Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-02 / 35. szám
Evangélikus Élet 1990. szeptember 2. Aland, a nagy kaland Az ifjabb nemzedék biztosan olvasta a hasonló című újságcikket, mely fantasztikus utazás rejtelmeit tárta fel. Az idősebb nemzedék pedig bizonyosan emlékszik az Álandról szóló Panoráma műsorra, amely februárban ment a televízióban. Mi is nagy érdeklődéssel néztük a beszámoló filmet egy Finnországon belüli önálló, demi- litarizált, svéd nyelvű államról, amelynek saját zászlója, és saját himnusza van. Viszontlátogatásra készültünk, hiszen tavaly a gyülekezet 42 tagja Stefan Snellmam lelkészük vezetésével már volt nálunk, hogy elinduljon valami más, valami új, valami csodálatos dolog a két gyülekezet életében. Egy kapcsolatfelvétel mindig izgalmas dolog. Főleg egy olyan tradicionális, többszáz éves gyülekezet életében mint Aszód, amelynek sohasetn volt semmilyen testvérgyülekezeti kapcsolata, amely mindig félt az új dolgoktól, de amely mindig körömszakadtáig ragaszkodott múltjához, s jelenét is múltja határozta meg. Ez a kapcsolatfelvétel nagy próba volt. A múlt, a jelen és a jövő próbája, de egy győztes próba. Megtörtént a csoda. Már szégyellem magam, hogy a tavalyi találkozásunkról nem született beszámoló cikk, hiszen csodálatos napokat töltött együtt a két gyülekezet nálunk. Nem csak turistaélmény volt, de tárulkozás- ra, befogadásra képes és éhes gyülekezet lelki élménye is. Szégyenérzetem csak fokozódott, amikor ez évi találkozásunkkor ajándékba kaptuk tavalyi évkönyvüket, amelyben több oldalt és több cikket szentelnek aszódi utazásuk élményeinek, a sorozatban megjelenő újságcikkekről nem is beszélve. Barátnőm és komaasszonyom Sirkka Lisa Enquist leveleiből értesülve tudom, hogy fantasztikus élményt jelentett számukra a nálunk töltött néhány nap, különösen, ha számba vesszük, hogy nekik mint svéd nyelvű gyülekezetnek, semmit nem jelent a finn-magyar testvér- kapcsolat mint háttér, talán még viszolygást is jelentett az elején. S mire hazamentek, Detre Laci bácsi (nyugdíjas esperes, lelkészünk édesapja), aki finn nyelvű tolmácsunk volt, csak annyit jegyzett meg összbenyomásként, hogy svédek jöttek, és finnek mennek. Ugyanezt fogalmazta meg Gun- vor Javén álandi írónő is, amikor azt mondta, sose gondoltam, hogy egyszer melegség tölti el a szívemet attól, hogy én finn állampolgár vagyok, s ezért még nem tettem semmit. De sokat tett érte, azóta is, hiszen csendes beszélgetéseivel, hangtalan megjelenésével, szótlan szeretetével belopta magát mindannyiunk szívébe, s alkalomról alkalomra tollat ragad, hogy ne hagyja kialudni a két gyülekezet még alig fellángoló szeretetét. Szívesen írnék egy sorozatot a Mariehamni gyülekezetről, ha helyet kapok az Evangélikus Életben, hiszen vajmi keveset tudunk arról a gyülekezetről, mely kb. 10 000 lelket számlál, 2 temploma van, s a szigetvilág központja és mozgató rugója. Arról a számunkra felfoghatatlan szituációról, hogy mit jelent a finn egyház tagjaként megmaradni svédnek. Elmesélem hát merre jártunk az aszódi gyülekezet 46 tagjával 1990. VI. 20-29-ig. Szerdán reggel indult a busz két buszvezető kíséretében. Azt mondták, még egy csoportnál sem érezték eddig ennyire Jézus Krisztus szeretetének, békéjének jelenlétét. Pedig 10 nap összezártság 4600 km oda-vissza távolságban nem kis dolog. Első éjszakánkat Berlinben töltöttük. Onnan indultunk tovább Sassnitzból Trelle- borgba hajóval egy 4 órás hajó- úton. Este 10 órakor léptünk svéd földre, ahol megdöbbenve tapasztaltuk, hogy mennyire félnek a bevándorló magyaroktól s csak az álandiak teljes programjának bemutatása nyitotta ki számunkra a tranzitkaput. Nem könnyű éjszaka következett. Esőben, ködben, jó és rossz útviszonyok mellett sem állt több 10 óránál a 800 km-es táv Szentiván napján állítják fel ezt a fát megtételére Kapellskör kikötőjéig, ahol már vendéglátóink 2 tagja várt, hogy a következő 2 óra 40 perces utat kellemesebben, biztonságosabban tölthessük el a hajón, terített svéd asztal mellett. Kedves mondatuk a szívünkig hatolt: „Tegyétek el útleveleteket. Hazajöttetek és itthon senki nem használ útlevelet.” Sokan közülünk először szálltak hajóra. Sokan közülünk először látogattak meg egy nyugati országot. S az egész gyülekezet először látogatta meg testvérgyülekezetét. így többszörös várakozással és feszültséggel szálltunk ki Mariehamnban, a szigetvilág fővárosában Szent Iván napján. Vendéglátóink az újonnan épített Margaratgarden gyülekezeti házba vittek, ahol nagy kincsként őrzik a terem egyetlen díszét az asztalon elhelyezett tőlünk kapott feszületet. Folytatása következik-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Norvég Izráel- Misszió 1990. október 3-4-én lelkésztovábbképző konferenciát tart Budapesten az Üllői úti tanácsteremben. A tanácskozás témája: „A zsidók először: Egyház, Izráel és az evangélium”. A konferencia nyelve: német és angol. A résztvevők száma húsz főben meghatározott. Jelentkezni lehet az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatá- lábaií (1085 Budapest, üllői út 24. T.: 134-3737) 1990. szeptember 10-ig. Részletes információ ugyanitt. V ______________________________________________) SZ UPPLIKÁCIÓ Személyes jellegű dolgokkal nem illik a nyilvánosság előtt „előhozakodni” - hallom ezt gyakran és nem is megalapozatlanul. „Mindenkinek az életében vannak nagy események” - hangzik a szinte közhelynek minősülő mondat. Úgy érzem, hogy több mint harminc év elmúltával ismét teológusként egy gyülekezet elé állni és szupplikációs igehirdetés keretében szószékről hirdetni az Úr Jézus Krisztus evangéliumát: ez Isten csodálatos ajándéka! Több, mint személyes jellegű esemény és semmiképpen sem közhelynek minősíthető történés. Emlékszem, teológusként milyen izgalommal készültem egy- egy szupplikációs igehirdetésre. Ma is előttem van Péteri, Monor, Mende, Farmos és Tápiószent- márton községek, valamint Cegléd város evangélikus temploma, ahol szupplikációs igehirdetéssel szolgáltam. Szende Ernő lelkész úr biztató szavai Péteriben, dr. Muntág Andor - ma teológiai professzor - segítőkészsége Monoron, Detre László akkori esperes őszinte, meleg hangú tanácsai Mendén vagy Jávor Pál szeretetteljes biztatása Cegléden mind olyan felejthetetlen útmutatással gazdagították életemet, amelyeket sem teológusként, sem „világi emberként” nem felejtettem el. Aztán teológus pályám megszakadt. Politikailag „persona non grata” lettem a Teológiai Akadémián. Bevallom: három évtizede irigykedve hallgattam és hallgatom a szószékről igét hirdető lelkészeket (volt évfolyamtársaimat különösen) és a szupplikáló teológusokat, hiszen akit egyszer megérintett a szószéki szolgálat valami különös varázsa, az nem akar és nem tud attól többé szabadulni. Évtizedek múltak el nyomasztó politikai légkörben. Csökkent a templomba járók és az imádkozok száma, egyre kevesebb lett a szupplikáló teológus, ugyanakkor egyre inkább megfigyelés alá került a hitoktatás és az egyházi élet szinte minden mozzanata. Ilyen körülmények között - megvallom - nem bíztam abban, hogy még egyszer a szószékre léphetek. Aztán a váratlan politikai rendszer- váltás, rehabilitációm, teológiai tanulmányaim folytatásának biztosítása ismét lehetőséget adott a szupplikációs igehirdetésre. Alapigeként IThessz 5,12-24-et választottam. Úgy éreztem: a Pál apostoli intelmek és útmutatások a békességben élésre és türelemre, a jó cselekedetekre, a gonosztól és minden rossztól való tartózkodásra, a felebaráti szeretetre és a hálaadó, szívünk minden örömét, bánatát, gondolatainkat Isten elé táró imádkozásra ma különösen is időszerűek! Elővettem régi jegyzeteimet, a rendelkezésrem álló (elég szűkös) újszövetségi irodalmat, hogy igehirdetésem teológiailag is megalapozott legyen. És végiggondoltam személyes életemet, a körülöttem történteket, ami egyértelművé tette: imádság nélkül, hit nélkül, Isten és az Úr Jézus Krisztus nélkül milyen üres és semmi az életünk! Az utóbbi hetekben csak a szupplikációra készülés izgalma foglalkoztatott. Éjszakákon és nappalokon számtalan kérdés, gondolat fordult meg a fejemben és a szívemben. Méltó és alkalmas vagyok-e a szolgálatra? Nem jön-e valami közbe, ami megakadályozza igehirdetésemet? A döntést Istenre bíztam. Aztán elérkezett július 29-e, vasárnap. Rekkenő hőség. A szokásos évi szabadságok ideje. És népszavazás. De a tízórai harangszóra - mint minden vasárnap - Pilisen az evangélikus templomba indultak az emberek. Szavakban nehezen küéjezhető, csodálatos, megható és felemelő érzés volt atyai barátommal Keveházi László esperessel együtt belépni mindkettőnk szülőfalujának Pilis nagyközségnek az evangélikus templomába. Neki - aki több mint harminckét éve szolgálja a pilisi gyülekezetei - és lelkész feleségének nagyon sokat köszönhetek. Szeretetet, segítséget és biztatást. Kicsit remegő lábakkal mentem fel a szószékre. De az Üdvözlés után megnyugodtam. Úgy éreztem, hogy Isten hidat állított a harminc évvel ezelőtti és a mostani szupplikáció közé. Valamiféle folytatólagosságot éreztem és egy különös érzést (lelki kényszert): nincs magasztosabb hivatás a lel- készi szolgálatnál, Isten igéjének hirdetésénél! Nagy örömöm volt, hogy az istentisztelet keretében huszonkét éves fiam - mint az ifjúsági bibliakör rendszeres látogatója - igeolvasással és imádkozással szolgált. Az istentisztelet után Keveházi László esperessel és több presbiterrel együtt mentünk be a lelkészi hivatalba. Elővettem azt a harmincöt éve őrzött levelet, amelyet a lelkészi szolgálatát 1955-ben Békéscsabán megkezdő Keveházi László biztatásként írt nekem, az akkor szeptemberben I. évfolyamú teológiai hallgatónak. A levélben - többek között - ezt írta: „.. .a legnagyobb öröm számomra a szószéken vagy más alkalmon hirdetni az Isten igéjét.” Ezt a nagy lehetőséget - számomra ÜNNEPET (így nagybetűvel) - adta meg az Isten 1990. július 29-én a pilisi evangélikus templomban. Bízom a Mennyei Atyában, hogy e szupplikációs igehirdetést még újabbak követhetik és egyszer magam is „teljes jogú” tagja lehetek magyarországi evangélikus egyházunk lelkészi karának! Hlanicz György Göncz Árpád Kelenföldön A 70 éves Bence Imre bizonyságtétele 1 Arról a Göncz Árpádról van szó, akit augusztus 3-án választottak meg és iktattak be köztársasági elnöki tisztébe. Ő járt a kelenföldi evangélikus gyülekezetben. Természetesen nem mostanában, hanem 1982-ben, egy gyülekezeti sze- retetvendégség alkalmával, amikor a magyarországi valdensekről tartott nagy figyelemmel kísért előadást. „Sarusok” című, a valden- sek életét példázatos értelmű regényben feldolgozó könyvét, kedves dedikációval adta ajándékul akkor Bence Imrének, a gyülekezet lelkészének. Ismert szerénységével mutatta meg a dedikált könyvecskét Bence Imre otthonában, szűk baráti körben augusztus 6-án, hétfő este, miután véget ért az a szere- tetvendégség, amelyen családias fegyüttlétben köszöntötte lelkészét 70. születésnapja alkalmából a kelenföldi gyülekezet. Kánikula és nyaralási időszak ellenére zsúfolásig telt meg a gyülekezet tágas, szép tanácsterme. Az ifjúság és az énekkar korálfeldol- gozásokat adott elő. Szebik Imre püspök feleségével együtt vett részt a kelenföldiek családi ünnepén. Bence Imre Isten igéjéhez hűségesen ragaszkodó, gyülekezetét fáradhatatlan odaadással gondozó, mindenkit befogadni kész, tágszí- vű lelkipásztori munkásságát értékelte, amikor az egyházkerület köszöntését tolmácsolta. Kari Károly gyülekezeti felügyelőt 97 éves kora és a nagy hőség tartotta távol. Helyette Dr. Kotsis Iván másodfelügyelő nagyon meleg, baráti szavak kíséretében adta át a gyülekezet ajándékát, míves, kétágú, ezüst gyertyatartót. A gyülekezet asszonyai, nyugdíjasai és a hétfői biblia- órák résztvevői megköszönték, hogy Bence Imre mindig kész meghallgatni hívei kérdéseit és azokra türelemmel reagálni. Az ünnepelt kétféleképpen is kifejezte köszönetét. Még a köszöntők elhangzása előtt hegedűt vett a kezébe és egy baráti vonósnégyes tagjaként Haydn-kvartett részletet játszott el társaival. Végül köszönő szavai során arról tett bizonyságot, hogy sokszor nehéz és visszás körülmények között bizonyult igaznak életében Pál apostol szava: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” Befejezésül ő is köszöntőt mondott. Lelkésztársát, Missura Tibort köszöntötte, mert éppen 15 évvel ezelőtt kezdte meg kelenföldi szolgálatát. Ő szervezte különben az ünnepséget. A Bibliát többször is idézve, de a humor hangját se mellőzve, ő mondta az ünneplés programpontjai között az összekötő szöveget. Becsületére legyen mondva - miközben a hőség miatt mindnyájan ingujjra vetkőztünk - ő nyakkendőjét meg se oldva, ünnepi öltönyben végezte köszöntőjét. Bence Imrének - úgy tűnik - nemcsak a szive tág. Szeme is éles. Nyolc évvel ezelőtt felfigyelt Göncz Árpád könyvére. Megkérdezte, vállalna-e előadást gyülekezeti szeretetvendégségen. Készségesen vállalta. Ottlétekor ő is érezhette, hogy Bence Imre munkája „nem hiábavaló az Úrban”. Erről tanúskodik könyvébe írt dediká- ciója, amely vallomásnak is tekinthető: „Jó volt barátok közt lenni, akik ugyanazon ugyanazt értik.” Benczúr László Keresztyén iskola Mosonmagyaróvárott Az országban elsők között nyitja meg kapuit Mosonmagyaróvárott egy keresztyén szellemű általános iskola, az egykori piarista gimnázium épületében. A piaristák 250 esztendővel ezelőtt telepedtek meg a városban. Egészen 1950-ig, az államosítás évéig működött gimnáziumuk. Az államosítás után az intézmény egy ideig továbbra is gimnáziumként működött, amikor azonban elkészült a gimnázium új, modern épülete, általános iskola lett. 1989. december 12-én megalakult a városban a Magyar Művelt Keresztyén Ifjúságért Egyesület, xcélul tűzve maga elé, hogy elősegítse Magyarország szellemi ps Jelki megújhodását. Meggyőződésük szerint ezt a folyamatot gyermekekben lehet elindítani. Ennek érdekében indítják az iskola szervezését Glatz Ferenc korábbi miniszter nyilatkozata alapján. Glatz Ferenc kívánatosnak mondta az egyházi, magán és egyesületi iskolák működtetését. Január 9-én kezdődött a szervezés. Az első templomi hirdetésre 200 szülő jelezte, hogy gyermekét ebben az iskolában kívánja taníttatni. Ez a nagyszámú pozitív visz- szajelzés adott új lökést az iskola szervezőinek. Az egyesület felkérte a piarista rendet, hogy kérjék vissza egykori iskolájukat. Ők ezt meg is tették és a kezelői jogot ráruházták az egyesületre. Ezután már csak az iskola tanári karának és a tanácsi apparátus néhány tagjának ellenállását kellett legyőzni. Immáron nincs akadálya annak, hogy szeptemberben megnyissa kapuit a keresztyén szellemű iskola. Egy kissé bonyolítja még a helyzetet, hogy nem szűnik meg az iskolában az állami oktatás sem, párhuzamosan fog futni a kettő. A szervezők és az iskolaszék tagjai bíznak abban, hogy konfrontációtól mentesen, szeretetben tudnak majd egymás mellett élni. Ezt a törekvést szolgálja, hogy minden szemléltetőeszközt, térképet de még a tornatermet is közösen használhatják. . Az iskola alapítói ökumenikus nyitottság szándékával indítják az iskolát. Igaz ugyan, hogy a városban lehet hallani aggódó hangokat is, féltve az ökumené szellemét a később erősödni fogó piarista befolyástól. Ezekre az aggodalmaskodó hangokra válaszol Németh László az iskolaalapító mosoni egyházközség plébánosa, aki elmondja: „Pillanatnyilag a piarista rend feladatának azt tartja, hogy pedagógusoknak tartsanak előadásokat a keresztyén nevelésről. Ezenkívül lelki gyakorlatot azok részére, akik mélyíteni kívánják keresztyén érzületüket.” Ami a távlati terveket illeti, tervbe vette a piarista rend gimnáziumának ráépítését az iskolára, az általános iskolát érintetlenül hagyva az egyesület kezelésében. A piarista rend csak gimnáziumot kíván működtetni. A garancia az ökumenikus nyitottságra - Németh László szavai szerint az - hogy: „korábban sem voltak kizárva az egyházi iskolákból a másvallásúak. Biztosítva van most is mindegyik történelmi egyház lelkésze számára a hitoktatás lehetősége. Ha a régi világban ez megoldható volt, akkor ma az ökumenizmus korában méginkább megoldhatónak kell lenni. Az ökumené hiánya bántaná a hívek érzékenységét is, ezt pedig mindenképpen el kell kerülni” - fejezi be Né- methfLászló plébános. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagy igény van a városban keresztyén szellemű iskola indítására. Az a morális, erkölcsi, hitbeli mélység, aminek ma tanúi vagyunk, kiáltva követeli a változást. Ha ez az iskola hozzájárul ahhoz, hogy erről a mélypontról elinduljunk felfelé, megfelelő erkölcsi, hitbeli alapot adva az itt tanuló több száz gyermeknek, és ha valóban az őszinte ökumenikus közeledés szándéka fog később is érvényesülni az iskola működésében, már nem volt hiábavaló harcolni az iskola indításáért és hinni annak szükségességében, értelmében. Kiss Miklós RÉGI VÉGRENDELETEK ÜZENETEI A MÁNAK 2. Szeresd felebarátodat Legutóbb a két évszázad előtti evangélikus eleink végrendeleteikben megmutatkozó hitét, egyház- szeretetét láthattuk. Az igazi hit azonban nemcsak kegyes szavakból s nem is csak Isten céljaira szánt adományokból áll, hanem elengedhetetlen tartozéka az elesettek, a bajban levők megsegítését célzó felebaráti szeretet is. A gondoskodásra szorulók abban a korban is az özvegyek, az árvák, a magatehetetlen öreg szülők és a világban kallódó hozzátartozók voltak. A szülő iránti szeretet szép példáját látjuk a kiskőrösi Breznan Györgynél, aki 1792. évi végrendeletében nemcsak feleségéről és két fiáról gondoskodik, hanem a saját nagyon öreg édesanyjáról is, elrendelve, hogy az eladásra kerülő ökrök árából neki adjanak 30 forintot, a kert Ys részét is ő használhassa, sőt a mindenfajta gabona lA részét is neki adják át, hogy legyen miből élnie. Mindig is nehéz volt az árva gyermek sorsa. A békéscsabai Dob- roczky János és felesége 1760. évi végrendeletükben úgy intézkedtek, hogy már születésekor árván maradt csecsemő unokájuk házát Gyuris Pál váltsa meg magának 40 forintért, melyből 28 forintot, tehát a ház árának nagyobb felét a kis unoka dajkájának fizessenek ki, aki a gyermeket fölnevelte. Egy-egy haláleset a családban nemcsak az árva kis gyermeket, hanem az özvegységre jutó mostohaanyát is nehéz helyzetbe hozta. Ő is védelemre szorult. Ily gondoskodásnak szép példáját találjuk a békéscsabai Kraszkovszky Tamás 1749. évi végrendeletében, ahol is az első házasságából való, általános örökésévé tett fiához ezzel a kívánsággal fordul: „Gondolva hátramaradó árváimra, különösen is hűséges feleségemre, aki már úgyszólván a legnagyobb nyomorúságra jutott, mivel nemcsak megöregedett, de szeme világától is megfosztatott, ez okból szeretett fiam, gondjaidra bízom ezt a te mostohádat, az én hűséges feleségemet, viseld gondját úgy, mintha édesanyád volna...” Mindig is nagy gondot jelentett a halálra készülő szülők számára az árván,vagy félárván maradó leány- gyermekük kiházasításának biztosítása. Erről is gyakran szólnak a végrendeletek. így a békéscsabai özv. Zahorán Istvánná is, amikor vagyonát 1782. évi végrendeletében vejére hagyta, abban egyebek mellett azt is kikötötte, hogy ha majd Ilona nevű leánya férjhez menne, akkor számára a vő köteles lagzit rendezni, azon felül 17 forintért egy „mentyíket”, ködmönt vásárolni. Megható a kiskőrösi Fábián András magatartása, aki 1791. évi végrendeletében úgy intézkedik, hogy a ház, a szérűskert és istálló becsű szerinti értékének egyhar- mada János nevű fivérének tartassák fenn, aki gyermekkora óta bolyong valahol a világban. Gyakori eset volt a napóleoni háborúk idején az idegenben katonáskodó fiákról, testvérekről való megemlékezés a végrendeletekben. Kicsi dolognak tűnik, mégis fejlett szociális érzékről tanúskodik, hogy a kiskőrösi Kotrbai Mihály 1800-ból való végrendeletében még a koldusokra is gondol, amikor hagyatékából 1 forintot a „kolduskasszába” rendel befizetni. A fentebb idézett végrendeleti példák a legkülönfélébb esetekre vonatkoznak, de abban mind megegyeznek, hogy bajbajutott, nehéz helyzetben levő embertársaik megsegítését célozzák. És példájukkal minket, ma élő keresztyéneket is emlékeztetnek arra, hogy Jézus tanítása szerint „a nagy parancsolat” két részből áll, nemcsak azt kívánja : Szeresd az Urat, a te Istenedet, hanem ugyanolyan hangsúllyal azt is: Szeresd felebarátodat! id. Dedinszky Gyula IWVU
