Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-08-20 / 34. szám

Boldognak mi azokat a fejedelmeket mond­juk, akik igazságosan uralkodnak... akik hatalmukat Isten tiszteletének terjeszté­sére használják fel; az ő fenségének rendelik alá: akik a megtorlásban ké­sedelmesek, de könnyen megbocsá­tanak. Augustinus Evangélikus Élet 54. ÉVFOLYAM 34. SZÁM 1989. AUGUSZTUS 20. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 13. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGEUKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft Tervezzük meg együtt jövőnk alkotmányos kereteit A hivatalosak felelőssége Korszakalkotó és egyházszervező munkát végzett ISTVÁN KIRÁLY Ökumené a második mérföldön m 9 Ökumenikus lelkigyakorlat — Csendes napok Pannonhalmán Örömmel olvastam ifj. Zászka- liczky Pál eszméltető cikkét A ME VISZ felelőssége címmel la­punk július 23-i számában. Mint az egyháztörténet és egyházjog ta­nárát, különösen egyházi struktú­ránk mai és jövő helyzetével foglal­kozó gondolatai késztettek arra, hogy a Balatonpart reggeli csend­jében írógépemhez üljek, és újabb szempontokat fűzzek Írásához. Első érzésem a hála Isten iránt, amiért napjainkban - negyvenévi kényszerhallgatás után - egyre gyakrabban jutnak szóhoz lapunk hasábjain és az egyházi közélet harcos terepén az úgynevezett vilá­giak. A - rossz szóval - laikusok­nak nevezett civilek. A klerikusok sokszor rossz beidegződéseit vilá­gos fejjel, szellemi függetlenséggel korrigáló egyháztagok. Hiszen hallottuk és tudtuk az Egyházak Világtanácsa evanstoni világgyűlé­se óta, hogy ők „az egyház igazi reprezentánsai”. De mint Jézus ko­rában is az írástudók és farizeusok, napjainkig a lelkészi elem lépett fel csaknem a kizárólagosság igényé­vel, vajmi kevés szerepet szanva a gyakran bizalmatlanul szemlélt „másik” oldalnak. Mintegy elfe­lejtve, hogy nem a nyáj van a pász­torért, hanem a pásztor a nyájért. Tudom, hogy ennek a negyven­éves romlásnak egyházpolitikai okai is voltak: az egybefonódott párt- és állami vezetés így, egysze­mélyes lelkészi felelősségrevonás- sal gyorsabban és könnyebben vél-, te stratégiáját végrehajtani. Ad­junk hálát, hogy a társadalmi nyo­más véget vetett ennek a korszak­nak. Örömöm másik forrása az a tény, hogy egyre többen kérnek szót közéleti téren a Teológiai Akadémia Levelező Tanfolyamá­nak végzett hallgatói közül. Nekik a fentiek értelmében joguk és köte­lességük is aktívan es - többnyire fiatal koruk folytán - a jövőért ér­zett felelősséggel állást foglalni a magyar evangélikusság sorskérdé­seiben. Biztatom is mindazokat er­re, akikben a jeremiási „csontba rekesztett tűz” lobog. Ezt tette a fiatal Bornemisza Péter is; akinek „az oldala is kifakadt volna”, ha száját ki nem nyithatja. Pedig ak­kor még fiatal diák volt, írástudók­kal, körülvett bécsi környezetben. Érdemben a szerző három egy­házjogi vonatkozású megjegyzésé­re kívánok reflektálni. A jogosnak tűnő kritika három témakörére. Az egyik a püspök-elnöki tiszt. Hibásak voltunk mind, akik ezt az abszolút hegemóniára való törek­vést annak idején, puszta lojalitás­ból legalizáltuk. Nem mértük fel - hiszen nem is mérhettük fel -, hogy ez hova vezet. Eredetileg a szolgálatára nézve idősebb püs­pöknek csak a hivatalos üléseken (országos presbitérium, közgyűlés, zsinat) volt elnöklő tiszte. Idővel viszont az történt, amit a cikk bá­tor szókimondással így fejez ki: „a mindenkori püspökelnöktől füg­gött minden és mindenki”. Ezen a túlhaladott állásponton bizonyára változtatni fog az új törvény- könyv, amely reménységünk sze­rint időbeli korlátot is szab majd a püspöki tisztségnek. A másik kritikus pont az Orszá­gos Presbitérium összetétele. Amint az új Országgyűlésnél is a szabad választások legitimálják majd a képviselők tekintélyét, úgy a jövőben - a jelen ciklus lejárta után - csakis az lehet az Országos Presbitérium 12 választott tagjá­nak egyike, akit az Országos Köz­gyűlés szabadon, titkos szavazás­sal erre a magas tisztségre megvá­laszt. Végül a zsinat. Kitűnő javaslat, hogy ennek előkészítése során „hozzunk létre olyan tárgyalásso­rozatot - mai szóval kerékasz­talt -, melyhez mindazok leülhet­nek közösségeik képviseletében, akik közös ügyünkért a felelőssé­get átérzik és vállalják.” Mivel a magam részéről tagja vagyok az „Alkotmány- és Jogügyi Bizott­ságnak, az Országos és Déli Egy­házkerületi Bíróságnak, s tanára vagyok a mai evangélikus egyház­jognak, örömmel nyilvánítom ki készségemet, hogy az Ordass Lajos Baráti Kör, a Testvéri Szó Közös­ségi Mozgalom, az Evangélikusok Közössége az Évangéliumért és a MEVISZ képviselőivel és mások­kal valóban „kerek” asztal mellett, testvéri konszenzusra jutva tervez­zük meg jövőnk alkotmányos ke­reteit. Tudom, akkor sem jutunk el a Kánaánba, a pusztai vándorlás negyven éve után. De csak így figyelhetünk - közösen! - az egy­ház Urának szavára, és csak így munkálhatja az igazságot a hivata­losak és a választottak felelőssége. Fabiny Tibor A múlt évben, halálának 950. év­fordulója alkalmából sokat írtunk- olvastunk István királyról. Honala­pító első királyunk intelmeit, a ma­gyarságot itt a Kárpát-medencében letelepítő, államot formáló, jövőt alakító uralkodói tetteit sok oldal­ról megismertük. Ma újra ünnepel­jük ezen az évfordulón. István királynak köszönhetjük, hogy a magyarság a keresztyén Eu­rópához kötődött. Egyházszervezői munkájáról már a XVI. században ezt olvassuk Heltai Gáspárnál: ő erős istenhite, tiszta élete és imád­kozó lelkülete drága gyümölcseként korszakformáló, egyházszervező munkát végzett. Közismert, hogy a nyugati keresztyénséghez csatlako­zás teremtett lehetőséget arra, hogy hazánkban is terjedjen a reformá­ció. Ezért mi evangélikusok is hálá­Nehéz feladat beszámolót írni egy evangélizációvá váló diakóniai konferenciáról. Ezért is halogat­tam eddig, hogy megírjam ezt a pár sort arról az öt júliusi napról (július 14-19 Gyenesdiás), amit hatvanan éltünk át a szépen rétid­ben tartott „Kapemaumban” (kö­szönet a vezetőnek és az ott dolgo­zóknak). Azért nehéz erről írni, sak vagyunk Istennek, hogy ezt a történelmi utat megnyitotta népünk előtt. István törvényei megalapozták és körül is bástyázták az egyház szol­gálatát: „Tíz falu építsen egy temp­lomot, ruhákról és oltárterítőkről a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök. Mindenkinek kötelező templomba járni, kivéve a tűzőrzőket... Ha valakinek Isten tí­zet adott egy évben, a tizedik részt adja Istennek.” Amikor az egyházat építette, szolgálatát erősítette, népének meg­maradását, erkölcsi felemelkedését, európaiságát munkálta. Ebből me­ríthet erőt a ma egyháza is. Minél erősebb a hitünk, tisztább, erköl­csösebb az életünk, annál több gyü­mölcse ízesíti népünk, társadal­munk életét. mert eleve nyomaszt: aligha tu­dom szavakba foglalni azt, ami a lényeg, hogy tényleg történt vala­mi. Nemcsak annyi, hogy megtar­tottuk a programban meghirdetett hiterősítő igehirdetéseket és biblia­iskolát, az informatív szándékú előadásokat, hanem ennél több történt. Valami olyasmi, amit sza- (Folytatás a 3. oldalon) A Keresztény/Keresztyén Ökume­nikus Baráti Társaság rendezésé­ben harmincnyolcán gyűltünk ösz- sze Pannonhalmán július 6-9-ig, különböző hagyományú krisztus­hívő egyházak tagjai. Célunk az volt, hogy együtt imádkozzunk, el­mélkedjünk, beszélgessünk Krisz­tus Urunk követésének útjairól, módjairól - közös hitünket jobban megismerjük, megszeressük. A lel­kigyakorlat, csendes napok beszél­getéseit, elmélkedéseit naponta más egyház lelkipásztora irányí­totta. Az első nap Hafenscher Károly c. professzor, aki 35 éven át szol­gált a Deák téri evangélikus gyüle­kezetben, elmélkedett „Ökumené - féláron?” címmel. Az el nem fo­gyott, lassan érdektelenné váló könyveket féláron próbálják elad­ni. Vajon az ökumené is erre a sorsa jut - már nem érdekes, pedig még meg sem valósult? „Elbirom-e a másik nyáj birkáinak szagát is?” - az ökumené „visszafordíthatat­lan”, „szükségszerű” - mondta II. János Pál pápa, akit egyesek pedig az ökumené lelassítójának tartanak. Sokkal előbbre járunk, mint egy nemzedékkel ezelőtt, és jóval hátrább, mint Jézus Urunk kívánta. Hitünk alapjai közösek, a Miatyánk, a Hiszekegy, a Biblia, közösek nagy ünnepeink. Közös számtalan szimbólumunk, közös az első 1500 évünk. Számos nyel­ven közös Szentírás-fordítás van már. - A különbségek? Sokszor úgy tűnik: megbocsátani már tu­dunk, de felejteni nem. Idő kell a különváltan eltöltött 450 év feldol­gozására - külön etikettet lehetne írni a helyes ökumenikus magatar­tásról. - Megyünk mégis a testvér­egyházak modellje felé. Solus Christus: Ő a Fény, mi a színei. Közös imádkozással igyekeztük szolgálni az egységet. Gyökössy Endre kutató pro­fesszor volt a második nap előadó­ja, vezetője. „Ökumené a második mérfoldön.” A római katonák minden zsidó férfit kényszeríthet- tek, hogy egy mérföldön át szá­mukra terhet cipeljenek. Jézus ez­zel szegezi szeme elé a szeretet kö­vetelményét (Mt 5,41), mellyek még a gyűlölt megszállóknak is tartozik, aki Őt akarja követni. Vajon életünkben csak a „hivő kö­telességeinket” teljesítjük? Ekkor még az első mérföldön járunk, a terhet tovább is cipelőtői a római katona bizonyára megkérdezte volna: „miért teszed?” Nikodémus éjjel kereste fel, igaz, nem volt kur­va: „Lelkészi fogadóóra ettől- eddig.” - azt jelenti, hogy Gaz­dánkra nézünk, egy irányba. A könnyeknek nincs felekezete - a szenvedésnek, a lelkigondozásnak sem lehet. A sportolók megsanyar­gatják testüket - mi megmaradunk az „első mérföldön” belül? „Visel­jétek - tűrjétek, szenvedjétek - el egymást szeretettel” (Ef 4,1-6: az igazi ökumené igéje). Amikor egy­mást szeretjük, egy mást szere­tünk! A második nap este és a har­madik nap délelőtt házigazdánk, Sulyok Elemér bencés professzor vette át a szót. Hallottunk tőle a bencés lelkiségről, az ökumeni­kus toleranciáról. A hit és a hi­tetlenség a saját szívünket metszi át. Sokan mintha a senki földjén élnének ma - pedig talán meg vannak keresztelve, sőt esetleg bérmálkoztak, konfirmáltak is. Nem tudnak arról, hogy az üdvös­ségtörténet „gócpontja" Jézus Krisztus. Kálvin szerint minden­nap megérdemelnénk az özönvi­zet. Az Emberfia azért jött, hogy odaadja az életét váltságul sokakért ... (Mk 10,45). Ne felejtsük: „Nem a világ van az egyházért, hanem az egyház a világért” (XI. Pius). A Krisztus-hit közügy. Egy csepp víz, a keresztség, megtisztítja az egész embert. Három napot együtt töltöttünk, közösen imádkoztunk, sokat be­szélgettünk. Elővételeztük a hi­tünk szerint egyre jobban megva­lósuló szeretet-egységet. Éreztük a fészek melegét. Utána lejöttünk a hegyről, bízva abban, hogy imáinkhoz, munkánkhoz egyre többen csatlakoznak, hogy való­ban arról ismerjen meg bennünket a világ, hogy követjük Jézus Krisz­tus Urunk parancsát, hogy szeret­jük egymást. Gaizler Gyula TÖRTÉNT VALAMI... HSBH Pál apostol evangélizációjának velejárói Rómában: láncok között az evangélium előmenetelére Színfalak mögötti szolgálat Jézus így szólt hozzájuk„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába!” Lk 10,2 Pál nagyon vágyódott Rómába. Nem a világváros szépsége és érdekessége miatt, hanem a szolgálat kulcshelyzete miatt. Nagy tervei voltak a birodalom központja evangélizálásá- val. Mennyire másképp, mint ahogyan elképzelte. Már tudott az ott formá­lódó gyülekezetről, annak ígéretes szolgálatáról, amibe maga is bele kívánt kapcso­lódni : „Hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van; mert bizonyságom nékem az Isten, hogy szüntelen emlékezem felő­letek, imádkozásaimban mindenkor könyörögvén, vajha egyszer már jó sze­rencsés út adódnék nékem Isten akara­tából, hogy hozzátok mehessek; mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítéstekre, azaz, hogy együtt fel­buzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által.” (Róm 1,8-12) És fogolyként érkezik, három éven át tartó rabság után hajótöréssel tarkí­tott tengeri úton. Ennek külön történe­te is beletartozik Pál apostol evangéli­zációjának kísérőjelenségei közé. De most ezekre nem térhetünk ki. Az előzményekből és Isten különös terveiből folyik, hogy nem közönséges rabként kezelik. Házi őrizetet enged­nek neki bérelt szálláson, ahol érintkez­ApCsel 28,16-31 hét övéivel. Mégis fogoly, éjjel-nappal össze van láncolva őrével. Számára és keresztyén testvérei számára mégse a fogság a hitpróba, hanem az evangé­lium ügye. Mi lesz az evangéliummal, ha legfáradhatatlanabb, legtágabb lá­tókörű hirdetője meg van bénítva? Az egész fogságnak ez a fő kérdése. Újra kell értékelni az evangélium szolgála­tát. Ideje volt rá a tétlenségre kénysze- rített legmozgékonyabb apostolnak, aki el is jutott az új felismerésre: „az evangélium nincs bilincsbe verve.” (2Tim 2,9) Az evangélizáció kísérő jelenségei közé tartozik az igehirdető megbénítá­sa is. Eddig is történt sokféle módon. Ha bezárták előtte a zsinagógát, át­ment a pogány ok iskolájába (19,9), ha kalodába szorították, megmozdult kö­rülötte az egész börtönépület (16,24-26), ha a kiváltságosok szűk­keblű társasága, kígyót-békát kiáltott rá, ment a pogányokhoz (13,46), mikor elvakult zsidók elpusztítására szövet­keztek, Isten angyala po­gány ezredest rendelt védel­mére (23,12-24), a válasz­tott nép főpapja és főembe­rei halálos ítélete ellenében a császárra appellál (25,2-12). Igaz, Pál már megérkezett a császár városába. De már ennek is három éve. Isten malmai lassan őrölnek. Ma is meg lehet bénítani az evangélium terjesztőjét. Nem látszott szükségesnek éppen láncra verni - bár az se csupán kétezer éve vált eredményt kínáló esz­köznek. Kopogtathat be betegség, csu­kódhatnak be addig nyitott ajtók - egyházi intézmények ajtajai is. Marad­hat üresen szószék, ürülhet ki temp­lom, záródhatnak le határok, emelked­hetnek magasra válaszfalak, alakulhat át társadalom, életforma, gondolko­dásmód, jósolhatnak sötét jövendőt a vallás, az egyház, az Isten országa szá­mára, az evangélium nincs bilincsbe verve. Ezért tudja Pál bizakodva hordani keresztjét, szenvedni fogságát, és hí- resztelni: „Tudtotokra akarom adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lettek az evangélium­nak” (Fii 1,12). Lehet ez - és legyen is! - biztatás minden akadályozott igehirdető, vagy mások akadályoztatása miatt aggódó hívő számára: Krisztus egyházán a poklok kapui sem vesznek diadalt. (Máté 16,18). Túróczy Zoltán Az igehirdetés szolgálatához mindig kapcsolódik imádság is. Kezdve a pré­dikáció előtti és utáni imádságon, foly­tatva a liturgiával, az istentisztelet ima- részeivel, s befejezve egy-egy evangéli­záció minden alkalmát átszövő, körül­ölelő sok közös és egyéni imádsággal. Imádság és igehirdetés párhuzam­ban van az evangélizáción, a kirakatba, előtérbe mégis az igehirdetés kerül. Eh­hez általában különleges adottságot, lelki ajándékot is megkívánunk. Az imádkozás inkább visszatartóban, a színfalak mögött történik. Ebben a Jé­zus evangélizációs iránymutatásáról szóló fejezetben mégis fény hull erre a háttérben folyó szolgálatra is. Nem véletlen, hogy éppen a feladat mérhetetlen nagyságának a tudatosulá­sakor: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!" Olyan felismerés ez, amely nemcsak az evangélium hajnalán - az első munkások kiküldésekor -, hanem 2000 év múltán is szivet szorító tény. Ha csak a mi mai, viszonylag kis lépté­kű, magyar helyzetünkre gondolunk, elszorul a szivünk: mennyi a tennivaló, a lehetőség, az elvárás, és milyen keve­sen vannak a szolgálatba állíthatók! Sok az aratnivaló, de kevés a munkás. Letörő, elcsüggesztő látvány, kilátásta­lan feladat! Hátha még ezt a képet Jézus szemé­vel, 2000 év előtti méreteiben szemlél­jük. Ő láthatta igazán soknak az arat- nivalót és kevésnek a munkást. Mégse mondja: kilátástalan feladat, hanem arra hív fel: kérjétek az aratás■ Urát, hogy küldjön munkásokat! Úgy is mondhatnánk: Jézus szerint itt csak az imádság segíthet! Szeretném, ha most mi is látnánk Jézus szemével nagy ínsé­günket, és szivünkkel is átéreznénk, hogy itt csak az imádság segíthet. És kezdenénk kérni Jézus parancsára és bízni ígérete teljesülésében: övéi kéré­sére küld az aratás Ura munkásokat aratásába. Isten kérésünk nélkül is megtehetné, hbgy bizonyságtevőkkel árassza el a földkerekséget. O kövekből is teremt­het fiakat magának. De kikutathatat- lan végzéséből vagy gyermekeihez le­hajtó mérhetetlen szeretetéböl bennün­ket is be akar vonni felséges, üdvözítő munkájába. Itt esik fény a statisztákra, színfaltologatókra, függönyfelhúzókra és a kapcsolók kezelőire; az isteni szín­játék egész láthatatlan seregére: imád­kozzatok! Imádkozni mindenki képes. A kéz, mely össze tud kulcsolódni, még nem tétlen, nem haszontalan. Kéijetek és kaptok. Kéijetek munkásokat gyüle­kezetek pásztorolására, ébresztésére, szeretetmunkára, hitoktatásra, gyer- mekbibliaórák vezetésére, külmisszió- ba, a társadalom kusza forgatagában elsodródottak, peremre szorultak, elté­vedtek felkeresésére és felkarolására. Az imádság nem marad meghallgatat- lan. A test és lélek aratásának Ura küld munkásokat sebek kötözésére, szívek összebékitésére, gondterhek leemelésé- > re, problémák megoldására: az igaz--“ ság, a szeretet, a béke aratásába. Imatárgyak: Kérjünk új munkáso­kat: teológusokat, hitoktatókat, ifjúsá­gi vezetőket, laikus bizonyságtevöket,. hivő értelmiségieket, szolgáló presbite­reket, szeretetmunkásokat. Könyörögjünk a határainkon kívül élő testvéreink anyanyelvi istentisztele­teiért, hitoktatásáért, sajtójáért és min­den emberi joguk érvényesítési lehető­ségéért, szétszakított családokért, sú­lyos keresztet hordozókért, magánoso­kért. Csepregi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom