Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-29 / 17. szám

Evangélikus Élet 1990. április 29. A a iftS GYERMEKEKNEK Jt AZ IGEHIRDETÉS A T A L 0 K Ifjúság és misszió N Az igehirdetés nagyon izgalmas dolog. Ülök a padban. A gyüleke­zettel együtt én is éneklem a kije­lölt éneket. Tudom, hogy még egy versszak és föl kell mennem a szó­székre. Ezek a legfeszültebb pilla­natok. Már a hangom is elakad, úgy feszít belülről az, amit el sze­retnék mondani. Az ige, ami az igehirdetés alapja már egy hete a gondolataim között forog. Azóta már sokmindent el is olvastam ah­hoz, hogy még jobban megért­sem. Saját gondolataimban is jó­val érthetőbbé vált. Az, hogy már nem ismeretlen a mondanivalója számomra csak égy részben a ta­nulmányozás éredménye. Nagy részben azonban Isten tanított meg azokra a dolgokra, amiket most el szeretnék mondani majd ott fenn állva. Néha ez egészen megdöbbentő módon zajlik. Küz­dők egy mondattal. Már az elején tudtam, hogy ez lesz a legnehe­zebb. Aztán egyszerre mindent megértek. Csak azt nem, hogy le­het az, hogy ezt az egyszerű dol­got eddig nem láttam világosan. Isten jelenléte azonban ezekben a pillanatokban annyira kézzelfog­ható, hogy szinte körül kell néz­nem, nem látdm-e. Indulok a szószékre. Amit el szeretnék mondani, Isten üzenete. Baktatok föl a lépcsőkön. Minden lépésnél erősödik bennem az az érzés, hogy szavaimmal mennyire méltatlanná teszem majd Isten üzenetét. Már csak arra kérem, hogy - ahogy a készülés során velem volt — legyen velem, hogy szavai célhoz érjenek és az én bű­neimet ne lássa senki. Aztán elkezdem. Olvasom a már-már kívülről ismert mondato­kat. Újra elcsodálkozom azon a döbbenetes logikán, amit a Biblia ajándékoz nekünk. Egyszerre ér­zem, hogy nem egyedül vagyunk. Nem csupán lelkész és gyülekezet, hanem Isten ott van a sorok közt. Az izgalom elmúlik. Beszélek, de közben én magam is hallgatom, amit mondok, hiszen Isten beszél. Az igehirdetés nem csak a gyüle­kezethez szól, hanem az én bű­neimre is rámutat. Arról beszél, hogy nekem hogy kell változnom és megtérnem naponként. Amikor befejezem nem is vagyok biztos abban, hogy mások számára is je­lentett-e valamit. Azt tudom — ér­tem és érzem-, hogy nekem szólt. Úgy érzem magam, mintha valami nagy ajándékot kaptam volna. Le­botorkálok - közben bocsánatot kérek Istentől, ha valamiben rosz- szul szóltam. Vége az igehirdetés­nek. Más ember lettem. Koczor Tamás Kezdetben vala a nagy evangéli- zációk időszaka, valamikor a má­sodik háború után. Sokan jöttek akkor az egymástól teljesen idegen háttérből, sokan pedig tradicioná­lis, vagy éppen merev környezet­ből. Ezt az ébredési mozgalmat az­tán - Kelet-Közép Európában élünk - felváltotta a nagy hallgatás időszaka. Tisztelet és megbecsülés azoknak, akik rosszalló tekintetek, íróasztal-bástya mögül számonké- rő főnök, laposabb fizetésboríték ellenére is őrizték azt a tüzet, amely az evangélizációban meg­perzselte őket. Lelkészeknek ekkor már nem volt ajánlatos fiatalokkal foglalkozni, mert a felnövekvő nemzedékre az iskola és az úttörő- mozgalom tartott igényt. Nem csupán az egyházon kívüli fiatalok misszionálása maradt el ekkor, de sok lelkész a gyülekezeti ifjúsági munkát is levette a napirendről. A KIÉ, a cserkészet, a különböző leány- és fiúegyletek adminisztra­tív módon történt megszűntével az ifjúsági munka egyedüli színtere mégis a gyülekezet maradt. Féle­lem és kishitűség, időhiány vagy közöny miatt sok helyen azonban ezzel a lehetőséggel sem éltek. A rendszerváltással ez a korszak már mögöttünk van, de következ­ményei ma is érezhetők. Egy egész nemzedék - a mai negyvenesek - egyházi képviselete igen gyenge, vi­lági és lelkészi szinten egyaránt. Ez aztán megnehezíti az ő gyerekeik elérését, hiszen Ezékiel szava ma is érvényes: „az apák ettek egrest, s a fiák foga vásott el tőle...” Tény azonban, hogy mára a hallgatás fala megtört, s az ifjúság misszio­nálása megelevenedőben van. A helyi gyülekezet a legtermészete­sebb missziós terület. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki eljön gyerekbibliakörre, hittanórá­ra, ifjúságira, konfirmációra - s ha eljön is, az még nem jelent termé­szetes htrejutást! A tanítás, közös­ség és ébresztés hármasegysége je­gyében lehetne a fiatalokat a gyü­lekezetbe beépíteni. Mintegy tíz éve I mind növekvő mértékben - folyik országos szintű ifjúsági mun­ka, amit. elsősorban Gyenesdiás, Balatonszárszó és a MEVISZ fém­jelez. A lehetőségek bővülésével válnak ezek az alkalmak mind nyi­tottabbá a még nem hívők felé, de a bázist még mindig a megkonfir­mált ifjúság jelenti. A helyi és az országos szint között a jövőben fokozott figyelemmel kell lenni a területi, regionális ifjúsági munká­ra, amikor néhány gyülekezet kap­csolódhat össze pl. a vezetőképzés­ben vagy más munkákban. „A 60-as években nyár felé tető­zött az ifjúsági probléma”, énekli karcos lemezén Cseh Tamás. Léte­Mint tíz éve minden nyáron, idén is a GYENESDIÁSI KA- PERNAUM várja a fiatalokat kö­vetkező időpontokban, országos ifjúsági konferenciákra: 1. június 17-23. (1200,- Ft) 2. július 2-7. (1000,- Ft) 3. augusztus 5-11. (1200,- Ft) 4. augusztus 12-18. (1200,- Ft) 5. augusztus 19-25. (1200,- Ft) A jelentkezéseket - lehetőleg lel­készi hivatalok útján - május 10-ig kérjük a következő címre: Szabó Lajos, 1147 Budapest, Lőcsei út 32. V ___________________________/ zi k-e ma ifjúsági probléma? A két évtizeddel ezelőtti lázadás új vilá­got felépíteni akaró szelleme ma már köddé vált. Az akkor még hit­vallásos bátorsággal hordott far­mernadrág kommersz áru lett, az üvöltésével lázadó beatet felváltot­ta rágógumizene. Rengeteg az üres életű, kiégett fiatal, s ez a hiányér­zet az alkoholizmusban, kábító­szerezésben, nihilizmusban vagy éppen agresszivitásban jut kifeje­zésre. Az egyháznak jobban kelle­ne tanulmányoznia az ifjúság szubkultúráját, máskülönben csak a mind kevesebb , jól fésült” fiatalt éri el. Ez azonban nemcsak az egyház felelőssége, hanem a családoké, a szülőké is. Egészen más az, ha egy szülő el küldi a gyereket a temp­lomba, miközben ő még magára húzza a paplant, vagy éppen a TV-t bámulja, vagy pedig elvisz/' oda, személyes példát is adva. Ta­lán már haladásnak lehet tekinte­ni, ha egy szülő így adja áldását gyermeke egyházi kapcsolatfelvé­telére : „ott legalább nem hall rosz- szat a gyerek” - ám innen el kéne jutni a pozitív megfogalmazásig: „ott jót hall a gyerek!” A fiatalok eléréséhez és megtar­tásához új módszerek is szüksége­sek. Érvényes ez az alkalmak fiata­los, talán rendhagyó lefolyására, zenével, esetleg pantomimmel, mozgással. Attól a kísértéstől azonban óvakodni kell, hogy mindez a tartalom rovására men­jen. Ugynakkor a nagyon régi is lehet modern! Fontos, hogy a fia­talok maguk is lehetőséget kapja­nak a közreműködésre. A misszió­val jó, ha mndig konkrét feladat jár együtt: felolvasás, éneklés, lá­togatások, ablakmosás... Egyházi életünkre így kevésbé lesz jellemző az „egyirányú utca” táblája, ha­nem lehetőség lesz kérdezésre, megbeszélésre, alulról jövő kezde­ményezésre. Az ifjúság így nem­csak fogyasztó lesz, hanem saját egyháza arculatának formálója is. Ha az ifjúság érzi, hogy szükség van rá az egyházban, hogy nem fojtják belé a szót, akkor feladato­kat is vállal, a misszió területén is. Magam is többször átéltem, hogy egy közösség akkor elevenedett meg igazán, ha nem csupán a lel­kész járt egyenként utána a fiata­loknak - ami valljuk be, önmagá­ban is ritka eset -, hanem az ifjúság tagjai egymást hozták magukkal. A lelkészre mondhatják: „neki ez a kötelessége, ezért fizetik”, de ha maga a fiatal missziónál, akkor az egészen személyes meggyőződés­ből kell, hogy fakadjon. Itt emlí­tem meg a missziónak egy szokat­lan vetületét: a szülők irányában! Mind több példát látunk arra, hogy egy mai tizenéves - a szülő közönye vagy éppen tiltása ellené­re is - élő hitre jut, templomba, bibliakörbejár, csatlakozik az ifjú­sági szövetséghez I de közben szo­morúan, fájó szívvel látja szülei el­zárkózását. A fiatalos hithez elvá­laszthatatlanul hozzátartozik az a vágy, hogy a hozzá legközelebb állókat is megpróbálja elérni. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az ifjúság egyszerre missziós terület és a misszió végzője. Egy háború utáni nemzedék már meg­lehetősen eltávolodott az egyház­tól. Új módszerekkel, sok fantáziá­val, erőteljesebb misszióval és evangélizációval arra kell töreked­ni, hogy a mostani „békeviselt nemzedék" közelebb kerüljön, az egyházon keresztül, magához Krisztushoz. Fabiny Tamás „Bezárt a hó a szobámba. Kint térdig ér, vagy még magasabban. Akik beszélgetni jöttek volna hozzám, otthon maradtak. Dermesztő a hideg. Metszőn fúj a szél. Ritka délután, egyedül vagyok. Csak ülök és emlékezem. A holtakra - mint az öregek. Sorra, ahogy az eszembe jutnak... Barátomat a temető térdig omlott téglafalán lá­tom prédikálni föld alatt porladó gyülekezetének. Az élők közül nem jött a templomba senki. Fél órát nyomkodta a harmóniumot, palástosan. Kántorra nem telt. Szegény volt az eklézsia. Négyszer énekel­te végig a 90-ik zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva". Mind a kilenc versét. Az üres padoknak. Hangosan, hogy kihalljék a nyitott templomajtón. Senki se jött... Csak egy betévedt veréb verdesett a kórus alatt a sarokban. Nem talált ki a törött ablaküvegen. Ötödszörre nem kezdte el a zsoltárt. Palástosan kiment a templomból. Át a gazos udvaron. Túlnan volt a témetó. Felét már ellepte az akácos és a bükköny. Felállt az omló temető kerítésfal csonkjára és elmondta, amit az élőknek akart. Eleitől végig.. A Miatyánkot is. Hangbsan, hogy a föld alatt valók is meghallják és túlnan is. Aztán hazament és sírt. Úgy talált rá délután a felesége. Előbb azt hitte meghalt. Csak ájultan aludt. A térdén. Ágyára bo­rulva." Részlet Gyökössy Endre novellájából K ARANYSZALLITMANY ESZKÖZ: 1 beavatott személy biciklivel és egy ci- pósdobozzal („aranyládika"), kis kártyák, írószer HELY: a helység területe (lehetőleg jól körülhatá­rolva) JÁTÉKOSOK: legalább 10 fó CSAPATOK: egyénenként, kisebbek esetleg társsal IDŐ: kb. 90 perc SZABÁLYOK: Egy idősebb játékos, (lehetőleg nem a csapatból) átveszi az aranyszállítmányt. A játékidő alatt a játékterületen tolja a biciklijét, csomagtartón az aranyládikával. Az utcát csak legfeljebb egy percre hagyhatja el, pl. hogy elbújjon egy kapualj­ban. De a bicikli az aranyládikával az utcáról mindig látható kell legyen. A többi játékos feladata ót megtalálni. Nem megfogni kell, hanem egy megbe­szélt jelszóval megszólítani. így megszólítva feltűnés nélkül felfedi magát, feljegyzi a találkozás időpont­ját egy kis kártyára és odaadja a megtalálónak. Akinek van egy kártyája, áz leszállítja azt a találko­zási ponthoz, a bírónak. Aki először találkozott az aranyszállítmánnyal, az a győztes. Változatok: Az aranyládikát el lehet lopni a bicikli­ről, akinek ez sikerül, az a győztes. Ha azonban észreveszik, ill. meghiúsítják, nincs joga többet kár­tya szerzésére, és így már nem is lehet győztes. PONTOZÁS: nincs ÉRTÉKELÉS: + mindenki részt vesz + a kicsik nincsenek hátrányban + nincs erőszak a játékban (Szabadtéri játék Béndek Katalin és Sólyom Anikó gyűjtéséből) KÉPMEDITÁCIÓ Uram, száraz a föld, bárhová nézek! Kiszikkadt a talaj, szenved a természet, pusztul az élet. Meddig még, Uram? Mikor nyitod meg az ég csatornáit, s üdítesz fel végre bennünket? Uram, népem lelke is ilyen sivár. Évtizedes aszályok vannak mögöttünk. Kemény a szív, kiszikkadtak az emberi kapcsolatok, durva tömbökre töredezett az élet. Uram, vess véget ennek a lelki szárazságnak! Áldj meg minket! Irgalmazz nekünk. F. T. Másfélszáz éves a Kanteletár Másfél százada, 1840-ben adta ki először Lönnrot Illés a hatalmas finn népének-gyűjteményt, a Kan- teletárt. Északi testvéreink népköl­tészetében három hasonló hangzá­sú nevet kell megjegyeznünk: Kale­vala, Kanteletár és Kalevipoeg. Az első kettő finn testvéreink népdal­költészetének terméke, míg a harr madik az észtek hasonló gyűjtemé­nye. A Kalevipoeg a három között a leglazább, Kreutzwald gyűjtése, olykor költőileg átsimított dalok­kal. A Kalevala a leghíresebb, egy­ségesen éposszá összeállított anyag (Lönnrot munkája), míg a Kantele­tár ugyancsak Lönnrot eredeti gyűjtése, aminek a darabjai meg­maradtak eredeti, felgyújtott önálló formájukban. A Kalevalát 1835- ben adta ki először az eredeti ru- nokból összeállított formában Lönnrot, s öt évre rá, 1840-ben lá­tott napvilágot az ugyancsak a Ka­levala runoival feljegyzett anyag, Kanteletár (Lant-tündér) címen. Óriási anyag gyűlt össze, hiszen Lönnrot munkáját a finn népdal­kutatók folytatták. Máig 38 fólió kötetben férhető hozzá. Ebből ma­gyar fordításban mindössze mint­egy hatvan runo jelent meg, repre­zentatív, szép kiadásban, Rácz Ist­ván fordításában. Bűbájos, jórészt mitologikus anyag. A néplélek őszinte tükre. Főleg Lönnrot az utolsó pillanat­ban jegyezte le szívós gyűjtőmun­kája során, mint Bartók és Kodály a magyar népénekeket, mielőtt tel­jesen feledésbe merülnének. A mi népdalgyűjtőink a dallamokra tet­ték a hangsúlyt, bár a szövegeket is pontosan gyűjtötték. A finnek­nél Lönnroték a szövegekre tették a hangsúlyt. Ki tudja, talán az ere­deti dallamok már nem voltak oly tisztán eredetiek, vagy talán túl­súlyban voltak a monoton hangon mondott szövegek. Mindenesetre a runókat kantelével, ezzel az ősi hangszerrel, mely a citera s a népi hárfa keveréke, kísérték. Talán azért vesztek el könnyebben a dal­lamok, mert a keresztyénség be­áramlásával a svédesítő osztályok üldözték ezt a „pogány” népi mű­vészetet. A szövegek - hála Lönn­rot szívós munkájának - csodála­tos formában fennmaradtak. A lá­gy abb ‘szövegeknek is mitikus tar­talmuk van, ami olykor keményen átüt. Nehány évvel ezelőtt, amikor Budapesten tartották a „Helsinki napokat”, tolmácsoltam és vezet­tem egy finn tánccsoportot. Művé­szi gimnasztikát mutatott be egy tucatnyi gimnazista leány. Többek között Szentendrén mutattak be egy pompás koreográfiával össze­állított számot. Ősi mítosz volt a tárgya: a világ teremtése ősi finn hiedelmek szerint. Tolmácsolnom kellett a narrátorukat. Olyan köl­tőinek találtam a bevezetést, hogy megkérdeztem, honnan való a szö­veg. A Kanteletárból, volt a vá­lasz. Napok múlva a budavári Várszínházban újra előadott szám­hoz megpróbáltam előkeresni az eredeti szöveget magyarul. Nem volt még lefordítva. Akkor igye­keztem szöveghűen, de az eredeti nyolc szótagos sorokban - (ősi magyar versritmus ez is) - átültetni pontosan formában a várbeli elő­adáshoz a szöveget. így sikerült, íme a mítosz szövege: Búvárkacsa, búbos réce arany tojást tojt magában vörösréz fészek aljában. Tojásban a héjnak alja lett a földnek táplálékul. Tojásban a héjnak kúpja felső égnek adott formát. Tojásban a sárga része lett a holdnak fényessége. Tojásban a fehér része nappalra hogy süssön végre. Tojásban mi pettyes-tarka csillagnak került az égre. íme a „sotka lintu” magyar szö­vege. A szimbolikus tánc mély be­nyomást keltett a Várszínházban. Átadom a szöveget a Kanteletár százötven éves jubileumára. Koren Emil Törd át a falamat Valaki zöreget az ajtómon, de az sok lakattal zárva. Megdöngeti a falamat is, de az túlságosan vastag. Mégis félek, hogy a lakatok engednek, vagy rés akad a falon. És remélem is, titokban. Egyszerre elhallgat a zörgés, távolba halkulnak a léptek. Teljes a csend. Reszketve súgom: gyere vissza és törd át a falamat, óvatosan. Hallom, megáll a suttogásra és visszafordul. Megint kopogtat, noha tudja, hogy ajtóm kulcsait már régen elvesztet­tem. Kőről kőre bontani a falat és én nem félek tovább. A vágyott vendéget titkos kertembe várom, fogadom. Terítve az asztal. „És én bemegyek hozzá, vele vacsorálok és ő énvelem”. Tuula Pohjalainen (Tuula néhány éve az Evangélikus Teológiai Akadémia ösztöndíjasa volt. A fenti verset magyarul írta.) A mai vasárnap offertóriuma: Országos ifjúsági offer tórium.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom