Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-02 / 48. szám

Evangélikus Élet 1990. december 2 y MOSONMAGYARÓVÁR GYÁSZNAPJA EMLÉKMŰ AVATÁS MEZŐLAKON ÖTVENÖT MÁRVÁNYBA VÉSETT NÉV November 4-én, pontban 14 órakor háromperces kongatás szólította az emlékezőket, a gyászolókat, a hozzátartozókat Timovan Ari Vid meghatóan szép és kifejező I—II. világháborús emlékműve elé. Mintegy másfél év kemény, áldozatos munkáját koronázta e vasárnapi megemlékezés, melynek során SS hősi halottra, ötvenöt testvérre, apára, férjre. .. gondoltak szeretettel az emlékművet körülállók. Sírdogáló hozzátartozók, néma, elmélázó tekintetek sugallták: emlé­kezünk rátok, s nem felejtünk! Igen, az Úr különös kegyelme ez... Az ünnepségen résztvevők közül szólaltassunk meg néhány prominens személyt! Hogy értékeli az eseményeket...? TÓTH SÁNDOR (evangélikus lelkész, az ünnepség fő szervezője):- Hálát adok az Úmáshogy megérhettem ezt a napot... hiszen mi már 1942-ben próbáltunk emlékművet felállítani, de elmaradt, mivel egyrészt engem behívtak szolgálatba, másrészt a háborús körülmények nem tették lehetővé... 1988-ban újból felmerült e gondolat, s közös* összefogással sikerült is megoldani. DR. KÖVÉR LÁSZLÓ (Pápa város országgyűlési képviselője):- Örülök, hogy az emberekben kezd kialakulni a közösség-tudat, remélem, hogy ez a közeljövőben már nemcsak gyászhoz fog kapcsolód­ni... KOCSIS TIBOR (Mezőlak polgármestere):- Bizonyítja a mai eset is: az emberek egy szép célért képesek összefog­ni. .. Remélem e segítőkészség továbbra is megmarad, sőt, fokozódik... Kedves Olvasó! Ha e Pápa közeli községben jár, ne mulassza el felke­resni 55 hősi halott emlékművét, s gondoljon rájuk kegyelettel... Rátz Ottó MEGALAKULT A BUDAPESTI KERESZTYÉN IFJÚSÁGI EGYESÜLET 1956. október 26-a tragikus és gyászos napja Mosonmagyaróvár­nak. Ez a nap akkor is péntekre esett. Az emberek délelőtt gyülekez­ni kezdtek a tanácsháza előtt, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a Buda­pesten harcolókkal. Atömegbe már akkor elvegyültek határőrök és ÁVH-sok, akik bujtogatni és tüzel­ni kezdték az embereket: „Menjünk a határőrlaktanyához! A tömeg elindult. Gyári munká­sok, egyetemisták és sok iskolás tanáraik vezetésével. Mindnyájan fegyvertelenek voltak. Az úton a Himnuszt és Szózatot énekelték. Szerették volna, ha a laktanyáról leveszik a vörös csillagot és a kato­nák a forradalom oldalára állnak. A határőrlaktanya előtti térhez érve, az emberek géppuskafész­kekkel találták szembe magukat. Néhányan elindultak, hogy a lak­tanya parancsnokával, Dudás Ist­vánnal tárgyaljanak a vörös csillag levételéről, amikor megszólaltak a géppuskák, és kézigránátok rob­bantak a tömegbe. Áz első sorban állókat szinte lekaszálták a golyók. Amikor az emberek futni kezdtek, másodszor is megszólaltak a fegy­verek, válogatás nélkül lőve férfit, asszonyt, gyermeket. Dudás István laktanyaparancs­nok Rajka felé elmenekült, sorsára hagyva katonáit, akik közül a fel­háborodott tömeg három határőr­tisztet meglincselt. Egyikőjüket, Stefkó József főhadnagyot az evangélikus templom előtti fára akasztottak fel. A sortűz szomorú és pontos mér­lege még ma sem ismert. A temetke­zési vállalat és a kórház irattárából eltüntették és meghamisították az adatokat. Sok papírt és dokumen­tumot elégettek. A halottak száma több mint 100 volt, de csak 53 nevet sikerült felkutatni. Közöttük há­rom evangélkus volt. Mosonmagyaróvár város új he­lyi önkormányzata ezt a napot, október 26-át első, alakuló gyűlé­sén gyásznappá nyilvánította. A helyi politikai pártok az evangéli­kus és katolikus egyházakkal kö­zösen ökumenikus szertartással kí­vántak emlékezni és tisztelegni a tömeggyilkosság egykori helyszí­nén, a határőrlaktanya előtti téren, a mártír hősök emléke előtt. Erre az alkalomra Németh Ala­jos, a helyi MDF tagja 53 kopjafát faragott, rajta az elhunytak névéi­vel, amelyeket a gyásztéren állított fel. A megemlékezésre elfogadta a szervezők meghívását Göncz Ár­pád köztársasági elnök, Horváth Balázs belügyminiszter, Pozsgay Imre és Orbán Viktor parlamenti képviselők, valamint Bródy János, aki két dalt énekelt volna az el­hunytak emlékére. Sajnos közülük a taxisblokád miatt csak Orbán Viktor tudott eljönni, akit helikop­terrel hoztak Mosonmagyaróvár­ra. Október 26-án, pénteken dél­után esőre hajló időben szomorú arcú emberek százai gyülekeztek a tanácsháza előtt, hogy az egykori útvonalat követve vonuljanak a gyásztérre. Amerre a szomorú, em­lékező menet elhaladt, a házak ab­lakiba az emlékezés égő gyertyáit helyezték el. Amikor az időközben több ezer főre duzzadt tömeg a gyásztérhez ért, már besötétedett. A felállított kopjafák árvácskák­kal voltak körbe ültetve és minden kopjafa mellett gyertyák szomorú­an imbolygó lángjai világították meg a hozzátartozóikat gyászoló, könnyes szemű, imádkozó embe­reket. Nemzeti imádságunk eléneklése, majd Rupnik Károly, a győri Kis­faludy Színház művészének szava­lata után ünnepi megemlékezések hangzottak el. Ezt követően az ál­dozatok neveinek felsorolása köz­ben az evangélikus és katolikus lel­kész egyenként megáldotta az 53 kopjafát. Álljon itt örök mementóként annak a három evengélikusnak ne­ve, akik az akkori sortűzben vesz­tették életüket. Letenyei Ferenc, segédmunkás, 24 éves, has és fejlö­vés; őri László, ipari tanuló, 16 •éves, haslövés; Hornyák Béla, sze­relő, 36 éves, fejlövés. Felemelő és egyben megrendítő élmény volt amikor a kopjafák megáldása után a névtelen halotta­kért is több ezer száj mondta fenn­hangon a Miatyánkot. ■ Sokan talán ezen az estén cjpb*- Jj^ptpk rá apr^, hogy, egy rpssz.ízű korszak végleg letűnt és egy új kor­szak hajnala virradt rájuk. Mert a hallgatás évei után végre méltó­képpen és kegyelettel emlékezhet­tek azokra, akik a pillanat nagy- szerűségének engedve, feláldozták életüket értünk, utánuk jövőkért. Hazafelé sétálva újra és újra eszembe jutottak János evangéliu­mának szavai: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Kiss Miklós 1990. október 31-én, refor­máció napján mintegy 100 volt KIÉ tag és mai fiatal volt együtt a józsefvárosi egyházközség gyülekezeti termében és hatá­rozta el, hogy az 1950-ben meg­szüntetett egyesületet újjá ala­kítja. Dobos Károly megnyitó áhítata után Kovács Bálint visz- szatekintett az 1883. október 31. az első megalakulása óta eltelt idő fontosabb állomásaira. Dietrich Reitzner az osztrák KIÉ titkára elmondta, hogy évek óta tartanak vezetőképző­ket és az elmúlt nyáron 240 fiatal fordult pieg ezeken az alkalma­kon. Az osztrák és az európai KIÉ titkárt kíván munkába állí­tani s ezzel is segíteni a magyar mozgalom kialakulását.-v Az alapszabály ismertetése után került sor a tisztségviselők megválasztására. Elnökké Haj­dú Zoltánt választották, aki gyermekkorában a KIE-beri is­merte már a mozgalmat. A tisztségviselők fiatalokból ke­rültek ki. Addig is, míg a KIÉ visszakapja elvett helyiségeit, az összejöveteleket a józsefvá­rosi gyülekezetben tartják. Re­mélik, hogy a nagyobb váro­sokban, miként 1950-ig, ala­kulnak ökumenikus jellegű egyesületek, a gyülekezetekben pedig gyülekezeti KIÉ csopor­tok. Néhány vidéki gyülekezet­ben már van KIÉ. Ä jövő év elején azután ezek az egyesüle­tek alakítják meg a KIÉ Nem­zeti Szövetséget és ezzel a tény­nyel kapcsolódnak majd bele a KIÉ Világszövetség nagy csa­ládjába. A KIÉ Világszövet­ségnek ma 100 országban min­tegy 30 millió tagja van. Áz idős KIÉ tagok miként 1950-ig Megyercsy Kör néven jöttek össze, most Pógyor-Ist­ván Kört alakítottak. Ugyan­csak a józsefvárosi gyülekezet­ben kívánnak összejöveteleket tartani. E körbe tartoznak az 1. sz. BKIE cserkészcsapat öregcserkészei is. A KIÉ alakuló gyűlése Bonnyai Sándor volt KIÉ tit­kár imádságával és áldásával ért véget. BŰNÜGYI REGÉNY Erdőborította hegyek vették körül oltalmazón a vasútállomást, de a két- három személykocsiból álló vonat mégis talált magának utat és mély szurdokvölgyön keresztül - neheztel­ve, dohogva - odagördült az állomás- épület elé. A vonat lépcsőjén felhágva, gyönyörűséges látnivalókkal telített szívem a zsoltáros szavait visszhangoz­ta.- Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez (Zsolt 84, 3). - Igen, hozzá, aki ilyen csodálatosan szép vi­lágot teremtett. Sziklába vájt alagutakon küzdötte magát előre vonatunk, aztán lassan elmaradtak mögöttünk az erdőzuha­tagos, zöld hegyek és kitárult előttünk a napfény aranyozta síkság. - Elbó­biskoltam. Félálmomból érdeklődő hang ho­zott vissza a jelenvaló világra.- Tessék mondani, van-e itt szabad hely? •- Hogyne lenne - mutatok a szem­közti ülésre. Két fiatalember foglalt helyet ve­lem átellenben. Ahogy később tő­lük megtudtam: egyikük, traktoros, másikuk érettségizett és vasúti mű­helyben szerelő. - Sört nyitottak és iszogatni kezdtek. Én meg előhúztam válltáskámból kedvelt krimiíróm, Er­le Stanley Gardner egyik művét (A ketyegő gyertya esete) és olvasásba merültem. Hosszú idő múltán megszólít a traktoros, nagyon tiszteletudóan.- Na haragudjon, ha megkérde­zem. Bibliát olvas, ugye? Meglepve nézek rá, valamint köny­vemre, melynek sem mérete, sem köté­sének színe nem involválja, hogy Bib­liának tartsák.- Nem. Krimit. Látva hitetlenkedését, kezébe adom a könyvem. - Átveszi, kinyitás nélkül nézegeti, körbeforgatja, majd társa fe­lé nyújtja. A szerelő belelapoz. - Bűn­ügyi regény - mondja társának ma­gyarázóig - ám azt nem elégíti ki a felvilágosítás: egyszerűen elengedi a füle mellett. Megmarad a Bibliánál, illetve általában a vallási témánál, amibe aztán a szerelő is belekapcsoló­dik. Megtudom, hogy mindegyikük­nek van kicsi keresztfia s most azoknak a meglátogatására utaznak. Dicsérik a plébánosukat, aki Pannonhalmáról származik és igen tudós ember. Büsz­kén mondják, tanulták ám annakide­jén a Hiszekegyet. Egymás szavába vágva hozakodnak elő vallási ismere­teikkel. .. Megvilágosodom: ezek felismerték bennem a papot. De miből? Ruháza­tom nem vall papra, ráadásul krimit olvasok. Emlékezem. 1958 júniusában ha- todmagammal fellebbviteli tárgyalás­ra szállítottak Márianosztráról Buda­pestre, a Legfelsőbb Bíróságra. A tárgyalás végbemente után láncra fűzve kisorjáztunk a Fő utcai épület­ből, amelynek sarkán a hozzátarto­zók kis csoportja álldogált várakoz­va. Amikor én másztam fel teherau­tónkra és bújtam a ponyva alá, nővé­rem mellett megszólalt egy ismeretlen asszony:- Esküszöm, hogy az a magas, ősz­hajú férfi református lelkész. Nővérem - feleslegesnek tartva a pontosítást - jóváhagyólag bólintott.- Az. Nos, ha a gonosztévőhöz illő csíkos fegyencruhában, alakját veszített, gyűrött sapkában, megbilincselve, láncrafuzve is papnak néztek, cseppet sem csodálkozhatom bakonyi útitár­saim hasonló feltételezésén. Töredel­mesen bevallottam hát nekik: pap va­gyok, mégpedig evangélikus lelkész. Nagy gaudiummal fogadták a leleple­zést (hogy tudták ők azt kezdettől fog­va). Aztán, mivel minden szabadkozá- som ellenére kiutalták nekem a dokto­ri címet (a traktoros), valamint leg­alább öt idegen nyelv perfekt ismeretét’ (a szerelő), némi vizsgáztatásnak (val­lási tárgyú) vetettem alá őket. Az eg- zámen eredménye bizony gyengécske volt, kivéve a^ őszinte jószándékot. Nem mondottam, csak gondoltam: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Kivettem táskámból a zsebkiadású Károlit.- Ez a Biblia. Ezt tévesztették ösz- sze maguk a bűnügyi regénnyel. A két delikvens megilletődötten el­hallgatott. A bennünket körülölelő és összefogó puha csendben egy-egy igés kartonlapocskát nyújtottam át nekik. Köszönettel fogadták. Bűnügyi regény. Alapjában véve nem tévedtek útitársaim. Ráillik ez a meghatározás a Bibliára is, melynek tárgya szintén a bűn és annak bünteté­se. „Csak” az a különbség, hogy a Bib­liában nem a költői igazságszolgáltatás érvényesül, mely szerint a bűnös elnyeri büntetését. Nem. Itt a bűnös feltétel nélküli kegyelmet kap, mert az igazság megkívánta halálos büntetést Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedte el. Csodálatos Istenünk van. A termé­szetből templomot csinál, amely tiszta áhítatával az ég felé emeli lelkünket, a bűnügyi regényből pedig Bibliát: szá­munkra, halálra ítélt bűnösök számá­ra Isten kegyelmének meghirdetőjét. A városba érve elszakadtam vonat­beli útitársaimtól. Egy órával később, mikor az autóbuszpályaudvar felé igyekeztem, a vasúti aluljáróban szem­bejött velem a szerelő.- Üdvözlöm, plébános Úr. Köszö­nöm ám az igét. Nekem éppen jókor jött. Igen. Istenünk jó szava (az evangé­lium) mindig jókor jön. Mindnyá­junknak. Sághy Jenő A Mandák Kórus első szolgáló körútja Foton a nyári orgonatanfolyamokon a kántorok sok szép karéneket tanultak. Azonban a tanfolyam végeztével úgyszól­ván a semmibe hullott az egész munka, erőfeszítés, mellyel egy-egy darabot meg­tanultak. Ezért jött az a gondolat, hogy a Kántorképzőnek legyen egy állandó kóru­sa. Végül 1989-ben ifj. Hafenscher Károly vette kezébe az ügyet, és meghívó leveleket küldött azoknak, akik már hosszabb ideje látogatják a tanfolyamokat, és akikről úgy gondolta, hogy szívesen vennének részt eb­ben. A levélben az is benne volt, hogy a hívottakon kívül, más is beléphet a kórus­ba, aki jár Fótra, és vállalja, hogy a kórus munkájában rendszeresen részt vesz. A kó­rus 1989. december 27-én alakult meg, két vezetője van, az egyik ifj. Hafenscher Ká­roly, a másik Ecsedi Zsuzsanna. Megbe­széltük, hogy a megtanulandó darabokat mindenki előre megkapja, és amikor össze­jövünk, már mindenki tudja a szólamát, így csak összepróbálni kell. Egy évben 3-4 hétvégét töltünk együtt. Eddig öt alka­lommal jöttünk össze. Egy alkalommal Pi- liscsabán volt a próbahétvége, mert a Mandák-otthon építkezési' munkálatok miatt nem tudott fogadni bennünket. Célunk: eljutni különböző gyülekeze­tekbe, és énekkel szolgálni. Elmondani az örömhírt, hogy Jézus emberré lett ér­tünk, vállalta a kereszthalált, hogy megváltást szerezzen annak, aki elfo­gadja, hogy bűnös, hogy Jézus meghalt helyette, hiszi, hogy bűnei ezáltal meg­bocsáttattak, és Jézussal kezd új életet. Jézus él, most is itt van közöttünk, mint Szentlélek. Most* 1990. november 9-én délben indultunk az Árpád hídtól első kőr­útunkra. Nógrád megyében jártunk. Győri János Sámuel szervezte meg utun­kat, aki a nógrádi ökumenikus tábor szer­vezésébe is sok energiát fektetett, öt gyüle­kezetben szolgáltunk: Béren, Galgahután, Nógrádon, Felsőpetényben és Ösagárdon. A gyülekezetekben ifj. Hafenscher Károly igével is szolgált. November 11-én, vasár­nap három órára érkeztünk vissza Buda­pestre. Köszönjük a gyülekezeteknek, hogy szeretettel fogadtak minket, ésszeretnénk megköszönni Győri Jánosnak, hogy meg­szervezte utunkat, valamint Ösagárdon és Felsőpetényen szállást és ellátást biztosí­tottak számunkra. Siófoki levél Kedves Hittestvéreink! Fél éve még a siófoki temp­lomszentelésre hívtunk benne­teket és ma, november 11-én vasárnap, azzal az örömmel állunk elő, hogy holnap kezd­jük a papiak és a gyülekezeti terem és vendégszobák építé­sét. Makovecz Imre építész másik tervének megvalósítá­sát... Azért tesszük ezt közhírré, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy siófoki létesítményeink egész egyhá­zunk szívügye kell hogy legyenek. Egyrészt azért, mert a nyári hóna­pokban a városunkban üdülő sokezer német és skandináv evangélikus lelki gondozását kéri számon Isten tő­lünk. Másrészt azért, mert hazai egyházunknak is fontos konferenci- ás központjává válnak épületeink. Ezeken dolgozva hazánkat is épít­jük, mivel segítjük népünk mielőbbi beköltözködését az Európa-házba. Evégett nekünk Európa-szerte mi­előbb és minél több barátot és szö­vetségest kell találnunk. Kimutatá­saink igazolják, hogy templomszen­telésünk óta, a pyári, hómpokbqn , naponta 300-400, de még késő osz- szel is e létszám felét tették ki azok a zömében német, holland és skandi­náv vendégek, akik templomunkat és a papiak terveit megtekintették. Bi­zonyosak vagyunk abban, hogy ami­kor magukkal viszik a fényképeket meg német és angol nyelvű tájékoz­tató lapjainkat, ez is egy újabb köte­lék, amely hazánkhoz köti őket. Tudjuk, hogy itthoni szűkös kö­rülményeink között levelünk olvas- takor sokakban vetődik fel a kérdés: mire alapozza a siófoki gyülekezet ezt az építkezést? Mindenekelőtt azokra a betonalapokra, melyeket már egy évvel ezelőtt elkészítettünk. A közművesítésre, mely régóta ké­szen van. Tégla, cserépanyagra stb., melyek rendelkezésre állnak. Nagy ösztönzés a munkára kőmű­vesmesterünk embersége, aki régóta megígérte: az idén felépíti az épület falait úgy, hogy a munkadíjat csak 1991 júniusában fizetjük. Ajánlatát örömmel elfogadtuk. Reménységünk horgonyát most is finn testvéreinkig vetjük ki. Mert~ az épületfát tőlük kérjük. Éppen az ö szavuk, a „Sisu”, mely azt jelenti „mégis”, ad erőt nekünk arra, hogy újra és mégis zörgessünk és kérjünk azoktól, akiknek a templomot is köszönjük. Bízunk abban, hogy Oulu Dómgyülekezete és más test­vérgyülekezetek megértik, hogy Is­ten háza mellé az ember házát is fel kell építenünk. Sőt bízunk abban is, hogy egy-két vendégszobánknak mindig lesz finn lakója, akik úgy jönnek Siófokra, mint akik haza­jönnek. Ugyanezzel a „mégis"-remény­séggel fordulunk most gyülekeze­teinkhez fs. Siófpkpn egész egyhá­zunkat érinti a turistaforgalom lelki szolgálatának kihívása. Ez az új, ha­talmas feladat felkészületlenül ért minket. Nemcsak az építkezés anya­gi feltételei hiányosak, de a korszerű lelkigondozás személyi feltételei is hiányzanak. Am tudjuk: a nehézsé­gektől nem ijedezni kell, hanem le kell győzni azokat! E levelünkkel egyidejűleg a lelké- szi hivataloknak elküldjük csekkbe­fizetési lapjainkat. Ma minden evangélikus szószéken elhangzott az igehirdetés textusá­ban: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Siófokon templomunkban ez kétszeres örömhír volt. Azért mert Jézus megváltó munkája így megy végbe, de azért is, mert tudjuk, hogy a holnap kezdődő építés munkájában is így számíthatunk Reá a kezdéstől a bevégezésig. Jaki András Józsa Márton felügyelő . lelkész I 5 t q „A Te tanácsod, dicsőség, kegyelem...” In memóriám Kneffel Pálné, Orbán Gyöngyi Kőszegi templomunk mint az elrejtett ékszer simul el a város számtalan történelmi eseményt őrző épülete között. Most frissen renoválva tündöklik. Áhítattal nézek körül a gyönyörű templombelsőn s megakad szemem a pompás orgonán. Ma már bizonnyal modernizált szerkezettel működik az ódon ornamentika mögött. Visszagondolok a századelő éveire, amikor még lábbal kellett az oldalán fújtatni, hogy megszólal­jon az instrumentum. A „mester”, a gyülekezet orgonista-kántor tanítója gyakorolgatott a vasárna­pi szolgálatra a szép hangszeren, s a fújtatója a leánya volt, aki maga előtt tartva Jókait, közben olvasott. Belefeledkezvén a könyvbe, bizony néha kihagyott a fújtató mozdulat, s elhalkult a hang. Ilyenkor kissé hátrafordult a mester s szinte a betűhangzás dallamában szólt figyelmeztetőn hátra:- Gyöngyikééém! - s a fújtatás íme újra indult. A huszas évek végén ez a „Gyöngyikém” ott állt ifjúkori oltára előtt fehér ruhában ugyanezen kőszegi templomban, s kapta konfirmációja áldó igéjét: „A te tanácsoddal igazgatsz engemet, hogy ezután a dicsőségbe fogadj be engemet” (Zsolt. 73:24). Az egykori ígéret íme betölt. A kőszegi templom oltára előtt vesszük körül Dr. Orbán Gyöngyi, Dr. Kneffel Pálné hamvait rejtő ornát, s búcsúzunk tőle. Körülvesrminket konfirmációban kapott biztatása és ígérete az úrvacsorában is, amiben részesülhettünk hamvai mellett bő családja és néhány családtagnak számító barát közösségében. Még a temetés előtt szombathelyi otthonukban láttam a konfimációi emléklapot, amelyre egykori lelkésze gótikus Szálkás betűkkel irta az említett zsoltári áldó igét. Milyen szép, hogy a gyülekezet anyakönyvében is feljegyezték, így a temető lelkész idézni tudta. Több mint temetési ige, és több mint emlékké eltett mondat. Egész életet átfogó, s az örökéletbe vezető üzenet. Elfogadta Isten tanácsolá­sát. Elfogadta a reményiki üzenetet: az életnek egy titka van, maradéktalanul horgonyt vetni Istenben. Tahiban a nagy fa és az Ugró fennsík bokrai tanúskodnak arról, hány fiatal léleknek adott bibliaórákon biztos útmutatást, vigasztaló és biztató szót arról, ami „türelem, kulturáltság, odaadó szolgálat, kitartó munka és áldozatos szeretet” - amint övéi vallották. S az egykori fiatal diáktársak­tól páciensei széles seregéig, mind tanúsíthatják: igen, így volt, igazad volt! Betölt a zsoltári ígéret: ezután a dicsőségbe fogadj be engemet... Milyen jó is, hogy minden gyász, szomorúság, elválás ellenére így búcsúzhatunk! A kőszegi békés, szép temető, amikor az urnát letettük az Orbán szülők hamvai mellé, emlékektől zsongott. Otven év emleke kerengett bennem. A szegedi oltár előtt álltunk. Papi voltom egyik legelső esketési szolgálatát végeztem. Palkó és Gyöngyi álltak előttem. Mögöttük a Kneffel és Orbán szülők. „Jó dolog, ha kegyelemmel erősittetik meg a szív” - volt a textusom. Ez ötven év távlatában is jó, a temetőben is. \ Szombathelyen, a családi otthonban búcsúztunk el egymástól. Sorban indultak az autók velünk. Mi voltunk az utolsók. Palkó kint állt a kapuban. Szálegyenesen, de arcvonásaiban roskadtan. És egyedül. Nagyon egyedül. A kép nagyon belem mart. Vissza kellett volna fordulnom, s megmondani meg neki, hogy, ne félj, van meg valami „jó dolog”, ami most is melléd társul...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom