Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-02-19 / 8. szám

Evangélikus Élet 1989. február 19. GYERMEKEKNEK \ • • Osszeteszem két kezemét -14. A kérő imádság Kérjetek - mondja Jézus. Meg­szólalni a hatalmas Isten előtt azonban nem könnyű. Éppen ezért, amikor Istenhez imádság­ban eljuttatott kéréseinkre, gondo­lunk, azonnal kérdések jutnak eszünkbe. Ilyenek: mit, kinek, mi­kor, hol, miért, hogyan kérjek? Érezzük, hogy nehéz kérni, nehéz jól kérni! (Talán ezért is szinte csu­pa kérés mindennapi imádságunk, a Miatyánk.) Most keressük együtt a választ a felvetett kérdésekre, azt remélve, hogy közös gondolkodá­sunk segíti naponkénti beszélgeté­sünket Istennel. Mit kérjek ? Bármit - ami szüksé­ges másoknak és magamnak. Jó egészséget, erőt, csendet, bocsá­natot, tanuláshoz értelmet és szor­galmat, kitartást, békét, nyugal­mat, hűséget Istenhez, tiszta szívet, Jézus szavát meghalló füleket s azt, hogy Isten gyermekeként éljek. Kinek kérjek? Bárkinek - szü­leimnek, testvéreimnek, osztály­társaimnak, tanáraimnak, lelké­szemnek, barátaimnak és mind­azoknak, akik valamiben szüksé­get szenvednek. És természetesen azoknak is, akik haragszanak rám. Mikor kérjek? Bármikor - de ne- csak bajban. Necsak akkor, ami­kor már nem vagyok egészséges; amikor tudom, a tanár biztosan kihív felelni és nem készültem, ami­kor összevesztem a testvéremmel és nem tudom semmissé tenni az elhangzott szavakat; amikor szü­leim már agyonhajszolták magu­kat, fáradtak, s én még csak to­vább növeltem terheiket állandó követeléseimmel. Hol kérjek? Bárhol - de ne csak a templomban. Otthon, iskolában, edzés előtt, a metrón, a kórház­ban. Nem a hely a fontos, hanem hogy hittel kérjük. Miért kérjek? Fordítsuk meg a kérdést: miért ne? Hiszen bará­tunknak, szüléinknek elmondjuk időről időre bajainkat, gondjain­kat, és megoldást kérünk tőlük. Is­ten Urunk és Atyánk, Teremtőnk és Megváltónk. Ö szeret minket, mennyivel inkább fordulhatunk hozzá kéréssel, mint bárki máshoz. Hogyan kérjek? Ne úgy, mintha valaki idegennel beszélnék, akit jó­indulatra akarok hangolni, hiszen Isten szeret. Ne figyelmeztetően és kioktatóan, hiszen Atyám jól tudja, mire van szükségem. Ellenben kér­jem őt nyíltan és őszintén, nem szaporítva a szavakat, hanem rö­viden elmondva helyzetemet, problémáimat, kéréseimet. Termé­szetesen kérjek kitartóan, hűsége­sen. „Én csak kérni szoktam - néha szerencsém van” - mondta egy­szer egy fiú. Szavaiból két dolog tűnik ki. Az egyik, hogy nemcsak kérhetünk, hanem hálát adhatunk, dicsőíthetjük Istent, megvallhatjuk bűneinket. A fiú válaszából az Is kiderül, hogy várjuk kéréseink tel­jesítését. Nem feledhetjük azon­ban, hogy Atyánk nem számító­gép, amelybe betápláljuk a megfe­lelő kódökat, s kijön a várva várt eredmény. Amikor kéréseinket el­mondjuk, fontos arra gondolnunk,' amit Dániel mondott: De ha nem tenné is... De ha nem tenné is, ő akkor is szeret engem , ő akkor is számol velem, ő akkor is komolyan vesz engem, én akkor is az ő gyermeke vagyok. Ö jól tudja, mire van szük­ségem. De ha nem tenné is... Akkor ta­lán nevelni akar. Hiszen mit ér, ha nem felelek - előtte ezért imádkoz­tam akkor legközelebb sem ta­nulok, mert úgysem veszik észre. Nem biztos, hogy Isten teljesíti ké­résünket, de választ ad: vezet a hozzá tartó úton, megváltoztatja szemléletünket, életünket, minket magunkat. Kérjetek - figyelmeztet Jézus, s folytatja: mert aki kér, mind kap. Amit kapunk Atyánktól, nem keve­sebb, mint hogy benne hívő gyer­mekeivé formál minket. Bachorecz Katalin BÖJT 2. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE ApCsel 20,17-24 ÁTADOTT ÉLET A Biblia nagy alakjai, hithősök, Isten csodálatos eszközei fölöttünk, „átlagos” keresztyének fölött elérhetetlen magas­ságban lebegnek. Ha egyáltalán fontos nekünk a gyakorlati keresztyénség, Jézus követése a mindennapokban, a neki való engedelmesseg mindenben, az embereknek nyújtott segítség, akkor ezek a nagyszerű életek elkedvetlenítőek, vagy vissza- hőköltetőek lehetnek, ahelyett, hogy előrelendítő példává vál­nának. Esetleg nem jönnek be azok a „fogások” amik náluk sikerrel működtek. A csalódások pedig egyre inkább eltávolít­hatnak Istentől, a ránk váró feladatoktól. Ez pedig azért van, mert utánozni akarjuk a nagyokat, úgy és azt tenni, amit ők. Elfelejtjük, hogy ők is egyéniségek, mint mi, testre szabott képességekkel, lelki ajándékokkal, életúttal, feladatokkal. Ők nem pontos másolásra adattak, hanem okulásul. Fő vonalak­ban lehet csak érvényes az életük a miénkre nézve. Meg kell keresnünk azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek nem ártanak, ha ott vannak a keresztyén életekben, és azok figye­lembevételével, beforgatásával kell élnünk a magunk egyéni életét. Most például Pál apostol van segítségünkre, aki összegzi az Efezusban eltöltött éveit. Az efezusi vének csak apropót szol­gáltatnak a számára, végül is Isten előtt végzi a számadást. Tehát menjünk mi is Isten elé. Pál az Úrnak akart szolgálni. Ennek a szolgálatnak a végső célja, hogy az Isten számara, az üdvösség számára mentsen meg embereket. Több éves tanítás, prédikálás során nyilván­valóan a keresztyén élet ezer gyakorlati oldala is előkerült, de soha nem veszítve szem elől amire kifuttatja gondolatmeneté­nek első részét - az „Istenhez való megtérést, és a Jézus Krisztusban való hitet”. Egyébként sincs üdvösség gyakorlat nélkül. Pál tehát a kezdetekre, az alapra irányítja a figyelmün­ket, a megtérésre, a hitre. Átsüt az egész beszéden az ember­mentés lázas akarása. Nyilvánvalóan azért, mert ő maga éles különbséget tud tenni kárhozat és üdvösség között. Mind a kettő valóság volt á számára és az üdvösségre akart embereket menteni. Ha szolgálni akarunk, nem hagyhatjuk el az üdvös­ség életünkben betöltött szerepének megvizsgálását. A következő pont Pál szolgálatvégzésének körülményeire irányítja figyelmünket. Ő vállalja a szolgálat nehézségeit. Nem akarja a könnyebb végét megragadni, mert az valójában nincs is. A jézusi út csak nehéz lehet. Az igát kedvessé teheti az Úr, a terhet könnyűvé, de az iga iga, a teher teher marad. Mi pedig e nélkül várunk jó eredményt. Mit vállalt végül is Pál? Meg­aláztatást és üldöztetést. Ez az, amit visszatekintve mondhat el. Mi is, egyházunk is, a magyarországi egyházak többsége is elmondhatja-e ezt magáról. Pál a jelenéről az Istennek való hallatlanul szoros egységet mondhatja el: „A Lélektől kény­szerítve megyek Jeruzsálembe”? Előretekintve pedig fogságot, nyomorúságot, az evangélium hirdetéséért halált lát maga előtt. Ha végiggondoljuk, Jézus életére, szolgálatára pontosan ezek az ismérvek voltak a jellemzők. Pál életében igazzá vált, hogy a tanítvány nem nagyobb mesterénél. Ezt az összevetést is el kell végeznünk. A harmadik pont, Pál életének a befejezése. A saját életére nézve az a célja, hogy elvégezhesse pályafutását. Később Ti- móteusnak azt írhatja, hogy „elvégeztem futásomat”. Nem akármilyen életpálya megfutása után, nem akármilyen jó érte­lemben vett magabiztosság kell a sikeres futás elkönyvelésé­hez. De Pál e mellé odateszi még hangsúlyozottan az Úrtól kapott szolgálat elvégzését is. Tehát ő is, Jézus követőjeként a tőle kapott és elvett, a reá szabott életutat akarja bejárni. Nem lett volna belőle a nagy Pál apostol, ha nem eg Jézusért és nem vállalja a saját útját. Óvakodjunk mi is a sablonos keresztyénségtől. Legyünk nyitottak az egyéni utak felé és akkor, ha a Biblia nagy alakjai már nem is, de a magunk szintjén lehetünk hithősök és Isten csodálatos eszközei. Bakay Péter IMÁDKOZZUNK Uram, tégy engem a te alkalmas eszközöddé. Ámen „írok nektek, ifjak. >5 SZENTESTE A PÁLYAUDVARON „Az újszülött (egyhetes) MEVISZ Bárka-csoportjának tíz tagja budapesti vasútállomá­sokon, csövestanyákon töltötte 1988. december 24-e éjszaká­ját." (Újsághír) ... Toporogva álldogálunk a Déli pályaudvar kiugró szem­öldöke alatt. Csendes eső sze­merkél, előttünk autó autó után csörtet a vizes aszfalton. A beszélgetés nekilódul, meg­torpan - elsimítja az otthon ha­gyott Szenteste emléke, el­nyomja a ránk váró Bizonyta­lan... Közel éjfél, amire min­denki befut, sietünk a találko­zóhelyre, ahol a NOÉ BÁR­KÁJA ökumenikus közösség tagjai fogadnak. Kapkodó be­mutatkozás után máris indu­lunk, késő van. A „Keleti” csarnokában csak néhány ember lézeng. Gé­za „felderít”, majd meggyújt­juk a gyertyákat, s a Mennyből az angyalt énekelve, kalapáló szívvel vonulunk be a váróte­rembe. Álomittas, borzas fejek emelkednek, felborult sörös­üveg csörömpöl, utasok, állo- másrendészek, öreg csavargók, csöves srácok merednek ránk... Körbeállunk, megpró­báljuk átadni nekik a gyertyá­kat és a kis ajándékcsomago­kat. "Kérges tenyérbe nyomom a gyertyát, csorog a viasz az ujjakon, az öreg hirtelen felveti a fejét: „azt énekeld, hogy Kos­suth Lajos azt üzente...” Kó­cos, részeg asszony rángatja: „Nyughass, te; ezek nem azok...” Szétnézek a váróte­remben - mindenütt apró lán­gok lobbannak, már a szovjet kiskatonák markában is. Az emberek egymást ébresztik a padokon, »szemetesládákon, ' némely földön alvó szétesett ar­cára mosoly féle ül ki, már az énekbe is bele-beledünnyög- nek. Valami elindulna, de siet­nünk kell tovább... Négy bor- szagú srác jönni akar velünk - bezsúfolódunk hát a kocsik­ba... A „Nyugatiban” hosszasan ácsorgunk az előcsarnokban. Hirtelen kivágódik az amúgy félig üres váróterem ajtaja: két rendőr egy őszhajú, siránkozó bácsit vonszol ki, rángatják... Eszter odarohan: „Azonnal hagyják békén, engedjék el!” Mögötte mi is közeledünk, a rendőrök elszelelnek. Fölsegít­jük a bácsit, fogja a fejét: „Csak egy csillagszórót gyúj­tottam meg...” A csöves srácok szerint odébb kell állnunk, a rendőrök erősítést hívhatnak. A bácsi velünk jön... A „Déliben” néhány idősebb csavargó ül a metró szellőzője mellett: felrázzuk őket, kezük­be nyomjuk a gyertyát, a cso­magot, beszélgetünk velük. Megadóan mesélik az életüket. Közben még két csoport fut be (az egyik Volvóban, videoka­merával !) - jóval több az eszki­mó, mint a fóka... Géza nem érti a dolgot - próbáljuk meg a „Józsefvárosit”! Zárva. Az új cél egy csövestanya a Vágóhíd- nál. Az eső elállt, most metsző szélben botorkálunk a töltés mentén. A Keletiből jött srá­cok dülöngélnek, kissé a nyel­vük is akadozik, de nem enge­dik, hogy mi vigyük a ládákat! Nagy figyelemmel vigyáznak ránk, a lányokra is, közben pe­dig magukról beszélnek. A „tanya” helyén munkagé­pek, földkupacok. Kész. A lá­nyok fáznak, valamennyien fá­radtak vagyunk, hazame­gyünk. „Sziasztok” - a bácsi és a fiú integetnek utánunk... Ro­bogunk az alvó városon át, alig szólunk, a fejek és a szívek üre­sek... Elégedetlenség, kudarc érzete ül közöttünk. Békés, szuszogó sötété fenyő­illat, meleg paplan fogad - én otthon vagyok... Mégsem tu­dok elaludni, égő szemmel me­redek a sötétbe... Sziasztok... Szia, te másik Magyarország,, hát nem tudtunk segíteni raj­tad, holott beszéltél hozzánk, integettél nekünk, bambán ugyan, de mosolyogtál ránk... 0, Jézus, segíts, adj társakat, összefogást, igazi megújulást, hiszen a Te evangéliumod nem­csak a szenteknek, hanem mindannyiunknak szóló elhí­vás és örömforrás-, mindany- nyiunk életét kívánja és adja... Egyre feszültebbé, kétségbe­esettebbé válók, felülök, járkál­ni kezdek a szobában, végül be­kapcsolom a rádiót. Az isme­rős, mély, nyugodt hangon megszólal a „sláger” az éjsza­kában : „Don’t worry, be hap­py...” - „Ne aggódj, légy bol­dog...” Cserháti Péter Sík Sándor A Krisztust követő ember Ünnep után Hymnus, Amen Fejes Ádám Kereszt Száz éve született Sík Sándor költő, piarista pap-tanár, tudós, „a nagy professzor” - ahogyan Radnóti nevezte őt. Sokan emlé­keztek úgy rá, mint akitől nemcsak tudást, de emberséget is kaptak. Radnóti Miklós, akit önmagá­hoz talán legközelebb állónak ér­zett „tanítványi és fiúi tisztelettel és (Szeretettel” így köszöntötte ötve­nedik születésnapján: Egy költőt ünnepeltek itt, ki Krisztust kiált, mikor az erőst is megtörte már a próba, s bárány helyett a farkast hirdeti s kemény öklére büszke Európa. Mert Sík Sándor „eretnek ha­dak között hűségre példakép” ma­radt az embert , megválasztó idők­ben is. Te Deumában így ad hálát Istennek ezért: Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak • emberek lenni, háldlegyen. ' A cserkészvezető, pedagógus, szegedi professzor puritán ember­sége mindazokat meghatározta, akik kapcsolatba kerültek vele. Maradandót alkotott az újabb magyar irodalomban egyedülálló Esztétikájával, melyet így. fejezett be: Az esztétikai elmélkedés eliga­zítja az embert az Abszolutum felé: Kézen fogva vezeti el a tengerpar­tig, ott elereszti a kezét és egy alig észrevehető, finom kézmozdulattal kimutat a Parttalan Végtelenbe: A tudomány itt elnémul. Maradandót alkotott úgy is, mint aki a Vigíliát a próbás években & kimagasló szinten szerkesztette. Zsoltárfordításai, imakönyve vagy a Szeretet breviáriuma máig is kere­sett művei, összeállításai. Ö azonban elsősorban költőnek vallotta magát. Mindvégig őrizte a számára legfontosabbat: a leírt szó és a testté lett Ige titkát. Halála előtt egy évvel a hétköz­napi kereszténységről írott tanul­mányában Szent Ágostont idézi: Ha napközben Isten iránti teljes odaadással, Istenen csüngve, híven teljesítettük kötelességünket és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jószándékkal meg is mutatjuk, ak­kor ez annyi, mintha egy nap imád­koztunk volna - majd így folytatja: Aki ezt megérti és ennek szellemé­ben él, az már meg is oldotta a hét­köznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így átélt Isten-közösség minden napját ünneppé avatja. Sík Sándor élete, munkája ezt a hétköznapok­ban is ünnepet megélő Krisztust követést jelentette. Minden külső­ség nélkül, csendesen avatta ün­neppé a vele kapcsolatba lépők hétköznapjait is. 1963. szeptember 28-án halt meg. Munkatársa a Vigíliában így búcsúzott tőle: Sík Sándor példáz­ta nekünk az igazi becsületességet, amely meggondolja vállaljon-e nagy hivatást és helyt tud-e állni óbban ? Ha azonban vállalta, állja is utolsó szívdobbanásig. Ha megfogta az ■eke szarvát, ne eressze el. Ebből ragyogtak elénk követendő erényei: a tökéletes megbízhatóság, a szó­tartás, a következetesség, a hűség, az önzetlenség. A becsületesség mellett a nagylelkűség: a jóság ára­dása, lendülete, izzása, önemésztése mások érdekében. Nem számlált, csak adott. Nagy László Ünnep után, post festam jelennek meg ezek a sorok - pedig idestova öt esztendeje már, hogy a Hazafias Nép­front egyik összejövetelén ifj. Fasang Árpád zongoraművész azt javasolta: ünnepelje meg az ország a magyar mű­velődést, a magyar kultúrát, évről-évre mindig január 22-én, azon a napon, amelyen 1823-ban Kölcsey Ferenc szat- márcsekei magányában megírta a Hymnust. Ezt a remekmívű költeményt nem törvény, hanem közakarat tette a nemzet imádságává. A vallásos eredetű himnusz szó ma már az országok és á nemzetek jelképes ünnepi zenéjét neve­zi meg. Közöttük alig van, amely alaki vagy tartalmi rokonságot tartana az eredeti, áhítatos, imádságos, dicsérő szavú költemény-művekkel, s e ritkák között is a magyar Himnusz az egyet­len, amely a nemzet imádsága a nemzet sorsáért. Kevesek konok kérése vezetett el odáig, hogy ez évben a Hazafias Nép­front felhívással fordult az ország né­péhez: ezentúl minden esztendőben le­gyen január 22. a magyar kultúra napja. Ünnepe? Igen, a szónak abban az értel­mében, hogy legyen mindenki szeme sugarában a nemzet ezeréves kultúrája; hogy ezen a napon minden magyar - itthon és a nagyvilágban - tisztelettel gondoljon mindazokra, akik é nemzet közös műveltségét, tudását gyarapítot­ták és gyarapítják. Művelődő közössé­gek, községek keressék föl és ünnepel­jék meg azokat, akik épp oda. kötőd­nek, s régebben vagy újabban, talán a jelenben, ott vagy másutt hozzájárul­tak és hozzzájárulnak közös kulturális kincsünk gyarapításához. Isten, áldd meg a magyart! - ezzel a szóval kezdődik a Himnusz, amelyet éveken át szinte csak a templomokban énekeltek,noha nem egyházi ének, nem templomi tulajdon csupán. Imádság­volta is elegendő oka lehetne annak, hogy az egyházak, a gyülekezetek jövő­re már maguk is megemlékezzenek a magyar kultúra napjáról. De amint a népfront főtitkára, Huszár István arra szólította a Hazafias Népfront fölhívá­sának kísérő levelében a művelődő kö­zösségeket, hogy ki-ki keresse meg a maga ünnepségének sajátos arculatát, az egyetemes kultúra ottani kapcsola­tát, művelőjét, úgy tehet s tegyen az egyház is. Alkalom lehet majd ez a nap arra, hogy - jövőre már a saját gimná­ziumban is - mindenütt keressék meg, ha kell: fedezzék föl azokat, akik egy­házi emberek, egyetemes értelemben vett papok, hívők vágy igehirdetők vol­tak, s hozzájárultak emlékezetet ér­demlően a magyar anyanyelv művelé­séhez, a Magyarországon élő másnyel- . vűek kultúrájához, békés együttélésé­hez, az emberiség javát is szolgáló egye­temes műveltséghez, tudáshoz. Ha elmúlt is már az ünnep, tart még, tartson még, hiszen tükör ez, amely a mindennapokra vet fényt. Zay László Hallgattam absztrakt verseket, láttam Picasso vonalait s alázatosan így dadogtam: mindez ma még magas nekem. S én titkaidról szólok egyre, úgy állok társaim elé, Uram (s tudod, ma is remegve,) mint aki látott s értett hol káprázik az értelem... Mentő szerelmed tiszta titka bennem megértést úgy terem, hogy ötvöződik Itt belül csudás tudás meg sejtelem... Kereszt a titkod. Két vonalka. Az egyik fel és le mutat: Tőled felénk - tőlünk Feléd. A másik: tárt karként ölel minket s talán világokat. Gyermekes, elvont rajz csupán s véres megváltás jele is, önátadás, szolgálat képe, hitben elvállalt szenvedés, mankóm meg sátram nekem is. Homokba karcolt kusza kép, egymásra vert két fadarab, milyen beszédes, értem jé -. a titka mégis megmarad! S én ezt a titkot hirdetem porig hajolva - győztesen!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom