Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-06 / 45. szám

Evangélikus Elet 53. ÉVFOLYAM 45. SZÁM 1988. NOVEMBER 6. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 23. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 5,50 Ft US—--------------------------------------------------------------------------\ Vállaljuk a teljes élet közös terhét és a közösség szolgálatát, együtt fáradozunk és ne felejtsük el, hogy Isten erre az államban és társadalomban való közösségi életre alkotott bennünket. Melanchthon V­--------------------------J jóra igyekezzetek! MAGYAR LELKÉSZEK VESZTFÁLIÁBAN 1. Az emberek kívánják a jót, hiszen az életben általában nem a jót ta­pasztalják. Gond, betegség, terhes, gyakran elvégezhetetlen munka, másoknak életet keserítő, szívet felzaklató magatartása nehezíti az emberek életét. A legtöbben le­mondóan gondolnak a jóra, mert úgy látják, hogy az őket körülvevő embereknek, sőt az egész világnak kellene megváltozni ahhoz, hogy minden jó legyen, de természetesen ez teljes lehetetlenség... Isten azonban hozzánk szóló üzenetében nekünk szegezi a szót: Ti igyekezzetek a jóra! Ebből a felhívásból kihallatszik a szemé­lyes parancs: Ne töprengj mások­ról, Te törekedj a jóra! Légy igazi gyermeke szüleidnek, még akkor is, ha ők már megöregedtek! Légy igazi, gyermekeivel törődő szülő, még ha fáradt vagy is és a sok munka után kevés idő marad a családra! Légy hivatását hűsége­sen betöltő ember, kinek a jutalom átvételénél is nagyobb örömet je­lent az, hogy hasznos munkát vé­gezhetett ! Légy igazságos, kitartó, mások javát buzgón kereső ember, mégha élhetetlennek, vagy talán bolondnak nyilvánítanak is érte! Amikor a „jóra igyekezzetek” fel­hívást ilyen nekünk szólónak és ilyen sokféle, komoly, feladatnak látjuk, akkor eszünkbe jutnak az összes nehézségek, amelyekből ki­fogások és ellenérvek támadnak. Ezekből most hármat emelünk ki, hozzáfűzve mindegyikhez a vá­laszt, az Istentől kapott megoldást. Miként törekedjünk a jóra, hi­szen arról, amit jónak gondoltunk, legtöbbször, később kiderül, hogy kárunkra van, tehát rossz? Való­ban gyakran vittek sokakat csődbe és romlásba jónak és vonzónak lát­szó emberi elgondolások, de Isten sohasem azt kívánta tőlünk, hogy mi annak a megvalósítására töre­kedjünk, amit mi jónak gondo­lunk, hanem arra, amiről O mon­dotta meg, hogy az jó. Isten ezért közli velünk útmutatásait, paran­csait, elsősorban a Tízparancsola­tot. Az ember a történelem során és a mindennapi életben olykor ar­ra gondolt, akkor biztosit élete számára jót ígérő útmutatást, ha a Tízparancsolat helyett egy „kor­szerű”, „modem” tízparancsolatot alkot és a szerint él. Ilyet: Lehet más istened is! Ha kell, élj vissza Isten nevével! Nem kell az ünnep­napokat megszentelni, mert erre nem érünk rá! Nem minden elöljá­rót és szülőt kell tisztelni! Nyugod­tan veszni hagyhatod embertársa­dat, ha ez szükségesnek látszik! Házasságtörést is elkövethetsz, ha Az öregember leült a park legelső padjára. Ez az ő padja volt. A járóke­lők megszokták már, amikor jó idő volt, mindig elcsoszogott eddig. Élvez­te a gyerekek hancúrozását, tudott gyönyörködni az elsétáló szerelmes pá­rokban, olykor megrezzent egy-egy éles fékcsikorgástól, vagy amikor messziről mentő szirénázását hallotta. Leginkább egyedül volt, nagyon egyedül. Csak a gondolatai voltak ott társként, és az emlékei. Ebből nagyon sok volt, az évtizedek alatt bőven ösz- szegyültek. Valahogy az ifjúkorára vi­lágosabban emlékezett. Ha olykor mel­lételepedtek járókelők, idősek, fiata­lok, szívesen mesélt nagy élményeiről. De ezek mind örömteli emlékek voltak. Nagy vagányságok, amik jól sültek el, elismerések a munkájáért, jól sikerült házasság, a hőstettek a háborúban. Az élete másik oldaláról viszont senkinek sem beszélt. Pedig élénken élt benne az egész ifjúkora, és visszatekintve ponto­san látott mindent. Valójában nyo­masztotta a múltja. Az emberek többsége, akiknek meg­adatik, hogy szembenézhetnek a múlt­jukkal, elégedetlen az életútjával.' Az időseknek háromszorosan is megvan az összegzésre a lehetőségük: ők érnek rá igazán csöndes magányukban végig­gondolni életüket, nekik van mit végig­gondolni és a számadás kényszere az élet végén, új lehetőségek híján náluk inkább jelentkezik. fiatal vagy és nagy rá a kísértés! Elveheted a másét, ha éppen arra van szükséged, ami a másé! A má­sét nyugodtan kívánhatod, ha meg­szerzésére lehetőség kínálkozik! A fenti, „modern” tízparancso­lat sokak számára jónak látszott. A gyakorlatban mégsem bizonyult jónak. Megvalósítása ugyanis nyugtalansággal jár, mert nem tud­juk biztosítani magunk számára - Isten teremtett minket így - lelkiis­meretünk helyeslését és a büntetést sem tudjuk elhárítani, amely az ilyen parancsolatok szerinti életvi­tel nyomán fejünkre zúdul. Miként törekedjünk a jóra, ha nincsen erőnk hozzá?! Maga Jézus tanítja, hogy „senki sem jó” (Márk 10,18) és arról olvasunk a Bibliában, hogy nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. (Róm 3,12) Sajnos az ember sokszor éppen azzál mentegeti magát, amit szé­gyellnie kellene. Nem szabadna el­felejtenünk sohasem, hogy Isten adott megoldást. Jézus személyé­ben megkaptuk azt, akiben jóra fordul minden ami rossz és elren­deződik minden zűrzavar. Mi valóban tehetetlenek va­gyunk és képtelenek a jóra. Isten azonban Megváltót adott, akiben annyira a tökéletes jó ragyogott fel, hogy Isten ezt mondta róla: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyö­nyörködöm. (Ml 3,17). Krisztus Isten ajándékaként adja nekünk azt, ami jó: szabadulást bűneink­ből és új, örök életet. Miként törekedjünk a jóra, ha legszentebb törekvéseinkkel is ma­gunkra maradunk? Sok igazság van abban a közis­mert mondásban: „Egy fecske nem csinál nyarat!” Ez mintha a címbeli biztatás ellen szólna. És mégis igaz, hogy Krisztus egyetlen élete többet számít, mint a világ minden igaz­ságtalansága, csalása és hűtlensége. Ö nemcsak példát mutatott arra, hogy e földön is lehet Istennek tet­sző, igaz életet élni,,hanem ő - annak ellenére, hogy Őt megtagad­tuk, halálra adtuk - megmaradt örök életű megmentünknek, jóra vezérlő pásztorunknak. Csak Krisztusban igaz és telje­síthető a felszólítás: Jóra igyekez­zetek ! Láss hozzá tehát: fogadd el a Krisztus bocsánatát, amely több mint szó. Az ő megbocsátása meg­tisztítás és kiszabadítás minden gonosz kötöttségből. Mellénkállá- sa segítés a jóra. Ezt ígérte meg, amikor így szólt övéihez: Én vele­tek vagyok minden napon a világ végezetéig! (Mt 28,20) Nagybocskai Vilmos Teológiai konferencia Béthelben A vesztfáliai protestáns egyházzal hagyományos jó kapcsolatai vannak a magyar evangéiikusságna k. Ennek egyik jele abban mutatkozott meg, hogy az elmúlt 80 esztendőben 128-an jártak Béthel hatalmas szeretetíntézmény-rend- szerében és a Teológiai Főiskolán lelkészeink közüL Éne a sokak gondolko­dásmódját meghatározó tényre mutatott rá konferenciánkat megnyitó előadá­sában dr. £ Brinkmann egyházfőtanácsos, a konferencia egyik szervezője. Bielefeld, ahol