Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-03 / 14. szám

Evangélikus Élet 1988. Április 3. n 3! jfts GYERMEKEKNEK Mk 16, 1—13 ] Jézus feltámadása Jézus keresztre feszítése után a harmadik napon, a hét első napjának hajnalán' asszonyok igyekeztek Jézus sírjához. Még alig virradt. Illatos keneteket vit­tek magukkal, hogy a zsidók szo­kása szerint bebalzsamozzák Jé­zus testét. Útközben azon tana­kodtak, hogy ki fogja elhengerfte- ni a hatalmas követ a sír szájáról. Amikor a sírhoz értek, csodál­kozva látták, hogy a kő nincs a helyén. A sírbolt nyitva. Benéztek a sírba és megrémültek. Egy fe­hér ruhás ifjút láttak ott. Ruhája úgy ragyogott, mint a napfény. Az ifjú így szólította meg őket: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresi­tek, akit megfeszítettek? Nincs itt. Feltámadt. Látjátok, itt van a hely ahová temettétek őt. Menjetek el és vigyétek el a hirt a tanítványai­nak. Péternek mondjátok meg, hogy a feltámadt Jézus előttetek meg Galileába. Ti is menjetek oda és ott meglátjátok majd őt, amint előre megmondta nektek. Az asszonyok rémülten futottak el Jézus sírjától. Senkinek nem szóltak, de a tanítványoknak el­mondták, amit hallottak és láttak. A hírre Péter és János is kifutot­tak Jézus sírjához, hogy a saját szemükkel lássák, mi történt. Be­mentek a sírboltba és látták, hogy Jézus valóban nincs ott. Azután hazamentek. Az asszonyok közül a magdalai Mária egyedül maradt a sírbolt mellett. Keservesen sírt, mert nem tudta, hová tűnt el Jézus tes­te. Ekkor a háta mögött hirtelen megszólalt valaki: Asszony miért sírsz? Kit keresel? Mária azt gondolta, hogy a kertész szólítot­ta meg őt, azért így szólt: Uram, ha te vitted el Jézus testét, mondd meg hová tetted! Ekkor megszólalt Jézus: Mária! Mert nem a kertész volt, aki beszélt, hanem a feltámadott Jézus. Má­ria megismerte Jézus hangját és így szólt: Mester! Le akart borul­ni Jézus lába elé, de Jézus ezt mondta neki: Menj el és mondd meg az én testvéreimnek, amit láttál! Mária örömmel vitte a hirt a tanítványoknak: Jézus feltá­madt. Találkoztam vele. Ezután Jézus több alkalommal is megje­lent tanítványainak és a tanítvá­nyok is meggyőződtek arról, hogy Jézus feltámadt. Jézus feltámadását senki nem látta. Jézus tanítványai csak a fel­támadott Jézussal találkoztak és lettek bizonyosak abban, hogy Jézus valóban feltámadt és él. Sebneczi János Feltámadt Krisztus, vigadjunk! Amikor Jézus keresztjére nézek, mindig szomorúság fog el. Az jut eszembe, hogy Jézusnak mennyit kellett szenvednie a kereszten. Ma reggel édesapa így szólt hozzánk: Gyertek gyerekek ide, Jé­zus keresztjéhez, majd így folytat­ta: Ma húsvét van. Ezen a napon arra emlékezünk, hogy Isten nem hagyta Jézust a sírban, hanem fel­támasztotta őt a halálból. Azért hát ne szomorkodjatok! Jézus él! Édesanya gyertyát gyújt meg a feszület előtt és felcsendül ajkun­kon az örvendező húsvéti ének: Krisztus virágunk, Szép termő águnk. Feltámadt Krisztus, vigad­junk! Minden olyan szép. A szívünk megtelik örömmel. Édesapa ezt mondja: Jézus va­lóban feltámadt és él. Feltámadá­sa után negyven napig itt járt a földön és többször is megjelent ta­nítványainak. Azután felment a mennybe, azaz láthatatlan lett. De most is itt van közöttünk. Nem láthatjuk őt - gondolom magamban - de én is hiszem, hogy Jézus él és itt van közöttünk. Húsvétkor nem csak mi emberek örülünk - mondja édesanya - ha­nem az egész természet örvende­zik. A fakadó rügyek, a bimbójukat bontogató virágok, az éneklő ma­darak, a kiscsibék és a kislibák mind örvendeznek az életnek. Mi emberek hisszük, hogy az élet for­rása Istennél van. Ö ad mindennek életet. Ö támasztotta fel Jézust is. ö ajándékoz meg bennünket is ör­vendező élettel. Köszönjük neked Jézusunk, hogy feltámadtál a halálból. Kö­szönjük, hogy itt vagy közöttünk és az élet örömével töltőd meg szí­vünket. Közli: S. J. HÚSVÉT ÜNNEPE IGÉJE 1 Kor 15,12-20 ÁMDE KRISZTUS FELTÁMADT! „Itt nyugszik a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Élt mintegy 33 évet.” - Teljességgel elképzelheteüen egy ilyesféle sírfelirat! Krisztus feltámadt! Nincs feltámadás a halálból? Nincs halottfeltámadás? - kérdezhet­jük Pál apostolhoz hasonlóan. Hiszen mondandójának magva ez az evangélium: a meghalt Jézus a feltámadott Krisztus! Ezzel a jó hírrel szemben a korinthusi néhányak elvi alapokon nyugvó döntésüket hangoztatták: Halottfeltámadás - nincs! Egészen más gondolkodás­ból és életszemléletből, mint az akkori néhányak, de ma is sok ember elvi kifogást támaszt, miközben a feltámadás - Krisztus feltámadása - evangéliumát hallja. Talán éppen húsvét ünnepén, egy vasárnapon vagy éppen temetési igehirdetéskor. így például: Feltámadás - az (pedig) nincs! Látható, hogy elvi döntésről van szó, bármilyen okból eredjen is; akkor, ma, vagy a jövőben. Pál apostol válasza viszont nem elvileg igyekszik bizonyítani, hogy de, igenis lehetséges, hogy feltámadjanak halottak, ilyen vagy olyan körülmények között. Bir zonytalan lehetőség helyett ebben az igeszakaszban a bizonyosság szólal meg: Krisztus feltámadt. Feltámadáshitre, világszemléletünk megváltoztatására hív: Ne a magunk emberi lehetőségein töpreng­jünk a halállal szemben, hanem figyeljünk arra, amit Isten cselekedett a valóságos történelemben Jézus Krisztusban és általa I Feltámadásán fordul meg minden. Ha feltámadt, van feltámadás a halálból. Ha nem, ... ? Végiggondolja és végigkövetkezteti Pál apostol ezt is. Mindazt, ami abból következik, következne, hogyha Krisztus nem támadt, nem támadt volna fel. Mi volna akkor?- Húsvét nélküli igehirdetés és húsvét nélküli hit. Ez az elborzasztó gondolatkettős az első következtetés: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is.” Üres az igehirdetés, ha Krisztus nem támadt fel, tartalmatlan, a valóságot nélkülöző, lényeg nélküli. Olyan, mint amikor hírlapárus rikkancsok hangzatos, szenzációs híreket kínálnak kiabálva - az elkapkodott újságokban pedig nincs semmi azokból. Üres frázis - mondjuk arra a mondatra, amely hangzik ugyan, de csak önmaga szavaival van teli, nem valóságos személyek és cselekvések megragadó erejével. Az ige­hirdetés lehet ugyanígy csupán csak öntelt, önmagába visszazáródó, és nem Isten valóságos cselekvésére - Krisztus feltámasztására - mutató. Lehet beszéd a beszéd kedvéért. De ekkor nemcsak üres, hanem - mint Pál apostol nevezi - hamis tanúskodás is Istenről. Hiszen Krisztus feltámadt! Ugyanígy: Ha Krisztus nem támadt fel, akkor üres, tartalmatlan a hit is. - Hinni a hit kedvéért?!? Hiábavaló! A hitben kell lennie tartalomnak. Isten valóságos szava és cselekvése legyen ez: feltámasz­totta Krisztust! Megmutatta, hogy van hatalma a halál fölött! Második következtetés: Ha Krisztus nem támadt fel, akkor még a bűn uralma alatt élünk, és nem Krisztusban; azaz miatta a kegyelem és bűnbocsánat isteni idejében, a bűnbocsánat életújító hatalma, Isten szeretet-uralma alatt.- Ámde van éltető bűnbocsánat! - szól az igehirdetés! Harmadszor; A feltámadástagadók, at elvi kifogást emelője csak ebben az életben képesek gondolkodni; és csak így, most, ma remény­kednek a Krisztusban. Ámde jön a halál; jött is már a Krisztusban elhunytak esetében. Talán hiába hittek ők?!?. Nem, mert a feltámadott Jézus Krisztus - tavaszt jelző első zsenge. Mint első gabonakalász a nyár előjele, üzenete, hírnöke. Valósága jelzi, hirdeti: van új élet. De nem maga miatt halt meg és nem önös érdekből támadt fel. O él, ez bizonyosság. Őt, az első zsengét mások is követik majd, lesz termés. Ez reménység. Húsvét erre adott szilárd alapot: feltámadása értünk történt! Ahogyan Luther egészen szemé­lyesen kifejezte: „Én sohasem akartam másra gondolni, mint erre: a feltámadás értem történt.” Seben István IMÁDKOZZUNK Atyánk! Dicsérünk téged, mert Fiadat nem hagytad a halálban, hanem feltámasztottad. Kérünk ajándékozz meg életújító kegyelmeddel Szent- lelked által. Add, hogy ne halálfélelmünk, hanem életörömünk áradjon szét e világban. Ámen. ... és látott, és hitt. Húsvéti örömhír jáija be az egész földet. Érdekes és felemelő érzés arra gondolni, hogy földünkön alig van olyan hely, ahová valamiképpen ne jut­na el a nagy hír: Jézus Krisztus feltá­madt. Templomokban és rádióadók­ból hirdetik, zúgó harangok és zengő orgonák adják tovább: Jézus Krisztus él, Isten feltámasztotta a halálból. Egy szépséges üzenet ez, mégis megaka­dunk. Tényleg igaz? Azt megértjük, hogy akkor régen elhitték, de mi is hi­hetjük? Villany, űrhajó, atom és számí­tógépek korában? Talán könnyebb volt azoknak a ré­gieknek, az első tanítványoknak: láttak és hittek. De mi? Nincs-e ezernyi aka­dálya ma a feltámadás gondolatának? Lehet ma ilyesmiben hinni? Sokan hi­tetlenkednek, amikor ezt a különös hírt hallják, ami messze felülmúlja a mi képzeletünket és összeütközni látszik tudományosnak nevezett világképünk­kel. Ezért is sóhajtunk fel: könnyű volt az akkori tanítványoknak, láttak és hittek. De nekünk ellenérveink van­nak. Okos magyarázatainkkal csak ne­hezítjük helyzetünket. Bezzeg, ha mi is ott lehettünk volna... Vigasztalni és bátorítani szeretne a következő gondolatmenet, amit éppen ez a kérdés indít: kinek könnyebb? Va­jon azok a tanítványok könnyebb hely­zetben voltak-e nálunk? Irigyelhet­jük-e őket? Nagyon érdekes dolgot figyelhetünk meg, ha átolvassuk az evangéliumok húsvéti beszámolóit. Az első tanítvá­nyoknak is súlyosan meg kellett har- colniok hitüket és ha lenne mértékegy­sége az ilyen jelenségeknek, azt lehetne mondani, hogy semmivel sem Voltak könnyebb helyzetben. Nemcsak mi hi­tetlenkedünk, noha nem mindig valljuk be, de az első tanítványok is nehéz helyzetben voltak. Lapozzuk végig az evangéliumi beszámolókat, hálával, hogy páratlanul őszinték voltak, mer­ték bevallani, hogy ők sem hitték el könnyen. Mindegyik húsvéti beszámo­lóból egyértelműen csendül ki, hogy mennyire hitetlenkedtek, képtelenség­nek tartották az asszonyok hírét. Pedig a földi Jézus háromszor is elmondta nekik, hogy milyen feladat vár rá: meg­hal „váltságul sokakért” és fel fog tá­madni. Erről akarta egyszer Simon Pé­ter lebeszélni Jézust. Amikor az asszo­nyok drága pénzért illatos keneteket vásároltak, szomorú szívvel akartak eleget tenni a nagyon szeretett egykori, páratlan rabbi iránti kötelességüknek. Eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem találják Jézus testét a sírban. Csak töp­rengtek - úja Lukács. Az angyali hír után a tanítványok nemcsak hitetlen­kedtek, de „üres asszonyi fecsegésnek” minősítették a hírt. Péter is csak arra képes, hogy az üres sírt látva csodál­kozzon és töije a fejét. Szinte a humor határát súrolja az emmanusi tanítvá­nyok esete, akik szomorkodó hitetlen­kedésükben nem ismerik fel a velük együtt menő Jézust és éppen neki ma­gyarázzák el a dolgok szomorú állását - ők a látszatot mondják, hogy min­dennek vége, és nem veszik észre - ez emberi -, hogy a valóság ott jár velük. A különös múltú magdalai Mária na­gyon sokat köszönhetett Jézusnak, mégis kertésznek nézi az élet Urát és tőle kéri számon a hiányzó holttestet. Ki ne ismerné Tamás konok, szívós hitetlenségét, majd a megrendült vallo­mást: én Uram, és én Istenem. Szinte csak találomra és rapszodiku­san idéztünk fel az evangéliumi beszá­molók alapján néhány esetet, hogy az első tanítványok sem lehettek könnyű helyzetben. Lényegében ugyanaz kö­tötte őket is, mint minket. Persze csak lényegében: mert már más a mi világ­képünk, más a mi tudásunk, a mi gon­dolkodásunk, más a mi környezetünk. Lényegében a helyzet még sem válto­zott : mert ott és akkor az ő világképük, az ő tudásuk, az ő akkori környezetük is akadály volt. Mindegy, hogy helio­centrikus vagy geocentrikus valaki vi­lágképe, a feltámasztás hírével szem­ben mindig hitetlenkedve áll meg, mindaddig, amíg a nagy találkozás lét­re nem jön - Vele. A feltámadás akkor is, logikátlan volt és váratlan, meghök­kentő és képtelenség, és ma sem logikai erőfeszítés gyümölcse. Közben magya­rázatok voltak és vannak. Sokan sze­retnék megfejteni a nagy titkot. Minél inkább keressük a magyaráza­tot, annál inkább üres sírrá válik a szí­vünk: hiányzik belőle, Jézus. Az üres sír nem bizonyít semmit, csak az űrt. Az első tanítványok sem az üres sír láttán jutottak hitre, hiszen ott csak töpreng­tek, csodálkoztak. Még azután is mennyit bizonytalankodtak, hogy a Feltámadt különböző alkalmakkor megállt köztük. Zárt ajtók nem számí­tottak akadálynak, a távoli galileai ten­gerpartra is utána ment csüggedten ha- lászgató tanítványainak, hogy újra szó­lítsa őket, újra megérintse őket. Ők ri­adtan és boldogan, félve és örömmel, reszketve és áhítattal nézték a köztük járó Jézust, de még mindig némák ma­radtak, legfeljebb maguk között for­gatták az eseményeket. Lassan oszlott hitetlenkedésük, lazultak a korhoz és világképhez kötött képzeletet bénító bilincseik, de még váratott magára az örömhír megszólaltatása. Meddig? 50 napig! Még 50 napig hallgatagon ör- vendezők. 40 napig még találkoznak Jézussal, többször is, a teljességre igényt nem tartó beszámolók Jézus jö­veteleinek csak egy részét említik, a hangsúly azqnban most is a 40-es szá­mon van, mint ahogy a böjti időszak is 40 napig tartott. 40 egyenlő a felkészü­léssel, az átalakulással, hogy utána fe­szüljön neki bárki a feladatnak. Az­után még 10 nap és elérkezik a végleges lökés, a szent mozdítás, kimozdítás a csodálkozás, hitetlenkedés, téblábolás helyzetéből. Nekik sem volt könnyű, 50 napig is eltartott, mire az első nyilvános igehir­detés elhangzott. ' Tornyosult eléjük annyi akadály, mint elénk. Egyszer csak eléri a szívünket a jó hír: legyőze- tett a halál! Isten Jézust előhozta a halál fogságából, hogy Vele új korszak kezdődjék. Mi pedig hitünket meghar­colva tudjuk mohdani Tamás rövid, tömör, igaz hitvallását: én Uram, és én Istenem! Ribár János id. Harmati Béla Húsvéti öröm örülj keresztyénség, ünnepet ülj máma, elhengerült a kő, megnyílt a sír szája. A Nagypéntek gyásza, midőn vére csordult, ma Húsvét reggelén, szent örömre fordult. Krisztus feltámadott! Feltámadott és él, feltámad majd az is, ki Benne hisz s remél. Ne búsítson többé temető göröngye, Gyászolók! gyászotok, változzék örömre! örülj keresztyénség, ünnepet ülj máma, elhengerült a kő, megnyílt a sír szája. * In memóriám Jékely Zoltán A kortárs költők közül Jékely Zoltán áll hozzám a legközelebb. Hogy miért? - ezt ilyen rövid írás­ban aligha tudnám felsorolni. Csak három mozzanatot emelek ki. Jékely költészete konkrét - kül­ső és belső - átélésekből táplálko­zik. Mégsem nevezhetjük egysze­rűen élményköltészetnek, mert nem az átélések egyszerű, közvet­len tükrözése. Nála inkább az em­lékezetnek van döntő szerepe. Megvárja, míg az élmény annyira eltávolul tőle, hogy az emlékezeté­ből mint nosztalgikus álmodozás merül föl vagy akár valóságos álom, és ebben a tudatából függet­lenedett révületlebegésben szinte magától formálódik verssé vagy még inkább valami titokzatos ze­névé. Költői módszere így legin­kább a Krúdyéra, a Proustéra em- lékeztetet, vagy néha Apollinaire- ére. Különösen akkor csap magas lángra költészete, ha egy-egy szere­tett halottját idézi vissza a sírból, így sógorát, Mikecs Lászlót, vagy kései verseiben ilnádott apját, any­ját, de még a cicáját is. Különösen nekem szólnak e ver­sek, aki az utóbbi időben annyi kedvesemet veszítettem el. Abban is igen rokonomnak ér­zem, hogy néha egy-egy álmát pontosan a valóságnak megfelelő­en emeli be versébe, novellájába, semmit nem retusálva belőle, meg­hagyva az álom legvadabb képte­lenségeit is. 1934-tól vezette álom­naplóját és ezek a rendkívül drá­mai, olykor félelmes és rettenetes álmok felfejthetetlenül összeve­gyültek az ébrenlét nem kevésbé drámai emlékeivel, s ezekből szö­vődtek versei, elbeszélései. Főképp felejthetetlenül szép erdélyi gyer­mekkora élt elevenen képzeleté­ben? A negyvenes években magam is ugyanígy róttam össze ébrenlét- álom-montázs verseimet. Mélységesen rokonnak érzem Jékely természetszemléletét is. A gyermekkorából ismert varázs­latos erdélyi tájat, annak növény­zetét, állatvilágát lényegi azonosu­lással élte át. Városi gyerek létére úgy érezte át a természet szépsé­geit, mintha mindig benne élt^ vol­na. A falusi gyerek, Tamási Áron sem ismerhette jobban az erdők, a madarak, és a természetben élő­küszködő ember titkait. Köszön­heti ezt apjának, aki szenvedélyes vadász és természetjáró volt és a legvadregényesebb tájakra is, ahol már csak a medvével találkozhat­tak, vitte magával kisfiát. Később is szabadidejét a legszívesebben horgászással ütötte el. így versei­ben a természet nemcsak az orna­mentikát, a képanyagot szolgáltat­ta - amit aztán a költő művészien cizellál - hanem magát a vers lé­nyegét, és ezt fejezte ki szinte szent- ferenci azonosulással. Mégis leginkább magyarságtu­data miatt áll hozzám Jékely a leg­közelebb. Lehet, hogy ez erdélyi mivoltából adódik, mert ott a leg­nehezebb, a legáldozatosább a ma­gyar identitás megőrzése. A Ma- rosszentimrei templomhoz című és más hasonló megrázó versei arról vallanak, hogy ezek a kis marad­vány, középkori templomok, mint Noé bárkája, őrizték meg és őrzik ma is a magyar nyelvet és kultúrát. Csak úgy, mint a Csanádi Imrétől oly gyönyörűen megénekelt kis du­nántúli paticsfalú templomocska. Ady, Reményik, Babits, Illyés mel­lett Jékely élte át és szenvedte meg legjobban a magyarság sorozatos XX. századi tragédiáit. És azt is, hogy - akárhogyan is nézzük - a magyarság különösen veszélyezte­tett nép, mivel most már félelmete­sen gyorsan fogy. Oka ennek hatá­rainkon túl a beolvasztás forszíro- zása, határainkon belül a már-már visszafordíthatatlan gyerektelen- ség. És nem utolsósorban erkölcse­ink romlása, részben belső mulasz­tások, részben a nyugati életforma kritikátlan sznobizálása révén. Ki­mondhatatlanul sokat szenvedett emiatt Jékely, és még a bartóki példával sem vigasztalhatta magát, hogy de hát a kultúránk, a szellemi teljesítményünk tovább él idők vé­gezetéig, mert még ebben sem jeles­kedünk. „Még a templomot sem építettük fel” - ahogy Ady mond­ja. Vagy még inkább a „könyvtá­rat”, amely - mint a híres alexand­riai könyvtár, a hellének összes szellemi kincseit őrizte - őrizhetné a magyarság összegyűjtött szellemi értékeit. Erről a Könyvtárról álmo-* do zik Jékely egyik legszebb versé­ben: Álmodozás egy könyvtárról A szép arany bíbor könyvtárszobában, • hová én nem telietem földi lábam... Itt él apám - vagy inkább álmodom csak, nem tudva elfogadni síri roncsnak... Ezért hímezgetem tovább e tékát, Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát, tudván: hiánya köz magyar hiány, és szánom ronthatatlan ^panteonnak, Hungárián túlfénylő égi honnak, mit föl nem dúl labanchad vagy pogány. E vershez fűztem hozzá Jékely halála alkalmából búcsúszavaimat. A szép arany-bibor könyvtárszobában ott vagy Te is már apád nyomdokában, s verseid sok gyémánt-kemény sora. Ezer év magyar vergődés e téka, Rákóczi, Zrínyi, Ady hagyatéka, Teleki László testámentoma. Nem építettük a templomot mi még fel- írta Ady -, s a héberek hitével nem állítottunk össze Bibliát. Pedig áll a Templom már „ottfönn az Égben”, csak nem a magyar utódok szivében; nem tanúskodnak róla tanodák. De nem lehet, hogy a tudás, a szellem, és oly sok szenvedés mit sem teremjen, s belőle egy szikrányi sem marad! Ott él, barátom, szivedben a téka, ott fájt, nyilallott eleink hagyatéka, Erdély öröksége, s a feladat, hogy evvel gazdagítsuk e világot, s kis zúgban fundáljunk Tündérországot, mely messze mutató példa lehet. - S magaddal most ne vidd el mind e kincset, hagyd itt gyönyörűségül gyermekinknek, hogy kóbor voltukból célt leljenek. S ne vidd magaddal trubaduri leikőd, mely megénekelt sok tündér szerelmet, zenévé oldva szív-fájdalmakat; hiszen a versnek a zene a lelke, madarak szárnya, gyíkok szép szerelme, pisztrángok pikkelyén a villanat. Maradj velünk, barátom, verseiddel, . s erősítsd meg az elszánást szivünkben, hogy a szépért élni, halni érdemes! Nyugtodban is éld vissza sok nagy álmod, pisztrángos, fenyő-balzsamos ifjúságod... Vigasztalódást csak ebben keress! Jánosy István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom