Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-08-26 / 34. szám
55. ÉVFOLYAM 34. SZÁM 1990. AUGUSZTUS 26.- SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 11. VASÁRNAP ÁRA: 8,50 Ft Fel fog robbanni a világ, ha nem tanul meg szeretni. A gondolkodó Föld jövője szorosan ösz- szefügg azzal, hogy a gyűlölet erői átváltoznak-e a szeretet erőivé. Teilhard de Chardin Ma is időszerű Most is közöttünk él! „Reményik Sándor, a dobsinai születésű Reményik Károly építészmérnök és a dobsinai születésű Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett evangélikus vallású szülők fia 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt...” - így kezdi életrajzának tömör összefoglalását barátja és lelkipásztora, Járosi Andor. Most ' a Házsongárdi temetőben nyugszik. 1941. október 24-én halt meg. Ravatala mellett, a kolozsvári evangélikus templomban Turóczy Zoltán püspök tartotta az igehirdetést a 130. zsoltár alapján. őrálló volt - mondotta. Isten adta ajándékul a sötétben ülő magyar népnek. Magános, töprengő, aki vállalta a másokra való vigyázást. Utolsó tíz versét 1941. május 13-16. között irta „Korszerűtlen versek” ösz- szefoglaló címszó alatt. „Korszerűtlen, s ma rossz magyar vagyok, Tudom.” - vallotta szomorúan, de öntudattal. „Talán neki volt igaza” - jegyezte meg Turóczy Zoltán igehirdetése végén. Korszerűtlen volt, de időszerű. Mindig idejében mondta ki, amit ki kellett mondania. „Én itthon maradok!” „Ahogy lehet...” - „A mi dolgunk igazabbá lenni!” - „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” - „Ne ítélj!” - „A fáklya ég, Ki tudja meddig még?” - „Bátran gyávalenni meij!” - „Magunkba le” - Csak találomra válogattam verseiből. Nem is egészen időrendi sorban. Folytatni lehetne. A második világháború után mindinkább elfeledték. Többnyire csak igehirdetések idézték. Egyházi ünnepségek, szeretet vendégségek alkalmával szavalták. Egy 1983-ben a Kossuth Könyvkiadónál megjelent magyar irodalomtörténet meg se említi a nevét. - Vajon most, születésének századik évfordulóján milyennek látjuk? Változott-e jelentősége? Korszerűtlen e ma is? Miben? Miért? Nem könnyű felelni a kérdésre. így tűnik, ma inkább a népszerűségtől kell féltenünk Reményiket és nem a korszerűtlenségből. Attól, hogy csak azt halljuk ki költészetéből ami minket igazol. Süketté válhatunk időszerű mondanivalóival szemben, ha önigazságunk eszközévé tesszük. Könnyen válhat ma népszerűvé Reményik és kisajátítottá a konzervatív gondolkozás körében. Azok körében tehát, akik benne - nem minden ok nélkül - a megalkuvást nem ismerő magyar, vallásos, emelkedett erkölcsi eszményeket képviselő, bátor költőt tisztelik. Kísértésük azonban, hogy megfeledkeznek róla, mennyi nyugtalanító elem tölti meg bátorságát. „Most bátran gyávalenni merj!” - mondta a „sólyommadárnak” a második világháború kitörésekor. A háború után, amikor az állam és az egyház szétválasztása kapcsán az egyházi iskolák feltartóztathatatlan államosításával kellett szembenéznünk, a konzervatív beidegződés untig idézte a „Templom és iskola” c. versét. Népszerű lett. Figyelmen kívül hagytuk viszont „Ahogy lehet” c. versét, ameyben a „megalkuvások hőseit” így figyelmezteti: „.. .aki másképp tehetne helyünkben, Az vesse ránk Az első követ! Minden percünk kínzó kiegyezés: Ahogy lehet...” Reményik nem szégyelte és nem tagadta múltját, a „Végvári” korszakot. ,egy idő múlva mégis elhallgatott Végvári,’ „mert visszás valami: Daltalan szívvel tovább dallani.” Nem szégyen elhallgatni, amikor az ilyen vagy az olyan múlt utáni nosztalgia dalai visz- szássá váltak. Nem népszerű, de időszerű „mert új parancsok jöttek”. Az új parancsot annak idején így fogalmazta meg: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” Tegyük hozzá: igazabbá magyarságban, vallásban, erkölcsben. Népszerűvé válhat Reményik a radikálisok körében is. ők is kisajátíthatják amikor benne - ismétcsak nem alaptalanul - a „másképpgondolkodó” humanistát, vallásosság tekintetében a hagyományostól eltérő „új spirituali- tás” kezdeményezőjét, vagy éppen a hite hiányáról szomorúan, de őszintén beszélő költőt-ünnepük. Tény: mivel sok mindenről másképpen gondolkozott annak idején, azért vált korszerűtlenné. Másképp gondolkodókra mindig szükség volt. Különösen „kockaforduláskor”. Szükség volt annak idején egy Btrefczky Álbertre, vagy később egy Csoóri Sándorra, Konrád Györgyre, Szelényi Ivánra és másokra is. Érdemes azonban régi és újabb másként- gondolkodóknak a magát korszerűtlennek érző költő kérdését megszívlelniük: „Egymás mellett soha? Fölül az egyik, a másik alul? Hatalmi kérdés emberek között, S a hatalomban egyik elvakul?” Vallásosságával radikáüs körökben sokszor igen ellentmondásosan foglalkoztak. Már a világháború idején a „Pro Christo” diákszövetség lapjában Groó Gyula és Ittzésné Balikó Erzsébet utasított vissza egy ugyanabban a lapban közölt írást, amely kipellengérezte Reményik vallásosságát állítván, hogy ő természetimádó, panteista, meg nem tért, nem magyar észjárású, látszatkeresztyének típusa. Ma inkább az a kísértés, hogy valami egyházmentes „bensőségesség”, „új lelkiség” apostolának tekintsék; misztikusnak, aki a „vadvizek zúgásában”, vagy a szívét betöltő csendben, mindenféle külsőségtől szabadon találkozik Istennel. Tény: Isten jelenlétét mindenütt átélte. Együtt tudott meditálni Prohászkával „Szemben az örökméccsel”, János evangéüuma fölé hajolni Ravasz Lászlóval. Mégsem volt pluraüsta, vagy hol ide hol oda futkosó szektás. Egyik leg- megrendítőbb versét, „az én lelkipásztorom” címen, a kolozsvári evangélikus lelkésznek, „kicsi papjának” dedikálta. Érdemes lelkészeknek is, híveknek is többször elolvasniuk. így mond köszönetét neki: „Általad lett a templom menedékem, És vigasztalásom és otthonom.” A wormsi birodalmi gyűlés 400. fordulójára írt versét nem átallja ezzel a mondattal befejezni: „Jöjjetek, kapaszkodjunk az óriásba!” Mégse csak a miénk. Verseiben és egész életvitelében ő eddig az egyetlen igazán ökumenikus magyar költő. Milyen időszerű ma is nem sokkal halála előtt mondott imádsága: „Uram... ne engedd, hogy elbízzuk magunkat, Sem fegyverben, sem észben, sem erőben, Csak abban ami örökkévaló: Te Igédben, mindenkit üdvözítőben.” A népszerűség kísértésével foglalkoztunk s nyi t vahagytuk a kérdést: korszerűtlen költő-e ma is? Egy ponton ma is vitathatatlan korszerűtlensége. Szemérmes költő. Imre László és Imre Mária gondozásában most megjelent válogatott versei mellett „Álmodsz-e róla?” címen, ugyanabban a kötetben Sövény- házyné Sándor Judit míves, rövid előszavával eddig kiadatlan szerelmi líráját és férfisorsát alapvetően meghatározó két eszményített asszonyhoz írt levéltöredékeit is megismerhetjük. Az előszó is rámutat; nem a sokat emlegetett „plá- tói” szerelemről van szó a két egymástól erősen eltérő esetben. Piroskát tegezi. Ilonkát magázza, pedig ő az „igazi”. Piroska „csak” a Reményik verseiben oly sajátos értelmet nyert „testvér”. Megtagadja magát. Nem vállalja a házasságot. Nem félelemből. A másikért. Aszkétikus szerelem. Egy aszkéta szerelme. Itt nincs hely a bővebb kifejtésre. Teljesen egyedi sors. Mégis a szerelem, a magát korlátozni is tudó szemérmes szerelem bámulatos gazdagságával, színpompájával bontakozik ki benne. A költő élete és költészete itt is felbont- hatalan egység. A kettő együtt és egyszerre példa. Szerelmi költészet a javából. így is lehet. Ez azonban akkor is korsszerűtlen volt, ma is az. Éppen ez teszi időszerűvé. . Az ugyancsak 100 évvel ezelőtt született Makkai Sándor 1924-ben, kitűnő tanulmányban hívta fel a figyelmet Reményik teljesebb megértésére, költészetében a prófétai erővel megszólaló „gondolati lírával” találkozunk. Versei nem hoznak formai gazdagságot. Tartamuk annál gazdagabb. Mélységet és magasságot fognak át - akár a zsoltárok. Érdemes, lehetséges, felszabadító együtt gondolkozni Reményikkel. Sok jeles költőnk van ma. Mégis, hiányzik a Reményik típusú. Ezt nehéz ma kimondani. Nem népszerű, de időszerű. Benczúr László Száz éves lenne! S már 31 évesen véget ért a próbás földi út! Az 50. születésnapot itt ünnepelte Budapesten. A református Ló- rántffy-kórház betege volt. Sok jóbarát kereste fel közelből, távolból. Egy kis születésnapi fényképen szobája erkélyén ül mosolyogva. Előtte sok virág az asztalon. Azon a nyáron látogattam meg többször én is, akkor foghattunk először kezet. Az előző év novemberében küldte el meleg hangú de- dikációval „Kenyér helyett” c. kötetét, kedves sorokkal: „Vezérelje Isten tovább a kettős hivatás gyönyörű útján!” - S ott, a csendes kórházi szobában felejthetetlen beszélgetésekre adott Isten alkalmat. Mennyi mindent elmondott életéről! Hogyan kerültek át a határon kabátbélésbe varrva a Végvári versek, hogy „Segítsetek!” címen megjelenjenek... Hogyan közölték itteni újságok az álhirt, hogy Reményik Sándort, ezeknek a verseknek a költőjét, kivégezték... Hogyan akarták akkor többen menekülésre, elrejtőzésre bírni... Nem menekült el. Otthon maradt. Otthon várt az elfogatásra. S Isten akkor csodát tett! Antant bizottság érkezett Erdélybe, hogy megvizsgálja az erdélyi helyzetet. S ezt a bizottságot vitték el hozzá. Csak néhány kérdést tettek fel: „Ön Reményik Sándor?” „Igen!” „A költő?” „Igen!” „Kéijük, jelentse ki ezek előtt az urak előtt, volt-e a román hatóságok részéről bármilyen bántalmazása?” „Nem, soha nem volt.” „Köszönjük, csak ezt akartuk tudni.” - És elvonultak. így takarta be akkor Isten keze csodálatosan, hogy tovább vigasztalhasson, erősíthessen, biztathasson verseivel határon túl és határon innen. Megírhassa: „Miért hallgatott el Végvári?” „Elhallgatott, mert vad tusák közül Immáron Istenéhez menekül. Vele köt este-reggel új kötést, . És rábízza az igazságtevést.” Megírhassa, mit jelent a „Kegyelem”. .. milyen „Rakétahajó” az egymásért, másokért mondott imádság... S hogy „Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Harmat a réten, Illat a virágon... Egy szó zeng majd csak a világ felett Örök üdvözlégyképpen: Testvér, testvérem!” Amikor találkozott a budai Werbőczy-Gimnázium ifjúságával, „Találkozás” című versében állított emléket annak a kedves napnak: „Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett. Kikeltek rég elhullatott magok, És tapintható nagy-nagy közelségben Elém lobbant nemsejtett, szép vetésem. — Hát mégis, mégis tettem valamit, Jó helyre szórtam lelkem magvait. .. A legjobb helyre, a jövő szívébe.” Bár mai magyar fiatalok szívébe is belehullhatnának ezek a magvak! Amikor 50. születésnapján köszöntöttük, Erdély egy darabja és a Székelyföld magyar volt. „Cson- kaerdély!”ő így emlegette. Elérkezett a búcsú napja. Indult haza Kolozsvárra... s nem tudtuk, hogy ez utolsó kézszoritás, hogy 1941-ben már véget ér a szenvedésekkel, próbákkal teli földi út, amelyikről így vallott „Egy téli tölgylevélre” írt versében : ■„Kellett a tél, a dér, a hóvihar, S a zúzmara, e zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.” „Válás félelme” című versében írja: „Ó, Nemzetem! Olyan egy voltam Veled, olyan egy, Mikor az ítélet lavinaként Reádmennydörgött... S lehet, hogy elválnak maid útjaink, Amikor Te visszanyert színeiddel Kilépsz a sírból diadalmasan, S én maradok fakón a fold alatt...” De mi valljuk, hogy nemzetünk és Reményik Sándor útja nem vált el! Verseiben ma is köztünk él! Ma is „kendő, mely könnyet töröl”, „csend, mely mindig enyhet ad”, ahogy „Akarom” című versében kéri. Ma is „a láthatatlan kéz, mely jő és ír.” „A csüggedőnek azt írom: Remény! A kétkedőnek azt írom: Kitartás!”... Összefogódzásra biztatja a „picike tüzeket” a „nagy magyar télben”. S felénk kiáltja: „Békesség Istentől: mi így köszönjünk, Hogy köszöntésünkben lélek legyen - Vihartépett fák - ágainkon mégis Vadgalamb búg és békesség terem. Békesség: köszöntésünk ez legyen! Békesség Istentől!” Végvári! Reményik Sándor! Köszönjük ezt a köszöntést! írj tovább, mint „láthatatlan kéz”! S mi hadd tegyük le házsongárdi sírodra hálánk, szeretetünk virágait! Túrmezei Erzsébet 100 ÉVE SZÜLETETT REMÉNYIK SÁNDOR Feloszlás Ó, feloszolni vágyom én is! És elveszteni önönmagamat; De már nem sötét melancholiával, De már nem úgy, mint föld ölén a holttest, Hanem úgy, mint az ég ölén a felhő, Amely, míg emelkedik, egyre fogy És egyre áttetszőbb lesz, halaványabb: Tündér-tüllfoszlány, márciusi hab... S mögötte egyre kékebb lesz az ég És egyre vakítóbb az örök Nap. Reményik Sándor arcképe - Gy. Szabó Béla fametszete Ellenzék. 1921. március 20. (Kolozsvár) (Kötetben nem jelent meg. Közli: Imre Mária) Reményik Sándor vadvizeinél Emlékezésben két évre sűrűsödött össze egy egész élet. Most ünnepeljük Reményik Sándor születésének centenáriumát. 1991-ben emlékezünk halálának ötvenedik évére, (t 1941. okt. 24-én.) Ez a két dátum keretezi egész életét, de átfogni ennek az életnek kincsét, értékét ma sem tudjuk. Az értékelő emlékezésnek egy parányi szelete a radnaborbereki Reményik-kút felállítása és avatása, kerek két esztendővel a temetése után. Tömör szikladarabokból építették meg a borvizet csorgató forrásnál az emlékhelyet, s vésték fel rá: „Reményik kút”. Azon a Radnai havasok ölén fekvő Radnaborbeken, ahol 1921 nyarán pihent a költő, írta egyik legszebb és legösszefüggőbb versciklusát, a „Vadvizek zúgásá”-t. A kútavatásra együtt indultunk Kolozsvárról, az evangéükus parókia elöl, teherautón. Járosi Andor szervezte meg az utat. Már az úton bennünk zsongott valami Reményik költészetének hangulatából, Erdély levegőjéből, régi ismerősök találkozásának öröméből. Jókedvűn és várakozón kuporodtunk össze a teherautó lócáin, s kerestük a régi arcokat, örvendeztünk a régi ismerősöknek, de hogy valójában mennyien jöttünk össze a régiek közül, csak akkor derült ki, amikor másnap körülnéztünk az ünnepségen. Tavaszy Sándor, László Dezső, a helikonisták közül sokan, az Imre család tagjai, s ki tudja, még hányán, hiszen a kút környékét teljesen megtöltötte a kegyelete- sen emlékezők sokasága. Az előző este érkeztünk meg, s a szervezők egy magasabban fekvő villába szállásoltak el nehányadmagammal. Felbotorkáltunk, s amint beléptem, összeszorult az amúgy is emlékezésre hangolt szívem. Ugyanaz a villa volt, ahol hosszú évekkel ezelőtt ünőkői kirándulásunkkor megszálltunk: Tavaszy Sándor, Kiss Feri teológus kollégám és én. Különbség azon az emlékezetes ünőkői túrán professzor és két diákja között csak annyi volt, hogy fent a havasi turistaházban a profesz- szor az asztal tetején aludt, míg két hallgatója a lócákra szorult. Kegyetlen idő, köd, felhő s hófúvás színezte akkor az utunkat, s nehezen jutottunk fel az Ünőkőre. De mire felértünk, alattunk voltak a felhők, s a csúcson ragyogó napsütés fogadott. Ámulva és szótlanul álltunk, míg végre Tavaszy Sándor szólalt meg, Áprílyt idézve - akinek egyébként Reményik a „Vadvizek zúgását” ajánlotta - „lent sötét ködöt kavart a katlan / fent a vén hegy állott mozdulatlan / időkbe látó meztelen tetőjén / tisztást vetett a bujdosó verőfény.” (Áprily: Tetőn). Ám térjünk vissza Radnaborberek- re, a kútavatáshoz. Emlékektől terhelten alig aludtam az éjjel. Hajnaü pirkadatkor, amikor az éj sötétje után lassan beszűrődik a fény a szobába, én is átéltem az élményt, amint az asztalon a vázában „az encián megkékül”. Reggel a zúgó patakban mosakodtunk. A habok borvizet höm- pölygettek. Éles hegyi levegő csapott meg. Tiszta, friss, hideg. Harmat csillogta a reggeli fényt. Zúgtak a vadvizek. Szálfenyők állottak őrt. Sziklák komoriottak az időtlen időben. Reggeli harangszó csengett a „nagy Dómban”, s minden fölött elnémító fenséggel és mozdulatlanul uralkodott a Király: az Ünőkő. Elnémultak az emberi szavak, elveszett a mondanivalónk. Nem is lehetett másképp. Itt minden fa, minden szikla, minden patak, minden hang Reményik verseket zengett. Templomban voltunk, ahol az ő szavaival hangzott a prédikáció a természet csodás Teremtőjének igéjéről. Mi néma ajakkal, kitárult lélekkel csüngtünk a költészetben zengő bizonyságtevésen. Délelőtt volt az ünnepség a kútnál. Járosi Andor is beszélt. Az emlék pedig egyre sűrűsödött bennünk. Nem sokkal voltunk Reményik Sándor halála után. Az a lélek, ami az ő személyén s versein át felém áradt, engem boldog, csodálkozó, önmagára ismerő, örök rabjává tett. A ciklust ihlető helyszín értelmezte és gazdagította a verssorokat. Itt ébredtem igazán rá, hogy mennyit köszönhetek neki. Mérhetetlen sokat. Neki köszönöm a versekben tündöklő Erdélyt. A hókoronás Királyt. A mozdulatlan sziklákat. Az őrt álló fenyőket s az egymás felé törekvő patakokat. Az ablakon át beszálló felhőket. A borókafenyőt, az enciánt, ami a hajnali derengésben megkékül. A vadvizek zúgását, s .a vihar orgonáját. Az őszi szent avart, a hulló levelek beszédét. A Nagykőhavast, a régi határkövet, a Cenk lámpáját, s azt a hősi szent világot, ami ott zúg, örvényük, elsimul és újra támad a Királyhágón túl. Neki köszönöm a magyarságomat. Ezt a lanyha irredentizmustól elfordult, mélyre ásó, maró és áldó, lelket rázó és meghatározó fejedelmi valóságot. A szülőföld himnuszát, a maradás szent hitvallását, a foggal és tíz körömmel tartó meggyökerezést, a sólyommadár százados magányát, s azt az ősi, szent szeüemet, ami itt leng földben, kőben, erdőben, hegyekben, rónák végtelenjén, vizek lebegésén, öregek meséjén, ifjak nevetésén. Neki köszönöm a költészetté kristályosodó hitet. Az őszinte, vaüó és bűnbánó pogányságot, az ember lázadását, a lélek canossáját, a Kegyelem csodás magától-szállását. A kicsi templom fehérségét, s hogy az evangéükus teológia súlyos dinamikáját lírává tudta lágyítani. Neki köszönöm az irodalmat. Nem csak a költészetet. Az egész irodalmat, ami csak megnyílt előttem. Mert ő nyitotta rá a szememet igazán a betű mögötti lélekré. O tanított meg arra, hogy a lélek az, ami él. A többi lom. Ő leb- bentette fel előttem a versek csodáját s a lámpa esti fényénél, könyv mellett feltáruló egész mesés világot. Hogyne lett volna hát mélységes ünnep számomra, amikor az emlékezés szárnyán mindez végigsuhanhatott bennem! Délután felsétáltunk a völgyön s szemünkkel ittuk a valóság poézisét. Itt a kis templomot hagytuk el, ott a két patak futott össze, amott feltűnt az utolsó ház s a feszület, majd az Ördögszoros mélyén néztük a zúgva futó patakot. Innen - a keskeny csíkon át néztük - már csak Felé visz az út. Ő áll mindennek a hátterében. A havas, az Ünőkő. Lent Radnaborbereken kiapadha- tatlanul, zúgva ömlött a bazaltfalból a borvíz. Fölötte arany betűkkel kőbe vésbe: Reményik kút. Ám az ő emlékét nem ezek az aranyozott betűk, s a szilárdan cementbe öntött kövek adják. Nem is emlékezésbe tűnő szavak, amelyek az avatóünnepségen a lélek világába szállottak. Maradandóbb az ennél. Benne zúg a vadvizekben. A reggeli harangszó az ő szavát kondítja. Az ő leikével törnek egymás felé a patakok. Az ő marcangoló kételyeit mormolja az Ördögszorosban a zuhanó, zúgó viz. Őt vigyázzák a sziklák s a halódásukban is egymásra dőlő fenyők. ő a csodás völgytemplom papja s a vihar az ő liturgiájához orgonái. Ott jártunk mi, kortársak és utódok, akik életében láttuk törékeny testét, mélyen néző szemének tüzét s hallhattuk prófétai szavát. Lábujjhegyen, halkan jártunk. Suttogva szóltunk. Mert mindenütt: kőben, fában, földben és felhőben az ő emléke lengett: „Holtom után ne keressetek. Leszek sehol, és mindenütt leszek.” Koren Emil
