Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-27 / 48. szám
Evangélikus Élet 1988. november 27 GYERMEKEKNEK • • Osszeteszem két kezemet 4. Az imádkozó Jézus Amikor most arra a kérdésre próbálunk választ keresni, vajon hogyan imádkozott Jézus, rögtön egy másik kérdés bukkan elő, amire választ kell keresnünk ahhoz, hogy az elsőre felelni tudjunk: - Kicsoda Jézus? Vajon kicsoda ez a názáreti Jézus, aki megszületett egy rongyos istállóban, ott Betlehemben, aki harminc évig csendben élt szülei mellett, egy szegény ácsmester házában, aki aztán tanítani kezdett sokakat arról, hogy kicsoda az Isten és milyen is az ember. Aki meggyógyította azokat, akik hittek abban, hogy meggyógyítja őket - és akit végül megcsúfolva fölszögeztek a kereszt fájára. S aki csendesen feltámadt a halálból. Kicsoda ez a Jézus? - ez az első kérdés, amelyre választ kell keresnünk ahhoz, hogy megtudhassuk: hogyan imádkozott? Mert micsoda az imádság? Az imádság kapcsolat ember és Isten között Az imában Istenhez szólunk emberként, mint akik érezzük, hogy valamennyien az Ó gyermekei vagyunk. Ezért csak akkor beszélhetünk Jézus imádságáról! ha komolyan vesszük azt, hogy Jézus személyében Isten egészen közel jött hozzánk, emberekhez. Annyira közel, hogy teljesen emberré lett. Velünk sírt és örült, gyönyörködött a gyermekekben, a madarakban és a virágokban. Meglepődött, ha néha erős hitű emberrel találkozott, és haragudott a hazugságra, a képmutatásra. Egészen emberré lett, és hozzánk hasonlóan imádságban szólt Istenhez. Hogyan imádkozott Jézus? Röviden és egyszerűen. Bennünket is figyelmeztetett, hogy ne szaporítsuk a szót Isten előtt. Ö ismeri a mi gondolatainkat, jobban ismer bennünket, mint mi önmagunkat, jobban tudja nálunk, mire van szükségünk.- Igen, de akkor mi szükség van egyáltalán arra, hogy imádkozzunk? - kérdezhetitek teljes joggal. Az imádságra azért van szükségünk, hogy kapcsolatban maradjunk Istennel. Mert ha valakitől elhidegülünk, ha valakire megharagszunk, annak hátat fordítunk, és nem szólunk hozzá. És Isten nem akarja, hogy elforduljunk tőle, hogy ne szóljunk hozzá, mert tudja, hogy ez rossz nekünk. Mert akkor kiszárad bennünk a lélek, ami éltet bennünket. Jézus magányosan imádkozott. Amikor Istenhez, az Atyához szólt, mindig félrevonult egy kissé a többiektől, a sokaságtól. Tanítványait is óvta attól, hogy nyilvánosan imádkozzanak. Tudta, hogy közösségben nem tudunk egészen Istenre figyelni, egy kicsit mindig a társainkra is figyelünk. Jézus azt akarta, hogy amikor Istenhez szólunk, egészen öreá figyeljünk, szavainkat csak Hozzá intézzük. Az imádság meghitt kapcsolat ember és Isten között, ami nem tartozik senki másra, csupán kettejükre. Jézus szeretettel imádkozott. Annyira szerette Istent, hogy egyszerűen csak „Abbá”-nak szólította, ami azt jelenti: Apuka. Ez a nagyon mély istenszeretet az, ami Jézus személyének talán legnagyobb titka. És ha valaki igazán szeret, akkor az nem követelődzik. Nem a maga akaratát keresi, hanem a másikét. Még akkor is, ha az ellenkezik a saját akaratával, vágyaival. Jézus őszintén imádkozott. Amikor a kereszten függött, meggyalázva és kínlódva, úgy érezte, hogy még az Isten is elhagyta, fgy kiáltott az égre: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" És aki a végső elhagyatottságban így tud kiáltani, az nincs egyedül. Mert egyedül akkor vagyunk, ha nincs kihez kiáltani. Jézus őszintesége minket is őszinteségre bátorít. Csak azt mondjuk imánkban, ami valóban a szívünkön van. Még azt is, ha olykor nem tudunk Istenhez szólni. Kovács Imre A VASÁRNAP IGÉJE Hős 14,2.3.5-10 ÁDVENTI ÜT Egymás mellett sorakozó képek, amelyek Isten hűségéről és hűtlenkedő, bűnös népéről beszélnek és arról, hogy Isten haragja újra és újra megtörik hűséges szeretetén. Advent első vasárnapjával új egyházi esztendő kezdődik, amelynek küszöbét azzal a reménységgel szeretnénk átlépni, hogy Jézus Krisztusban újra megtapasztalhassuk Isten kegyelmét, amint haragját elfordítja rólunk és szeretetét áraszt ja ránk, amint oltalmába Vesz bennünket: gondviselő jóságábrrfT részesítve és meghallgatva imádságainkat. Isten népe bűnei miatt bukik el, bálványimádásával hívja , magára Isten haragját. Van-e, lesz-e lehetőség ebben az új ádventben az Istenhez térésre?! A járható út : az Úr egyenes útja. Jézus magáról mondja: Én vagyok az út... (Jn 14,6). Mert ő általa mehetünk az Atyához. De azért is, mert őbenne Isten közeledik a bűnös emberhez. Reményik Sándor Akácsor őszutóján című versében éppen ezt az áldott ádventi utat írta le. > Az ige is erről beszél, amikor figyelmeztet arra, hogy Isten elé „üres kézzel” nem állhatunk. Az Ószövetség népe mindig áldozatot vitt Istennek, aki ma ajkunk „áldozatát” várja tő- . lünk, a bűnbánat szavait: „Bocsáss meg minden bűnt!” A törvény pontosan írta elő a megfelelő áldozatot. - A hűn- bánat áldozata sem lehet akármilyen, csakis szívből jövő, ahogy azt Jézus az imádkozó farizeus"és vámszedő példázatában elénk tárta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! (Lk 18,10-14) Lehetséges, hogy hűtlenségünk, bálványimádásunk nem szembetűnő; nem jelenti Isten törvényeinek és akaratának látványos megtagadását - de vajon most a megnehezedett anyagi helyzetben keressük-e a mindennapi kenyér ajándékát Istennél? Nem cseréltük-e fel Isten imádatát és félelmét másnak szóló hódolattal és imádattal? Nem faricskáljuk-e szellemi és anyagi bálványainkat, tőlük várva életünk biztonságát? Várjuk-e még Istentől munkánk gyümölcseit, vagy magunk is azt hisszük, hogy a hétköznapokban, a földi élet dolgaiban nélküle is boldogulunk? Kérjük-e a Szentlélek ajándékát, hogy hitet, szeretetet, reménységet ébresszen és megújulást hozzon szívünkbe, a gyülekezetekbe, az egyházba, népünk közösségébe határokon belül és túl? Vagy magunk is elhittük, hogy csak módszereken, feltételeken kell változtatni s lesz ébredés a gyülekezetekben, az egyházban s népünk körében? Csak, ahova Jézus „vérének rubinja” hull, ott tisztulnak meg emberek a bűntől, születnek újjá és elevenedik meg az egyház. Vagy gondolod elég agitálni s lesz elég lelkész, szolgálattevő? Ném'ttíddd éíkézdeni: Bocsáss meg minden bűnt! Az evangélium, az örömhír éppen arról szól, hogy Isten a világ, a te és az én bűnömet rakta Jézusra, Bárányára, hogy megszabadulhassunk a bűn, a gonosz és a halál hatalmából. Ezzel a felszabadult reménységgel készülhetünk újra az Úr szent vacsorájára, ami megerősít minket Jézus Krisztus által az Istennel való élő közösségben, hogy újra Isten oltalmában élhessünk, hogy újra meghallgasson minket, hogy újra törődjön velünk, hogy az örök életben részeltessen bennünket. Rőzse István IMÁDKOZZUNK Ur Isten! Bocsáss meg nekünk, hogy a kegyelem idejét könnyelműen vesszük és a megtérést halogatjuk. Bocsásd meg kérünk minden bűnünket Szent Fiad által. Szabadíts meg mindnyájunkat a bűn, a gonosz és a halál hatalmából a veled való élő közösségre. Köszönjük atyai jóságodat, amit eddig is megtapasztalhattunk és kérünk, tedd gyümölcsözővé munkánkat és életünket. Ámen „írok nektek, ifjak...” KELET-EURÓPÁBÓL JÖTTÜNK Nem Amerikából jöttünk, nem is Afrikából vagy Ázsiából - ezeket a földrészeket mások képviselték. Európából jöttünk, mégpedig Kelet-Európából, Brebovszky Éra, Fabiny Tamás és Bakay Péter. Evangélikus egyházunk küldött ki hármunkat Pozsonyba, a Lutheránus Világszövetség ifjúsági vezetőknek tartott konferenciájára. Még mielőtt a cím összefüggésében az a vád érne, hogy nem tudom Pozsonyt elhelyezni Európa politikai térképén, a biztonság kedvéért leírom: Kelet-Európábán van, túlságosan is ott. Képtelenség azt a rengeteg hatást, eseményt részletezni, amit egy tíznapos konferencián átél a résztvevő. Azt a sok érzést, gondolatot sem lehet mind leirni, ami megfogalmazódik a megszokottól eltérő, pezsgő élehelyzetben egy kis szellemi szigeten. Megközelítőleg ötven fiatal gyűlt össze tizenhat országból véleménycserére, egymás megismerésére, ismereteinek bővítésére. Éppen ezért semmi mást nem szeretnék, mint megosztani néhány végkövetkeztetést, amit minden közép-európai fiatal közös gondjának, örömének vélek. Fájdalmas volt lépten-nyomon tapasztalni, hogy szinte nem volt olyan téma, akár plenáris üléseken, akár egyéni beszélgetéseken, ahol ne jött volna felszínre az Európa mesterséges megosztottságából származó eltérő látás. Egészen más a gondolkozása, értékrendje, probléma-megközelítése egy nyugati fiatalnak, mint a keleti részről jövőnek. Meg lehet kérdezni, hogy miért kell ezen sopánkodni - különböző emberek különbözőképpen értékelik a világot, ez mindig is így volt. Igen ám, csak-, hogy egy közép-európai magyarnak az európaiság génjeibe van írva : esetleg megfogalmazatlanul (amiről nem ő tehet!), de kitörölhetetlenül benne él. Ha pedig alapkérdésekben mesterséges válaszfalakat talál, akkor elkezdi sajnálni a kettévágott Öreg Kontinenst és az így felnövő generációkat. Fájdalma pedig cselekvésre ösztönzi, ha ezt a megosztottságot nem csak kiküszöbölendőnek, hanem kiküszöbölhetőnek is tartja. Itt elsősorban nem társadalmi rendszerekről, politikai, katonai, gazdasági tömbökről van szó, hanem az európaiság szétszabdaltságáról. Ott már baj van, ahol valakit kelet-európaiként kezelnek (ami általában értékcsökkentést jelent, még keleteurópai viszonylatban is), vagy nyugat-európaiként - nem pedig úgy, hogy Angliából, Lengyelországból, Ausztriából vagy Magyarországról jött. Szomorúsággal töltött el a ná- . | lünk több éve letűnt politikai, egyházpolitikai helyzet viszontlátása. Az együttérzés mellet megnyugtató volt, hogy a nagyobb demokrácia előnyeit biztosítani akaró légkört tudhattuk a hátunk mögött. Az emberek információra, a világgal való találkozásra, szabadságra éhesek Szlovákiában is. Ezzel szemben egyféleképpen tájékoztatják őket. Sok - utcán, templomokban vagy a konferencia színhelyén - belémhasító példa mondatja ki velem ezt a végeredményt. A lehangoló tapasztalatok közé tartozott, hogy mi, magyarok, to- j vábbra is elszigeteltségben élünk a I germán és szláv tengerben. Keve- 1 set tudnak rólunk — amit mégis, gyakran azt sem pontosan. Mintha túl elütök lennénk, és ezért sajátos | problémáink iránt érzéketlenség | mutatkozna. Ez teljes közömbösséget azért nem jelent, sőt a hazánk I iránti érdeklődés egyre nő, ami j nyilvánvalóan az új, nyíltabb politikai vonalnak köszönhető. Jóleső érzés volt mindennek ellenére egy „finn-ugor front” kirajzolódása: finnek, észtek, magyarok fenntartás nélküli együttlélegzése. Mi értelme volt egy ilyen rejtett nehézségekkel megtűzdelt konfe- j renciának? Éppen az, hogy miközben a „Békéhez vezető utakat” kerestük (ez volt a konferencia témája), aközben láttuk meg, hogy a megosztottság eltörlése, a politikai-gazdasági elmaradottság fölszámolása és az előítéletek eltűnése I vezethet egy igazságosabb világ, és így a béke felé. Ötven fiatal pedig türelmesebben, egymás iránti nagyobb megértéssel, szélesebb látással ment vissza hazájába, hogy továbbadja mindazt, amit Pozsonyban, 1988 őszén kapott. B. P. CO ' Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában Azért vagyunk a világon, hogy szavainknak valahol helyet teremtsünk benne. CŰ Látogatóban finn testvérgyülekezetünknél Mégis Szavainknak? A lelkűnknek, a gondolatainknak, az érzelmeinknek, az egész lényünknek. A szó, a nyelv, a gondolkodás logikája alapvető lényege egész emberi létünk sajátosságának. Nem bújhatunk ki belőle, miként a bőrünkből sem. Elvont ember nincs: csak francia, spanyol, hottentotta stb. Mindegyik megtanulhat jól valamely más nyelvet, megjátszhatja, hogy I nem spanyol, francia stb., hanem valami más, de nem más lesz, hanem olyan furcsa jelenség, mint a színész, aki valamely okból nem vetheti le előadás után a jelmezét. Képzeljük el, amint a velencei mór fölszáll a villamosra, betér a Közértbe, és mindenütt Othelló- nak kell maradnia, mert ha nem, jaj neki... Sütő András könyvének középpontjában is a szó áll, a nyelv, a féltett kincs, amelynek fényességébe az író „beöltözteti” legkedvesebb unokáját, Lászlót. Engedjétek hozzám jönni a szavakat - mondja a gyermek nevében a tíz évvel ezelőtt írt esszé címével; ez az akkor még reménységben fogant munkája teszi ki jelen kötetének felét. Szülőföldjén vezette körül a gyermeket, es közben a magyar kultúra, a magyar költészet kincsesházába is bepillantást engedett neki, meg az olvasónak, aki nemcsak gyönyörűséget, de példát is kapott, milyen valójában az a komplex nevelés, mely egyszerre ad történelmi, irodalmi, zenei, művészeti tudást és szilárd etikai tartást. „Szavaink hét szűk esztendejét éljük”, „szóínség sújtotta házakban élünk” - aggodalom, féltés, keserűség volt abban a régi, nyelvi káprázatokat folyton felvillantó írásban is. De kétségbeesés nem volt. „Azt gondoltam, hogy unokák és nagyszülők egymás szeme- láttára fogják itt leélni az életüket. Nem így történt. Reményünk, s aggodalmunk is kétfelé szakadt.” A kötet második felének (Levelek a fehér toronyból) elbeszélései szívszorító olvasmányok: szívet- lelket zsibbasztó, emésztő fájdalom szól belőlük. Az idősebbek gyötrelme, akik így is, úgy is elvesztik utódaikat, akár „önként” futnak azok kemény ütések elől az „ígéret földjére”; akár „otthon” maradnak ott, ahol nincsenek otthon, s ahol a széttelepítő buzgalom elkergeti őket idegennyelvű környezetbe, örökös színjátszásba. Mindenképp elszakadnak felmenőiktől, s azok reménytelenül, utódok nélkül szállnak sírba. Az „Advent a Hargitán” hőseivel találkozunk itt, mintegy vázlatokban, s magával az íróval, aki szemérmes szomorúsággal siratja távolba szakadt, imádott unokáját. Mert ő marad. Nem enged. Kitart őrhelyén, mint irodalmi őse, az annyiszor emlegetett Mikes Kelemen. Sütő András nemrég kapta meg a kilakoltatási végzést: lerombolják a házát. Hát akkor is marad. Gyerekek nélkül, unoka nélkül, ház nélkül, remény nélkül. A magyar széppróza az erdélyi emlékirat-írók magányában született. Most Sütő András szavaiul szólal meg az a költői próza, amely sokszólamú hangszerén egy népcsoport közös sorsát és tagjainak személyes drámáját úgy zengeti bele a süket világba, hogy az olvasó a kisunokát idézve teszi le a könyvet. A kis Lacika ugyanis első óvodai napja után a kérdésre, „mit csináltál ott?”, így felelt: „Sírtam, sírtam, sírtam.” Bozóky Éva 1988 koraőszén huszonegy tagú nyíregyházi csoportunk meglátogatta finn testvergyülekezetünket. Néhány napi vonatozás után érkeztünk meg Helsinkibe. Simo és Eria (házigazdáink) autóbuszba ültettek, és bemutatták a fővárost. Részletes tájékoztatót kaptunk Sa- lo-Uskelanról, így tájékoztattak látogatásunk programjáról. Másnap hajóval indultunk a gyülekezet Meri-Salo nevű hétvégi házába. A csodálatos vidéken három felejthetetlen napot töltöttünk finn fiatalokkal. S itt egy nagyon fontos dolgot el kell mondanom! Tanulnunk kell tőlük szervezést, problémalátást, és az elgondolt jó ötletek kivitelezését. Át kell vennünk tőlük a „kétfó- kuszú”, vagyis a két központú gyülekezeti eletet. Az egyik fókusz a templom, a másik a „katakomba”, vagyis a gyülekezeti ház. Ez a közösségi életüknek fontos központja. A vasárnapi istentiszteleten La- borczi Géza lelkészünk prédikált. Istentisztelet után elgondolkoztam : mi az ami testvérré tesz bennünket a finnekkel? A közös nyelvészeti azonosságok, a hasonló, küzdelmes sors. Az azonos felekezet? S a keresztyénségünkön belül micsoda? Igen, a hazánkhoz való ragaszkodás, a békességre és szabadságra való igény. Leginkább azonban a hitnek hirdetése, megélése. Teológiánknak igazodnia kell a mához. A kor újrafogalmazza kapcsolatunkat Jézus Krisztussal, de a- világgal is! A hiábavaló dolgoktóLirtózni kell. De minden gonoszság ellenére - ami többnyire jószándékba burkolódzik - győz a jó: Istentől remélhetünk jóságot, békességet, szeretetet. Ezekkel a gondolatokkal lépr kedtem Turku es Helsinki szép terein. Megcsodáltuk az utcákat, színes üzleteivel, pezsgő életével egyetemben. Meglátogattunk múzeumokat, templomokat, és a finn kultúrával, a finn hagyományok világával ismerkedtünk. Hétfőn a Viking Line nevű hajóval érkeztünk több órai utazás után Ahvenanmaan szigetére. Olyan szép idő volt, hogy még napozhattunk is. A sziget autonóm terület, s - horribile dictu - lobogója (állami zászlója) is van. Itt is a finn és a svéd az államigazgatás nyelve, akárcsak Finnország egész területén (Finnország lakosságának hét százaléka svéd). Szerdán Naarillában szálltunk meg ápolásra szoruló rokkantak között. Este a saloi gyülekezettől vettünk ünnepélyes búcsút. Vezetőnk, Láborczi Géza köszönte meg a vendéglátást, és azt a szeretetet, amivel megajándékoztak bennünket. Beszélt a finn és a magyar evangélikus élet közös vonásairól, azonos gondjairól. Az azonosságok és hasonlóságok - mint ahogyan mondotta -, nem külsőségekben, hanem mélyebben, önmagunk hitének megőrzésében, és a diabolus elleni harcban fedezhetők fel. Végezetül énekeltünk testvérgyülekezetünknek. Ok, a Shakespeare Együttes révén felejthetetlen koncertet adtak búcsúzóul. Úgy éreztük, hogy a testvérgyülekezeti és a baráti kötelékek még szorosabbra fonódtak ezzel a látogatással is. Köszönet illeti mindazokat, akik segítették a testvéri találkozót, nem feledjük azt a szeretetet, amivel finn barátaink körülvettek bennünket. Mégis vannak közös szavaink ma is! Ilyenek a Jézus Krisztus, allelujah és az ámen. Csengeti Gábor István
