Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-04-02 / 14. szám

Evangélikus met issa. április z. Ferdinánd István professzor a Teológiai Akadémián A hit munkája, a szeretet fáradozása... Három évtizedes tartozást tör­lesztett Akadémiánk a március 7- én tartott Fórumán. Meghívtuk a vallástörténeti és keresztyén neve­léstudományi tanszék egykori nép­szerű professzorát, dr. Ferdinánd Istvánt, aki ezt a tisztet 1950-1955 között töltötte be. A teológiai tudományok dokto­ra (1941), a Fakultás egykori könyvtárosa. Akadémiánk tanára tanszékének 1955-ben történt „át­szervezése” miatt hosszú éveken át a Veszprém megyei Homokbödö­gén, majd nyugdíjazásáig a Vas megyei Gércén végzett lelkipászto­ri szolgálatot. A méltatlanul mellőzött kiváló tudós rehabilitálása sokáig késett, mint egykori tanítványa, dékáni jogon - de egyházvezetésünkkel egyetértésben - meghívtam: jöj­jön, lépjen újra fel a katedrára és tartson előadást tanártársaimnak és hallgatóinknak. A 78. évében járó professzort virággal és áldáskívánsággal kö­szöntötték a hallgatók. Azután fe­szült figyelem kísérte a Fordulat az antropológiában címen megtartott másfél órás előadását, amely nagy szellemi frissességről és változatlan pedagógiai készségéről tanúsko­dott. Szolgálatát azzal a meggyőző­déssel köszöntem meg, hogy végül- is nem dr. Ferdinánd Istvánt, ha­nem az evangélikus lelkészképzést érte igazán a veszteség azzal, hogy 34 évvel ezelőtt el kellett hagynia a katedrát. És amikor e sorokat írom, nem tudom nem leírni azt a szomorú és elgondolkoztató tényt, hogy az öt­venes években Teológiai Akadé­miánknak Ferdinánd Istvánon kí­vül még öt professzora (dr. Kiss Jenő és dr. Jánossy Lajos 1951-ben és dr. Karner Károly, dr. Sólyom Jenő és dr. Wiczián Dezső 1958-ban) erősza­kosan lett eltávolítva helyéről. Mél­tó, hogy ne csak sírjukra tegyünk majd virágot, hanem történeti ob­jektivitással feltáljuk Akadémiánk ötvenes éveinek viharos történetét. Fabiny Tibor Istennek drága ajándéka a hit, mely által a keresztyén ember meg­ragadja azt, amit Isten tett érte: Fiát halálra adta bűneiért és feltá­masztotta megigazulására, vagyis a hitnek jellemző tulajdonsága az, hogy elfordítja tekintetünket ön­magunktól, a saját tetteinkről és ráirányítja szemeinket arra, amit Isten tett értünk. Egyben e hit által nemcsak nézzük, amit Isten csele­kedett értünk, hanem el is nyerjük azt, mint drága ajándékot. Elnyer­jük bűneink bocsánatát, az ebből fakadó új életet és az üdvösséget. Budapesten tartotta százéves ju­bileumi tanácskozását március 13-18. között a világ parlamentjei­nek szövetsége (Inter-Parlamenta- ry Union). A rendkívüli találkozó­ra csaknem ezer képviselő érkezett a világ csaknem száz országából. A magyar delegáció tagja volt dr. Nagy Gyula püspök is, aki a világ mai helyzetéről szóló kétna­pos vitában vett részt. Angol nyel­De amikor hit által elnyerjük Isten kegyelmét, ez az elnyert kegyelem munkálkodik bennünk és rajtunk keresztül, nem enged pihenni, ha­nem hajt a hit munkájára. Behatol értelmi, érzelmi és akarati vilá­gunkba. Megváltoztatja gondol­kozásunkat, kiforgat önző és csak magunknak kedvező életformánk­ból, megszabadít minden remény­telenségből és sötétenlátásból. Uj szívet és új lelket teremt. Istennek a hiten keresztül folyó újjáteremtő munkája ma sem szünetel. Hirdet­ted evangéliumát és a belőle tá­vú felszólalásában a népek és fajok közötti békés együttműködésben, a társadalmi igazságosság és az emberi jogok érvényesítésében és a teremtett világ épségének megőr­zésében jelölte meg az emberiség mai legfontosabb feladatait, utalva a lelki-erkölcsi alapok döntő jelen­tőségére és az egyházak, vallások szolgálatára világunk jövője érde­kében. madt hiten keresztül folytatja a gyülekezetekben a hit munkáját. Gyülekezeteinknek és gyülekezeti tagjainknak igen nagy szükségük van arra, hogy végbemenjen kö­zöttük és bennük a hitnek ez az újjáteremtő munkája. Ez szabadít­ja meg a gyülekezeteket attól, hogy a múlton merengjenek és bizonyta­lankodva lépjenek a jövő felé. Ez szabadítja fel őket arra, hogy Isten iránti teljes bizalommal megtalál­ják helyüket az új világban és ál­dássá tudjanak lenni abban. Ez lendíti a gyülekezeteket arra, hogy ne csak a maguk biztosításával foglalkozzanak, hanem a nyert új szívvel kitekintsenek a környező világra, amelyben élnek, amelynek egy részét alkotják és amelyben szolgálatra hivattak el. Arra, hogy ebben a világban teremjék a hit jóízű gyümölcseit: a békességet, az örömöt, szivességet, jóságot és mértékletességet. 1919. március 29-én született dr. Káldy Zoltán. Születése 70. fordu­lóján az igehirdető püspökre emlé­kezünk Quasi modo geniti vasár­napjára készült prédikációja részle­tével. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnösége ez alkalomból el­helyezte sírján az emlékezés koszo­rúját. A teológusok nevében ketten köszöntik a professzort Fotó: Batár b Sajtónk a gyorsuló folyamatok Újfajta kezdeményezés „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket...” Budapesten tanácskoztak a világ parlamentjeinek küldöttei sokasodó kérdései között Ha megkérdeznének egyházunk mai, hétköznapi gondjairól, akkor bizonyos, hogy a válaszok között ott lenne az információk lassú, hiá­nyos áramlása. Feltételezem, hogy mások válaszában is szerepelne ez a gond. Érthető ez. Az országban, bárhol élő lelkészek és hívek egy­aránt naprakészen kapják a sajtó, a rádió, a televízió révén az infor­mációk, hírek, kommentárok stb. áradatát, csak éppen arról tudnak igen keveset, ami egyházukban történik. Persze a kevés még keve­sebbnek tűnik az egyéb hírek tö­megéhez képest, de kevés ez, akár­honnan nézzük. Kevés, amit a gyü­lekezetek egymásról tudnak és ke­vés, amit a közös dolgainkról tud­nak. De - és ez igazi pozitívum - nemcsak azért érezzük kevésnek az egyházi élet híreit, mert valóban elmaradnak az igényektől, mert vi­szonyítva a világi hírközléshez ijesztő a lemaradás, hanem mert tudjuk, hogy az egyházban is fel­gyorsult az élet, gyülekezetek­ben, közegyházban megsokasod­tak azok az események, amelyek­ről érdemes számot adni, illetve tudni, amelyek mondanivalót hor­doznak a résztvevőkön túl mások számára is. És vannak olyan nagy, közös ügyek - közöttük az ev őszén, 37 év után újrainduló evan­gélikus gimnázium - amelyekről joggal szeretne szó szerint minden­ki mindent tudni, sőt féltő szeretet­tel segíteni, és azt is nyomon kö­vetni: valóban úgy készítik elő a felelősök ezt az iskolát, hogy ami rajtunk múlik, abban nincs hiba, az évtizedes elrejtett, már feladott álmaink, imáink valóra válnak. A nem kielégítő tájékoztatás nemcsak hiányosság, hanem veszé­lyekkel is jár. Ezek között talán a legsúlyosabb a közvetlenül terjedő téves információk - durvábban a rémhírek - hitelének a felerősö­dése. így terjedhetett el az iskolával kapcsolatban még a felvételi be­szélgetések kezdete előtt, hogy már el is dőlt, kik nyertek felvételt. Az élet, a valóság hamar megcáfolta a rémhírt. Ez mégsem korlátozta az újabb téves információt. Még a ta­nári állások betöltésére meghirde­tett pályázat megjelenése előtt so­kan tudni vélték, már eldőlt, hogy' kik tanítanak 1989 őszétől az Evangélikus Gimnáziumban. Hiba lenne azt gondolni, hogy csak az információk nem kielégítő mértéke okozza a téves hírek, rém­hírek sikerét. Tükröződik ebben az elmúlt évtizedek számos kedvezőt­len tapasztalatát követő bizalmat­lanság, gyanakvás, amely köny- nyebben ad hitelt az előítéletnek megfelelő téves hírnek, mint az új utat jelző valóságosnak. A korrekt információk áramoltatásának nö­velése azért kap nagy hangsúlyt ebben a helyzetben, mert ezzel le­het talán a legtöbbet tenni, az egy- hái belső életében a nyílt, az egész­séges atmoszféra kialakulásáért. Természetesen messze nemcsak az iskolaügyről van szó. Ez csak példa arra, hogy ennyire tiszta, vi­lágos, közakaratot kifejező ügyben is mennyi félreértés lehet a sokfajta bizalmatlanság és a hiányos tájé­koztatás miatt. Szülők, tanárok, lelkészek, gyü­lekezetek egyetértenek abban, hogy az evangélikus iskolában a hitvallásos nevelésnek és a ma­gasszintű tudást célzó képzésnek egyforma hangsúlyt kell kapnia, legkevésbé szabad az oktató-neve­lő tevékenység pilléreit szembeállí­tani. Az egyetértés ellenére sokféle okból - érzelmi, egyházpolitikai, tájékozatlanságból adódó stb. - zajlanak viták ezen evidenciáról. Ez sem baj, de kellene fórum, lehe­tőség az egyházi sajtóban e viták „kibeszélésére”, vitakultúránk új­raélesztésére, fejlesztésére. A közelmúlt • és a jelen másik nagy kihívása lelkészek és hívek számára, a kérdés, mi a helyes egyéni, közösségi, egyházi maga­tartás az örvendetesen gyorsan ki­bontakozó sokszínű tarsadalmi- politikai életben. Anélkül, hogy itt most vállalkozhatnék ennek az igazi nagy, sokrétű kérdésnek a megválaszolására, azt szeretném kiemelni, elfogadhatatlan, szinte elviselhetetlen, hogy egyházunk sajtójában ezeknek a kérdéseknek még csak a felvetésével sem talál­kozhattunk. Nem az egyedül üdvözítő válasz igényéről van szó, hiszen éppen az az örvendetes, hogy a személyes szabadságjogok szférájába eső kérdésekben mindenkinek magá­nak lehet ismét döntenie - lelké­szeknek és híveknek egyaránt - anélkül, hogy döntésével veszélybe sodorná önmagát. De joggal igényli az egyház népe, hogy dön­téséhez kapjon útbaigazítást, kü­lönféle szempontokat, a buktatók­ra irányított figyelmet stb. Ami nem kétséges, az egyházta­goknak is részt lehet, felfogásom szerint így mondanám, részt kell venni a társadalmi megújulási fo­lyamatban. Nem egy- színt képvi­selve, hanem lelkiismereti szabad­ságuk alapján azt a színt erősítve, amelyik legközelebb áll hozzájuk. Van-e korlátja a hívő ember szá­mára ennek a szabadságnak? Fel­tétlenül van. Nem azonosulhat olyan programmal - hirdesse azt egyesület, társaság, párt... -, amelynek az elemei ellentétesek hi­tünkkel, erkölcsi meggyőződé­sünkkel, a szeretet parancsával. Egyszerűen fogalmazva keresz­tyén ember semmilyen ideológia jegyében fogant embertelenségnek, bosszúvágynak, előítéletnek... nem lehet az elfogadója. Ettől a korláttól eltekintve személyes dön­tés kérdése a megújuló politikai életben kifejtett aktivitás mikéntje és mértéke. Kétségkívül sajátosabb a lelké­szek helyzete, bár véleményem sze­rint alapvetően nem különbözik e tekintetben sem az egyháztagoké­tól. Legfeljebb annak a nézetnek lehet igazat adni, hogy ha a lelkész egy párt tagja, akarva-akaratlan ebbe az irányba befolyásolhatja hí­veit; márpedig neki pártállásra va­ló tekintet nélkül kell a lelkigondo­zást végeznie. Úgy vélem, a lelkész állampolgári szabadsága és lelké- szi hivatása nem kell, hogy ellen­tétbe kerüljön egymással. A leg­fontosabb, hogy a lelkészeknek is hitük, meggyőződésük, lelkiisme­retük szava szerint lehét (kell!) részt venni a közéletben, nem - és ez igen lényeges - beszűkülve az eddig megengedett formális tere­pekre. Kétségtelen, mindezeken . túl szükséges, hogy egyházunk is hal­lassa hangját népünk legújabb sorsfordulóján, foglaljon állást, le­gyen akár kristályosodási pont a gyorsuló folyamatok sokasodó kérdései között. Ehhez többek kö­zött - a belső egyházi élet élénkülé­se, az őszinteség, nyitottság általá­nossá válása kell, hogy az egyházi álláspont ne egy-egy vezető véle­ménye, hanem valóban az akár szenvedélyes viták által kialakított közös felfogás kifejezése legyen. Frenkl Róbert HIBAIGAZÍTÁS Ez évi Evangélikus Naptárunk 37-39. oldalán A szlovák evangéli- kusság és kegyesség - múlt és jelen - Békésben cimmel Táborszky László esperes cikkét olvashattuk. A 38. oldalon egy oltár képe látha­tó azzal az aláírással, hogy ennél az oltárnál Mezőberényben ma is tartanak szlovák nyelvű istentisz­teleteket. Fenti képünket most azért közöljük, hogy kiigazítsuk a csere által okozott hibát. A mosta­ni képünk valóban a mezőberényi szlovák ajkú evangélikus gyüleke­zet oltárát mutatja. A hibáért elnézést kérünk a Naptár olvasóitól és a mezőberé­nyi gyülekezettől. Február 25-én, szombaton népes társaság gyűlt össze Bokodon, a gyülekezeti teremben. Fiatalok és idősebbek,. diákok és dolgozók, pedagógusok, pénzügyi szakembe­rek és lelkészek - sok mindenben különböző emberek, akiket valami mégis összeköt: a fejér-komáro­mi egyházmegye gyülekezeteiben gyermek- és ifjúsági alkalmakat tartanak. Ezen a napon - s még további három alkalommal - egész napjukat ária szánják, hogy elő­adásokat hallgassanak, különböző szakemberektől útmutatást kapja­nak, hogyan lehet a gyermekekkel minél jobban, színesebben foglal­kozni. A napot - reggel 10-kor - áhí­tattal kezdte Simonfay Ferenc lelkész, házigazda. Nem véletle­nül választotta Mk 10,13-16-ot, a gyermekek evangéliumát. Jézus szívügye volt a gyermekekkel va­ló kapcsolat, s a minden korok felnőttéihez szóló figyelmeztetés: hagyjátok, hogy szeressem a ki­csiket, és hagyjátok, hogy a ti kezeteket is megfogjam. Mert csak így tudjátok végezni a gyer­mekek közötti szolgálatot empá­tiával, hozzáértő szívvel és okos szeretettel. Az elcsendesedést követően dr. Bogyai Mária pszichológus tar­tott elméleti alapvetést Kik azok a gyerekek, akiket ma ránk bíz az Úr? címmel. Előadása elején mindjárt leszö­gezte: gyermekeink korán maguk­ra hagyottak, korlátok közé szorí­tottak, s akiknél éppen ezért na­gyon fontos, hogy egészen szemé­lyes kapcsolatuk legyen hitoktató­jukkal vagy a gyermekbibliakör vezetőjével. Elmondta, milyen fontosabb vi­selkedés-, illetve magatartásfor­mák tapasztalhatók a gyermekek­nél, mennyire fontos a belső dön­tés náluk. Beszélt a különböző vér­mérsékleti típusokról: szangvini- kus, kolerikus, melankolikus, fleg­ma; életkori sajátosságokról a szü­letéstől egészen a felnőtté válásig, valamint a különböző nevelési módszerekről. Az előadást követően élénk esz­mecsere alakult ki a jelenlévők kö­zött. A délutáni program a hallottak „aprópénzre váltása” volt. Bolla Árpád, rákospalotai lelkész beve­zető szavaiban szólt a gyermekek­kel való foglalkozás feladatáról: nevelésről, oktatásról; arról, hogy a tanítás tárgya a Biblia, beszélt a liturgia fontosságáról, a szentsé­gek jelentőségéről, hittankönyvek szükségességéről és a közösségről. Fabulya Hilda segédlelkész a 7-9 éves korúak oktatásához adott gyakorlati útmutatást. Felhívta a figyelmet arra, hogy ebben az élet­korban történik a keresztyén élet komoly alapozása. Ezért nem lehet a gyermekeket elgondolás nélkül tanítani, hétről hétre tervez szá­mukra anyagot. Már az év kezdete előtt végig kell gondolni, mi a cé­lunk, mit akarunk elérni az év fo­lyamán. S bizony már ebben a kor­ban kell ránevelni a gyermekeket a Jézussal való személyes kapcsolat kialakítására, a rendszeres imád­kozásra, s arra, hogy meglássák, kis eseményekben is lehet találkoz­ni Jézussal. Ezért ennek a korosz­tálynak - alsó tagozatosok - bib­liai anyaga az evangéliumok örömhírének átadása. Bolla Árpád a 10-12 évesekről szólva kiemelte, hogy mivel ennek az időnek a vé­gén kerül sor - egyházunk gyakor­lata szerint - a konfirmációra, fon­tos az, hogy a gyermekek rendsze­resen forgassák a Szentírást, meg­értsék a szentségek jelentőségét sa­ját életükben, meglássák, hogy a krisztuskövetés gyakorlati alkal­mazása mindannak, amit ezeken az órákon tanulnak. Ebben a kor­ban kell elővenni az Ószövetség történeteit, s emellett bevezetni a gyermekeket az istentiszteleti litur­giába, az egyházi esztendő állandó körforgásába, a nagy ünnepek előtt különösen is hangsúlyozva azok mondanivalóját. Bachorecz Katalin segédlelkész a 12 év felettiek tanitásáról beszélt. A kamaszkor viharai, a felnőttéyá- lás, különösen is az útkeresés, idő nemcsak a fiatalok, de a hitoktató számára is. El kell indítani a gyer­mekeket a nagykorú keresztyén élet felé, segíteni kell őket, hogy megismerjék önmagukat. Ebben az időszakban is fontos, hogy min­den évben a hangsúlyos hitigazsá­gok előkerüljenek; ezért lehet együtt ünnepelni ádvent kezdetét, karácsonyt, lehet végigtekinteni böjtben a szenvedéstörténetet, s együtt átélni a feltámadás örömhí­rét. Ebben a korban kerülhet sor az évek során megtanultak teológiai rendszerezésére (1. Prőhle Károly: Az evangélium igazsága), tisztáz­hatunk téves elképzeléseket, tehe­tünk helyére félreértéseket. A ka­maszok élvezik a tárgyi tudást. S ez azért is fontos, mivel az általá­nos iskola végén, s a középiskolá­ban már komolyan kell érvelniük hitükről más világnézetű társaik előtt. így kerülhet sor a Biblia tör­téneti áttekintésére, hogyan illesz­kedik az az egyetemes történelem­be, milyen régészeti eredmények igazolják, illetve cáfolják a Bibliá­ban leírtakat, milyen vallási kihí­vásokkal kellett megküzdenie Is­ten népének egykor és ma, milyen etikai normák szerint kell élnie Krisztus egyháza tagjainak. A délutáni beszélgetésben előke­rültek tanmenetek, hittankönyvek, szemléltető anyagok. A napot Bolla Árpád „A tékoz­ló fiú” példázata alapján tartott áhítata zárta. Az izgalmas, sok új ismeretet adó, heves vitákat kiváltó, fárasztó nap után abban a reményben tá­voztunk, hogy április 8-án újra ta­lálkozunk Bokodoil. Bachorecz Katalin Meghallgattuk egymást Kiskőrösön tartott egyházme­gyei presbiteri konferencián több mint háromszázan. Az egész egy­házmegye együtt volt. Nem elkülö­nítve a Duna mellett lévő gyüleke­zetek és a megye keleti ill. középső része. A konferencia központi témája kérdés volt: Elünk-e a lehetősé­geinkkel? Olyan egyházmegyében kérdeztük ezt, ahol élnek evangéli­kusaink városban, falun és tanyán. De gyülekezetét alkotnak egy tömbben élők, és szétszórtságban Dunaújvárosban és a „Pusztán”. A választ olyanoktól kaptuk, akik egészen más „képletben” élnek és pásztorolnak Tolna-Baranyában (Lackner Aladár esperes és Varsá­nyi Ferenc pécsi lelkész). A feladatunk közös, de az elvá­rás is hasonló. Az ország elvárása is, a gyülekezeté is, a lelkészeké is. Tudjuk, milyen munkatársakat szeretnénk tudni magunk mellett. Olyanokat, akik nem veszítették el a fonalat - Isten Igéjét, s komolyan veszik Isten evangéliumát. A munkatársi szolgálat csak egyféleképpen végezhető: őszintén és szeretettel. E kettő mindig együtt és egyszerre kell, hogy jelen legyen. így válik érezhetővé, hogy komolyan vesszük egymást. De így válik valósággá, hogy megbecsül­jük a keveset és hűségesek vagyunk a kicsin is. Az együttlét jegyzőkönyvéből: Az ülés gazdája Dudla Imre egy­házmegyei felügyelő volt. ­A nyitó áhítatot Kecskeméti Pál munkatársunk tartotta. Az előadások témája: A lelkész munkatársai vagyunk. A laikusok jelző szolgálata. Az előadások után tizennégy kérdés hangzott el, amelyek meg­válaszolása és jendszerezése az egyházmegye esperesének feladata volt. K. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom