Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-12-31 / 53. szám
Igen az Úréi vagyunk. Éppen ez a legfőbb vigaszunk és örömünk, hogy olyan Urunk van, kinek kezébe adott az Atya minden hatalmat égen és földön _____________________________________________________ Ki merne vagy tudna hát ártani nekünk Luther Evangélikus Elet 54. ÉVFOLYAM 53. SZÁM 1989. DECEMBER 31. KARÁCSONY ÜNNEPE UTÁNI VASÁRNAP ORSZÁGOS EVÄNGEÜKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft Országos Egyházi Közgyűlés BEIKTATTÁK HIVATALÁBA DR. FRENKL RÓBERT ORSZÁGOS FELÜGYELŐT Jókívánság 1990-re A háromévenkénti országos közgyűlés december 6-án a Deák téri templomban ünnepélyes alkalommá vált. Azzá tette a már ismert tény, hogy egyházunk új országos felügyelőt választott az elmúlt időszakban és a közgyűlés keretében, istentiszteleten iktatták be egyházunk rendje szerint dr. Frenkl Róbert professzort országos felügyelői tisztébe. Az iktatási szertartást Nagy Gyula püspök-elnök, dr. Harmati Béla püspök és dr. Nagy István dékán végezte. Dr. Harmati Béla iktató igehirdetésének a textusa Mk 4,26-29 versei voltak. Jézusnak az a példázata, mely a „magától növekedő magról” szól. Igehirdetésében a püspök többek között a következőket mondta: „Egy régi írásmagyarázó ezt írta címként latinul a jézusi példázat fölé: spes docta. Ez.annyit jelent, mint iskolázott remény, felvilágosult várakozás. Az Úrnak 1989. esztendejében, amikor Magyarországi Evangélikus Egyházunk országos egyházi felügyelőt iktat, reménységgel és várakozással tekintünk előre. 1. »Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és fölkel...« Spes docta - ez annyit jelent először, hogy reménységünk abba kapaszkodik, nem a mienk az egyház, hanem az Istené. Azt kell megtanulnunk, hogy itt Isten országáról van szó, arról a láthatatlan birodalomról, amelynek Ura Jézust küldte hozzánk, hogy megtanítson fölfelé tekinteni. A most beiktatott felügyelő emberi reménységünk szerint átvezeti egyházunkat'a következő évszázadba és évezredbe is. A kereken kétezer évvel ezelőtt elvetett gabonamag belehullt a világ talajába, meggyökerezett és azóta nem lehet kiirtani innen. Felügyelő testvérem, most az újat szántás, a vetés, a boronálás ideje van! Reménységgel és várakozással tekint reád egyházunk. Ne arra figyelj, hogy egy másik jézusi példázat szerint a vetésben konkoly is akad. Nem a mi ügyünkről, nem emberi ügyről van szó, ha az lett volna, kétezer év alatt már semmivé vált volna. Az isteni lényeg, a jézusi mag, az evangélium szolgálata az, aminek a felügyelete a tiéd. Spes docta - azaz megtanulni Jézustól az egyházi belső elugarosodás és elsi- vatagosodás ellen harcolni a jó gazda módjára. Figyeljünk arra a szóra is, hogy »magától«! A mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld... Az, hogy most magától újat kezdhetünk, Isten ajándéka, aki arra hiv, hogy ha nem is tudunk egy tökéletes világot teremteni, de tudunk egy kevésbé rosszat legalább. A végtelen Isten Krisztusban magára öltötte a véges ruháját, megtestesítette a sze- retetet és megbocsátást. Múltunk sokszor olyan nehezen feldolgozható kérdéseiben ez adhat útmutatást. Spes docta - Krisztus szeretetében és bocsánatában iskolázott reménységre van szükségünk. Ma olyan felügyelőt iktatunk, aki a legnehezebb években is megpróbálta Krisztus követése útját járni. Egyházi hivatalos szolgálatban a most induló országos egyházi felügyelői tisztségben, a legmagasabb világi tisztségben evangélikus egyházunkban. Jézus, ígérete teljesedjék be: Testvérem, munkádon, életeden keresztül növekedjen a krisztusi vetés, virágozzanak gyülekezeteink, gazdagodjon lelkiekben és gyarapodjon anyagiakban egyházunk. Spes docta - azaz reményünkben, de hitünkben és szeretetünkben is mindig Krisztus tanítványai maradhatunk.” * * * Ezután mondta el dr. Frenkl Róbert országos felügyelői iktatási beszédét, melynek fontosabb részleteit a következőkben közöljük. Bevezetőjében jelezte, hogy nem ünnepi beszédet, hanem munkabeszédet kíván mondani. Ezzel mintegy megjelölte szavainak értelmét, hogy helyesen értsük és értékeljük afct. Majd így folytatta: „A jelöléstől a döntésig ismétlődő — számomra mindig kedvező - szavazati arányok, ugyanakkor a különböző oldalról elhangzó megállapítások, hogy negyven év után először vagyunk részesei az egyházban demokratikus, szabad választásnak, reményt nyújtott arra, hogy az Egyház Urának akarata érvényesülhetett. Megdöbbentő és felemelő volt számomra, az alapvetően racionális gondolkodású ember számára, hogyan vett birtokba a döntés ereje. Hogy tett szilárddá a Tőle elfogadott parancs, hogyan szűntek meg a kételyek. A szavazatbontástól a beiktatásig eltelt idő alkalmas volt arra, hogy szembesüljenek a küldetéssel, és ennek alapján jelenthessem Egyházunk országos közgyűlésének, rajta keresztül minden magyarországi evangélikusnak, külföldön élő testvéreinknek, hazai és külföldi barátainknak, más egyházak népének: alkalmatlanságom tudatában, Isten kezéből, erejében bízva, vállalom mindazt a kötelességet és kötelezettséget, amit az országos felügyelői tiszt ma jelent." Szólt ezután a kerületek élén végbemenő változásokról, melyek eredményeként 1990 tavaszától teljes lesz a változás és kifejezte reményét, .hogy az egyház vezetésében bekövetkező gyökeres változások az egyházi élet minden területére kedvező hatással lesznek. A beiktatási beszéd további részében három gondolat köré fonta mondanivalóját. „Elsőnek az országos felügyelői tisztségről, másodiknak az egyházról, végül egyház és társadalom, egyház és állam, egyház és politika összefüggéséről, magyarul »az egyház a világban ma« problémájáról szeretnék szólni. A protestáns egyházak felügyelői, gondnokai az egyháztörténetben általában befolyásos, hatalmas társadalmi súllyal rendelkező emberek voltak, akik védelmet is tudtak nyújtani egyházuknak. Mivel az új országos felügyelő nem hatalommal bíró ember, nem gazdag ember, ez az új magatartás, elsősorban szolgálatot jelent. A szó teljes értelmében. Az egyházban is torzult értékrend megváltoztatásában, az elmúlt negyven évben központosuk álhatalom lebontásában, a hagyományos, egészséges, ne féljünk a fogalomtól: demokratikus légkör helyreállításában tartom jelentősnek az országos felügyelő felelősségét. Egyaránt tennie kell a lelkészek tehetségének teljes érvényesüléséért, munkafeltételeik, életnívójuk javulásáért, és a nem lelkészek, a gyülekezeti munkások a presbiterek, a felügyelők, a levelező tanfolyamon végzettek szolgálatának a kiteljesedéséért. Még azok is elismerik, akik nem hívei az egyetemes papság gyakorlati megvalósulásának, a nem lelkészek szolgálatának, hogy ma a lelkészhiánynak nincs más megoldása. Szeretném, ha a lelkészhiány belátható időn belül enyhülne, ez az egyházi élet minőségének az egyik kulcsa. De nagyon szeretném, ha a világiak szolgálata - a kényszer megszűnte után is — gyakorlat lenne az egyházi élet minden területén. Mert nem a kényszer, hanem az evangélium üzenetének teljes, sokoldalú közvetítése a világ számára, a missziói parancs küldi a nem lelkészeket is a szolgálatba. A sok tartalékenergia mozgósítása csak úgy képzelhető el, ha valóban mindenki érzi: részese az egyházkormányzás' felelősségének és gyakorlatának. így lehetséges az egyházi törvények és szervezet gyökeres megújítását megelőzően megvalósítanunk az egészséges életet egyházunkban. Nem az új tömlő termeli az új bort. Az új bort kell új tömlőbe tölteni. így érkezünk el a zsinat kérdéséhez, amelynek összehívása, érvényben lévő törvényeink alapján, az országos felügyelő jog-, illetve feladatköre. Össze kell hívni a zsinatot, hogy az új bort új tömlőbe tölthessük. Bár úgy terjedne el az új gondolkodás, hogy valóban szétfeszítené egyházunk kereteit. A gondok ellenére sem lehet ok a késlekedésre. A zsinati előkészületek máris megkezdődtek. A most végetérő közgyűlési időszak, az esedékes választások után teljes erővel meg kell kezdeni a hivatalos testületekben és sok-sok egyéb alkalmon is a felkészülést, hogy a zsinat a tervezett időpontban, 1991-ben valóban megkezdhesse munkáját, és megalkothassa a XXI. századi egyház törvényeit, húsz évszázad, az elmúlt közel ötszáz év és a jelen fényében. A zsinat hivatott az elmúlt négy évtized lezárására, a kezdet és vég cezúráira, az értékelésre, ami nem lehet egy ember vagy egy csoport feladata, privilégiuma. Az egyházról. »Ahoi ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok.« Akik átélték, átéltük az egyháznak ezt a csodáját, akik voltak, voltunk közösségben, azok számára mindig ez az egyházfogalom lesz a meghatározó. Téved, aki mindent rossznak ítél az elmúlt negyven év egyházi életében, hiszen sokan, sokszor összejöttek az 0 nevében. Ez nem jelent felmentést a mulasztásokra, a bűnökre. Olyan könnyű volna százat is kívánni. Hiszen mindnyájunknak a gondolataiban ott élnek azok a listák, amelyeken a felsorolásban magunk és mások számára ígérünk, kérünk, kívánunk valamit 1990-re. Hadd emeljek ki kívánságaimból csak egyet: kevesebb üresjáratot az 1990-es évben. A motorizált világból vett képet egyaránt érvényesnek érzem egyházunkra, hazánkra és társadalmunkra és az egyéni életre is. Üresjárat az, amikor jár a motor, fogy az üzemanyag, van lárma, de helyben áll a kocsi. A motor melegszik, működik, de nem hajtja meg a járművet, nincs előrehaladás, helyben maradunk. Üresjárat! Ismerősnek tűnik a kép, ha arra gondolunk, mennyi üresjárat történt az elmúlt évben is szavaink és tetteink vonatkozásában. Hány értekezlet, megbeszélés, tárgyalás, dialógus, ígérgetés történt és üresjárat volt, mert nem indult tőle az élet tovább. Mennyire nem csupán huszadik századi jelenség ez, mutatja a múlt századból Petőfi Sándor verse 1848 áprilisából: „Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen...” Kellő önbírálattal szükséges egyházunkra is rátekinteni ebből a szempontból. A protestáns egyházak, közöttük mi, evangélikusok büszkén vallottuk és válljuk magunkat az Ige, a hirdetett evangélium egyházának. Hiba azonban elfelejteni, hogy az evangélium új Meggyőződésem, hogy az utókor, társadalomban és egyházban egyaránt, nem az elkövetett vétkeket fogja a legsúlyosabban megítélni, hanem az elmaradt hasznot. Azt az értéket, ami az elnyomó, kontrasze- lektiv rendszer politikája miatt nem érvényesülhetett a haza és az egyház javára. Ezt már nem hozhatjuk vissza. De az Úr visszaadta az esélyt; mindent meg kell tegyünk a gyülekezetek, az egyház építésére, a fogyatkozás tendenciájának megfordítására. Vannak, akik máris sokallják az egyházi egyesületek számát, féltve tőlük az egységet, a rendet. Úgy vélem, e téren is az út elején tartunk csupán. Mennél élénkebb, pezsgőbb lesz a gyülekezetek élete, annál inkább van utánpótlása az egy célt, egy tevékenységet különösen fontosnak tartók, művelők között a különböző egyesületeknek. Örömmel köszöntve e helyről is minden eddig megalakult egyesületet és hivatalosan még be nem jegyzett, de élő csoportot, mozgalmat, én magam különösen lényegesnek tartom a ME- VISZ megalakulását, működését. Egyház, egyházunk a világban ma. Egy korábbi alkalmon mondtam: minket, akik emlékszünk 1945-re, mai helyzetünk a háború végét követő hetekre, hónapokra emlékeztet. Még hmyorgunk a fényben, alig hisszük el, hogy túléltük és már nyakunkon az újjáépítés felelőssége. Ma természetesen más a helyzet, főleg a társadalomban. Az egyházban akkor sem kellett mindent újra, az alapoknál kezdeni, ma bizonyosan nem kell. Az egyházban mindig reformációra van szükség, visszatérésre, a krisztusi alapra épült, élő egyházhoz. Ehhez le kell bontani, ami benne rossz, bűnös kövület, s fel kell újítani az ige szelleme szerint az életet, a jórendet. A felújítás közben igaz módon kell orvolást nyújtani a múlt áldozatainak, arra is ügyelve, hogy ne válhassanak a jelen ítéletvégrehajtóivá. Az Egyháznak befelé és a társadalom számára is alapvetően a megbocsátás lelkületét kell sugároznia. életre, cselekvésre szóló felhívás, mert Isten ajándéka elkötelezést, elhívást, szolgálatot, Krisztus követését jelenti. Korunk nagy keresztyén mártírja, a hitleristák börtönében kivégzett teológus, Bonhoeffer beszél arról, hogy a „sola gratia” - egyedül kegyelemből refortnátori hangsúlya hányszor torzult el „billige Gnade”, azaz az „olcsó kegyelem” irányába, ahol Isten minket megszólító kegyelmező szava a történelemben nem vált igazabb, tisztább, békességesebb életté. Az előttünk álló évet egyházunkban a zsinati, törvényalkotó munka előkészítésére használjuk. Gyülekezeteinkben, egyházmegyéinkben, kisebb és nagyobb egyházi közösségekben végig kell vitatkoznunk az országot a zsinati előkészületi kérdésekről. Ilyen vitatott alapkérdések például, ki tartozik az egyházhoz, ki az egyháztag. Vajon a megkereszteltek az egyháztagok, vagy azok, akik eljárnak a gyülekezeti alkalmakra és anyagilag is támogatják az egyházat? Azaz népegyházi vagy egyesületi-szabadegyházi oldalról hatá- rozzuk-e meg a gyülekezetek kereteit. Más ilyen alapkérdések azután, mit jelent a gyülekezeti elv érvényesítése, azaz az alulról jövő választási és megbízási elv következetes végigvitele. Tehát például egy középszintű egyházi közigazgatási szerv mandátuma alulról vagy felülről, a gyülekezetek vagy az országos egyház felől legyen meghatározva. Eltérnek azután a véleméAz egyház sajátos feladata az evangélium hirdetése és a hitreju- tottak szolgálata révén a feltétel nélküli szeretet közvetítése. Mennél több hivő ember van egy közösségben, egy társadalomban, annál inkább meg kell ennek mutatkoznia a közösség, a társadalom életében. Híve vagyok annak, hogy egyházunk példamutatóan magas szinten működtessen iskolákat, óvodákat, szeretetintézményeket. Elsősorban azonban azt szeretném, ha gyülekezeteink példát mutatnának a gyülekezeti lakóterületi diakóniából, cselekvő szeretetükkel vennék körül saját maguk között a betegeket, az elesetteket, a szegényeket, a rászorulókat. Az identitását visszanyert egyhái egyenrangú partnerként törekedhet kiegyensúlyozott kapcsolatra az állammal. Magam is feladatomnak tartom ennek munkálását. Ehhez - hitelességünkhöz - hozzátartozik, ha kell a mindenkori, minden hatalommal szemben az igazság kimondása, vállalása. Ma ismételten el kell ismerni, hogy a kormány gyorsan, egyértelműen, meggyőzően bontotta le az egyházat korlátozó régi struktúrát, és indította meg új alapokon a reményeket keltő dialógust. De nem kerülhetem el az állás- foglalást az Igazságügyi Minisztérium levele után. Egyházunk elnökségének válaszoltak, kérésünkre: Ordass Lajos püspök 1958-as jogtalan eltávolításának felülvizsgálatát és a püspök teljes rehabilitálását szorgalmaztuk a szó jogi, politikai és erkölcsi értelmében. A válaszban annyi a pozitívum, hogy kijózaníthatta azokat, akik szívesen beszéltek arról, hogy ismét lemaradunk, kullogunk az állam, a világ mögött, lám, ők készülnek a teljes rehabilitációra, mi pedig késlekedünk. Nem késlekedtünk, következetesen kinyilvánítottuk, hogy Ordass Lajos püspök haláláig egyházunk törvényes püspöke volt. A Minisztérium levelében megállapítja, hogy 1956-ban' mind állami, mind egyházi részről megtörtént D. Ordass Lajos teljes rehabilitányek a nők és a férfiak szerepéről az egyház vezetésében, a lelkészek és nem lelkészek részvételéről az egyes egyházkormányzati testületekben. Bizonyos vagyok abban is, hogy az egyház területi egységeinek jó beosztása, tehát az egyházmegyék, püspökségek beosztása sem dönthető el Budapestről, íróasztal mellől, hanem az egyes tájegységek, gyülekezeti összetartozó, hagyományban és kapcsolatban közelálló egységek maguk kell, hogy megbeszéljék és javasolják az új rendet. Voltak és vannak, akik a törvényalkotó zsinat összehívását minél előbbre, már ez év elejére kívánják. A zsinat azonban nem csodaszer, magától a zsinat összehívásától még nem változik meg semmi. Hiszen a zsinat is mi vagyunk, magyar evangélikusok, annyi bölcs döntés várható a zsinattól is, mint amennyit mindannyian előkészítünk. Előkészítés nélkül maga a zsinat is üresjárat lenne. Ezért az a jókívánságom az új esztendőre, hogy úgy szóljunk, úgy tárgyaljunk, úgy éljünk, hogy kevesebb legyen az üresjárat. Csoportérdek, gyülekezeti-egyéni érdek helyett a nagy egészet, egész egyházunkat, a benne folyó munkát kell szemünk előtt tartani. Az 1990-es év vezérigéje Jézus Krisztusra mutat, a világ világosságára. Reá kell figyelnünk; hogy egyéni és közösségi éietünkben több legyen a szeretet, megértés és türelem, békesség és alkotó munka. cíója, melynek eredményeként átvette az Egyházkerület, illetve az Egyházegyetem vezetését. Ezt követően az 1958-as eseményekről így fogalmaz: »Az 1957. évi 22. tvr. értelmében... a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöki állásainak betöltéséhez, illetőleg felmentéséhez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása volt szükséges... Ejogszabályt alkalmazva az Elnöki Tanács határozatával nem fogadta el D. Dezséry László püspök 1956. október 30-án történt lemondását a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöki tisztéről... D. Ordass Lajossal szemben semmiféle további bírósági eljárás nem indult. A sérelmezett, 1958-ban történt jogtalan eltávolítása püspöki tisztségéből’ tehát nem bírósági eljárás következménye, hanem... az 1957. évi 22. tvr. alkalmazása eredményezte a püspök-elnök úr által is sérelmezett helyzetet.«... Meg kell állapítanunk, hogy miután az 1945-ben megválasztott Ordass Lajos püspököt 1956-ban teljesmértékben rehabilitálták, sem az 1957/22. rendelet, sem a Minisztérium levelében szintén hivatkozott 1951. évi 20. tvr. nem vonatkozhatott rá. Jólesett volna, ha a válasz politikai-erkölcsi gesztust tesz - a kormány egyházpolitikájával összhangban -, és legalább megállapítja, hogy túl a jogi vonatkozásokon, kétségkívül állami, politikai döntés akadályozta meg Ordass Lajost püspöki szolgálata gyakorlásában. A Minisztérium levele azzal zárul, hogy »Ordass Lajosnak az 1958-ban püspöki tisztéből történő eltávolításával összefüggő körülmények megítélése a Magyarországi Evangélikus Egyház joghatósága alá tartozik.« Ebben annyi a megszívlelendő, hogy így megállapíthatjuk: Egyházunk az erőszakos állami beavatkozás nyomán jogfoszlottá vált 1958-ban, és ennek terhét a püspöki tisztet 1987-ig betöltő Kál- dy Zoltán egész életében és egyházunk mindmáig hordta. (Folytatás a 3. oldalon) Harmati Béla
