Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-04-02 / 14. szám

Evangélikus Élet 1989. április 2. jfts GYERMEKEKNEK Osszeteszem két kezemet 19. Gyermekek imádkoznak A VASÁRNAP IGÉJE Ez 37,1-14 „Ti száraz csontok, halljátok az Űr igéjét!” kért, kutyákért és minden há­ború megszűnéséért. Az alábbi imádságok mindenkit - kicsiket és nagyokat egyaránt - arra biztatnak, hogy bátran forduljunk Istenhez örömeinkkel és félel­meinknél, kéréseinkkel és gondjainkkal. Mai számunkban a Deák téri gyülekezet bibliaköröseinek imádságaiból közlünk, őszinte, szívből jövő szavak ezek. A maguk tisztaságában példát adnak arra is, hogy ne önma­gunk körül forogjanak gondo­lataink, hanem naponként'tud- junk megemlékezni egészen aprónak tűnő és igen nagy dolgokról: egyszerre tudjunk imádkozni a kóbor macská­*** Édes Istenem! Köszönjük neked ezt a napot, hogy egészségben tartottál minket. Kérünk téged, hogy adj egy nyugalmas éjszakát. Tarts meg min­ket továbbra is egészségben és boldogságban. Add, hogy az öreg emberek egészségben éljenek. Add, hogy az erdélyiek ne szenvedjenek annyit. Add, hogy a kóbor macskák és kutyák új és jó gazdát találjanák. Bocsáss meg nekünk bűneinkért, s adj békességet. Ámen. Mónika (11 éves) *** Istenem! Te vagy üdvösségem, Te vagy lelkem megváltója és az igazság királya. Te mirvéiig jól cselekszel velem, én nem mindig veled! Mégiá megkönyörülsz rajtunk! Hatalmad van fölöttem, tégy úgy, ahogy te kívánod! Istenem! Köszönjük neked a vasárnapot, mikor téged ünnepiünk! Köszönöm, hogy szeretsz, és köszönöm, hogy gyermekeddé tet­tél. Ámen. Petra (1 téves) ♦ ♦♦ Istenem, tartsd meg egészségben az emberiséget, és hosszú életet adj minden teremtményednek. Akadályozd meg a háborút, békítsd össze az embereket, és tedd egyenlővé őket. Tegyed a rossz embereket jóvá. Add, hogy ne legyen szegénység, és hogy ne éhezzen egyetlen ember sem. Ámen. Zoltán (12 éves) Kedves Gyerekek! Köszönjük imádságaitokat, hisszük, hogy a szgfietö mennyei Atya meghallgatja azokat. Továbbra is örömére! vesszük, ha bárki beküld szerkesztőségünkbe leírt gyermekimádságot, a következő címre: Evangélikus Élet, Gyermekrovat, 1088 Budapest, Puskin u. 12. Bizonyos idő elteltével megtanuljuk lehetőségeink határait. Keser­ves csalódások döbbentenek rá szavaink korlátáira. A jó szó megke­seredik szánkban. Kár pazarolni az erőt, vesztegetni a szót. Remény­ségként kínálkozik a cselekvés. Aztán holtan zuhannak tetteink lá­bunkhoz, mint a lepuffantott madarak. Aki önmagát akarja legyőzni, előbb-utóbb kénytelen letenni a fegyvert. Kegyetlen kórkép igazsága zuhan ránk: Mozgó, mégis élettelen, kiszáradt csontvázak meddő erőlködés az élet. Fogvacogtató csontzenére jáijuk az élet otromba táncát, önmagunkat biztathatjuk esetleg, harsányan, vagy elhaló hangon: „Öreg csont, / ifjú csont, / rajta-rajta-rajta. / Se szántások, se utak. j Mind hidegek a kutak." (Weöres Sándor) Lényünk legmélyéről, szorongásaink centrumából szakad fel Iste­nünk együttérző, mégis provokáló kérdése: Életre kelnek-e még ezek a csontok? Mit gondolsz, van-e még esélyetek az életre? Lehet-e rendezett élet ökölvívó ringekké átalakult otthonokban? Életre, küz­delemre fel nem készített ifjú csontvázakból milyen jövő épülhet?! Halott Magyarország? Borzasztóbb Vörösmarty látomásánál! A megöregedett nemzedék anyagi és erkölcsi csontok kiszáradása. Létminimum alatt élő, az önpusztítás, vagy elpusztulás lehetősége között vergődő emberek haláltáncából van-e kiút? Szenvedélyek által vezényelt zenekarban hányán játsszák saját csontukon a halál vérfa­gyasztó szimfóniáját. Lehet új, lehet más? Csak ha jön a Nagy Ka­szás ! A „Bűn Kutatóintézetében” velejéig kiszáradt, kiszárított csont­jainkkal kegyetlen kísérleteket folytat a Halál. Mit gondolsz van-e még esélyed az életre? Lepusztult gyülekezetek, omladozó templo­mok, düledező parókiák múmiáiból lehet-e élet? Bukdácsoló hitünk, fogyatkozó reménységünk nyomaszt bennünket. Kitáruló lehetősé­geink csak a tehetetlenségünk érzését fokozzák. A halál laboratóriumát is Isten mutatja meg Ezékielnek. Az az Isten, aki látván látta népe nyomorúságát, aki hallván hallja kimon­dott és elfojtott sóhajtozásunkat. Ha csak egymásnak mutogatnánk a „Csont Múzeumot”, végleg kétségbe eshetnénk, vagy csontvázak diszkrét bálja lenne az élet. Az életet teremtő Isten az, aki végig vezet minket körös-körül. A Krisztust feltámasztó Atya adhat új életet. Ezért nem mágia az Ige: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Életet teremtő csodájának két fázisa van: Elindulnak az életfunk­ciók, aztán a Lélek is megérkezik. Fokozatosan tér vissza az Élet. Kudarcaink halálugrása után dupla talppal ölünk meg minden életkezdeményt. Családját rettegésben tartó, italozó férfi hosszabb józansági szakasz után átlépi a templom küszöbét. „Nicsak, megtért a kocsmatöltelék!” Ismét csontváz lett: Élete terhei alatt kiborult asszony pecsétes papírt kap fogyatékosságairól. (Csak az különböztem ti meg mástól, hogy ezt neki írásba adták.) Tíz körömmel kapaszko­dik felfelé. Még nem lelkesen, de már mozog. A szakadék peremén a halál pribékjei cinikusan verik szét ujjait. Három emeletet zuhant. Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Ő teljes gyógyulást akar. A vakon született ^inpemék sem csupán a látását adta vissza, hanem az életet, hogy ki tudja mondani: Ki az, Uram', hogy higgyek benne? Jézus így felelt neki: Látod öt, és aki veled beszél, ö az. Erre az ember igy szólt: Hiszek Uram. És leborulva imádta öt. (Jn 9,36-38.) Őrá, az Élet Fejedelmére nézhetünk. Csak ő adhat feltámadást, új életet, reménységet már ebben az életben. Lélektől megelevenedett élettel szolgálhatunk, de csak akkor, ha mi is tudjuk mondani: íme csontváz voltam, de most élek. Vak voltam látni a Lélek munkáját, süket voltam meghallani a teremtő szót, béna voltam mozdulni másokért, halált termelt az életem, de most élek. Élek, mert van Hatalom: a szereteté, mert van Új: a bünbocsánaté. Talpra állít Istenünk szava. Ebben a világkorszakban élve még meghalunk, testünkből csontok maradnak. Húsvét után azzal a reménységgel élhetünk és halhatunk meg, hogy egyszer eljön az idő, amikor dörgő hang támad: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Laborczi Géza IMÁDKOZZUNK Haló porainkból te kelts új életre minket. Ámen. QQ Az örökkévalóság Yfl érintése Az egyetemes imahét alatt került a kezembe a Vigilia sorozatában megje­lent kötet: Fohászok és vallomások (1988). A kötet egy német gyűjtemény alapján (Die schönsten Gebete der Welt), azt a magyar olvasók igényei szerint átdolgozva és kibővítve egybe­gyűjti a világ jellegzetes imádságait. A fejezetek sorrendjében: először az egész világon elterjedt keresztyén imá­kat sorolja el, ezt követik a népek imái, Európa, Ázsia,. Afrika, Észak- és Dél- Amerika imádkozóinak szavai, ez a fe­jezet már túllép a keresztyénség időbeli és térbeli határain, Krisztus előtt és más világvallásokban született imádsá­gokat is közöl. A harmadik fejezetben - Nagy személyiségek hite - a szoros értelemben vett imádságok mellett Is­tent közvetlenül meg nem szólító vallo­másokat is találunk: az ő mélyebb megértéséért küzdő, világosságát töré­keny-képlékeny emberi szavakban megragadni akaró kísérletek ezek. A negyedik fejezet korunk leginkább hozzánk szólónak érzett imádságait gyűjti össze, az utolsó rész pedig nagy misztikusok leírt élményeiből ad válo­gatást, nélkülük - ahogy az előszó mondja - nem lenne teljes a kép. Ez a gyűjtemény megelőlegezi az örökkévalóságot: olyan találkozást hoz létre, amely' a mi nyelvi, kulturális, kegyességi, szellemi korlátok közé szo­rított, vagy - fogalmazzunk egyszerűb­ben, de teljesebben - bűn alá rekesztett valóságunkban nem történhetett, nem történhet meg. Olyan istenkeresők sza­vai kerültek itt egymás mellé, akik nemcsak térben és időben vannak egy­más számára elérhetetlen távolságban, hanem elválasztja őket a világra és Is­tenre tapadó érzékenységük különféle- sége, a képviselt gondolkodásmód, a vállalt vallási-történeti közösség, a megidézett írott tradíció - hiányoznak a közös nevezők, amelyeket emberek összetartozásának kifejezésére szok­tunk használni. Milyen alapon említhe­tő egymás mellett a jégeső ellen a Szentháromság személyeit idéző, bájo- ló csíki parasztember és az Isten iránti csodálkozó tiszteletben.a csillagos eget és az erkölcsi törvényt szemléivé' erősö­dő.. Kant Immánuel? Hogyan állítható egymás mellé az evangélium igazságá­ért a pápának ellentmondó Luther Márton és az ugyanehhez a pápához élete árán is hűséges Morus Tamás? Az Istent minden kőben és rovarban ben­ne látó Kazantzakisz és az őt csak Jé­zus feltétlenül engedelmes követésében elérni vélő Kierkegaard? A fizikus Einstein és a misztikus Jakob Böhme? Kolumbus és Schweitzer? Nincs közös nevező; vagy ha mégis, az mélyen a mi felszínes kategóriánk alatt: mind Isten­keresők, mindegyikük a homo religio- sus kiolthatatlan vágyával közelít Is­tenhez, és az ő érintése nyomán felébre­dő félelem és kinyíló öröm, a nyugtala­nító csodálat és a csodálkozó, nyuga­lom lassan egy titokzatosan azonos vo­nást formál mindannyiuk arcán: az imádkozó ember jelét. Az imádkozok életrajzi adatai kö­zött sajnos találunk olyan megfogal­mazást, amely nem egyetemes, hanem régi szűk római katolikus szempontot képvisel : Luther „az egyházi tanítással ellentétes elveit” fejtette ki a 95 tétel­ben. Ez a mondat a zsinat előtti római katolikus egyház levegőjét idézi; beke­rülhetett még a gyűjtemény német ere­detijébe 1964-ben, de nem írható le 1988-ban. A szerkesztőnek kellett vol­na elvégeznie a korrekciót. De az imádságot, kommentár nélkül is, magukért beszélnek. Néhány imád­ság olvasásakor megszégyenül történe- ti-teológiai-kegyességi akiokban gon­dolkodó szemléletünk. A Visnu-hívők bűnvallomása (147-148.1.) a jellegzete­sen hindu képhasználat („Elmerülve a létezés hullámaiban...”) ellenére is bát­ran odaállítható az Ószövetség bűnbá­nó, reménytelenül is Istenbe kapaszko­dó zsoltárai mellé, különösen ezekkel a szavaival: „üres hordó (vagyok), amit teljesen meg kell tokened kegyelem­mel. .. aki hozzád menekül, az meg nem szégyenülhet!” Vagy Simone Weil, a soha meg nem keresztelkedett katoli­kus gondolkodó Miatyánk-értelmezé- se, ami mintha továbbgondolása lenne annak, amit Luther a Kiskátéban ta­nít: „Szenteltessék meg a Te neved... E megszentelést kérve azt kérjük, ami öröktől fogva megvan: teljes valóságá­hoz hozzá nem adhatunk, belőle el nem vehetünk semmit. Azt kérni, ami való­sággal, tévedhetetlenül és mindörökké, kérésünktől teljesen függetlenül léte­zik: tökéletes kérés. A vágyat ... ha teljesen e kérésbe ömlesztjük át, olyan felvonóvá alakíthatjuk, mely minket énünk börtönéből, a látszólagosból a valóságosba, az időből az örökkévaló­ba ragadhat ki.” Sok gyönyörűséget idézhetnék még ebből a kötetből, ízelítőnek talán ennyi is elég. Az ismertetést hadd zárjam a válogatás mottójával, Vivekanandá- nak, a modern hinduizmus apostolá­nak szavaival - emlékeztetve újra arra, hogy hoZzám éppen az egyetemes ima­hét riáfljáiban jutott él ez a kötet: ■ Az, aki a keresztyéneknek a „Mi Atyánk", a zsidóknak Jehova, a moszlimoknak Allah, a zarathusztriánusoknak Ahura Mazda, a buddhistáknak Buddhct, a hinduknak Brahma, ez a mindenható és mindentudó Lény, akit mindannyian Istenünknek ismerünk, adja meg az embereknek a békét, és egyesítse szivünket lelki testvériségben. Csepregi András Azt szerettük volna, ha mi úgy emlékezünk e korszakra, és annak hőseire, hogy csendes, komoly együttlétünk során valóban oda-' ügyelünk rájuk, meghallgatjuk ma is eleven mondanivalójukat sors- kérdéseinkről, erőt és hitet merítve belőle mindahhoz, ami ránk vár az elkövetkezőforgatagos esztendők­ben. Szervezésbeli tapasztalatlan; súgunk, technikai problémák miatt ez talán nem sikerült tökéle­tesen, annál inkább a faültetés! Igen, a mi kis fánk ott áll a Vár központjában, a sikló mellett, gyö­kerével a „történelem” köves tala­A fára kötött nemzeti színű szalagból minden rcsztve\ö kapott egy darabot emlékbe Fabiny Tibor egyháztörténész az evan­gélikus világiak és lelkészek részvételé­ről szól a szabadságharcban „írok nektek, ifjak. Az énekkar által előadott latin nyelvű mise tételei között fiatalok múlt századi és mai reformerek írásaiból olvastak fel emlékeztünk!?: 1989. március 14-én este, a Bu­davári templomban 1848. március 15-re. A mintegy kétszáz főnyi hallgatóságot Szebik Imre esperes üdvözölte. A Szózat közös elének- lése után az irodalmi műsor követ­kezett, Peskó György és a ME- VlSZ-kórus közreműködésével, majd Fabiny Tibor szólt 1848 evan­gélikus vonatkozásairól, és tanul­ságairól. Végül Fabiny Tamás ige­hirdetésével, közös énekléssel feje­ződött be a templomi együttlét. A megszólaló harang indított, és kísért bennünket, hogy a Vár alko­nyi utcáin átvonuljunk a Dísz tér­re, ahol egy fát ültettünk el az 1848-as, volt evangélikus templom emlékére. Az ünnepi komolyság itt már megbomlott jókedvű társaság állta körül a gödröt, énekelte a ko­rátokat, osztozott a hosszú, nem­zetiszín szalagon. Elbúcsúztunk, de még sokáig találkozhattunk itt- ott éneklő, beszélgető evangélikus fiatalokkal... jába kapaszkodva, majd megeredő lombjával a nagyváros fölé maga­sodban... Szimbólum, tanú, me­mento lesz - jelképe fiatal hitünk­nek, tenni, alkotni akarásunknak, tanúja életünknek, és végül majd emlék, de mindig emlékeztető is: „Életet és hitet üzen egy halott Nekfek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu, S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet." (Ady Endre: A tűz márciusa) Az emlékfa gyökerével a történelem kö­ves talajába kapaszkodik, majdan meg­eredő lombjával a főváros fölé magaso­dik, a hajdani Budavári templom helyén egyszerre idézi a múltat és jelképezi az ifjúságot

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom