Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-08-27 / 35. szám

rí •

Keresztyénnek lenni egyes egyedül ezt a kettőt jelenti: a hitet és a szeretet.

Luther

Elet

54. ÉVFOLYAM 35. SZÁM 1989. AUGUSZTUS 27. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 14. VASÁRNAP

ÁRA: 8,50 Ft

A rehabilitáció üzenete

A ROMÁNIAI HELYZET- Megvalósult-e már az egyházban a szó teljes értelmében Ordass Lajos püspök rehabilitációja? - szegezte nekem a kérdést a Vasárnapi Újság riportere egy, a közeljövőben adásba kerülő műsor keretében.- Nem, de nem becsülhető le, ami eddig történt válaszoltam. Gondolok elsősorban a püspök halálának 10. évfordulóján, egy évvel ezelőtt tartott megemlékezésre. Az Evagélikus Életben magam is foglalkozhattam akkor életművével, sokkal lényegesebb fvolt e szempontból dr. Harmati Béla, a püspökutód igehirdetésének - a cikkben szó szerint idézett - idevonatkozó része. Legutóbb az egyházi elnökség nevében dr. Nagy Gyula püspök szorgalmazta a folyamatban lévő állami rehabilitációt. Mindezek a múlthoz képest igazi változást jelentenek.

Amiért az induló kérdésre mégsem lehet igennel felelni, arra kettős a válasz. A püspök 1958-as jogtalan eltávolításának, szolgálata megakadályozásának körülményei, benne az egyház felelőssége, még nem lett feltárva, másrészt az előbbiekkel is összefüggésben, életműve nem válhatott értékké a mai egyházban, az azóta felnőtt nemzedékek és a mai fiatalok számára.

Nem zavaró-e - hangzott egy másik kérdés, hogy esetleg az újabb állami rehabilitáció megelőzi az egyházit? - Bár sportember I vagyok - válaszoltam ez nem ! verseny. Sőt miután a püspök eltá- 1 volítása állami politikai döntés volt, melyet nyilvánvaló erőltetett- séggel próbáltak jogi úton leplezni, a rehabilitáció is, a szó eredeti értelmében elsősorban állami feladat. Az egyház leckéje megint kettős. Egyrészt annak vizsgálata, mi mit mulasztottunk akkor, cserbenhagyva a püspököt, másrészt mi még a feladatunk a teljes erkölcsi rehabilitáció érdekében.

Lett volna-e esélye akkor egy hitvalló, mártíromságot vállaló egyháznak - ezt is tisztázzák majd valamelyest a kutatások. Számomra ma lényegesebb, hogy Ordass Lajos nem akarta, hogy az ő útját vállalva, mások miatta szenvedjenek. Nem az egyház útját akarta kiszabni, a jövő évszázadokat is tekintve személyes, történelmi példát mutatott. Nekünk viszont ma az a kötelességünk, hogy tisztázva az akkor történteket, nem általánosságban, hanem részletekre kiterjedően foglaljunk állást hitbeli, erkölcsi igazsága, egyházvezetői példamutatása mellett, valóban visszahelyezve arra a posztra, amelyre az őt püspökké megválasztó gyülekezetek állították. Nem kétséges ugyanis, hogy Ordass Lajos 1945-ös megválasztásától 1978-ban bekövetkezett haláláig törvényes püspök volt. A Déli Egyházkerületben folyó feltáró munka eredménye közzétételének, ünnepélyes egyházi nyilatkozatnak alkalmas időpontul ígérkezik az ez évi országos közgyűlés.

Más kérdés, az interjúban is csak említésre került, de itt is meg kell jegyezni, hogy dr. Káldy Zoltán is - véleményem szerint - közel harminc évig törvényesen megválasztott püspökként vezette egyházkerületét, egyházát. A csak jogi megközelítés itt sem járható út. Az ő munkásságát, pozitívumokat és negatívumokat, az egyház három évtizedét is teljes felelősséggel és tárgyilagossággal kell megvizsgálni. A sommás ítélkezés, a fekete- fehérben gondolkodás nem vezet sehová.

Talán az eddigiek is jelzik, hogy, igen lényeges múltunk fehér foltjainak a tisztázása, a tisztességen túl megnövekedett mozgásterünkben, mai aktivitásunk fokozása érdekében is.

Az elmúlt évben megkezdett, idén felgyorsult rehabilitációs folyamat legfontosabb üzenetének immár ezt tartom. Ezt kívánják tőlünk azok a rehabilitált testvérek, akik már nincsenek köztünk - dr. Schulek Tibor üzenete erősít ebben - és azok is, akik Isten kegyelméből megélhették a megújulás kezdetét egyházunkban, erre buzdítanak, maguk is ezt kívánják munkálni.

Amennyire hiba lenne lemondani a múlt tisztázásáról, annyira hiba egy ponton túl nem a jelen és a jövő feladatainak adni prioritást. Úgy vélem, tornyosuló feladataink között túl is haladtuk ezt a pontot.

Bármennyire párhuzamosak, sók szállal összefüggnek a társadalmi és az egyházi változások, meghatározóak a különbségek is. Az egyházban, ha megújulásra várnak a

struktúrák is, de ma is alkalmasak arra, hogy lelkészek és nem lelkészek szolgálhassanak és hallathassák szavukat egyházunk kérdéseiben. A társadalom vajúdik, a sajtó élénksége mellett egyfajta bénultság is tapasztalható, még nem alakultak ki azok a formák, amelyek egy kívánatos állampolgári aktivitásnak keretet adhatnak. Kezdetét vette a hatalmi harc.

Az egyházban más a helyzet. A társadalom különböző csoportjainak szinte egyöntetű rokonszen- vétöl kisérve minden lehetőségünk megvan a régóta várt aktivitásra, a gyermek- és ifjúsági munka fejlesztésétől az evangélizációs szolgálatok fejlesztéséig, sok-sok egyében keresztül. Csak rajtunk, hitünkön, erőnkön múlik. Gyors a változás, de valóságos.

Sajnos, jogosak az aggályok, hiába az eltérő helyzet, az egyházban is megfigyelhetők, ha nem is teljes természetesen a párhuzam, a társadalmi szélsőségek. Egyik oldalon az eddigi változást lebecsülök, a másik oldalon a visszarendeződés hívei. A visszarendeződésben látom a nagyobb veszélyt, nem bagatellizálva a másikat. Szeretném, ha ez a veszély csökkenne, ha azok a lelkészek és nem lelkészek, akik ma esetleg lelkiismeretüket vizsgálják, mert van olyan tettük, megnyilvánulásuk a múltból, amelyet ma már nem vállalnának, elfogadnák, hogy van újrakezdés, hitbeli és társadalmi értelemben egyaránt. Sokan vannak, sokan vagyunk így. Azért fontos, hogy szót értsünk, a többség aktívan összefogjon, hogy az egyház különböző szintjein a visszarendeződés igazi hívei elszigetelődjenek, belássák, be kelljen látniok, hogy végleg eljárt felettük - egyházpolitikai értelemben - az idő. A szélsőségek természetesen feltételezik egymást, jó lenne meg- hallaniok a rehabilitáció üzenetét.

Néhány hete jelent meg Hivatalbúcsúztató című cikkem. (Ev. Élet július 23.) Igen sok pozitív visszajelzést kaptam rá. Volt természetesen kritika is. Annak idején 1986- ban, a „Testvéri szó” című iratban, melyet én is aláírtam, szerepelt ez a mondat: „Olyan légkört kell kialakítanunk, amelyben az őszinte testvéri bírálat természetes jelenség.” Tudomásul kell vegyem, ezt még nem értük el. Ezért is követem

ÉLŐ VÍZ

Pál apostol evangélizációjának velejárói

Többen adták Pál apostol börtönben töltött idejének ezt a megjelölést. Mi tehette boldoggá helyhez kötve, amikor fűtötte a vágy, hogy az evangéliumot az egész, akkor ismert világon hirdesse? Nem szakadt meg a kapcsolata a külvilággal és a szolgálattal. Tudjuk, hogy Rómában aránylag enyhe házi őrizetben tartották, látogatókat, segítőket fogadhatott, és apostoli munkáját - ha bizonyos változásokkal is - tovább folytathatta. Személyére és munkájára nézve a legfontosabb, hogy ezeket a változásokat Istentől valónak és az evangélium ugye javát munkáiénak ismerhette fel.

Milyen értelemben?

Lelki gyámság alól szabadultak fel a hitre jutottak. Az ilyen felszabadulás mindig megerősödés. Nem elég emberekhez megtérni, ezt követnie kell a Jézus Krisztushoz való megtérésnek. Korintusban nem tudtak kigyógyulni a személyi kultuszból, azért következett be sok probléma. (lKor 3,3-8). Isten azért is változtatja a munkásokat, hogy kitűnjön, az emberek csak szolgák, a növekedést egyedül Isten adja.

Az evangélizátomak is szüksége van arra, hogy tudomásul vegye: a fák nem nőnek az égig, s Isten a kövekből is támaszthat fiakat. Nem az a fejlődés,

Rómában: boldog rabság

Fii 1,12-18

hogy én növekszem, hanem hogy Krisztus nő énbennem. Az alkalmatos voltunk Istentől van (2Kor 3,5). Ezt a leckét csak úgy tanuljuk meg, ha Isten félreállít bennünket.

Az ügynek is szüksége van erre a félreállításra. Az elkényelmesedő gyülekezetét csak a munkás kiesése tudja munkára lendíteni. Eddig rábíztak hivatalos emberekre a szolgálatot. Pál fogságba jutása egy sereg embert indított munkára. S még ha az indítékok nem is voltak/ mindig világosak és tiszták, Pált ez nem zavaija. „Némelyek ugyan irigységből és versengésből hirdetik a Krisztust..., de mások szeretetből, tudván, hogy én az evangéliumnak oltalmazására rendeltettem..., csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből az evangélium hirdettetik, én ennek örülök és örülni is fogok."

Mikor Isten kiemel megszokott helyzetünkből, rendszerint soha nem gondolt lehetőségekre hívja fel a figyelmet.

Ha pl. Pál szabadon nyer küldetést a római császári testőrség soraiban való munkálkodásra, a kaszárnya kapuján túl nem jutott volna. így egyenként őreiben helyébe jöttek a testőrök. Lehet, hogy nem jutott el Hispániába, Britanniába, Germániába, de a meghódított népek fiai hozzáláncolva napokat tölthettek mellette igazán testközelben. És nemhiába. „Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt."

Utat találnak hozzá a gyülekezetek küldöttei is, pl. a filippiek adományukkal (Fii 4,10-14), az otthontalan szökött rabszolga, Onézimusz (Filem). És ő is a gyülekezetekhez. Nem születtek volna meg a fogsági levelek, ha Pál nem kerül börtönbe.

Pál nemcsak azt látja, hogy a fogság az evangélium előmenetelére van, hanem azt is átéli, hogy neki magának is szüksége volt erre a csendre a halálra készüléshez (Fii 1,20-23). Isten jónak látta ezt a legdinamikusabb apostolát elcsendesiteni, hogy a nagy szombatra felkészítse. Huzamosan kellett hordoznia ezt a helyzetet, hogy csörgő láncok között is kitartóan tudja énekelni: „örüljetek az Úrban, ismét mondom: örüljetek!" Túróczy Zoltán

A Lutheránus Világszövetség genfi ülésén

Ez idén Genfben, július 30.- augusztus 9. között, tartotta évenkénti tanácskozását a 105 tagegyházat és 55 millió evangélikust magában foglaló Lutheránus Világ- szövetség vezető testületé. A világ evangélikusságának vezetői a legfontosabb nemzetközi kérdések tárgyalása során első ízben foglalkoztak nyilvánosan a romániai nemzeti kisebbségek súlyos helyzetével.

A nemzetközi ügyek bizottságában dr. Nagy Gyula püspök, a Végrehajtó Bizottság magyar tagja vetette föl a „romániai kérdést”. Ismertette a Magyarországi Evangélikus Egyház álláspontját. Szólt a súlyos következményekkel fenyetagegyházait, hogy imádkozzanak és fáradozzanak a súlyos helyzet megoldásáért;

2. a Lutheránus Világszövetség folytatja az első kézből származó, hiteles információk szerzését az emberi jogok megsértése kérdéseiben;

3. tovább folytatja a humanitárius

meg őszintén Nagy Gyula püspök urat, akit tv-nyilatközatát érintő kritikám ihegbántott. A július 2-án sugárzott nyilatkozatot májusban adta, tehát nem követte, megelőzte az állami véleményt. Véleménykülönbségünk, amit a cikkben kifejtettem, természetesen fennáll, de megbántani nem volt szándékom, látom sok fáradozását egyházáért. Különbözőségeinkben is vállalnunk kell egymást testvérként, nem csak szavakban, és természetesen az eltérő nézeteknek is teret engedve. - A másik észrevétel Karner Ágoston főtitkártól jött, aki úgy vélte, a már Káldy püspök úr utolsó éveiben megindult bomlást, az atomizálódást az egyházban, cikkem elősegíti. Megköszöntem véleményét, hiszem és remélem, hogy vitatott cikkem azt a kohéziót, közösséggé formálódást segíti elő, amire oly nagyon szükségünk van -, de tehet más vélemény ás.

Felismerni a rehabilitáció szükségességét, ez a kezdet. Cselekedni, ez a folytatás. Meghallani az üzenetet, immár a munka - gyülekezetekben, szeretetíntézményekben, iskolákban, kórházakban, mindenütt ahol várják az evangéliumot - kösse le az energiákat, ez a harmadik lépcső, a mai üzenet. így lesz teljes a rehabilitáció. így nem jöhet vissza soha többé a korábbi korszak, a hazugságok, féligazságok, az egyházi élet sorvadásának a kora. Frenkl Róbert

gető feszültség kiváltó okairól, a romániai nemzeti kisebbségek - köztük a több mint 2 milliós magyar kisebbség - mai helyzetéről, a menekültek áradatáról és a magyar egyházak széles körű szolgálatáról a menekültek között. Mivel a romániai kisebbségek nem szólhatnak, a világ egyházainak kell kiáltaniuk és segíteniük. A magyar egyházak és a magyar nép azért fáradoznak ma, hogy ez a sok szenvedést okozó nemzetközi konfliktus békés megoldást találjon, a romániai nemzeti és vallási kisebbségek biztonságban élhessenek Istentől kapott emberi jogaikkal.

A kérdés a bizottság állásfoglalása után a Végrehajtó Bizottság teljes ülése elé került, amely a következő határozatot hozta:

1. a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága felhívja

segélynyújtást a Magyarországra és más országokba menekülteknek;

4. kifejezi készségét, hogy a megértés és a kiengesztelődés érdekében - ökumenikus társszervezeteivel együtt - elősegítse a megfelelő tanácskozásokat a magyar és a román egyházak között.

A világméretű genfi evangélikus tanácskozás alatt elsősorban a nyugatnémet és a skandináv evangélikus egyházak képviselői juttatták kifejezésre, hogy a nemzetközi fórumokon és a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül is segíteni kívánják a romániai helyzet igazságos megoldását, és folytatják a menekülteket gondozó egyházi szervezeteknek a segítségnyújtást. (A genfi ülés egészének ismertetésére még visszatérünk. Szerk.)

menekültek le

Romániából Magyarországra menekült 173 gyülekezeti tag az alábbi levelet küldte el az Egyházak Világtanácsa főtitkárának, Emilio Castrónak, az EVT központi bizottságának moszkvai ülésére:

Mi, egy budapesti református templomban összegyűlt, Magyarországon élő romániai menekültek, mintegy 30 000, szülőföldjét elhagyni kényszerült sorstársunk egy csoportjaként fordulunk Főtitkár Úrhoz.

Ebben a templomban hetente találkozunk több százan, különböző felekezetekhez tartozó keresztyének, elsősorban azért, hogy vigasztalást merítsünk Isten Igéjéből és az ezáltal létrehozott ökumenikus gyülekezeti közösségből.

Mára az egész világon egyre ismertebbé válik az a szörnyű elnyomás, mely évek óta fokozódó mértékben sújtja Románia szinte egész lakosságát.

Abban az országban a korlátlan hatalommal biró államvezetés az emberi jogoknak és a humánum minimális követelményeinek teljes figyelmen kívül hagyásával erőszakolja rá a társadalomra gigantomániás terveit. Az emberek sorsa az állandó félelem, a megaláztatás, a folyamatosan romló életkörülmények. S ha bárki panaszra meri nyitni száját, súlyos retorziókkal kell szembenéznie. A legszomorúbb pedig az, hogy az állam még azokat a szervezeteket is, melyeknek feladata az emberek érdekeinek védelme lenne, megpróbálja az elnyomás, az esztelen tervek végrehajtásának eszközeivé tenni.

Fokozott elnyomás sújtja az embereket, akik bármely nemzetiségi kisebbséghez tartoznak és tagjai valamelyik egyháznak. i

A nacionalista román állam minden eszközzel felszámolni igyekszik a nemzetiségek nyelvét, kultúráját, az élet minden területén háttérbe szorítja azokat, akik nem román nemzetiségűek. Ugyanakkor egy szélsőséges propaganda által igyekszik őket tenni meg az ország minden nyomorúságának okaivá. ,

Az egyházaknak, a vallásnak pedig - ugyanúgy, mint bármilyen nemzetiségi sajátosságnak - a jövő „homogenizált, szocialista román nemzetének” életében nem lehet semmilyen helye.

Mi, akik a legkülönbözőbb gyülekezetekhez tartoztunk szülőföldünkön, láttuk, hogy a lelkészek nagy többsége hogyan próbálja a legnehezebb körülmények között is hirdetni

az evangéliumot, hogyan tesz bizonyságot szóval és tettel Isten szeretetéről és szabadító erejéről. De látnunk kellett azt is, hogyan vannak ugyanők állandó, alig leplezett megfigyelés alatt, hogyan zaklatják őket, hogyan kötnek bele sokszor még prédikációik, imáik szavaiba is. És tudjuk azt is, hogy nekik, a túlnyomó többségnek, nincs lehetőségük arra, hogy hallassák hangjukat a gyülekezeten túl az országban és a külföld felé. Annak a néhány embernek a hitelessége pedig, akik számára a román állam lehetővé teszi, hogy nemzetközi • fórumokban egyházunk nevében lépjenek föl, számunkra egyre kérdésesebb.

Kétségbeesve látjuk, hogy mivel az állam igen korlátozott mértékben teszi lehetővé a teológiai képzést, egyre több gyülekezet marad lelkész nélkül, ha pedig valóban végrehajtják a hírhedtté vált „falurombolási tervet” és elpusztítanak több ezer falut, velük együtt tűnnek el a föld színéről a templomok is, ahogy eltűntek Bukarest központjából is.

A nemzetközi erőfeszítések, a testvéregyházak segítő- készsége ellenére, ma már szinte lehetetlen Bibliához, énekeskönyvhöz és bármilyen vallási témájú könyvhöz hozzájutni. Még amiket rokonok, barátok visznek is ajándékba, legtöbbször elkobozzák a határon, ha megtalálják.

Mindezeket azzal a legőszintébb meggyőződéssel zárjuk le, hogy volt gyülekezeteink tagjai szinte kivétel nélkül ugyanezen a véleményen vannak, még akkor is, ha a brutális megtorlástól való félelem hallgatást kényszerít is legtöbbjükre.

Számunkra bátorító és egyetértünk azzal, hogy - amennyire mi tudjuk - az Egyházak Világtanácsa folyamatosan felemeli szavát az Európán kívüli területek jogfosztott- jái érdekében (Dél-Afrika, Közép-Amerika stb.). Kérjük, hogy ezt az európai kisebbségek és minden üldözött esetében i£ tegye meg.

Ezért kérjük és várjuk az Egyházak Világtanácsától és annak tagegyházaitól, hogy kísérjék figyelemmel üldözött egyházaink sorsát, hordozzák őket imádságbán, emeljék fel szavukat érettük és tegyenek meg minden lehetőt megsegítésükre.

Keresztyén hittel és reménységgel testvérei a Krisztusban:

Budapest, 1989. július 13.

173 aláírás