Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-05-20 / 20. szám

Evangélikus Élet 1990. május 20: Eseményekben élünk. A változá­sokat is igazán azon események érzékeltetik, amelyek részesei va­gyunk. Hiszem, nemcsak számom­ra jelentett ilyen alkalmat a május elsejei lelkészfórum. Volt idős lel­kész, aki azt magyarázta a folyo­són, ötven éve nem volt ilyen talál­kozás egyházunkban, volt törté­nész, aki úgy vélte, korábban sem. Új helyzet új formákat, új alkalmat igényel. Lehet, hogy túlzás: a részt­vevők többségét egyszerűen bol­dognak láttam, örültek egymás­nak, büszkén néztek körül a fasori gimnázium dísztermét, karzatát zsúfolásig megtöltő kb. 350 résztve­vőn. Igen, itt vagyunk, eljöttünk a hívó szóra, nincs fontosabb szá­munkra, mint egyházunk ügye, kö­zös a felelősségünk. (43 lelkész, 3 teológus 7 világi szólalt fel de. 10 és du. fél 6 között a Fórumon.) Az elmúlt három év és a közeljö­vő történéseinek a sorában csak az utókor fogja majd tudni tárgyila­gosan értékelni ezt a részben spiri­tuális (nemcsak id. Magassy Sán­dor nyitó és Zászkaliczky Péter zá- róáhitata jelentette a lelki tartal­mat), részben érzelmi, részben egy­házpolitikai eseményt. Elhatároló­dás volt ez az elmúlt 32, illetve 42 évtől, aminek történelmi nyomaté- kot adott az egyházi elnökségi és közéleti erőfeszítések nyomán megszületett igazságügyi miniszté­riumi álláspont Ordass Lajos püs­pök úr teljes rehabilitációjáról és egyházunk megkövetéséről az 1958-as politikai nyomás miatt. Van-e, maradt-e erőnk az úju- lásra, tudunk-e Isten kegyelméből élni a szabad egyház esélyével? Ez a kérdés feszült a lelkészfórum hangulatában. De ezúttal a feszült­ségek is, így az elmúlt korszak hí­veiként elkönyveltek anakroniszti­kus dörgedelmei, a másik oldalon magukat radikális reformereknek tartó elégedetlensége, a két távoli tábor meghökkentő együttműkö­dése, teológusok ügyéről szóló tá­jékoztatása - (lesz a lelkészképzés minden vonatkozását tárgyaló te­ológus fórum a hallgatók javalatá- ra), - konkrét mondandójukon túl ugyanazt szolgálták: nemcsak ol­dódását, hanem megszűnését min­Fórum után den korábbi félelemnek és rendkí­vüli felértékelődését a túlnyomó, többség pozitív álláspontjának. Ennek lényege bizalom az egyház új útjában és elkötelezettség az egyház Ura iránt, aki megadta az új út lehetőségét. Emberek, veze­tők, szolgatársak csupán eszközei a megújulásnak. Az értékrend helyreallása az egyházban azt is kell jelentse, hogy egyháztagot, lel­készt, presbitert, felügyelőt, teoló­gust, professzort, püspököt... ki­zárólag az egyház érdekében vég­zett tevékenysége minősítsen, ne esetleges pártállása, csoportokhoz tartozása, tisztsége stb. Először 1987. októberében, a zsúfolt Deák téri templomban éreztem a várakozásnak és a biza­lomnak ezt a légkörét, akkor iktat­ták be a Déli Kerület új elnökségét. Azóta is tart a vita,- vajon az egy­házi reformfolyamat fontos eleme, sikere, „hivatalos” áttörése volt az , akkori választás, aminek elfogadá­sára az ÁEH rákényszerült, vagy éppen ők kényszerítették az egy­házra ezt a vezetést, fékezni kíván­va a reformot. Magam mindig azt kértem, e vitában is: tények, ne előítéletek minősítsenek. Akkor, még a „régi rendszeriben, a kény­szerű kompromisszumban sokat segített, hogy eredményeként már 1988 februárjában megkezdhettük az Evangélikus Gimnázium újjá­szervezését, 89 őszén - amikor a többi egyház még csak tervezhetett - az oktatást. Többek között 1989 szeptembe­rében, a külföldön élő magyar evangélikus lelkészekkel találkoz­va Oriszigeten és Szombahelyen éreztem még ezt a felszabadult lég­kört. Úgy néztünk egymásra - ez a hasonlat a vasi megyeszékhelyen jutott eszembe -, mint 1945-ben, amikor a háborút túlélve feljöttünk Budapesten a pincékből. Ez a han­gulat is jellemző volt a Fasorban. „Te is megmaradtál? De jó, hogy túléltük! Nem hittük volna, hogy így találkozhatunk, szólhatunk!” , Hiszem - és meggyőződésemben megerősített a lelkészfórum —: az elmúlt évek reformfolyamata gyorsítható. Elfogadva, elviselve egymást, hiszen különböző nézete­ken át ugyanazt, az egyház építését akarjuk. Persze nem könnyű az egyház­ban sem az átmenet. A hitoktatás­tól a lelkészképzés megújításáig, az egyházi zenei élet értékeinek hely­reállításától az ingatlanok ügyé­ig. .. rengeteg a tennivaló. Mégsem lehet nem szembesülni napi gon­dokkal, feszültségekkel, bármeny­nyire energiát emésztők is ezek. De a kibontakozás csak konszenzus alapján lehet. Magam például sze­retném támogatni a lelkészképvi­selőket, lehetséges egyházi szolgá­latukat, de startjuk megnehezíti ezt. Kettős mundérban különösen fenyegető veszély a szereptévesz­tés, a szerepkonfliktus. Több szem­pontból érhető ez, elég annyi, hogy a legutóbbi időkig a politika, a po­litikusok - és nemcsak a letűnt rendszerben - nyomást gyakorol­tak az egyházra. Érthető, de nem fogadható el, ha ezt folytatták a ■ lelkészpolitikusok., Az új 'vallás­ügyi törvény rájuk is vonatkozik. Természetesen szükség van az ő véleményükre is, hozzászólásaik gazdagították a lelkészfórumot. Több megértés, több türelem, kevesebb indulat és több szolgáló alázat. A lelkészfórum csúcspont­jai közül számomra Lábossá László szavai voltak a leginkább meghatározóak. 31 év lelkészi szol­gálatának lényegét - 28 év egy he­lyen, kis gyülekezetben - foglalta .össze szívszorító egyszerűséggel. Arról a 31 évről szólt, aminek ta­gadásából akarnak mások kizáró­lagos értéket kovácsolni. A 31 év egyházi életének a lényegét mégis a kölesei lelkész szavai jelentettek. Az ige hirdetése alkalmas és alkal­matlan időben, a szentségek ki­szolgáltatása, vigasztalás, lelki gondozás... Sok teher, sok egye­düllét, Isten ügyének a szolgálata, Neki számot adva, Tőle várva, kapva az erőt... Ezért, erre építkezhetünk. A so­kat említett hitelesség és a bizalom a megújult belső kapcsolatrend­szerben kitapinthatóan érvényesül. Frenkl Róbert ÖKUMENIKUS EVANGELIZACIO PÜNKÖSD ELŐTTI HÉTEN MÁJUS 28.-JÚNIUS 2. BUDAPEST HAT TEMPLOMÁBAN a CSILLAGHEGYI református, a BUDAVÁRI evangélikus, a KELENFÖLDI református, a DEÁK TÉRI evangélikus, a FASORI református, a KISPESTI evangélikus templomokban. SOK KÉRDÉS - EGY VÁLASZ Csöbörből vödörbe? - Jézus az út! Fejjel a falnak? - Jézus az ajtó! Jóllakottan is éhezve - Jézus az élet kenyere! Mindenki hazudik? - Jézus az igazság! Hol az alagút vége? - Jézus a világosság! Csak a halál biztos? - Jézus az élet! • • Az Ökumenikus Kamaraegyüttes Kárpátalján és Ausztriában Együttesünk két utóbbi külföldi útjáról szeretnék beszámolni. Kárpátalján még ádventben jár­tunk, hogy az ottani református gyülekezetekben régi magyar egy­házzenével szolgáljunk. Általános gyakorlatunktól eltérően, kizáró­lag magyar nyelvű énekeket szólal­tattunk meg, hiszen a magyar szó­nak ott különösen nagy értéke van. Jártunk oklyan gyülekezetben is, ahol alig volt néhány énekeskönyv, ezért az ének szövegét a kántor soronként - ízes magyarsággal - „előmondta”, majd a gyülekezet énekkel ismételve „ráfelelt”, akár egy középkori liturgiában. Ezen a vidéken nagy becsben tartják a magyar könyvet is. Bár­merre jártunk, mindenütt azt kér­dezték tőlünk: hoztunk-e „szép magyar könyvet”? (Milyen ritkán mondjuk így idehaza: szép magyar könyv!) Természetesen vittünk Bibliákat, versesköteteket, ifjúsági könyveket, de az igényekhez képest mindez csak jelképes ajándék volt. Kárpátalján nehéz körülmények között élnek az emberek, s így a gyülekezetek is. A dermesztő hideg ellenére mégis, szinte zsúfolásig megteltek a templomok. A fűtést - úgymond - „csikorgóbb napokra” hagyták, nehogy kifussanak a „ke­retből”. Jelen voltunk egy - korábban ateista múzeumnak berendezett, s most az egyháznak visszaadott - templom újjászentelésén is. S hogy mennyire megbecsülik a gyüleke­zetek egyházukat, ezt jelzi egy ajándékba kapott szép fotóalbum, ami Kárpátalja református temp­lomait, lelkészeit mutatja be. Sok­sok gyülekezet, s mindössze né­hány lelkipásztor. Többek között erről is tanúskodik ez az album. Utazásunk előtt még felmerült bennünk a kérdés: vajon a kárpát­aljai magyarságnak most éppen magyar egyházzenére van-e szük­sége? Ám utunk, s a minket foga­dó őszinte szeretet meggyőzött bennünket arról, hogy ott minden­re szükség van, ami áz egyetemes magyarsággal való kapcsolatukat ápolja, s ennek az egyházzene is fontos része, eszköze lehet. A legtöbbet számunkra mégis az jelentette, hogy bár úgy indultunk erre az útra, hogy adjunk valamit ott élő testvéreinknek, mi magunk gazdagodtunk meg hitük és szerer tetük által. Másik útunk egy Graz közelé­ben fekvő kisvárosba, Weizba ve­zetett, ahová a Katolikus-Evangé­likus Közművelődési Egylet meg­hívására érkeztünk. Kérésüknek eleget téve a középkor, a rene­szánsz és a korabarokk magyar egyházzenéjéből adtunk ízelítőt. Műsorunk összeállítását jelentő­sen megkönnyítette, hogy az öku­menikus meghívásból eredően, a magyar keresztyénység zenéjéből felekezeti korlátok nélkül válogat­hattunk. így hangzott el például néhány gyönyörű Mária-ének is, melyek előadása többször okozott már problémát idehaza, protestáns körökben. Tájékozódva a környék - egyéb­ként igen gazdag - egyházzenei éle­téről, egyértelműen kiderült, hogy ott is a nagyobb formátumok: kó­russal, zenekarral, szólistákkal megszólaltatott művek a jellemzők, így együttesünk kamara jellegű hangzása feltehetően új, érdekes színfoltot jelentett a hallgatóság­nak. Az elhangzó művek keletkezé­séről, himnológiai vonatkozásáról szóló ismeretetőt, valamint a meg­szólaltatott hangszerek bemutatá­sát nagy érdeklődéssel fogadták. A két út közös tanulsága a belá­tás, hogy hazai egyházzenei együt­teseinknek különös szeretettel és gonddal kell foglalkozniuk a ma­gyar egyházzenével, hiszen az a magyarság számára fontos össze­tartó erő, ugyanakkor az egyete­mes európai kultúra olyan része, melyet művelni elsősorban a mi kötelességünk. Ujházy László r ------------------------------------------------------------------------------\ EV ANGÉLIKUS MŰSOR A TELEVÍZIÓBAN „Örömhír” címmel jelentkezik az evangélikus egyház ne­gyedórája a Magyar Televízió 1. programjában május 20-án, vasárnap 16.35*kor. Az ebben a hónapban indult egyházi adásők új lehetőséget adnak az egyházaknak a bemutatko­záshoz, missziói munkához. Ennek keretében láthatjuk egy­házunk műsorát is. _______________________________________________J 80 ÉVES „NÉPTANÍTÓ” KÖSZÖNTÉSE Nem mindennapi ünnepségre ke­rült sor ápr. 7-én a kiskőrösi Kos­suth Szakszövetkezet Éttermében, ahol mintegy 180-an gyülekeztek össze, azok, akik a Dunatetétlen- Hetény pusztai Népiskola növen­dékei voltak az 1936-tól 1970-ig terjedő időben, hogy hálájukat fe­jezzék ki szeretett Tanítómesterük­nek: Kamondy Kálmánnak 80-ik születése napján. A megemlékezés kezdetét „beharangozás” jelezte, ugyanjs Csővári János, aki egyik szervezője volt ennek az ünnepsége nek, magnóra vette a dunatetétleni iskola harangszavát. Az ünnepi be­szédből tudtuk meg, hogy Kamon­dy Kálmán 1931-ben szerzett Nép­iskolai és Kántori oklevelet a jó hírű Soproni Evangélikus Tanító­képzőben. Tanítói pályáját Vásá- rosmiskén kezdte, majd 1936- tól 1970-ig Dunatetétlen-Hetény pusztai levita-tanítónak választja meg a kiskörösről kirajzott evangé- likusság. E tanyavidéknek nincs ez időben sem iskolája, sem tanítói szolgálati lakása. Teljesen önerő­ből megépíti mindkét objektumot a kis szórvány gyülekezet. De ad­dig is, amíg fel nem épül az iskola, megindul a tanítás úgy, hogy min­den héten váltakozva más és más gazda tanyáján gyülekeznek össze az iskolaköteles gyermekek, s ahol folyik a tanítás, az a család gondos­kodik az ifjú tanító ellátásáról is! Ily körülmények között példás lel­kesedéssel végzi oktató-nevelő munkáját Kamondy Kálmán, a tantárgyak mellett tanítja az egy­házi énekeket - ami ma is szívügye! - a hittant, a konfirmációi anyagot, tartja a biblia órákat, istentisztele­teket. 1941-ben feleségül véizi e tanyavilág egyik gazdájának leá­nyát, s ezzel is igazolja, hogy egé­szei eggyé vált a puszta népével. Igazgatói kinevezést kap kiváló pe­dagógusi munkájáért, de 1952-ben e megbízás alól felmentik, mert nem hajlandó egyházi szolgálatai­ról lemondani! Hátrányos helyzet, teljes mellőztetés ezért a sorsa. Nem kap elismerést, kitüntetést négy évtizedes munkájáért! Most e megemlékezés során megtörténik a „rehabilitáció” ugyanis a Művelő­désügyi Minisztérium nevében Dr. Csonka Csabáné főmunkatárs átadja a Vasdiplomát, majd Nedró Mihály az Oktatási Osztály nevé­ben a megérdemelt jutalmat. A há­lás tanítványi kollektíva óriási vi­rágkosarat nyújt át, melyben 80 szál piros szekfű köszönti az ünne­peltet. A teljesen osztatlan tanyai iskola megjelent volt növendékei között ma egyetemi tanár, kórházi főorvos, közgazdász, gimnáziumi tanár, szakszövetkezeti vezető stb. fémjelzi, hogy lehet tanyai iskolá­ban is úgy tanítani, hogy ilyen jól kvalifikált, alaposan felkészült em­berek kerüljenek ki az életbe. Ka­mondy Kálmán könnyezve kö­szönte meg volt tanítványai szere- tetét, s alálzatosan megvallotta, hogy nem volt ő rendkívüli ember, csupán nagyon szerette iskolája növendékeit, kiket becsületre, egy­ház- és hazaszeretetre nevelt. Ponicsán Imre Ezzel az igével áldottuk meg a siófoki evangélikus templom alap­jait 1987 augusztus 15-én. Hadd visszhangozzon most újra, amikor 1990. június 30-ra, szombatra, a templom szentelésére emlékeztet­jük testvéreinket. Isten szeretetével volt lehetséges^ hogy finn testvéreink, mindenek­előtt OULU Dómgyülekezete és német hittestvéreink mellett ha­zánk gyülekezetei templomunk építésének ügyét ekkora áldozattal hordozzák. Isten szeretetéért tudtuk -sok külső és belső akadály leküzdése után, hála a nagyon enyhe télnek, Makovecz Imre Kossuth-díjas épí­tész első templomát, „Krisztus Ha­jóját” útjára elindítani. Isten szeretetéért, a Feltámadott Jézus mindenekfeletti hatalmát szemlélhettük építkezés közben abban is, ahogyan demokratikus BÚCSÚZÁS Vannak érzések, melyeket soká­ig, talíjn £gy éle^ejLát piagunkb$n hordunk. Sokszor súlyos teher­ként, sokszor erőt adó emlékként, de mindenképpen kitörölhetetle­nül. Aztán egy előre kiszámítha­tatlan időpontban kimondjuk azo­kat, beszélünk róluk. Egy tájhoz sokféleképpen kö­tődhetünk, sokféleképpen szeret­hetjük azt. Kemenesalját én a bú­csúzás tájaként hordom magamban. Hányszor, de hányszor álltam meg „még egyszer”, hogy visszanézzek, hogy emlékezzem. Berzsenyivel együtt vallhatom: „feloldhatatlan kötelékek vonnak ahhoz a föld­höz.” És nemcsak a földhöz, nem­csak a tájhoz, hanem mindenek­előtt az ott élő emberekhez. Hoz­zájuk, akiket nagyon szerettem, akik számomra a tisztességnek, az őszinteségnek a példái maradnak. Amikor most visszanézek egy idős úr éles metszésű, nemes arcát, tiszta tekintetét látom, ahogy imádkozik^ ahogy beszél, érvel, presbiteri gyűlést vezet, ahogy megörül egy újabb találkozásnak, ahogy mindenkihez közvetlenül szól, ahogy együtt hordja a terhet másokkal. Az c^arcát látom a ki- lencvenegy évesen is mindig érdek­lődőt, figyelmeset. Az ő arcát, a kórházi ágyon a szenvedések kö­zött is megbékéltet. Kemenesaljától búcsúzni szá­momra most a tőle való búcsúzást jelenti. Berzsenyi-Janosits Miklós­tól a Vasi Egyházmegye és a Cell- dömölki Gyülekezet évtizedeken át volt hűséges felügyelőjétől, Miklós bácsitól, akit tiszteltünk és nagyon szerettünk. ' ki ISTEN SZERETET Gondolatban egy különös cell- dömölki bibliaórán vagyok és hal­lom, ahogy az ige felolvasása után elsőként most is szól. Úgy, ahogy mindig: felkészülve, alázatosan, Istenre figyelve. Mégis olyan vég­érvényesen más már a szava. Nem fejtegeti az igét, nem is hozzánk fordul már, hanem Hozzá, akiről egész földi életével bizonyságot tett. Jézus hívására válaszol: Itt vagyok Uram, cselekedjél velem irgalmad szerint! Ahogyan a kórházi ágyon pár nappal halála előtt az útmutatói igére - Jöjjön hozzám, aki az Úré! - válaszolta: Jövök. Nagy László tavaszt és emberhez méltó életet teremtett hazánkban és ^Cözép- Európa országaiban. Isten szeretetéért merünk jó re­ménységgel tekinteni a még reánk váró munkákra, a papiak építésé­re. Telkünk, téglánk, cserepünk, szigetelőnk és részben az épület­fánk megvan hozzá. Már csak fel kell építeni! Bízunk abban, hogy azok a hittestvéreink, akik tudják, hogy létesítményeink Jézus Krisz­tusjó hírét vannak hivatva szolgál­ni a világ minden tájáról Siófokra jövő üdülők között, segítségüket nem vonják meg tőlün munkánk befejezéséig. Kérjük, hogy nyári programjá­ba iktassa be a templomszentelés ünnepét, melynek részleteiről ide­jében értesítést adunk! Józsa Márton lelkész Jáki András Blázy Árpád felügyelő s. lelkész Ki volt Vargha Sándor? Lapunk 1990. április 8-i számában hárt adtunk arról, hogy március 20-án, Genf városában elhunyt Vargha Sán­dor evangélikus lelkész, a Magyaror- 'szági Evangélikus ■'Bgyetemes 'Egyház volt főtitkára. Talán sok olvasónk szeme meg sem akadt ezen a híren, mert a 85 évét elért lelkipásztort csak kevesen ismerték kö­zülük, pedig az elhunyt egyházunk törté­netének egy próbás időszakában fontos szolgálatokat végzett, majd nehéz ke­resztet viseL Ezért - amikor ezen évek eseményeinek a történelmi feldolgozása egyházunkban is megkezdődött - fon­tosnak tartjuk, hogy lapunk hasábjain szóljunk néhány szót Vargha Sándorról. A napvilágot Vargha Sándor egy sokgyermekes felvidéki papi család ott­honában látta meg. Szinte gyermekko­rától kedzve magyar anyanyelve mel­lett elsajátította a környezetében be­szélt szlovák, illetőleg német nyelvet is. Középiskoláit a híres felvidéki evangé­likus gimnáziumban végezte. Még 15 éves sem volt, amikor szűkebb hazája Csehszlovákia részévé vált. így érettsé­gije után a pozsonyi, akkor már szlová­kul (és kis részben németül) tanító teo­lógiai főiskolára iratkozott be, amelyet szép ertedménnyel végzett el. A Szlo­vákiai Evangélikus Egyházban avatták lelkésszé, majd egy strassburgi tanul­mányi év és szlovákiai gyülekezetben eltöltött segédlelkészi szolgálatok után a rozsnyói evangélikus egyházközség hivta meg második lelkészi állására. Egészen fiatalon a gömöri egyházme­gye alesperesévé is megválasztották. 1938 őszén Rozsnyó ismét Magyar- országhoz került sok más volt szlová­kiai, főleg magyar istentiszteleti nyelvű gyülekezettel egyetemben, de Vargha Sándor nem sokáig szolgált ezen fordu­lat után e nagymúltú és iskolákkal ren­delkező felvidéki egyházközségben. Mint a felvidéki származású lelkészi kar egyik jólképzett tagját Budapestre hívták. Először a Rózsák terén fekvő r Protestáns Árvaház igazgatójaként és mint a fővárosi kórházak lelkipásztora szolgált, majd a püspökké választott Kuthy Dezső utódjaként az egyetemes főtitkári munkakörbe hívták meg, amely össze volt kötve az Üllői út 24. számú házban működő Luther Otthon igazgatói tisztével is. Ekkor már a háború szele a magyar határokat tépdeste. Az üldözöttek, ki- bombázottak és menekültek tömegét látva, Vargha Sándor felismerte, hogy eljött a cselekvés órája. A régebben egyetemistákat befogadó Luther Ott­honból és egyéb egyházi intézmények­ből menekültotthonok lettek, és a Svéd Vöröskereszt védelme alá kerültek, amelynek főmegbízottja, Langlet Val- demar professzor, Vargha Sándort ne­vezte ki helyetteséül. Tudomásunk van arról, hogy igen sok személynek adott ki olyan igazolást, hogy az illető a Svéd Vöröskeresztben munkálkodik és ezért annak védelme alatt áll. Nem egynek az életét mentette meg egy ilyen papír mind alnémet, mind az azt követő orosz megszállás idejében. Amikor 1948-ben megkezdődött a magyarországi egyházak szolgálatának az állami megrendszabályozása, Or­dass Lajos püspök és Radvánszky Al­bert egyetemes felügyelő^ mellett Vargha Sándor egyetemes főtitkárt is hamis vádakkal vádolva, népbíróság elé állították, majd többévi börtönbün­tetésre ítélték. Felsége, aki tanitókép- zőintézeti igazgató volt, elvesztette ál­lását, két leánya magasabb iskolába való kerülésére sem volt sok remény. 0 maga lelkészi szolgálatot szabadulása után nem vállalhatott; mint Ganz- gyári munkás kereste meg kenyerét. 1956 őszén két kislányuk, középis­kolába való bejutásuk érdekében, Svájcba érkezett, ahol jószívű svájciak magukhoz fogadták őket és nem csu­pán a középiskola elvégzését tették le­hetővé számukra, de az egyetemét is. Az 1960-as évek elején azután sike­rült nekik szüleiket is kihozatni Svájc­ba. A Lutheránus Világszövetség felka­rolta a sokat szenvedett magyar lel­készt, aki először e szervezet levéltárá­ban munkálkodhatott, majd az akkori helyettes főtitkár javasolta, hogy pá­lyázza meg a németorzsági Burg Kastl- ban működő magyar gimnázium pro­testáns vallástanári állását. így felesé­gétől és leányaitól elszakadva (felesége később a Keresztyén Diákok Világszö­vetségének genfi központjában dolgo­zott) öt esztendőn át Nyugat-Európá- ban és más világrészeken élő magyar gyermekek nevelésével foglalkozott. 1971-ben, amikor elérte a nyugdíj- kort, visszatért családjához, Genfbe. Ez az esztendő azonban nem jelentette egyházi munkájának a befejezését, 1988 őszéig igen sokszor hirdette Isten igéjét, főleg a genfi és lausenne-i ma­gyar protestáns gyülekezetekben és - amíg egészsége engedte - látogatta az Európai Protestáns Magyar Szabad- egyetem tanulmányi napjait. Vargha Sándor nem szeretett a múlt­ról beszélni, szinte sohasem emlegette életének azon útszakaszait, amelyek napfényben vagy a halál árnyékának a völgyében vezettek. A jelenben főleg csak a szépet és a jót látta meg és ezekre hívta fel embertársai figyelmét. A jövő felé pedig hittel tekintett. A Genfben tartott temetési szertar­táson az Útmutatóaznapi igéje alapján hangzott el az Isten vigasztaló beszéde. Talán elmondhatjuk, hogy ennek a bibliai versnek a tanítása lehetett Var­gha Sándor életét hordozó imádságai­nak az alapja: „Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet!” (Jób 10,12). ÉS ISf »118 ilüw if S

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom