Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-02 / 35. szám
Evangélikus Élet 1990. szeptember | E0 jftS GYERMEKEKNEK Jg, A I 0 K N K A FÜGEFA PÉLDÁZATA Tábortűz Tiszadobon Szeretitek a rejtélyes, titkos dolgokat? Ha igen, akkor gyertek és keressük a megfejtés kulcsát, hogy megérthessük Jézus szavát. Ha nem, akkor se hagyjátok abba az olvasást, mert a megfejtés mindenkinek szól. A rejtélyes, titkos dolog pedig nem más, mint Jézus egyik példázata. Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében. Elment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Erre azt mondta a vincellérnek: Három éve várok arra, hogy gyümölcsöt találjak rajta, de hiába keresek. Ezért vágd ki, nints szükség gyümölcstelen fára, -csak a helyet foglalja. De a vincellér így szólt: Uram, még egy évet várjál, addig még hadd törődjek vele, hadd gondozzam, és ha egy év múlva sem terem, ak- kor vágd ki. Gyümölcsfa — gyümölcs nélkül. Ugye, milyen furcsa, szinte nevetséges, de sajnos még inkább szomorú. Pedig mennyi munkát jelentett a gazda számára, amíg alkalmassá tette a földet: kiszedte a köveket, a gazt, porha- nyóssá tette a talajt, majd miután elültette a fát, öntözte, kapálta» gondozta. Csoda-e, ha ennyi munka, törődés és gond után a gazda joggal vár termést a fán? Bizony, te is azt mondod, hogy nem csoda. Mert talán magad is ültettél már valamit, gondoztad, öntözted és vártad, lested, lesz-e virágja, lesz-e termése. Jézus példázata azonban több, mint egy mezőgazdasági kép - rejtélyes, titkos, melyet meg kell fejtenünk, melynek meg kell keresnünk a kulcsát. Ennek a példázatnak a kulcsa pedig te vagy, kedves kis olvasó! Te vagy a fügefa, akit Isten, a gazda elültetett és gondoz, vagyis gondoskodik rólad. Gondoskodik szüléidén keresztül úgy, hogy ruhát, élelmet ad neked. Gondoskodik rólad úgy, hogy egészséggel, jókedvvel, különféle képességekkel: szép énekhanggal, kézügyességgel, szorgalommal, segítókészséggel ajándékoz meg. Gondoskodik rólad úgy is, hogy tested mellett lelkedet is táplálja az ó igéjével, szeretetével. Nemcsak vasárnap, az istentiszteleten, de hittán- órán, gyermek-bibliaórákon, sót az Evangélikus Élet gyermekrovatán keresztül is. Gondoskodik rólad, mert éltet fényével, öntöz szeretetével. Csoda-e, ha azt várja, hogy családodban te légy az engedelmes segítőkész gyermek, a megértó testvér? Cső da-e, ha azt várja, hogy az iskolában szorgalmas és igyekvő legyél? Csoda-e, ha azt várja, hogy barátaidat segítsed és szeressed? Gondold el a gazda helyzetét, aki mindezt hiába várja. Fájó szívvel adja ki a parancsot: kivágni az ilyen fátl Nagyon sokszor jogos életünkben Isten parancsa, ítélete. A büntetés azonban még mindig nem ért utol minket, mert valaki közbeszólt: nem más, mint maga Jézus Krisztus, a vincellér. Felemelte szavát Istennél értünk - érted és értem, terméketlen, haszontalan fügefákért. Amit tett, nem kevesebb volt, minthogy meghalt értünk a kereszten, hogy bűneinket eltörölje, melyek megakadályoznak a jó cselekvésében, a gyümölcstermésben. Jézus halála, és ma is szüntelenül hangzó könyörgése miatt Isten még mindig vár türelmesen. Vár, hogy Te is meglásd a gazdában életed gondviselő Urát, mennyei Édesatyádat. Vár, hogy meglásd a vincellérben Jézust, Megváltódat, keresztjében pedig naponkénti búnbocsánatodat. Vár, hogy a gondviselés és szeretet gyümölcsöt érleljen életed fáján. Vár! - Ugye, nem kell sokáig várnia?! Tamásy Tamásné 2 Ingrid Sjöstrand MIKOR SÖTÉTEDNI KEZD Mikor sötétedni kezd, akkor jó sétálni. Járom az utcát, belesek az ablakokon. Az emberek odabenn úgy mozognak az ablak mögött, mint halak az akváriumban, ha felgyújtjuk benne a lámpát. Mikor egészen sötét lesz, jó beúszni a saját akváriumomba. Valaki mondja: Szervusz. Hol jártál? És felelek: Csak úgy sétáltam. És arra gondolok, hogy most én is hal vagyok a kivilágított tartályban, és azokra gondolok, akik belesnek, akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek. Mind a rókákra és a nyulakra, az otthontalan macskákra és emberekre. A tábortűz szikrái a magasba szállnak, a soktornyú Andrássy- kastély fölé emelkednek, s megpróbálják elérni a holdat, ami ma este különösen vörös... Aztán kihunyó pernyeként szállnak vissza a tűnődő arcú fejekre. Közel kilencvenen táboroztak itt augusztus 6-tól 11-ig, fiatalok - egyévestől hatvanig, hívők - evangélikusok, reformátusok, római és görög katolikusok, kegyesek és érdeklődők, Kárpátaljáról, Erdélyből, Magyarországról, Németországból - magyarok. Előre nem tudták, hogy hova jönnek s mi fog történni itt, de együtt akartak lenni. És most egy rövid hét után is nehéz lesz elválni azoknak, akik korábban nem is tudtak egymásról. Szeretettel és hálával gondolnak azokra, akik lehetővé tették ezt a nagyszerű és rendkívüli találkozót. Egy nyíregyházi evangélikus lelkészházaspár kezdeményezése volt ez a tábor. Laborcziné Sztankó Gyöngyi és Laborczi Géza jó szervező párosnak bizonyult. Közadakozásból biztosították az anyagiakat. (E téren komoly akadály gördült a megvalósítás elé - mint megtudtuk, az összegyűlt pénzösszeget a tábor megkezdése előtt egy héttel ellopták, de segélykérő felhívásukra' újra összegyűlt a szükséges pénz.) Ebből az ellátás mellett még jutott egy sárospataki hajókirándulásra, ajándékokra, sőt még zsebpénzre is, amit a legtöbb esetben egy fillér nélkül érkező határokon túliak kellemes meglepetéssel könyvelhettek el. Ezekhez járult még az anyagiakat pótló áldozat- készség, vagy éppen a pénzben ki nem fejezhető lelkesedés, amit a Nyíregyházára érkezésünk pillanatától tapasztaltunk (a táborozók- nak csak Nyíregyházáig kellett önerőből eljutniuk) és ez nagyszerűen ellensúlyozta keserű tapasztalatunkat, hogy Magyarországon néhol még a jószót is pénzért adják. Hiába no, a világ megváltozott s ilyenné lett... De éppen ebben a megváltozott világban kell megtalálnunk helyünket és célunkat, otthonunkat és feladatunkat. A tábor célja éppen az volt a szervezők szándéka szerint, hogy ebben nyújtson segítséget a fiataloknak. Tulajdonképpen ebben a világban csak a külsőségek változtak. Az ember és nagy problémái ugyanazok ma is, mint például Illés próféta korában. Illés a maga küzdelmeivel, kríziseivel, hűségével és hitével élt köztünk Tiszadobon, hogy minket is a próféta-fiak közé hívjon. Délelőttönként az elhangzott előadások után a jelen lévő lelkészek vezetésével (Laborczi Géza, Laborcziné Sztankó Gyöngyi evangélikus lelkészek Nyíregyházáról, Köncze Árpád ev. lelkész Nagybányáról, Zelenák József ev. lelkész Nagykárolyból, a Brazíliai születésű Gémes Pál ev. segédlelkész Stuttgartból, Kelemen István ref. segédlelkész Nagyváradról, valamint a lelkészi munkába besegítő Horváth János tiszalöki róm. kát. plébános) - folytak megbeszélések, viták, hogy a témák által felvetett kérdésekre választ találjunk. Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a hitbeli állhatatosság, tisztáznunk kellett nekünk, különböző felekezetűeknek, hogy mi az a hit, amiben rendíthetetleneknek kell maradnunk. Megállapítottuk, hogy ez csak az Istennel való személyes kapcsolatból származó hit lehet. Tehát ebben a mai világban is eleven kapcsolatban kell lennünk az örök Istennel. Akháb király idejében Illés volt az, aki a kétfelé sántikáló, tántorgó népet visszavezette az Úrhoz. Ä népnek ma is szüksége van Illésre, tehát olyan vezetőre, aki népéért felelősséget érez. A magyar népnek sajátos helyzete van abból kifolyólag, ami miatt nekünk, egy nyelvet beszélőknek különböző országokból kellett eljönnünk. Ebben a helyzetben az egyénnek kell Illésként helytállni s állhatatossága és a Krisztustól kapott szeretetből fakadó hite az, ami népéért való hűségében mutatkozik meg. Illésnek emberarcát is megismerhettük, így került hozzánk igazán közel. Illés személyének kérdése problematikus. A mai ember számára nehezen magyarázható például a Baál-próféták legyilkolá- sa, de annál érthetőbb elkeseredése. Érthető módon az e témáról Fotó: Harasztosi Pál való vita volt a legszenvedélyesebb. A gyengeséggel, gondokkal, gyötrelmekkel küzdő Illéssel tudtunk igazán azonosulni, hogy példájához hasonlóan példák lehessünk mi, magyar fiatalok, 1990- ben a Kárpát-medencében. Az áhítattal kezdett napok áhítattal is fejeződtek be. Esténként, miután egymást szórakoztatva is közelebb kerültünk egymáshoz - a Gémes Pál által vezetett áhítatok- meditációk segítettek abban, hogy lelkünk-életünk belesimuljon a Mindenható gondviselő szereteté- be. A tábortűz eleven parazsát már hamu sápasztja. Holnap csomagolunk s indulunk vissza. Maradnánk még valamennyien. „Uram, jó nékünk itt lenni...” - Ránk mi vár, ha visszatérünk a völgybe? Torkomban érzem a szorongást, ígérjük egymásnak, hogy ide még visszajövünk, de a szemekben csillanó könnyek vajon mit rejtegetnek? Holnap búcsúzunk egymástól, de mégis együtt maradunk. Minket nem nemzeti propagandaszólamok kötnek össze - a tábor célja nem a nemzeti érzések felszítása, hanem felmutatása annak a Krisztusnak, aki határtalan, védő szeretetével minden választófalat lerombolt. E gondolat jegyében indulás előtt valamennyien részesülünk az egy kenyérből, „mert egy a kenyér és egy test vagyunk sokan”. Mindenki lelkiismerete szerint, hagyományainak megfelelően járulhat a szent jegyekhez. Erre lehetőséget ad az, hogy minden fele- kezetnek a lelkésze együtt szolgál a záróistentiszteleten. „Kelj fel, egyél, mert erőd felett való utad van.” Hisszük, hogy kapunk elég erőt erre az útra. Tiszadob, 1990. augusztus 10. Kelemen István Nagyvárad CSILLAGKOSZORÚ Kötél és biblia (Emlékezés Kölcsey Ebenere születésének 200. évfordulóján) 1790. augusztus 8-án Sződemete- ren Kölcsey Péter és Bölöny Ágnes második gyermekeként született meg Kölcsey Ferenc. Ma, ha a nevét halljuk, a Himnusz sorai szólalnak meg bennünk, s személyisége, életműve gyakran rejtve marad e mögött aversmögött, amelyet mindannyian a magunkénak érzünk, s bármily sokszor mondjuk vagy halljuk» újra és újra könnyeket csal a szemünkbe. Visszfényeit azoknak a Könnyeknek, amelyeket ő hullatott a hazáért, s amelyeket másfél évszázad sem szárított fel a verssorok közül. Próféta volt o. Azért küldetett, hogy saját nemzetének fejére olvassa bűneit, s rögtön utat is mutasson neki egy jobb jövő felé. De a fülekig csak az átok jutott el, s ő a próféták sorsát vette magára, a meg nem értés béklyóját és a kitaszítottság láncait. Ő, „a nemzet legfájdalmasabb embere” külsőre sem illett a korabeli nemesség soraiba: gyermekkorában elvesztette fél szemét, mindig sötét ruhát viselt, arca borús volt, nem ivott, nem dohányzott, nem mulatott, a hölgytársaságot is kerülte. Szívében nem fért meg más érzelem, csak a hazája iránti féltő szeretet, amely egy célt rajzolt elé: költőként és politikusként, szóval és tettel egyaránt nemzetének hasznára lenni. Képességei is prófétaságra pre- destinálták. A debreceni kollégi- umban nagy műveltségre tett szert. Világirodalmi olvasottsága, széles látóköre, européer-volta mind hozzájárult ahho^ hogy korának páratlan szónoka legyen. Rögtönzött beszédeinek nyomdakész szövege és hihetetlen hatása szónokként Kossuth fölé emelték őt. De nem sokáig szolgálhatta a haladás ügyét e módon, mert saját választói fordultak ellene. Mikor a 32-36-os országgyűlésről megyéje visszahívta a képviselői székből, Kossuth fejet hajtott a nagy gondolkodó előtt és a búcsú fájdalmának szimbólumaként az országgyűlés lapját gyászkeretben jelentette meg. Csalódásokkal teli életét, műveiből kiolvasható kedélyállapotát végletek jellemzik. A Vanitatum vanitas teljes kilátástalanságot árasztó sorai, a „minden hiábava- ló”-szemlélet és a termékeny jövőben, a haza fényrederülésében való bizodalom érzése közt vergődik, viaskodik lelkében egy életen át. önként vállalta prófétai sorsát, mert hiteles ember volt, aki azért mondhatta ki az igazat, mert ő maga igaz volt, azért kérhette számon nemzetét, mert ő egész életét odaadta a nemzet megjobbításáért. „A derék nem szolgál bérért, nem szolgál háláért.” - írta Országgyűlési Naplójában, s valóban, az ő jutalma csak fájdalom és keserűség volt, amíg élt. Szomorúan szállt sírba, mert az általa mutatott úton nem indult el a nemzet. A ránk örökül hagyott gondolataiból hadd álljon itt néhány sor, s érezzük legalább annyira sajátunknak ezeket a sorokat, mint nemzeti imánkat, amelyet oly sokszor elmondtunk már, de amely akkor hangozhat igazán a szívünkből, ha felvállaljuk a felelősséget is, ámely ránk bízatott. „Ámít apáitok nem tettek, azt nektek kell tenni... őseitek parányi fészkeket rakta- nak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot a jövendő nagyságnak. Apró harcokat vív- tanak? csináljátok a békesség műveit temérdekeké. Változékonyságban sínlettek? változzatok ti is, mint a lepe, nemesbnél-nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek ? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több teijedelmet, tartalmat és célra- hatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az Óceánban tolongani.” Urbán Ágnes Anna néni a város legszélén lakott, ahová már csak földút vezetett. Arrafelé vagy mindent belepett a por, vagy térdig ért a sár. Megroggyant a háza, udvarát meg fölverte a gaz. Még a kapuja sem nyílt ki rendesen. Csak annyira engedte magát, hogyha arra vetődött a postás a nyugdíjjal, éppen hogy be tudott csúszni rajta. Anna néni olyan öreg volt, mint a portája, összeaszalták a hosszú évtizedek, ereje kiszikkadt. Szerencsére a betegség elkerülte, így nem is szorult más segítségére. Mindennap kotyvasztott magának valami ennivalót, kimosogatta fehérneműit, rendet rakott a konyhában. A kerti munkába már csak belebelekóstolt, mert kapáláskor forgott vele a világ. Az öregségbe beletörődött, de a magányt nehezen viselte el. A rádiót szinte mindig bekapcsolva tartotta, esténként meg a bibliát forgatta, ez volt minden szórakozása. A legnagyobb ünnep az volt számára, ha valamelyik járókelő beköszönt neki az útról, és szóba elegyedett vele. Régen nem volt senkije. Az ura még a háborúban tűnt el. Nem értesítették a halálhíréről, hát csak várta, várta. Addig várta, hogy másik embert nem is vett magához. Egyetlen lányát negyven éve féijhez adta. Messzire került, az ország másik végébe, hát ritkán jött látogatóba. Az utóbbi években csupán karácsonykor kopogtatott be, de akkor is kicsiny időre. Letette az ajándékot, váltott néhány kurta szót, és már szaladt is. Nem érezte jól magát a roskatag házban. Anna néni egy idő óta szeretett volna meghalni, de a halál nem jött érte. Elhatározta hát, hogy ő megyen elébe. Egy októberi délután .felbicegett sánta lábával a deszkalétrán a padlásra. A kémény tövében megpillantotta a kenderkötelet. Meghúzogatta.- No, ezt még nem fogta meg az idő, jó erős maradt, nem szakad le alattam. Ráállt egy faládára, átvetette a kötelet a keresztgerendán. Mikor hurkot vetett rá, akkor villant az eszébe, hogy a halálnak is van rendje. Csakúgy rippsz-roppszra nem mehet a másvilágra, imádkoznia kell, hogy tiszta lélekkel távozhasson a földről. Nyögdécselve lekecmergett a padlásról, elővette öreg bibliáját, és a Zsoltárok könyvénél nyitotta ki. Suttogva-seppegve jöttek ki száján a háromezer éves versso-' rok: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő réteken legeltet, a nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkem. Az igaz úton vezérel nevéhez híven. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz Ő velem van...” Úgy belefeledkezett az imákba, hogy csak szürkületkor hagyta abba, mikor szeme erősen szúrni kezdett. Ledőlt hát az ágyra. Valami meleg erő árasztotta el aszott testét, hogy eszébe sem jutott többet az öngyilkos halál. Három hónap múlva elérkezett a karácsony. Feketén jött, sárral és lucsokkal. A Szenteste előtt déltájban nagy motorzúgás ütötte meg Anna néni fülét.- No, biztosan a lányom és a vejem érkeztek meg. Valóban ők voltak. A háztól tíz-húsz méterre feneklett meg a kocsijuk, hogy mozdulni sem tudtak- Tehetetlenségükben szidták az utat, szidták a karácsonyt, szidták Anna nénit, de főleg egymást nem kímélték. Nemsokára megállt mellettük egy zetor, segíteni akart rajtuk a vezetője, de vontatókötél híján csak a karját tárta szét. Anna néni akkor már a kapuban leskelődött, és eszébe jutott, hogy a kémény mellett kell lennie egy kenderkötélnek. Felmászott a padlásra, ahol három hónapja nem járt. A félhomályban meglátta a keresztgerendán átvetett kötelet a hurokkal. Rémülten meredt rá, és belehasított az októberi délután.- Uram, Istenem, mit akartam?... Jaj, mit akartam? - hajtogatta. ___________________Nagy Zoltán