Béthel is található Tizenöt magyar lelkész - közü­lük kettő református - dr. Nagy Gyula püspök vezetésével és tizen­öt vesztfáliai szolgatárs együtt ha­jolt az Ige fölé négy napon át, a konferenciának kellemes otthont adó Haus Salem (Béke háza) hajlé­kában. A reggeli áhítatokon, a meghitt hangulatú kicsi kápolná­ban, az imádság és ének közben gondolataink sokszor hazaszáll­tak, fohászkodva családunkért és gyülekezetünkért. Két jelentős ige­tanulmány - dr. Szatmáry Sándor református kutató professzor és Gáncs Péter lelkész munkájaként - az Istenre utaltság (Mt 5,3) és a Jézus-szolgálat (Jn 13,1-11) témá­jában mélyítette hitünket. Előbbi arra mutatott rá, hogy Isten előtt csak az üres kézzel megálló ember nyerhet a legtöbbet, mint aki min­dent Tőle vár. Az utóbbi előadás pedig Jézus lábmosása történetét alapul véve utalt a szüntelen meg­tisztulni kész keresztyén élet szol­gáló alapvonására. A bétheli intéz­mények igazgatója - dr. Wohlhüter - betekintést adott a szeretetszol­gálat sokféleségébe, Jäger teoló­giai professzor pedig az intézmé­nyes diakóniai munka teológiai alapjait, változó formáit és sajátos gondjait tárta elénk szemleletes előadásában. Magyar részről Ke- veházi László esperes a gyülekezet diakóniailag meghatározott szol­gálatáról tartott német testvéreink részéről is örömmel fogadott elő­adást. Kedves színfoltja volt a konfe­renciának az az este, amelyen Lin- nemann vesztfáliai elnök (püspök) fogadta a résztvevőket. Beszámolt egyháza életéről, az örömökről és a mindennapi gondokról. Egyhá­zunk nevében pedig dr. Nagy Gyu­la püspök ismertette a mai magyar valóság nehéz kérdéseit, köztük az erdélyi menekültek helyzetét és a köztük végzett kiemelkedő egyházi szolgálatot. Német testvéreink ér­deklődése mutatta szeretetüket egyházunk és népünk iránt. A bétheli teológia ószövetségi professzora, dr. Krüsemann, a ke­resztyén diakónia ótestamentumi gyökereire mutatott rá előteijesz- tesében. Közben egy-egy nehezeb­ben érthető igehely magyarázatá­val is szolgált. Az egész konferenciát egybefog­lalta az a jézusi ige, amely az utób­bi időkben sokat idézett hely az evangéliumokból: ha eggyel a leg­kisebbek közül megtettetek, velem cselekedtétek meg. Magyar részről a konferencia szervezésében dr. Nagy István teológiai tanár vett részt. Német részről dr. Berthold, a lelkésztovábbképzés felelőse, irá­nyította a konferencia tanulmányi munkáját. A kicsi kápolna harang­jai a konferencia végén úrvacsorái istentiszteletre hívogattak. Jézus Urunk jelenléte azt az örömöt éb­resztette bennünk, jó volt együtt lenni távoli testvéreinkkel két éve Gyenesdiáson, most pedig Béthel­ben. Úgy köszönhettünk el egy­mástól, amikor október 2-án a vesztfáliai gyülekezetekbe indul­tunk prédikálni: viszontlátásra 1990-ben újra Magyarországon! Szebik Imre Megnyitó az erdélyi templomok kiállításán Kiáltás Erdélyért Megrendítő segélykiáltás ez a kiállítás: negyven halálos veszély­be került, évszázados, gyönyörű erdélyi templomról, sok száz ha­sonló sorsra ítélt templom és a kö­röttük megbúvó kis falvak képvi­seletében. Olyanok karcsú tor­nyaik, mint a fuldokló ember ég felé nyúló kaija: Segítsetek! Ment­sétek meg lelkünket! Miért éppen a templomok, te- mető-fejfák állnak ennek a kiállí­tásnak az előterében? Azért, mert a templomok egy nép lelkének, sok évszázados kultúrájának legmé­lyebb kifejezői. Alakjuk, tornyaik, belső díszítésűk a magyar, a szász, a román néplélek legigazabb kife­jezői. Nekünk magyaroknak - de a Dunavölgy többi népeinek is - ezek az évszázados templomok és a köréjük épült kis falvak, házak, székelykapuk drága és pótolhatat­lan kincsek, őseink legszen­tebb öröksége! Templompad­jaikban nemze­dékek hallgat­ták Isten igéjét. Falaik közül évszázadokon keresztül a hit, a szeretet, az igaz emberség életerői sugá­roztak szét a családi ottho­nokba, egy nép életébe - és ez a szolgálatuk ma is. Nem tűnhet­nek el a térkép ről nyom nél­kül, mert nélkülük szegényebb len­ne egy nép, egy ország és egész Európa! Humor ód evangélikus erödtemploma Gyöngyszemek a zsoltárokból Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram! Zsolt 25,7 Az ifjúkori vétkek, bűnök - erről van szó igénkben - egy lefutott élet végén visszatekintve három nagy cso­portba oszthatók. Az első a mulasztás. Nyomaszthat minket az eltékozolt életünk. Felnőtt, idős fejjel talán jobban látjuk, hogy nagy lehetőségeinket hol engedtük ki­csúszni a kezünkből. Hogyan herdál­tuk el a szülőktől, tanárainktól, külön­böző közösségektől kapott biztonsá­got, jótanácsokat, ismeretet. Legfőkép­pen pedig mennyire nem aknáztuk ki az Istentől kapott képességeinket. Fáj­hatnak a maradandóság és a mennyei kincsek mércéjén lemért cselekede­teink, melyeket magunk is hiábavaló­ságnak, értéktelennek ítélünk. Fájhat­nak az üresen leélt hónapok, évek, évti­zedek, a jó, a hasznos és szép megkerü­lése, elmulasztása. A második csoportba éppen a meg­tett, a véghezvitt cselekedeteink tartoz­nak. Az ifjúkor magában hordja a sok mozgást. Az intenzív mozgás pedig a sok hiba lehetőségét. A nagy cselekvés­vágy, a sokféle próbálkozás nem róható föl a fiatalságnak. De visszatekintve eljuthatunk odáig, hogy kár volt értük. Még ha történetieden is a „ha akkor másként döntök”, állhatunk úgy a múl­tunk bizonyos eseményeivel szemben, hogy fájnak és vádolnak. Mert lehet­tünk volna türelmesebbek, békességre törekvőbbek és szeretetteljesebbek. Le­hettünk volna kevésbé erőszakosak a saját igazunk kivívásában. Talán ifjúi hévvel sokakat söpörtünk le fölöslege­sen, bántottunk meg szakmai önérzeté­ben, szülői tisztében. Egy életnyi tapasz­talattal - most már bölcsen - szívesen kezdenénk újat. De már nem lehet. A harmadik csoportba tartozik az Isten kiiktatása az életünkből, vagy háttérbe szorítása. Az ifjú nagyon könnyen bízhat a maga erejében, értel­mében,'jó vagyoni adottságaiban. Úgy érzi, a lehetőségek végtelen sora áil előtte, még bármit tehet, elérhet és ha sikert sikerre halmoz, könnyen megfe­ledkezhet Istenről, vagy egyáltalán nem érzi szükségét. De jön az öregkor, a lehetőségek rendkívüli mértékben csökkennek és itt már különösen is ér­zékelhető, hogy egyszer csak teljesen lezárulnak. És akkor nem az okosság, a talpraesettség, a , jég hátán is meg­élek” számit, hanem hogy az Istennel, Jézus Krisztusban élek-e, vagy sem. Az ifjúkori Isten elleni lázadás, a vele szembeni közömbösség, az ő háttérbe szorítása az időskorban visszatekintve bűnként jelentkezhet. Itt van tehát három nagy csoport, ami az életünkben oly sok formában jelentkezhetett, annyiféleképpen élhet­tük át, de a végeredmény ugyanaz le­het: AlZ Istenhez kiáltunk a zsoltáros szavaival: Ifjúkorom vétkeire is bű­neimre ne emlékezz! Az öregember ott a pádon egyszer így szólt az Úrhoz. Olyat kért, amire már régen várt az Úr, amit biztosan meghallgat, amiről ezt ígérte: ...eltör- löm álnokságodat önmagomért, és vét­keidre többé nem emlékezem. (Ezs 43J5) Bakay Péter Amikor kiál­lunk értük, ez­zel nem egy má­sik nép es or­szág „belügyei- be” avatko­zunk. Nekünk egyformán drá­gák a székely, szász és román falvak és temp­lomaik. Erdély évszázadokon keresztül a val­lási türelemnek és a népek bé­kés együttélésé­nek „európai iskolája” volt: a vallási türele­mé legelőször Európában, a 16. és 17. században. Mi azt akaijuk: a Dunavölgy né­pei, Erdély nemzetiségei élvezhes­sék együtt a béke drága ajándékát: magyarok, románok és németek a saját anyanyelvükön, szabadon di­csérhessék Istent templomaikban, élve emberi jogaikkal az ősi szülő­földön. Akkor figyeltünk fel először a veszedelemre, amikor megindult felénk a menekülők sok ezres ára­data. A magyar egyházak, együtt népünkkel és kormányunkkal, ke­nyeret, otthont, munkát és megbe­csülést adtak nekik, személyválo­gatás nélkül. Ez volt a legelső fel­adat. Csak egy példát említek. Evangélikus egyhazunk öt, mene­külteket segítő központja közül a budapest-kelenföldi egyházközség szeptember hónapban 2S0 új me­nekültet, köztük 40 gyermeket fo­gadott, több ezer megelőző után. Köztük ISO volt á magyar, 70 a román és 30 a szász: egyformán segítettük őket azzal, amire szük­ségük volt: pénzzel, lakással, mun­kával, lelki erősítéssel - minden különbségtevés nélkül! Ezt a szol­gálatot, amíg hozzánk menekül­nek segítségért, együtt egész né­pünkkel folytatnunk kell. Ezt követte a második nagy fel­adat: fáradhatatlanul kiáltani nemzetközi egyházi és világi fóru­mokon a nemzetiségek - köztük a magyar kisebbségek - emberi jo­gaiért. Az anyanyelv, a nemzeti kultúra, a munka és a becsületes megélhetés Istentől adott jogok ­azokat senki el nem veheti tőlük! Nem fáradhatunk el kiáltani és cselekedni azért, hogy ők is élvez­hessék boldogan, szabadon ezeket az alapvető emberi jogokat a saját szülőföldjükön. Hiszen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségéről van szó, amikor erdélyi véreinkért felemeljük szavunkat, a világ köz­véleménye előtt! És most itt van a harmadik - nagyon sürgető - közös feladatunk is: a kis székely, szász és román falvak, templomaik és otthonaik megmentése a „szisztematizálás- tól . a földgyaluktól, a megsemmi­süléstől. Felelem üli meg milliók szívét: mikor kerül rájuk, ottho­naikra, ősi templomaikra a sor? írók, művészek, tudósok, magyar egyházak együtt kell, hogy hango­san kiáltsanak értük Európa és a világ lelkiismeretéhez. Ezt teszi ez a kiállítás is! Ma még állnak ezek a gyönyörű, ősi templomok. De egy év, öt év múlva talán már késő lesz! össze­fogásunkkal, a jóakaratú népek és emberek, a világközvélemény se­gítségével meg lehet állítani a pusz­tulásukat! Nem a tétlen közöm­bösség, nem is sötét kétségbeesés, hanem a reménységtől motivált ki- * áltás és cselekvés a közös felada­tunk. Vigyük haza a szemünkben és a szívünkben ezeknek a halálraítélt, szólni és védekezni nem tudó templomoknak néma segélykéré­sét - mi kiáltsunk és cselekedjünk értük! Ezekkel az érzésekkel, gondola­tokkal és belső elkötelezésekkel nyitom meg áz erdélyi templomok megrázó kiállítását. Dr. Nagy Gyula a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök elnöke A Néprajzi Múzeum és a Művész Galéria közös kiállítása negyven, pusztulásra ítélt erdélyi templomot mutat be színes felvételeken, az er­délyi templomok eredeti berendezé­si tárgyaival, kegyszereivel, sok művészi emléktárgyával. Az egye­dülálló kiállítás megtekinthető na­ponta 10-17 óra között - hétfő ki­vételével - a Néprajzi Múzeumban (Budapest V., Kossuth Lajos tér 12. - a Parlamenttel szemben).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom