Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-02-12 / 7. szám

Evangélikus Elet 1989. február 12. E0 (fii jfts „írok nektek, ifjak.. GYERMEKEKNEK Osszeteszem két kezemet -13. Saját szavaimmal imádkozom Megkértek, hogy tanítsalak Ben­neteket saját szavaitokkal imád­kozni. Próbáltam visszagondolni, hogyan is tanítottak engem rá, ho­gyan tanultam meg. Nem emlék­szem pontosan. Talán egy ádventi estén, mikor összeült a család, s bátorítottak szüleim, hogy bármit elmondhatok Istennek, aminek örülök, bármit kérhetek Tője. Ta­lán úgy, hogy az elalvás előtti imádságban kevésnek találtam, hogy csak a szüléimért és testvé­reimért könyörögjek, s belefoglal­tam nagyszüleimet, barátaimat és a kutyámat is. Talán úgy, hogy észrevettem, mások sem mindig ol­vassák az imáikat. Nem emlék­szem, hogyan tanultam meg saját szavaimmal imádkozni, de ma már nem tudnék nélküle létezni! Mennyiszer kerestem hiába imádságot - senki nem írt olyat, amely kifejezte volna az én gondo­lataimat: amikor megbántott a ba­rátom, és senkinek nem akartam megmondani; amikor megsértőd­tem, mert az apukám „Nudli”-nak szólított; amikor elvitték kutyánkat új gazdijához; vagy amikor jóleső fáradtsággal hazaérkeztünk a börzsönyi kirándulásról; amikor az öcsémet két hónapi kezelés után végre kiengedték a kórházból - senki nem tudott volna helyettem imádkozni. Egyik legnagyobb élményem Marci, a barátom, akiért éppen tfz évvel ezelőtt imádkoztam, hogy ő is Istenhez találhasson. Nem telt bele egy hónap, amikor megkér­dezte tőlem, eljöhetne-e egy ifjúsá­gi istentiszteletre. Remélem, szá­mára is maradandó emlék ez az imádság, bár nem is hallotta. Mondtam persze rossz imádsá­gokat is. Nem azért voltak rosszak, mert rosszul fűztem volna a szava­kat, mert otromba mondatok szü­lettek volna, hanem azért, mert azok a mondatok nem voltak őszinték. Sokszor talán túl szép imádságok voltak: magamnak akartam tetszeni velük. Máskor pe­dig nem Istenhez szóltam, hanem a körülöttem ülőkhöz. Azt akar­tam, ők értsenek belőle, ők figyelje­nek rám. Bár sohase mondtam volna ezeket az imádságokat! Tu­dom, hogy Istennek az őszinte imádság tetszik. Ezt egy négyéves kislánytól tanultam meg, aki estén­ként leült szüleivel egy gyertya kö­ré, s elkezdte: „Köszönöm Neked, Jézus bácsis elmondta mind­azt, aminek örült a nap folyamán. Néha úgy tűnt, szülei sem tudják, mit mond, de hiszem, Jézus értette minden szavát. Mert Neki nem az a fontos, hogy szépen fogalmazott mondatokat mondjunk, hanem az, hogy azt mondjuk el, ami a szívün­ket nyomja. Azt a tapasztalatomat is át sze­retném adni Nektek, hogy nem­csak akkor szabad imádkozni, amikor szokás; reggel és este, ét­kezés előtt és után, bibliaóra kez­detén és végén, hanem bármikor, amikor szükségetek van rá, amikor van mondanivalótok Istennek. Ha lekéstem a buszt, és bosszankodni kezdenék, kérhetem Istent, adjon türelmet, és segítsen, mégse kés­sem el az iskolából. Dolgozatírás­kor mondhatom: „Uram, hadd jus­son eszembe mindaz, amit megta­nultam!". Amikor meg szeretném ajándékozni barátomat, imádkoz- hatom azért, hogy örömöt tudjak szerezni neki. Győztes focimeccs után megköszönhetem, hogy sike­rült jól játszanom. Mindig imád­kozhatunk. Nem kell arra hivatkoz­ni: itt a napközi-ebédlőben sokan vannak körülöttem, nem tudok imádkozni. Vagy arra: most éppen nem tudom összetenni a kezemet, mert benne van a bevásárlósza­tyor. Sem arra: ma este nem imád­kozom, túl fáradt vagyok, még el­alszom imádság közben. Nincs édesebb álom, mint amikor Isten szeretetébe simulva alszom el. Bárcsak imádsággal átszőtt, Is­ten szeretetétől körülvett lenne egész életünk! Bencze András BÖJT 1. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE Zsid 4,14-16 ERŐTLENEK VAGYUNK Az erőtlenség jellemzően keresztyén viszonyulás az élethez. Ezzel szöges ellentétben van a nem keresztyén álláspont, amelyik nem tud, vagy nem akahtúllépni az emberi kereteken, csak emberi képességek­ben, erőben bizik, nem ismeri el Istenre szorultságának szükségessé­gét. Esetleg lenézik azokat a keresztyéneket, akik éveken át, vagy egy egész életen át csak nyűglődnek, akik állandóan levertek bukásaik miatt, akiknek nem áll másból az életük, mint hogy kudarcot kudarc­ra halmoznak. Joggal teszik, mert igy látszólag valóban a nem keresz­tyén alapállásnak van létjogosultsága. Az ember ugyanis nem keserv­re hivatott a földön. De ez a helyzet csak azért alakulhat ki, mert nem jól élünk erőtlenségeinkben és erőtlenségeinkkel. Az erőtlenség eszköz is. Felismerni azt jelenti, hogy megnyílt előt­tem az Isten által elképzelt élet kapuja. Ezzel á lehetőséggel meg kell tanulni élni, a kapun át kell lépni. Pál apostol az egyik példa erre, aki bátran kimondja, hogy ő gyönge, önmagában szánalomra méltó, erőtlen, semmit érő. De ebben a csődhelyzetben, ami önmagában reménytelen, visszahúzó, magábaforduló és fojtó, ebben rendkívüli módon tud cselekedni az Úr. Nem ő Pál lép tehát, nem ő cselekszik, erőlködik, mert ha erre képes is lenne, csak emberit adhatna, amit viszont kevésnek tart, hanem a mindannyiunknál, minden teremt­ménynél hatalmasabb Isten, akié az ország, a hatalom és a dicsőség. Ebből nem szabad az embernek bitorolnia, és mégis ezt teszi, ezért fullad bele a maga erősségébe, vagy rosszul megélt erőtlenségébe. Pál erőtlen életére nincs az az ember, aki a „vereséges” pecsétet üthetné rá. A másik példa Jézus. Ő maga is kiszolgáltatott volt, minden kísér­tésnek kitett. Ő tudja, mit jelent embernek lenni. Tudja, mit jelent más nyomorúságát átélni, leköpöttnek, megalázottnak lenni, testében szenvedni, összerogyni a kereszt alatt, halálra készülni, elhagyatott­nak lenni, látszólag vereséget szenvedni és meghalni. Tudja, hogy mivel jár az emberiét, ezért tud „megindulni erőtlenségeinken.” Máté evangéliumában Jézus a körülötte állókat elgyötörteknek és elesettek­nek ítéli. Megszánja őket és meggyógyítja betegségeiket és erőtlensé­geiket. Nagy egymásra találás ez. A rászorulók sokasága találkozik azzal, aki feloldhatja szükségüket. Mivel Jézus megszánja őket, és van hatalma segíteni, megkapják, amire szükségük van. így van ez azzal a Jézussal is, aki „áthatolt az egeken”. Jézus tehát egyrészt szánako­zik, megindul erőtlenségünkön, másrészt segíteni is tud. Abban kü­lönbözik Páltól, a mindenkori főpapoktól, és minden embertől, hogy ő bűntelen volt. Ez pedig különlegessé teszf és arra jogosítja föl, amit senki és semmi más nem végezhet el, hogy az erőtlent, a bűnei miatt elgyöngült, elbizonytalanodó, roskadozó embert magához hívja és meggyógyítsa. Erőtlenségünk fő forrása, hogy nem tudunk kikerülni a bűn bűvkö­réből. Evek telnek el és még mindig ugyanazokkal a bűnökkel küsz­ködünk, esetleg végül még a harcot is föladjuk, és a sok visszavonu­lásból egyszer s mindenkorra szóló fegyverletétel lesz. Ahelyett, hogy keresztüllátnánk a bűnön, és mögötte meglátnánk azt, aki győzött, akihez bátran mehetünk. „Járuljunk bizalommal a kegyelem királyi izék éhez Nem csak az irgalomért és kegyelemért. Mi ezt szoktuk meg, talán túlságosan is erre álltunk rá: 0 megbocsát. Ha tőlünk hetvenszer hétszeri megbocsátást kíván, ő nyilván többször is megte­szi. De ennél jóval többet akar. Megelőzni. A bajt megelőzni olcsóbb is, könnyebb is, mint utólag rendbe hozni. Narkósok, alkoholisták, kificamodott életek sokasága, vagy a fölöslegesen sok közúti szeren­csétlenség jól bizonyítja ezt. Mert megbocsátás van, újrakezdés van, de a bűnünk következményei kitörölhetetlenül belénk vésődtek. Elő­ször tehát akkor van segítségre szükségünk, amikor kísértésben va­gyunk. Az elsődleges cél a megállás és csak másodlagos lehetőség a bocsánat. Ha ez tudatosodik bennünk, akkor vagyunk helyes úton. Ehhez pedig két feltételnek kell teljesülnie életünkben: Jézust nagy főpapnak tartani, és bizalommal fordulni hozzá. Böjt első vasárnap­ján ne csak a bűneinket megbocsátó Jézus álljon előttünk, hanem a kísértéseinkben segíteni tudó Jézus is. Bakay Péter IMÁDKOZZUNK Köszönöm, hogy véred mindig megtisztít, szívemben veled helyre csak ez, állít. Hogy utadon járjak, erőt ad nekem, s mindezt hit által tetöled elveszem. Ámen. KÓRHÁZI KARÁCSONY December huszonnegyedikén a legtöbb ember sürög-forogv süt- főz, ajándékot csomagol, fát díszít, izgalommal készülődik az estére. Ezen a napon bizonyára ti is ott voltatok a karácsony esti istentisz­teleten, és utána családi körben örültetek az ajándékoknak, amit kaptatok, és amivel ti kedvesked­tetek szeretteiteknek. De vajon gondoltatok-e azokra, akiknek szí­vébe az öröm mellé keserűség, le­mondás és az egyedüllét terhe köl­tözött? Azokra a kórházakban fekvő betegekre, akiket súlyos be­tegségük tartott vissza, vagy akiket senki sem várt haza? Egyházmegyénkben már szo­kássá vált, hogy karácsonykor a gyülekezetek ifjúsága felkeresi a környék egy-egy kórházát, szociá­lis otthonát, hogy oda is elvigyük a karácsonyi örömhírt. Az oroszlányi és a tatabányai fiatalokkal ebben az évben is a ta­tabányai szanatóriumot kerestük föl. Odafelé az autókban még átis­mételtük az énekeket és a kiosztott verseket. A szanatórium udvarán találkozva a többiekkel izgatottan léptünk be az épületbe. A csend és az üres folyosókláttán valaki meg­kérdezte : - Talán hiába jöttünk? De az először bizonytalan, majd egyre bátrabb éneklésünkre itt-ott mozgolódás hallatszott, majd az ajtókban megjelent egy-egy kíván­csi tekintet. Később volt, aki ve­lünk együtt énekelte az ismert ka­rácsonyi énekeket. Az osztályok karácsonyfája előtt megállva gyer­tyát gyújtottunk, és előadtuk kis műsorunkat. Lukács evangéliumá­ból felolvastuk a karácsonyi törté­netet, közben énekeltünk és verse­ket mondtunk. Ezután kezdődött - véleményem szerint — ottlétünk legfontosabb része. Az előre elké­szített jelképes kis csomagokkal odamentünk minden betegágyhoz és beszélgettünk a nénikkel, bá­csikkal. Itt derült ki, felesleges volt a beszélgetések miatt aggódni, va­jon mit mondok, mit kérdezek. Elég volt egy-két biztató szót szól­ni és már mindenki mondta a ben-, ne rejlő gondolatokat, története­ket. Volt, aki családjáról, volt, aki régi karácsonyokról mesélt. Min­denkiben feléledtek az emlékek és ezt szívesen mondták el nejünk. Olyan betegekkel is találkoztunk, akik beszélni se tudtak, de könnyes szemükön és kézszorításukon ke­resztül éreztük, nekik is sikerült örömöt szerezni. Sok-sok élménnyel gazdagod­tunk. Ezek közül kiemelek egy ve­lem megtörtént esetet. Épp az egyik kórteremből jöttem ki, ami­kor arra lettem figyelmes, hogy Gabi így szól a vele beszélgető né­nihez:- Igen, itt van az Edit is. Odamentem a nénihez, aki azonnal felismert, és elmondta, hogy Kató néninek hívják, és ő az, aki édesapámat annak idején vi­lágra segítette. Az épületből kilépve egymásnak áldott ünnepeket kívántunk, és éreztük, hogy ezen a karácsonyi délutánon nemcsak mi szereztünk örömöt a szanatóriumban fekvő betegeknek, hanem mi is megaján­dékozottak lettünk egy-egy köszö­nő szón, meleg kézszorításon és könnyes szemen keresztül. Hazafelé azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha a következő évben az ország többi kórházába is eljutna gyülekezeteink ifjúságán keresztül a karácsonyi örömüzenet! Sztruhár Edit ( 1 i \ Weöres Sándor ft EGYSOROS VERS Isten rajtad: végtelen könny;- Isten benned: végtelen mosoly. V_______________________________________________) Békéscsabai családnevek a XVIII. században id. Dedinszky Gyula újabb könyve Lapunk olvasói az utóbbi időben új­ra gyakran találkozhatnak id. Dedinsz­ky Gyula írásaival, finn fordításaival. Az idős, nyugdíjas lelkész már fiatal korában jó toliforgatónak bizonyult. Sok írása jelent meg az egyházi sajtó­ban. Id. Dedinszky Gyula évtizedek óta foglalkozik néprajzi tárgyú kuta­tással. Több tanulmánya magas elis­merésben részesült és nyomtatásban is megjelent. Legújabb tanulmánya: Békéscsabai családnevek a 18. században címen ké­szült el. Ez a munka újabb sikert hozott a szerzőnek. A 118 oldalas tanulmány megyei szinten első, országos szinten második helyezést nyert nyilvános pá­lyázaton. A szak-bíráló szerint a dolgo­zat pontos címe igazában ez lehetne: Békéscsabai családnevek a 18. század­ban az evangélikus egyház apyaköny- vei alapján. A tanulmány 2572 család­nevet sorol fel. A szerző gondosságára jellemző, hogy a nevek esetleges későb­bi variánsait is közli zárójelben. A szerző feltüntetett 71 foglalkozást jelentő nevet, jóllehet a viselője már nem űzi ezt a mesterséget, de biztos, hogy a család valamelyik tagja valami­kor űzte. Ilyenek: Ács, Béres, Dudás, Hajdú. Knyihár (könyvkötő), Mészá­ros, Lajtos, Orvos, Piszár (imok), Ri- bár (halász), Szabó, Tímár, Valach (ju­hász), Varga. A 7 méltóságot, rangot jelző nevek viselői a jelzett hivatást már semmíkép­szár, Király, Hadnagy, Kapitány, Vaj­da. Az egyéni sajátságokat kifejező ne­vek viselőjük, vagy esetleg valamelyik ősük jellegzetes testi, vagy szellemi sa­játosságaira utalnak, de lehetnek gúny­nevek is. Ilyenek: Balog, Bandzsal, Be­tyár, Boros, Dohányos, Koncos, Kis, Nagy, Krivy (sánta), Okos, Piros, Ro- hár (kürtös). Családnevekként használt keresztne­vek. Valamikor ismeretlenek voltak a családnevek. Amikor hazánkban is a 15. században általánossá vált a veze­ték-, vagyis a családnév használata, sok család az egykori keresztnevet tartotta meg családnévként. Ilyenek: Ábrahám, András, Balázs, Fábián, Gábor, Istók, Jakab, Kálmán, László, Maco (Má­tyás), Pongrácz, Simon, Tóbiás, Zsu­zsa. Kettős családnevek. Gyakori jelenség. Az egyik tag vala­milyen testi, vagy lelki sajátságot fejez ki. Pl. Sánta-Kis, Uhrin-Krivy (sánta). Hglységnévből képzett családnevek. Ilyenek: Aradszky (Arad), Bankó (Bankó, Abaúj m.), Békészky (Békés), Botyánszky (Vácbottyán), Budai (Bu­da), Csankó (Csánk, Hont m.). Id. Dedinszky Gyula újabb munkája tanulságos, érdekes olvasmány mind­azoknak, akik tájékozódni kívánnak hazánk legnagyobb lélekszámú gyüle­kezetének történetében. Táborszky László Gyásza van a magyar irodalom­nak. Elment egy nagy költő, kortár­sunk és hittestvérünk, Weöres Sán­dor. Hosszú betegség nehéz évei után ott pihen immár szeretett szü­lőfaluja, Csönge hantja alatt, aka­rata szerint: „így rendelem: ha meg­halok, engem kriptánkba rakjatok illendő régi módon. Kis Csöngém földjén szántsa szét csontjaim sáros tömegét egy késői utódom" (Haza­szálló). Ott, ahol mindig is igazán csak otthon érezte magát: „Az ég alatt, a falu fölött keress: az az én hazám" (Csönge, 1933. május, szü­leimnek). Kemenesalja, ez ősi ma­gyar táj küldötte, mint egykor Ber­zsenyi. A szülőföld és - édesanyja szeretete egész életén át elkíséri. „Termő ékes ág te, jó anya, életem­nek első asszonya, benned kaptam első fészkemet, szivem a szíveddel lüktetett". S azután később, ihlető­ként s őrzőként állt mellette hitvese, Károlyi Amy, a költőnő. Weöres Sándor életművének fel­mérése, méltó méltatása nem lehet­séges e pár emlékező és tisztelgő sorban. Avatattabbakra vár ez s részben már meg is történt: két monográfia s több mint félezer cikk jelent meg róla, eddig is. Dia- konia folyóiratunk 1983/1 számá­ban is többek között. Itt és most csak néhány személyes emléket idézhetünk, találkozásokat a köl­tővel s az emberrel. S ezzel együtt valamit felmutatni sajátos vallá- sossságából, müvei tükrében. A győri állami reáliskola ta­nulója volt, amikor a húszas évek­ben először találkoztam vele, a több iskolából összevont evangéli­kus hittanórákon. Itt, az Ittzés Mi­hály hitoktató vezette, Evangéli­kus Diákszövetség összejövetelein olvasta fel, tizenévesen, első verseit s hallgatóságnak bizonnyal elő­ször. így ezt is : „Kereszt-árnykép" A keresztnek felső ága égre mutat, nagy örömhírt tudat: „itt van a te utad" a kereszt két karja a légbe szétszalad rajta sovány kezek tört vért virágzanak „vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad kétfelé visz ösvény s te szabad vagy szabad ’ a keresztnek alsó ága földre mutat: „vesződj: itt áss kutat lásd benne arcodat”. 1947-ben előadásra hívtam meg a győri Evangélikus Diákszövetség egyik ünnepélyére; közben orszá­gos hírű költő lett, de szívesen jött s nemrég megjelent A teljesség felé című kötetét ajánlással adta át. Ebben így vall életprogramjáról: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: Igyekezz úgy érezni, gon­dolkozni, cselekedni, hogy minden­nek javára legyél”. De már előbb is, 1943-ban megjelent Medúza c. kötetében olvashatjuk: „Vonj su­garadba Istenem! mint madár a fészkére szállnék hozzád... Vonj hevesebben! ön-erőmből nem jutok én soha hozzád" ( Vonj sugaradba), S ugyanebben a kötetbe ezt kéri Istentől: „Vágyam csak ez - más semmi sem: hűségesen munkálni műveden, ahogy parány erőmmel érthetem. És mást ne adj nekem” (Ha majd testemre rög borul). - 1957-ben verset kértem tőle Hús­véti evangélium c. kiadványunkba. Többet is küldött. Az egyik ..„Isten gondol öröktől fogva téged, elméjé­ben léted mint szikla áll. Mi ehhez mérve habfodornyi léted? és mit változtat rajta a halál?" (Öröktől fogva). Énekeskönyvünkben két ének­fordítása: 119. sz. és a 144. sz., valamint két eredeti énekszövege található: a 169. sz. és a 432. sz. Előbbinek utolsó versszakából idézek: „Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz. Most és mind­örökké: imádságom ez”. Weöres Sándor életeszménye, saját vallomása szerint: a jézusi ember. „Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember csak annyiban van, vagy annyiban nincs, amennyire Jézussal azonos. Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet... magamból vagy másból... jobban kifejthessem”. Istent önma­gában kereste s vélte megtalálhat­ni: „Mint fürdöző combját ha hal súrolta s tovalibbent - így néha megérezheted önnön-magadban Is­tent”. Mária siralma - az Ó-ma- gyar Mária siralom egy mai válto­zata - mintha azt sejtetné, hogy megérintette a megfeszített Krisz­tussal való találkozás élménye is. Többet nem mondhatunk, ez már Isten és a lélek titka. A léleké, aki - s ez is a Krisztus-sejtést mutat­hatja - maga is alázattal hajol meg Isten titkai előtt: „Jó vagy - tudom én, de nem érthetem: ím nyílik a mennyek boltja és éledez, örvend, zeng a szívem! gödölyét küldtél a bokorra: minket fölemelsz és áldo­zatul értünk ártatlan gödölye hull vergődve s vérbe, pokolba” (Abra- hám áldozása). Groó Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom