Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-11 / 6. szám
Zsinat elé BESZÁMOLÓK AZ ÖKUMENIKUS IMAHÉTRŐL Gyula A gyulai evangélikus gyülekezet egyike egyházunk leghatalmasabb gyülekezeteinek - ha a négyzetkilométereket vizsgáljuk. Lélekszám szerint azonban a kisebbek közé sorolható. A háromszázat alig meghaladó létszám is szerteszét, több településen élve osztódik még tovább. Az egyház egységéért folytatott imahétből is ennél fogva több zajlik egymástól függetlenül. Gyulán történelmi hagyománya van a protestáns egyházak jó kapcsolatainak. Amíg nem volt temploma a gyülekezetnek, addig a baptista imaházban tartották az istentiszteleteket, a református gyülekezet házában zajlanak ma is evangélikus szeretetvendégsé- geink. A Reformáció közös megünnepléséhez ezért minden nehézség nélkül csatlakozhatott az Ökumenikus Imahét, majd a Hirosima- nap, legvégül október 23-a együttes megünneplése. Néhány éve a három felekezet tagjai együtt részesülnek az Úrvacsorában is. Az idei imahéten vasárnaptól szombatig aktív, szolgáló résztvevők voltak a katolikus testvérek is, akiket most már az ortodox gyülekezet is követett. Minden este más lelkész vezeti az alkalmat (az evangélikus gyülekezet kivételével mindenütt két lelkész van), és a gyülekezeti énekkarok is felváltva szolgálnak. A református gyülekezeti házban (mint a legnagyobb befogadó- képességű fűthető helyen) estéről estére 250-300 személy gyűlik ősz-' sze, ami a város gyakorló, isten- tisztelet látogató gyülekezeti tagjainak jelentős részét jelenti. Gyulával párhuzamosan zajlik a sorozat Sarkadon is, ahol evangélikus részről csak egy maroknyi, de rendkívül kitartó gyülekezet él. Itt a baptista és a két református egyházközség (mert itt ennyi a református hívek száma) helyiségeiben vándorol az ökumenikus gyülekezet. A szolgálatokban még evangélikus és katolikus lelkészek vesznek részt. Komádiban, amely a gyülekezet központjától majdnem 60 km-re található, szintén közösek az alkalmak. Ez itt azért rendkívül jelentős, mert az evangélikus gyülekezet a1 református közösség meg-" hasonlásakor jött létre. Most a helyi sajátosságokat figyelembe véve hétköznap délelőtt került sor az imaórákra. A két református templom és a katolikus kápolna fogadta be a mintegy 60 személyt. Református, katolikus és evangélikus szolgálattal, de közös hittel történt minden. Felmerül a kérdés, hogy miért nem-volt alkalom az evangélikus templomban? Ezt 1974-ben az egykori egyházmegyei vezetés eladta, 10 évig használhatta még a gyülekezet. Ma az evangélikus alkalmak is az egyik református templomban vannak. L -1 Salgótarján A salgótarjáni evangélikus templomunkhoz felvezető lépcsősor alján ez a felirat fogadta az ökumenikus imahét záró istentiszteletére templomunkba siető református, baptista, római katolikus és természetesen evangélikus híveket: „Felment a hegyre, hogy imádkozzék”. Mindig aktuális ez az ige, most mégis különösképpen is elgondolkodtatott, míg a 63 lépcsőfokon felfelé igyekvő, vagy lassabban sétáló testvéreket néztem. Három emeletnyi magasság; vajon mérhe- tő-e ezzel a mértékkel az istenhez való közelebb jutásunk? Vajon lélekben is megtesszük-e ezt az utat? Elnéztem és elgondolkoztam, ahogyan a fiatalabbak, erősebbek be- lékaroltak egy-egy gyengébbe, segítve őket fáradságukban. Vajon a mindennapi életben is természetes ez a mozdulat? így segítjük egymást az élet terhei között, és hiteletünkben is Istenhez közeledni? Odafönt a „hegyen az ünnepi kivilágításban fénylő templom nyitott ajtaja várt mindenkit. Nem kérdezte meg senkitől, milyen fele- kezethez tartozik. Nem zárult be senki előtt. Eszembe jut - így várhatta Jézus az embereket, amikor azt mondta: „Én vagyok az ajtó.” Házigazdaként Balicza Iván evangélikus lelkész köszöntötte az ünnepi alkalom résztvevőit igeolvasással, imádsággal, majd közös éneklés után Égető Ferenc salgótarjáni református lelkész testvérünk hirdette Isten igéjét. Jézus főpapi imádságából, a János evangé- liüfila 17. reszéhek 26. Verse állt Gondolatok 3 Teológiáról Egy volt teológus visszaemlékezései Néhány hete költözött új, modem épületébe a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia. Meghatottan és - nem tagadom — elérzékenyülve olvastam az Evangélikus Életben az Akadémia ünnepélyes megnyitásáról szóló tudósításokat és örömmel néztem a televízió ezt felidéző rövid híradását is. Örömömet csak fokozta az a tény, hogy — hosszú évek kedvezőtlen tendenciája után - ma mind több fiatal választja életcélul a semmivel sem ösz- szehasonlítható, legszebb és legma- gasztosabb hivatást: a lelkészi szolgálatot! Talán illetlenség leírni, de őszintén megvallom: irigylem a mai teológusokat! Hiszen a korábbi évtizedeknél szabadabb és demokratikusabb politikai (és egyházpolitikai) légkörben, a tanulás jobb és színvonalasabb „eszköztárával” felszerelve és a teológusi szolgálat kiterjedtebb lehetőségei között készülhetnek a lelkészi hivatásra. Az ünnepélyes mégnyitóra gondolva akaratlanul is évtizedekkel ezelőtti teológus éveim jutottak az eszembe. Akkor Pesthidegkúton volt a Teológus Otthon, ahonnan naponta az 56-os villamossal jártunk be előadásokra (közel egy órás út) a Lendvay utca 24. szám alatti Teológiai Akadémiára. Aztán az Üllői út 24. következett, amely 1956 tavaszától nemcsak az otthonnak, hanem sokáig a teológiai oktatásnak is helyet adott. Emlékszem: kevesen voltunk. Évfolyamunk a maga 22 hallgatójával talán hosszú-hosszú évekig a legnagyobb létszámú osztály volt. De arra is jól emlékszem, hogy 1956-ban az akkori IV. évfolyam csupán két hallgatót „számolt”, akik közül az egyik már el sem kezdte az V. évfolyamot. Ahogy most indexemben lapozgatok és régi jegyzeteimet olvasgatom (amelyek tankönyvek híján mind kézzel írottak voltak, így eleve „kikényszerítették" az előadások pontos látogatását !) a felejthetetlen és izgalmas kollokviumok, a nagyon „kemény” alapvizsga vagy éppen az egyes előadások sokszínűsége, változatossága elevenedik meg lelki szemeim előtt. A reggeli és esti könyörgésekre, a rendszeresen csütörtökön megtartott nagykönyörgé-. sekre gondolva pedig valami különös melegség tölti el a szivemet! Mert Isten igéjével kezdtük el és zártuk le a napot! Eszembe jut az első szupplikációra készülés izgalma. Az a csodálatos érzés, amikor teológusként először mentem fqj Péteri község evangélikus templomában Luther-kabátban a szószékre. Aztán egy monori szuppli- káció 1959-ből dr. Muntág Andor - akkori parókus lelkész, ma az Ó- szövetség teológiai professzorának - oltári szolgálata mellett. Ma Monor városában látok el közszolgálatot. Szobám ablakából az evangélikus templomot ' látom, és ha kilépek az utcára a tőlem alig száz méterre álló templom a múltra és jelenre emlékeztet és figyelmeztet. . Megelevenedik egy-egy „viharos” otthonéra, a szenior és proszenior választások elő- és utócsatározása, és a lankadatlan „sportszellem’* gyakorlati példái: a híres „atya-bagoly” futball mérkőzések, vagy az asztali- tenisz házi bajnokság az Üllői úti Teológus Otthon Szentkirály utcai házi (pince) ebédlőjében... És a Tanári Kar! Minden szigorúságával, sokszor kérlelhetetlen következetességével, ésetenkénti konzerva- tizmusával, de mindig nagy-nagy humanitásával együtt. Ma is büszke vagyok arra, hogy olyan professzorokat hallgattam és olyan professzoroknál kollokváltam, mint Dr. Karner Károly, dr. Ferdinánd István, dr. Sólyom Jenő, dr. Pálfy Miklós és dr. Groó Gyula, akik sajnos már nincsenek az élők sorában. De tanítványa lehettem dr. Nagy Gyulának, dr. Pröhle Károlynak és dr. Ottlyk Ernőnek is. Professzoraink valamennyien az evangélikus teológia kimagasló képviselői voltak, akik teológusok nemzedékét oktatták, tanították és készítették fel a lelkészi szolgálatra: Isten igéjének hirdetésére! A volt tanítványok közül ma már többen jeles képviselői egyházunknak: püspök, esperesek és teológiai professzorok. A többség pedig jól felkészülten - a vocatio externa és interna szoros egységében - látja el mindennapos egyházi szolgálatát. Az időközönként megtartott évfolyam-találkozókon - köszönet ezért volt évfolyamtársaim figyelmességének - mint „kívül álló” mindig jelen vol-, tam. ők talán tudják és érzik: hitemben és meggyőződésemben megmaradtam „örök” teológusnak! Dr. Illanicz György ezen az estén előttünk. Az igehirdetésben elhangzott, hogy ennek az igének hármas üzenete van. Tanítása, hogy Jézus elvégezte mindazt, amit az Atya reá bízott: Megismertette Istent az embereknek, ígérete, hogy ez nem zárult le, Jézus ma is megismerteti az Atya nevét velünk. Bátorítása pedig, hogy ez a Jézus bennünk él, és őáltala szerethetjük egymást. Az igehirdetés után az evangélikus gyülekezet kamaraénekkara szolgait két énekszámmal. A keresztyény egységért mondott közös imádságokat Kovács László baptista lelkipásztor testvérünk vezette,, és az ő imádsága, valamint az Úrtól tanult imádság zárta be istentiszteletünket. Sajnáltuk, hogy katolikus lelkipásztor testvéreink - akik hétközben együtt voltak velünk, és igehirdetéssel is szolgáltak - ez alkalommal nem lehettek köztünk saját vasárnap esti istentiszteleteik miatt, örültünk viszont annak, hogy a katolikus gyülekezet tagjai közül sokan igyekeztek jelenlétükkel feledtetni a „hivatalos” képviselet hiányát. A búcsúzó szavakban elhangzott, hogy milyen jó volt átélni az Isten szme előtti egységet. Egyek vagyunk bűneinkben - de egyek vagyunk a Jézus Krisztusban megjelent kegyelemben is. Reformátusok, baptisták, katolikusok és evangélikusok - egymással is ismerkedtünk ezen a héten. S ha ezután összetalálkozunk a kisváros utcáin, ismerősként köszönhetünk egymásnak: „Áldás békességgel”, „Érős vár a mi Istenünkkel”, „Dicsértessékkel”. Balicza Iván Miskolc “Bár szétszakadva él az egyház, Jézusban mégis egy lehet - kezdetű énekünk (Ev. Énekeskönyv 268) valóságát élhettük át országunk második legnagyobb kiterjedésű városában az idei imahéten is. Az értünk könyörgő Jézus főpapi imádságának egy-egy gondolata szólalt meg nálunk is nyolc estén keresztül az igehirdetésekben. Idén Miskolcon két nagyobb és több kisebb közösségben jöttek össze közös igehallgatásra, imádkozásra és Istent dicsérő éneklésre a különböző felekezetekben élő keresztyének. Az imahétnek a miskolci gyülekezetben már régi hagyományai vannak. Az idei azonban már a negyedik olyan alkalom volt, amikor a protestáns gyülekezeteken kívül a katolikus testvéreink is bekapcsolódtak az imaközösségbe. Az egyik nagyobb közösséget az avasi és belvárosi református, a mindszenti római katolikus, a metodista és a belvárosi evangéhkus gyülekezet tagjai alkották. A másik nagyobb közösséget a deszkatemplomi református, a másik belvárosi római és görög katolikus, valamint az ortodox gyülekezet tagjai képezték. A két kör kialakulásának nem elvi, hanem földrajzi okai voltak. Ezt mutatja az is, hogy a befejező istentiszteleten a két nagyobb „kört” képező közösségen kívül a többi gyülekezetek tagjaival együtt - az egyik legnagyobb befogadóképességű miskolci templomban, az ún. Minoriták templomában - közel kétezren voltunk együtt. Az igehirdetés és imádkozás szolgálatait. esténként mindig más-más felekezet lelkészei és tagjai végezték. A belvárosi evangélikus templomhoz tartozó körben dr. Kürti László református és dr. Kovács Endre római katolikus püspökök, dr. Mészáros István református püspökhelyettes, Szuhánszki János metodista lelkész és Sárkány Tibor evangélikus esperes hirdették Isten igé- < jét. Az Eszakkelet-Magyarországon elterülő Borsod-Hevesi Egyházmegye többi gyülekezetében is voltak imaheti alkalmak, többek között Abaújszántón, Egerben, Hatvanban, Ózdon és Sajókazán, általában qagy létszámú közösségekben. Mindenütt örömmel voltak együtt az ökumenikus közösségekben. Egy idős testvérünk megjegyezte: Kár,, hogy a tél közepén van az imahét, mert olykor a hideg, a hó és a csúszós utak, idén pedig a csúnya ködös idő gátolta az idősebbeket az alkalmakon való részvételben. A sok száz ajakról együtt- hangzó Apostoli Hitvallás és Miatyánk ökumenikus szövege külsőleg is erősített a jézusi könyörgés egységében. Jó volt újra átélni: Ha egy a Pásztor, egy a nyáj, Őnála mind helyet talál!-y-r / ------------ ; Re ményik Sándor Gondolatok az imádkozásról Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott. És egyre sem jött mentő felelet. Testvér, Te hogy gondolod ezeket? Miért imádkozol?... Egy lépést a nagykorúság félé! A Magyarországi Evangélikus Egyháznak az egyház Szolgálata rendjéről szóló II. törvénye 116. §-a értelmében a zsinat tagjainak és póttagjainak mintegy kétharmadát az egyházmegyék választják. A 117. § szerint az egyházmegye zsinati képviselőit az egyházmegye közgyűlése választja. A törvény a választás lebonyolításának módját nem szabályozza. Megszoktuk, hogy a magasabb önkormányzati testületek vezetőinek választásánál a presbitérium jelöltet - újabban jelölteket - állít. Ennek célja a törvény megalkotásakor (1966-ban) nyilvánvalóan a választások felülről való irányítása volt, eredménye pedig a gyülekezetek lelkészi és világi vezetőinek kis- korúsítása lett. Az a világi és vele összekapcsolódott egyházi hatalom, amely a felülről vezérelt választást megkövetelte, megszűnt ugyan, de nem szűnt meg bennünk - sem a választókban, sem a vezetőkben - a beidegzett közéleti kiskorúság illetve paternalista magatartás. Nem tudunk - s talán nem is akarunk - érett módon választani. Nem nézünk utána annak, hogy kik lennének legalkalmasabbak a betöltendő tisztségre, nem tudjuk ezt éretten és tárgyilagosan megvitatni, és nem tartjuk fontosnak, hogy harcoljunk - tisztességesen küzdve - kialakított véleményünk érvényesüléséért. A keresztyén egyház története során sokféle szervezeti rendben tudott élni és szolgálni. (Meg kell vallani, hogy nem akadt egy olyan rendeződés sem, amelyhef a hatalommal való visszaélés és a küldetésben való hűtlenség szégyellni való bűnei ne tapadtak volna.) A protestáns egyházak autonóm szervezetében a gyülekezeti elv a bázis. Ebből következően az egyház lelki vezetői és tisztségviselői lelkiismeretükben Istennek, emberi rend szerint pedig a gyülekezetnek felelnek. Erre a demokratikus rendre azonban csak akkor van jogunk büszkének lenni, ha van akaratunk és bátorságunk értelmesen és fegyelmezetten élni vele. A hagyományainknak is megfelelő korszerű egyházi törvények megalkotása a zsinat feladata. Nagyon fontos, hogy a zsinati képviselők egyházunknak erre leginkább méltó és alkalmas lelkész és nem lelkész tagjai legyenek. Ne várjunk most is a felülről jövő ajánlásokra! A gyülekezetek tagjai törjék a fejüket és járjanak utána, kik azok, akik mindig hűségesen végezték keresztyén szolgálatukat, akkor is, ha félreállították, mellőzték, elfelejtették őket. Kik azok, akiknek nem retorikájuk, hanem elkötelezett életük tanúskodik hitükről. Akiknek van egészséges véleményük az egyház közügyeinek rendezéséről, képesek mérlegelni egy kérdés megoldásának legjobb módját, de nem feledkeznek meg arról sem, hogy az egyház életének nincsenek személyi garanciái. Azt javaslom, hogy a zsinati képviselőket választó egyházmegyei közgyűlés gyülekezeti küldöttei úgy érkezzenek a közgyűlésre, hogy előtte a gyülekezet presbitériuma vagy közgyűlése vitassa meg, hogy kiket tart az egyházmegyében legalkalmasabb zsinati képviselőknek. A küldöttek az egyházmegyei közgyűlésen a gyülekezeti többség akaratának megfelelően szavazzanak. Az egyházmegye küldje meg a szavazatokat egyenként rögzítő választási jegyzőkönyvet minden gyülekezetnek. Azt javasolom továbbá, hogy a gyülekezetek minél előbb küldjék meg kerületi és országos szintű jelöltjeiket az Északi Egyházkerület (a Déli Kerület már megválasztotta küldötteit), és az Országos Egyház hivatalának és kérjék, hogy ezek közgyűlései az országos és az északi kerületi zsinati képviselők megválasztásánál vegyék sorra és vizsgálják meg a gyülekezetek jelöltjeit. Thumay Béla presbiter A Győri Evangélikus Gyülekezet újraszervezi — volt Diakonissza Anyaházában — a diakonissza- és diakónusszolgálatot. Várjuk azok jelentkezését, akik a szeretetszolgálatot élethivatásul választják és vállalják az ezzel kapcsolatos képzést is. Korábban megszerzett iskolai és szakmai képzettség meghatározó lehet egyházi szolgálatukban is. Egyházunknak égetően szüksége van a gyülekezetekben és intézményeinkben munkát vállaló egyháztagokra, segítőtársakra. A munkalehetőség széles skálájú: a gyermekek és ifjúság közti munkától a szociális gondozásig. Ezt a szolgálatot új alapokon indítjuk el. Várjuk azokat, akik családi kötelék nélkül, ittlakással, tanfolyamelvégzéssel akarnak a szolgálatra készülni. Családosok jelentkezését is várjuk, akik nem életformájuk szerint, hanem szolgálatuk alapján tartoznak a diakóniai közösséghez. Ezt a szolgálatot senkitől sem ún. társadalmi munkaként kérjük, mindenki megfelelő munkabérben részesül. Jelentkezést bővebb tájékoztatásért EVANGÉLIKUS SZERETETHÁZ DIAKÓNIAI SZOLGÁLAT címre kérjük (9025 Győr, Petőfi tér 4.) rövid személyi és életrajzi adatokkal, az eddigi munkahelyek felsorolásával. Győri Evangélikus Gyülekezet Hogy kiért, tudom: gyermekeidért, És apjokért, a Te jó uradért, Minden testvéredért, És magadért legutolsó sorban. Mikor lesznek újabb egyházi De mért, de mért? iskoláink? Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz, S világokat tengelyük körül Forgatja örök-egy forgással, Akihez a Te imádságod szárnyal: Mi kicsiny dolgainkat számon tartja? Mit tudod Te, mit tudom én, Mit tudjuk mi, mi az ő akaratja!... Amit elvégzett, meg kell hogy legyen, Változtat-e azon ima, fohász, * Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen, Vagy tenger fenekén ?... Ó, de ugye a remény, a remény? Vagy talán Te is úgy imádkozol, Mint én, mint én? Hitetlenül, süketen és vakon, Csak, mert valamit még próbálni kell, S mert mást nem tudok, hát imádkozom, Mert különben a szívem megszakad. Ó tudom, Te nem így imádkozol Az érzéketlen csillagok alatt. \ ________________________________________________________) VÁ CLAV HAVEL BUDAPESTEN A Magyarországon tartózkodó csehszlovák államfő, Václav Havel január 26-án a kormány vendégházában fogadta a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének elnökét, Jakab Róbertnét és néhány munkatársát. A szívélyes, őszinte eszmecserén előkerültek a szlovák nemzetiség mai problémái, gondjai. Hangsúlyt kapott az egyházak fontos szolgálata a nemzetiségi kultúra ápolásában. A megbeszélésen vendégként jelen volt Táborszky László esperes, püspökhelyettes, aki elmondta, hogy a Magyarországi Evangéhkus Egyház a reformáció elveinek megfelelően mindenkinek anyanyelvén igyekszik hirdetni az igét. Több gyülekezetben kérik, hogy egyházi nemzetiségi óvodát, vagy iskolát indítsanak. „Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” Jn 3,3. Nagyon nagy öröm érte az evangélikus híveket, hogy megérhették azt az örömteli hírt, hogy visszakaphatták a nagy múltú híres Fasori Gimnáziumukat. Még nagyobb az örömünk, hogy falai között folyik már a tanítás is. Reméljük azonban, hogy egyházunk vezetői tovább folytatják egyházunk iskoláinak, vagyonának visszaszerzését. Mindnyájan tudatában vagyunk annak, hogy az iskolák az egyház vete- ményes(virág)kertjei. A vallástanitás az igehirdetés egy módja. Nagy haladás már az is, hogy ebben az évben meg van rá a lehetőség, hogy minden iskolában legyen vallásoktatás. Ez azonban nem oldja meg a 40 év problémáit. A szülők nagy része sem részesült evangélikus nevelésben. Nehezen hiszik el a szülők is, hogy a döntésük nem okoz-e retorziót? Sok nagyszülő harcol a gyermekeivel, hogy az unokák részesüljenek vallásos nevelésben. 40 évi vallásos nevelés hiányát nem lehet heti két órában pótolni. Emlékezzünk vissza az államosítás előtti időkre. Minden héten 2 hittanórát tartottunk. Minden tanítási napot egyházi énekkel, imádsággal kezdtünk és végeztünk. Volt vasárnapi iskola is. 1948 tavaszán államosítás előtt bemutató tanítást tartottunk vallásoktatásból. Ezen hitoktatók is részt vettek, akik bevallásuk szerint nem tudták azt az eredményt elérni, mint amit az egyházi iskolákban tapasztaltak. Milyen erőkifejtést kell végezniök most 40 év elmúltával, amikor a szülői háttér is hiányzik. Jól emlékszem, akkor is volt egy furcsa rendelkezése az akkori kultuszminiszternek, Hóman Bálintnak. Szigorú rendeletet bocsátott ki: minden egyházi iskolában is csak heti 2 hittanórát lehet tartani, azt is csak a nap utolsó tanórájában. Erre az Arad-Békés egyházmegye esperese, dr. Szeberényi Zs. Lajos felsőházi tag táskájába rakta a Békéscsabái Ág. Hitv. Evang. Egyház tanítóinak díjlevelét s felvitte a minisztériumba, hogyha nem változtatja meg a rendeletét, akkor a tárca viselje az egyház által viselt illetmény- és fenntartási (dologi) költségeket. Áz egyház lemond az iskoláiról. A miniszter a rendelkezését azonnali hatállyal visszavonta. Most más a helyzet, amikor a Művelődésügyi Miniszter is felhívja a felekezeteket, hogy mielőbb nyújtsák be igényüket az államosított iskolák visszaadására. Itt a cselekvés ideje. Minden egyházközségünket nagy veszteség ért az államosítás folytán. Békéscsabai Egyházunk különösen sokat vesztett. 1948-ban megfosztották híveinket „az életet adó gyökerektől”. Tanyai iskoláink az egyszerű, szorgalmas népünknek kulturális központjai is voltak. Csodálatos az evangélikus népünk ragaszkodása. Beteg, tanyán volt tanulónktól (1934-ben járt 4. osztályba.) kapunk levelet, hogy az akkor tanult egyházi éneket énekli, dúdolja, mozgáskorlátozása' folytán nem tud részt venni az egyházi összejöveteleken. Milyen jó, nogy akkor egyházi iskolába járt. Ez most kincs számára! Ragaszkodás hitéhez, egyházához. Új reformáció van kialakulóban hazánkban. Gondoljunk azonban arra, hogy apáinknak mennyivel több gonddal, bajjal kellett a múltban megvívniuk. Varga Koritár János
