszt­riából, Csehszlovákiából, Jugosz­láviából, Kárpátaljáról (SZU) jöt­tek magyarok, de volt ausztrál és amerikai állampolgár is. Az első három találkozón Sión (Svájc 1971), Salzburg (Ausztria 1976) Nassion (Belgium 1984) még csak vendégként volt jelen egy-két „magyarországi magyar”. A mos­tani találkozóra jellemző, amit Horváth Árpád filozófus luzerni főiskolai tanár még az előkészítés idején írt: „Új élet küszöbén állunk mi is, egykori emigránsok ... ke­ressük a szót, hogy „mi” meg „ők”, meg „nekünk!’ és „nekik”, mozdulataink még félszegek, az azonosulás, a visszaasszimilálódás szokatlan problémáival küzkö- dünk. Mi is keressük „külföldi ma­gyar” helyünket a nagyvilágban, meg otthon is... vonatkozik ez mindenek előtt a keresztényekre, akik hivatva vannak arra, hogy az idők jeleit ne csak a rövidéletű má­ban, hanem több évszázados kul­túrájuk összefüggésében nézzék és lelkiségükkel a kínlódva megújuló magyar föld sójává váljanak”. A találkozón a spirituális alapo­zást és hátteret a megnyitó protes­táns úrvacsorái istentisztelet - Ve- ni Sancte - és a római katolikus zárómise mellett a naponkénti reg­geli elmélkedés jelentette, ahol Mt 5,17-48 jézusi igéit hallgattuk fel­váltva protestáns és római katoli­kus igehirdetők tolmácsolásá­ban. Orgona hangverseny a közeli templomban, házi hangverseny a kastélyban, filmvetítés a nagyte­remben színesítette a programot. Gárdonyi Zsolt orgonaművész ze­neművészeti főiskolai tanár (Kist), valamint Nagy Csaba tárogató művész játékában gyönyöködhet- tünk. A filmvetítést Ember Judit budapesti filmrendező nyújtotta dő nemcsak gazdaságilag taszította mélypontra az országot, hanem er­kölcsében is! Nem a mi dolgunk itt számba venni az elénk tornyosuló feladatokat az iskolaügy, az egész­ségügy, a szociális védőháló terén, s nem lenne vége a sornak, ha foly­tatnám a megoldásra váró bajokat. Nincs olyan részlete a közügyek­nek, ahol ne jelentkeznék a gyöke­res újjáalakítás szüksége. Csak na­gyon szerényen tehetjük hozzá: az új ország építése hívő emberekre is vár, szürke munkahelyeken vagy akár magasabb posztokon. Az „is” szócska hangsúlyos, mert soha nem felejthetjük: Isten népe valójában mindig kicsiny nyáj, s a közösségi tennivalók zöme az Istentől távo­labb élő, de becsületes emberek szé­lesebb körére esik. Itt érkeztünk el ahhoz, amit egy­házi szóként el kell mondanunk a mai közéletben: amennyire örü­lünk, hogy a hazai egyházak élete megszabadult az ateista nyomástól és lekerült a pártállam járószalag­járól, annyira idegenkedve fogad­juk mi hívő keresztyének az új helyzetben „keresztyén” jelszavak és szimbólumok politikai haszná­latát. Krisztus ügye nem lehet poli­tikai érdekek szolgálója. A válasz­tási plakátokon megjelent, eredeti jelentésükből kiforgatott keresz­tyén jelképek, imádságrészlet, a Biblia bevetése szavazatok érdeké­ben és így tovább - inkább vissza­riaszt egy hívő keresztyént, mint megnyer az illető pártnak. Mint evangélikus teológus mondom: valójában „keresztyén” párt sem létezik, ahogyan keresztyén társa­dalom sem lehetséges. A keresz- tyénség lényege és sajátossága nem köthető politikai irányzatokhoz. A pártkülönbségek manapság szo­kásos megjelölései: „konzervatív”, „nemzeti”, „liberális” stb. adnak bizonyos meghatározást, de a „ke­resztyén” jelző nem illeszthető bele ezek sorába, mert eredeti értelmé­ben a Krisztushoz való személyes tartozást jelenti. Az Istenben való hit nem politikai kategória. Vala­mi egészen más dimenzió, mint a pártpolitika. Jézus mai tanítványa saját meggyőződése szerint vá­laszthat pártot vagy marad pár- tonkívüli, és viszi bele hitének ter­láthatóvá vált, azelőtt láthatatlan filmjeivel. Áz egyes napok egy-egy témát öleltek fel. Az első napon a nyitó istentisztelet után bemutatkozás, ismerkedés volt. A második napon a filozófia-teológia-szellemi élet te­rületéről hallottunk előadásokat, illetve folyt a megbeszélés. A har­madik napon a politika közgazda­ságtan, szociális tanítás volt a jel­leg. A negyedik napon: nemzedé­kek, ifjúság,, magyar kisebbségi lét került elő. Ötödik napon a hátrá­nyos helyzetűek kérdése, a tájvéde­lem-ökológia szakavatott előadók tolmácsolásában. A hatodik nap foglalkoztunk az ökumené ügyé­vel. E sorok írója mutatta be a magyar ökumené helyzetét, aho­gyan protestáns szemmel látjuk, a katolicizmust ebben a témában Békés Gellért OSB, Rómában ta­nító egyetemi tanár képviselte. Czine Mihály irodalomtörténész és Tőkés László temesvári reformá­tus püspök nem tudott jelen lenni, így is rangos előadói gárda szolgált igen magas szintű előterjesztések­kel; Andrásfalvy Bertalan népraj­zos, pécsi egyetemi tanár, Bállá Bá­lint szociológus, berlini egyetemi ta­nár, Bállá Gyula kisebbségkutató Ungvár, Cseri Gyula egyetemi lel­kész (NSZK), Gadó Pál fizikus, Gémes István ev. lelkész. Kamarás István szociológus Bp, Lengyel László közgazdász, Schlett István politológus, egyetemi docens, Solt Ottilia szociológus, Szalai Júlia tu­dományos kutató MTA, Bp., hogy a már említettek nevét újra ne so­roljuk fel. mő gyümölcseit az általa alkal­masnak ítélt politikai keretbe. Jól tennék a hazai egyházak, ha meg­nyilatkozásaikban igyekeznének elhatárolni magukat a keresztyén gondolatkör politikai kisajátításá­tól és a keresztyén hit drága tartal­mának politikai eltorzításától. Egyházunk előtt is megnyílt a szabadság kapuja. Nem mi vívtuk ki. Óhatatlanul eszünkbe jut a Bib­liából: az ószövetségi próféta a po­gány Küroszt, perzsa uralkodót ne­vezi az Úr felkentjének, aki Krisz­tus előtt 539-ben lehetővé tette Is­ten népének szabadulását a babilo­ni száműzetésből és visszatérését a szent földre (Ézs 45,1-5). Megren­dültén lehetünk hálásak Istennek az egyház előtt feltáruló új lehetősége­kért. Megtisztelő az a várakozás is, amellyel a társadalom nagy része az egyházak működésére tekint. Am ennek megfelelni - akárcsak kis részben is - akkor tudunk, ha gyö­keres megújuláson megyünk ke­resztül. Ez pedig lehet, hogy évekbe fog telni. Á változtatás főként egy dologban szükséges: az elmúlt rendszer egyházpolitikája által irá­nyított kontraszelekció káros hatá­sait és ártalmas következményeit kell következetesen felszámolnunk. Adjunk helyet az igazi értékeknek az egyház munkájában, mert az ő félreállításuk, háttérbe szorításuk, a kevésbé alkalmasak vagy alkalmat­lanok kiemelése felmérhetetlen kár­ral járt egyházunk jelenére és közel­jövőjére is. Akár ha a lelkészképzés ügyét nézzük, melyről szó esett már lapunkban teológiai professzorok eltávolításával. De fokozottan ügyelünk arra is, hogy a politikai szempontok érvényesülésének he­lyébe most meg ne lépjenek szemé­lyi érdekeltségek. Isten adjon sok józanságot, önfegyelmet, bátorsá­got, közösségi szellemet a helyes ki- válogatódáshoz egyházunkban. Nem kell mást tennünk, mint ügyelnünk Isten ujjmutatására: a karizmák, lelki ajándékok, szolgá­lati képességek jelentkezésére. Az egyháznak most Istentől adott sza­badsága váljék a Szentlélek munká­jára való figyelés nyitottságává: a Lélek „úgy osztogatja kinek-kinek az ő ajándékát, amint akarja” (lKor 12,11). Veöreös Imre Az előadásokat mindig magas­szintű megbeszélés követte, csak az idő szabott korlátot a különböző vélemények áradásának. Vala­mennyien megtapasztaltuk, hogy igen jelentős szellemi értékek gyűl­tek össze a 20. század végén mind a római katolikus, mind a protes­táns értelmiségben a határokon túl és innen élő magyar kereszténység­ben. Ezt a kincset a jövőben szegény országunknak feltétlenül használnia kell. Az étkezések és a szabad idő jó alkalmat teremtettek egymás köze­lebbi megismerésére, barátságok kötésére. Számomra maradandó élményt nyújtott a keresztény realizmus ér­vényesülése, mind a problémákat, mind a megoldásokat illetően. Sem a sötéten-látás, sem a derűlá­tás nem volt jellemző, hanem a va­lósághoz ragaszkodás, hűség a rea­litásokhoz. Éz éppen a reménytkel- tő. Határainkon túl élők érdeklő­dése nem volt csupán kíváncsiság, hanem a felelősség és segíteni aka­rás érdeklődése. Érzésem szerint az ökumenikus találkozó valójában nem fejeződött be április 22-én, mondanivalója még sokáig gyűrű­zik sokakban. A három szervezet évenként saját keretein belül is ren­dez konferenciát, de már most el­határozták, hogy néhány év múlva sor kerül az 5. Magyar Ökumeni­kus Találkozóra - esetleg Magyar- országon. A találkozóról egyébként tájé­koztató jelent meg, amit a Lelki- pásztor májusi számában közlünk mi is. Hafenscher Károly írv zet számára adathat: a szabadsá­gért. A mögöttünk levő évtizedekben elképzelhetetlennek látszott, hogy az ország felszabadítását a mi nemzedékünk megérje. Az utolsó esztendő torlódó, váratlan történé­sei hozták egyre közelebb, míg most beteljesedhetett. Hívő szem­mel nézve a történelem Urának ke­zéből vesszük a hatalmas történeti fordulatot. Legyen övé a hálaadás és dicsőségmondás! Nem feledkez­hetünk meg az ő eszközeiről sem. Isten embereken keresztül - és a történelem dinamikus erőivel - irá­nyítja a világ folyását. Az élő esz­közök legtöbbször nem Istennek tudatos szolgái. De tiszteletünk és megbecsülésünk illeti meg őket. A szabadság nyitott kapujában rászorulunk, hogy megerősödjünk a reménységben. Szolgáljon ehhez nyitányul az új országgyűlés alaku­ló ülésének felemelő kezdete. Az elmúlt negyven-egynéhány észtén-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom