Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-01 / 26. szám
Evangélikus Élet 1990. július jfts GYERMEKEKNEK A MELYIK VAGYOK ÉN? Tudósítás egy cserbenhagyásos balesetről A jerikói országúton egy gazdag kereskedő bandukolt. Tele volt áruval, és tele volt tervekkel - mit is fog csinálni, ha eladja áruját Jeruzsálemben. Sok pénze lesz, amiért ajándékot, vásárfiát vehet a családjának, s ó maga pedig kicsit körülnézhet a gyönyörű fővárosban. Gyanútlan tervezgetése közben azonban hirtelen rablók támadtak rá, kifosztották és még meg is verték. Néhány perc telt csak el az álmodozás, tervezgetés óta, s a kereskedő számára felfordult a világ! A gazdag, jókedvű, egészséges kereskedőből koldusszegény, több sebből vérző beteg ember lett. A rablók pedig eltűntek, mint a kámfor - mintha csak rossz álom lett volna az egész... Most már teljesen reménytelen volt a mi emberünk helyzete. Meg sem bírt mozdulni, s már azon járt az esze, hogy milyen csúfosan ér véget az élete, családjától távol, összetörve az út szélén. S akkor felcsillant a remény, lépéseket hallott. Megismerte a közeledő embert a ruhájáról 1 egy pap volt. De nem akart hinni a szemének! Mi történt?! A pap elfordította arcát, s továbbment. Hát ez meg hogy lehet? Az Isten szolgájában sincs segítókészség? Ilyen szívtelen? Töprengése közben a sebesült újra lépésekre lett figyelmes. Most egy egyházi tanító közeledett. S ó mit tesz? Mintha észre se venné nyöszörgő sebesültünket, gyorsítja lépteit, s már el is tűnik a messzeségben. Vége! Mindennek vége - gondolta a kereskedő. Ha ezek ilyenek, mit várhatnék a többi embertől? Sajgó sebeinél is jobban fájt neki a magány, a csalódottság. Nincs jóság az emberekben, nincs egy csöppnyi szánalom sem — így nem érdemes élni! S ebben a percben egy hűvös kéz simította meg lüktető fejét. Egy idegen állt mellette, ruhájáról ítélve samáriabeli. Felemelte fejét, szótlanul megitatta, kimosta sebeit. S aztán elvitte egy közeli fogadóba, hogy gondját viselje. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda öröm! Hát mégiscsak van még néhány emberben szeretet? Hát mégsem csak kegyetlen a világ? Azt hiszem, az élet országútján sokszor lejátszódnak ezek az események ma is. Gondolkodtál már azon, hogy Te melyik szereplő lehetsz? A támadó rabló, aki tönkretesz másokat? A póruljárt kereskedő, akit kiforgatnak mindenéből? A képmutató pap, aki Istent úgy „szereti", hogy rá se néz a szenvedőre? A nemtörődöm tanító, aki közömbös? Vagy az önzetlen idegen, aki segít bármi áron? Ugye milyen izgalmas kérdések? Próbálj rájuk válaszolni! Hidd el, az a legnagyszerűbb a Bibliában, hogy mindig rólunk van szó. Jézus azért mondta el ezt a példázatot, hogy észrevegyük magunkat: milyenek vagyunk, s milyenné válhatunk! Jézus azt szeretné, ha az utolsó szereplőhöz hasonlítanánk, a jószívű idegenhez, mert Isten is ilyen. Segítőkész, önzetlen, jószívű - és SZERET. Szereti a bajbajutottat, de még a papot, a tanítót, sót még a rablókat is. Bennük is lát fantáziát, őket is meg tudja változtatni szeretetével. Sót, még minket is! Gáncs Péterné & TOP-TOP Az asztalt teljesen körbeülve lehet ezt a játékot játszani. Tegye mindenki az asztalra a kezét. Utána az egymás mellett ülök tegyék keresztbe a kezüket. így: A körnek teljesen zártnak kell lennie. Ezután a kezdő toppant egyet az asztalon. A mellette levő kéz folytatja, utána a következő, és így tovább. A kezek toppantása ugyan sorba megy, de ez mindig mást és mást érint a játékosok közül, ezért nagyon kell figyelni. Ha valaki kettőt toppant, akkor a toppantások iránya megváltozik. Aki elrontja, az a rontó kezét leveszi az asztalról. Az utolsó két kéz gazdája a győztes egy vagy két játékos. Ha a kezdő kettőt toppant az elején, akkor az előre megbeszélt iránnyal szembe indul a kör. Különösen nehézzé válik a játék, ha az egymás után ütő kezek már távol esnek egymástól. Minél gyorsabb az ütések tempója, annál izgalmasabb a játék. Ha valaki — a vége felé — a saját keze után üt, akkor azokon az ütéseken belül felgyorsíthatja a tempót. I 0 K N K Kedveseim! Éva és Ádám! Örültem nektek, jó volt újra találkozni. Annak meg külön ürültem, hogy a „nagy lépésre” elhatároztátok magatokat. Szóval esküvő lesz. Néhány közhelyes gondolat jutott eszembe. Amikor megismertelek benneteket, konfirmandusok voltatok, igazi kamaszok. Szóval, hogy repül az idő... Nemsokára együtt álltok az oltár előtt... Föl-föl jönnek az emlékeim. Parázs vita volt az „ifin”. A legizgalmasabb téma volt napirenden, a szerelem. Megértettelek benneteket, az ember úgy 15-16 évesen ez ügyben természetesen érdekelt... Az volt a fő problémátok, hogy mit szabad a szerelemben, mit nem. Láttam, hogy csalódást okoztam nektek, mert nem feleltem a föltett kérdésekre. Emlékeztek? Azt mondtam, hogy az ember a serdülés időszakát a felnőtt életre való felkészülésre kapta. Olyan ez, mint egy utazás előkészítése, terv, program, idő kell hozzá. Minden meglegyen, semmi ne maradjon ki. aki 15 évesen csak a szerelem körül forgolódik, az olyan, mint aki nyaraláshoz csak egy fürdőruhát csomagol. Kell az is, de így kevés. Ép testben ép lélek. Vallották a régiek, valljuk mi is. Hogyan lesz, marad ép a testünk-lelkünk? Úgy, ha rendben tartjuk. Az ember teste, a benne lakó Szentlélek temploma. Nem az a kérdés, hogy mit szabad? - nem szabad, hanem az, hogy méltóképpen élek-e? Milyen életminőséget szánok a testemnek. A Lélek temploma lesz, vagy egy füstös kiskocsma, esetleg zajos diszkó? Nagy felelősség ez, a felnőtt életre mi marad belőlünk. Mindent kipróbált, kiégett, fásult, mindentől megcsömörlött testűlelkű „öregek” leszünk, vagy életvidám, boldog nők és férfiak? Meglepődtetek, amikor arról az anyukáról meséltem nektek, aki sírva fogadta első gyereke érkezésének a hírét. Amikor megszületett a pici, olyan szép baba volt, mint amilyeneket újságok címlapjain látni. Csodaszép kis kölyök az anyja meg csak szomorú. Miért nem örül a kicsinek? Mert az „anyuka” 15 éves, és fogalma sincs, hogy ki az „apuka”. Nem tudom mi lesz velük, két gyerek milyen jövő elé néz? Mi lesz a kislány-anyukával, mi lesz a babával? Boldogok lesznek ők ketten? Nagyszülők, állami gondozás, nevelőotthon vár a nemvárt jövevényre? Mit is kérdeztetek? Mit szabad a szerelemben?... Egészen elborzadtatok, amikor a kis vak Lauráról meséltem nektek. Amikor apukája katona volt Képmeditáció (még nőtlen) egy olcsó kalandba keveredett, aminek a vége betegség lett. Meggyógyult, aztán évek múltán megházasodott, boldogan várták az első gyereket. Laura megszületett, szépen fejlődött, de soha nem láthatta meg a szüleit, vakon született. Az orvosi vélemény szerint, az apa valamikori betegségének a következménye a kislány vaksága. Két életreszólóan bánatos szülő, egy sérült gyerek; ez á katonakaland „eredménye”. Mit szabad...? Sajnáltalak akkor benneteket. A vitatkozó csapat, mintha rosszkedvű lett volna, pedig nem akartam ünneprontó lenni. Ellenkezőleg! Jópáran elmondtátok később a magatok dolgait. Talán nem felejtettétek el azóta sem, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha belesimul Isten éltető terveibe. A szerelem is Isten csodálatos ajándéka, de visszaélni vele soha nem lehet büntetlenül. Házasságra készültök, boldogok akartok lenni. Kívánom, legyetek is. Maradjon tiszta az egymásiránti szeretet, megingathatatlan a hűségetek. Isten áldjon meg és őrizzen meg benneteket! Baráti szeretettel: Varsányi Ferenc Ingrid Sjöstrand: ÓRIÁSI TERMEKBEN ROHANGÁLTUNK Óriási termekben rohangáltunk, a srácok meg én. Minden teremnek három ajtaja volt, olyasfélék, mint az étteremben, csak be kellett lökni őket. A három közül kettő mindig koromsötétbe nyílt, de a harmadik mögött újabb terem volt. Rohantunk egyiktől a másikig, tovább, tovább, de sose volt vége. Álmodtál már ilyesmit? „Amikor a kísértések győznek...” A hatodik parancsolat az egészségedet és a jövő- det védi! Azt a jövődet, amire egészségesen kell készülnöd, amikor neked kell majd valakinek a jövőjét megalapoznod — a családodét! Ez a parancsolat azokra a cselekedeteidre akarja felhívni a figyelmedet, amikkel önmagad ellen vétesz. Amikor a kísértések győznek... A fenti gondolatok jutottak eszembe nemrégiben, amikor egy erdőben sétáltam és megláttam ezt a fát. Hatalmas bükkfák egyike volt. A fa élt, levelei szépen zöldelltek. Mindenben hasonlított a háttérben lévő társaihoz, csak éppen a gyökerei nem a földben voltak! A hegyoldalról lezúduló víz úgy árasztotta el, mint minket a szenvedélyeink és kísértéseink. Nem tudott állva maradni. Látszik rajta, hogy még a legapróbb gyökere is görcsösen kapaszkodik ahhoz a föld- í gombóchoz, ami vele együtt emelkedett ki a földből. Abból próbálja az életet adó nedvességet megkapni. Nagyon szomorú látvány. A fa talán még ma is él, de jövője nincs... Amiképpen a fáknak át kell vészelniük az időjárás viszontagságait, úgy az embernek is át kell vészelni a kísértések viszontagságait. Ha az ember elbukik, ő is tovább él, de hogyan...?' ' Menyes Gyula Boldogság és szivárvány Medárd napját idén Pünkösd és Szentháromság vasárnapja fogta közre. Esős, hűvös volt az idő, az ember vágyott már a napsugárra, kék égre. A szivárványt várta, Isten megbocsátásának, békeszövetségének ívét. És a szivárvány minden este megjelent, ha nem is az égen, sókunk szívében. Június 4-e és 10-e között Bach-hét volt a Deák téren. Estéről estére szólt a zene, feledtetve esőt, hideget. Nekem megadatott majd minden nap ott lennem. A templomig vezető utat mindig gyalog tettem meg, megélve a közeledés örömének minden percét. írásomat nem beszámolónak szánom. Egy beszámolótól elvárható a tárgyilagosság. Én azonban szerelmese vagyok Bach zenéjének éppúgy, mint Istennek és házának. A szerelmes pedig nem tárgyilagos. Most csak azért fogtam tollat, hogy néhány érzést és gondolatot leírjak,, amelyek e koncertek után a szivemben éltek. Már régóta a Bach-kultusz terjesztésének kiváló alkalmai a világszerte rendezett Bach-napok, Bach-fesztiválok és Bach-hetek. Nálunk most először került sor a D*eák téri templomban aBudapesti Bach-Hét megrendezésére a Lu- theránia Énekkar és Kamp Salamon karnagy szervezésében. Ez az úttörő kezdeményezés igen jól sikerült: hét napon át minden este tele templom előtt muzsikáltak kiváló Bach-játékosaink, -énekeseink és a záró alkalmon a Luthe- ránia Ének- és Zenekara. A bachi hagyományokhoz ragaszkodva mindegyik hangversenyen igehirdetés is volt. Az ünnepi hetet Harmati Béla püspök köszöntője nyitotta meg. Hétfőtől szombatig elsősorban Bach hangszeres művei szólaltak meg. Esténként más és más hangszer került sorra. Két este az orgonáé volt. Hétfőn Herbert Manfred Hoffmann (NSZK^adott nagyszabású műsort. A nagy e-moll prelúdium és fúga valamint az F-dúr toccata és fúga keretezte az öt remek korálelőjátékot. Ez utóbbiakban Bach orgonaművészetének szentélyébe léphettünk: a gyülekezeti és liturgikus kötöttségű korál- előjátékok világába. Itt is érvényesültek a Deák téri csúszkaládás orgona kiváló tulajdonságai: a szelíden csillogó barokk jellegű nyelvjátékok és az intim szépségű alik- vot keverékek. De a fő élmény a két hatalmas orgonaszám volt: a nyitó e-moll prelúdium és fúga és a befejező F-dúr toccata magasztos, fenséges zenéje. Itt éreztük az orgona szigorú szentségét, amelyAZ ELSŐ BUDAPESTI BACH-HÉT tői távol áll minden hiú tetszelgés vagy virtuóz hatásvadászat. „Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz szent föld!” (2Mózes 3, 5). Csütörtökön csaknem két órát yett igénybe a teljes „Klavierübung III. rész” megszólaltatása. Spányi Miklós és Trajtler Gábor orgonaművészek felváltva játszottak a nagy orgonán és az oltártérben lévő orgonapozitívon. A hatalmas és terjedelmes remekművet a hallgatóság feszült figyelemmel és elmélyült áhítattal hallgatta végig. Öröm volt látni, hogy még mindig tart nálunk a Bach-reneszánsz és nem utolsósorban az orgonarajongás. Külön dicséretet érdemel a teljes mű megszólaltatása. Hogy a „Klavierübung III.” nem abszolút zene, hanem tömör teológia és igei tartalom - arra utalás történt az estet bevezető ismertetésben. Hangsúlyoznunk kell, hogy Bach számára a lutheri tanítás nem merev egyházi dogma, hanem élő személyes hit, sőt hitvallás. Élő hit és élő zene egyszerre. A kis oltárpozitív remekül megállotta a helyét, amit a kis korál- előjátékok és a négy duett előadásában csodálhattunk meg. Mindkét művész a darabok liturgikus jellegét hangsúlyozta tempóban, regisztrálásban, és nem utolsósorban minden hivalkodó virtuozitás tudatos mellőzésében. De nem jelentettek kisebb élményt a többi hangszerek sem. Kedden Drahos Béla (fuvola) és Pertis Zsuzsa (csembaló) szonátaestjét hallottuk. A virtuóz elemek és a friss zenei mondanivaló remekül érvényesültek a két hangszer találkozásában. Ennek köszönhető, hogy a terjedelmes szonátaműsor végig lebilincselte a hallgatóságot. Szerdán zenekari est volt. Ki kell emelnünk a fiatalokból álló Concerto Armonico kamaraegyüttes leheletfinom játékát, ahogy a versenyműveket is annyira visszafogottan játszotta, hogy igazi templomi zenévé váltak. Igazolva azt, hogy Bach minden zenéje az egyház szolgálatába állítható. Végül igen jól illett bele az est hangulatába a Lax Éva által előadott szólókantáta. Pénteken Dobozy Borbála csembalóestje hosszmetszetben mutatta be Bach csembalóművészetének fejlődését a fiatalkori D-dúr toccatatói és Vivaldi koncert átirattól a Kromatikus fantázián át a fejlődés csúcsátjelző egyik partitáig. A csembaló szelíd, intim hangja jól illett a templom csendjébe. Itt is az alázatos művészi tolmácsolás volt jellemző, amelynek célja Bach művének hiteles megszólaltatása és a hamisítatlan barokk hangulat. Szombaton cselló- és orgonaest volt Molnár Zsolt (cselló) és Karasszon Dezső (orgona) közreműködésével. Egy orgonaszám és cselló-szólószvit után befejezésül együtt szólalt meg a két hangszer. Bach cselló szvitjei igazi meditativ, elmélyült darabok. A lassú tételek valódi imádságként szóltak az oltártérben játszó művész keze alatt. A Bach-hét méltó befejezését jelentette a vasárnapi kantátaest. A kantáták ritkábban szerepelnek egyházzenei programokban, mint a két passió és a H-moll mise. Csak örülni lehet annak, hogy a Luthe- ránia rendszeresen tűzi műsorra ezeket is. Ez alkalommal három kantáta hangzott el. Az 55. számú szólókantáta (Ich armer Mensch, ich Sündenknecht) témája a kegyelmes Isten és a keményszívű ember ellentéte. A recsitativókat és áriákat a tenor szólaltatta meg mély átéléssel. A Máté passióból ismert befejező korái megrázó volt. Az 56. kantátában (Ich will den Kreutzstab gerne tragen) Bach mint a kereszt teológusa szólal meg. Az első tétel szenvedélyes hangvétele már a zenekari bevezetésben feltűnt. A szélesen áradó dallam lebilincselte a hallgatót, szívébe markolt. „Szívesen hordom a keresztet...” Megfog ez a zene, hiszen így vagy úgy, mindenki találkozik a kereszttel, próbával, szenvedéssel. Vigasztaló, felemelő, erőt adó muzsika. Bach a teológus kantátáiban lép legközelebb hozzánk. Ebben a basszus által énekelt kantátában a kereszthordozó Bach szólt hozzánk közvetlen melegséggel. Egészen más világba vezetett a 80. számú „Ein feste Burg” kantáta. Remek előadásban hallottuk a kórustól a bonyolult polifóniájú nyitó tételt. Különösen lebilincselt a korái második sorát feldolgozó szoprán-basszus duett. Itt a zenekar a hit harcát a hegedűk és a brácsa folyamatos tizenhatod mozgásával lenyűgöző csataképben ábrázolta. Nem kevésbé volt hatásos a befejező koráit megelőző alt-tenor duett. A három kantáta magas színvonalú művészi, előadása ékesen bizonyította a Lutheránia több évtizedes Bach-tradícióját. A stílusos interpretálásról, szólisták és a kórus tökéletes felkészültségéről, a zenekar közreműködéséről csak elismeréssel szólhatunk. Mindez elsősorban a karnagy Kamp Salamon munkáját, lelkesedését és Bach zenéjével való kongenialitá- sát dicséri. Köszönetünk jeléül hadd örökítsük meg a kantátaest kiváló művészeit. Tátrai Vilmos (koncertmester), Koós Flóra (szoprán), Németh Judit (alt), Marosvári Péter (tenor), Gyarmati Tóth Tamás (basszus), Tirajtler Gábor (orgona). Ezzel a szép estével a zsúfolásig megtelt templomban véget ért az első Budapesti Bach-Hét. Örülünk a biztató kezdetnek, a Lutheránia és karnagyá bátor vállalkozásának. Köszönetét mondunk mindenkinek, akik hozzájárultak sikeréhez, a művészeknek, a Rádiónak, hogy felvette a hangversenyeket, és mindazoknak, akik anyagiakkal is támogatták a rendezvényeket. Várjuk a folytatást, a következő Budapesti Bach-Hetet! Gáncs Aladár E hét során egyaránt hangzott el egyházi és világi, hangszeres és vokális, szólókra és együttesre írt mű, válogatás nélkül szemezgetve Bach hatalmas életművéből. Bachnál azonban ez mind teljes egységben egyet szolgált, Istent. A világ az 0 alkotása, a templom az Ő háza, a zenész az 0 szolgája, a hallgató (és a gyülekezet) az O népe. Boldog lehet az, aki ezt a mindent és mindenkit magába foglaló egységet megérzi. Ez a felismerés része lehet „mindennapi szivárványunknak”. Boldogság. Erről hallhattunk esténként, az ünnepi hét hétköznapjain rövid igehirdetést. Nem a Hegyi Beszéd, hanem a zsoltárok boldogságából kaptunk egy-egy igét. Boldogság. Ez az, amit ha megoszthatok, több marad nekem. Minél többen örülnek velem, annál több lesz az én örömöm. A boldogság: mesebeli „terülj asztalka”. A magány nem azért rossz (vagy nem csak azért), mert félek egyedül, vagy mert nincs kivel szót váltsak, hanem mert nincs, akivel megosszam örömömet. (Talán a gyermek is azért szeret többedmagával játszani, mert játszani öröm.) Az Ige szerint nemcsak a sírókkal kell együtt sírni, de az örvendezőkkel is együtt kell örülni. Hazafelé utamon a Lánchíd volt a tanúja, hogy ezt az igét hogyan értette meg a szívem is. Szilágyi Domokos a boldogságról ezt írja „Ne aggódj” című rövid versében: Urán. Félelem. Együtt fordul elő a két elem. Uránon túli félelmekkel dobálózni de könnyű. A boldogság sokkal súlyosabb. A boldogság félelmekkel gyilkol, ezért lesz sokkal szabadabb. A boldogságnak ezt a súlyos terhét egyedül cipeltem haza, tudva, hogy ma sem lesz (mint eddig sem volt) kivel megosztani: „kollégiumi” szobámban senki sem érezné át. Ott súlyosabb a lélek magánya, semhogy a boldogság szárnyai elbírnák, bármilyen erősek is e szárnyak. Azért írok mégis erről a hétről, hogy önző módon megosszam élményeimet, örömeimet azokkal, akik szívük szerint itt lettek volna, de távol kellett maradniuk valamiért. Nekik üzenem: ünnep volt a Deák téren. Bach-hét boldogsággal és szivárvánnyal. Köszönet érte. Kemény Ágnes
