Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-06 / 49. szám

Evangélikus Élet 1987. december 6. GYERMEKEKNEK Lk 21,25-36 Az utolsó ádvent A karácsony előtti időszakot ádventnek nevezzük. Ádvent magyarul azt jelenti, hogy eljö­vetel. Ezekben a hetekben Jé­zus Krisztus eljövetelére emlé­kezünk. Arra, hogyan jött el kétezer évvel ezelőtt, hogyan jön el ma is hozzánk és hogyan fog eljönni a világ végén. Ád­vent második vasárnapján erre az utóbbira, az utolsó ádventre emlékezünk. Jézus halála előtt tanítvá­nyainak elmondta hogy az ő visszajövetelét bizonyos jelek fogják megelőzni. Háborúk és nagy természeti katasztrófák lesznek. A nap elsötétül, a hold és a csillagok elvesztik fényű két. A tenger vize zúgni, kezd és el­árasztja a földet. Amikor ezek elkezdődnék, akkor az emberek megdermednek a félelemtől. Akkor jön majd el Jézus átha­tóan, nagy hatalommal és di­csőséggel. Jézus mindezt azért mondta el tanítványainak, hogy ne féljenek, hanem egyenesed­jenek fel és emeljék fel fejüket, mert közeledik a megváltás ideje. Jézus példázatban is figyel­meztette minderre tanítványait: Amikor a fák kizöldülnek, ugye tudjátok, hogy közel van a nyár? - mondta. Ha ezeket a jeleket tapasztaljátok, gondol­jatok arra, hogy már közel van Jézus visszajövetele. Az ég és a föld elmúlik, de Jézus beszéde soha nem múlik el, hanem örökké megmarad. Az utolsó ádvent várása re­ménységgel és örömmel tölti el szívünket. Jöhetnek ránk ne­héz napok, háborúk, vagy ter­mészeti csapások. Nekünk azonban, akik ismerjük Jézust, akik vele lélekben már e földön közösségbe kerültünk, nem kell félnünk. Bizonyosak lehe­tünk Jézus ígéretében, hogy ő biztosan eljön hozzánk hata­lommal és dicsőséggel és be­visz minket az ő országába. Ott nem lesz többé félelem és rette­gés, mert a vele való közösség boldog öröme fogja majd eltöl­teni szívünket. Selmeczi János Miklós-napi ajándékok i Holnap Miklós napja lesz - szólt hozzánk édesanya. Tisztítsátok ki szépen kis csizmáitokat és tegyétek az ablakba. Holnap reggelre aján­dékokat teszünk bele. Édesapa ezt mondja: Nagyon régi szokás ez. Sok száz évvel ezelőtt élt Kis- Ázsiában egy Miklós nevű püs­pök, aki nagyon szerette a szegé­nyeket. AhQl tudta, segítette őket. Különösen a gyermekeket kedvel­te és azokat ajándékozta meg. Az ő emlékére ajándékozzák meg ma is a gyermekeket Miklós napon. Később a gyermekek megaján­dékozását mókás játékokkal kö­tötték egybe - folytatja apa. Jött a nagy szakállas Miklós püspök, mások úgy mondták, hogy Télapó. Puttony volt a hátán. A jó gyere­keknek csokit és cukrot osztoga­tott, a rosszaknak pedig virgácsot adott, hogy megjavuljanak. Sok mókás eseményre adott mindez al­kalmat. Miklós napja mindig az ádventi időszakra esik - mondja édesanya. Idén éppen ádvent második vasár­napjára. Ezen a vasárnapon meg­gyújtjuk az ádventi koszorún a második gyertyát. Ez azt jelenti, hogy egy héttel közelebb vagyunk karácsonyhoz, Jézus születésének ünnepéhez. Mi keresztyének a Miklós napi megajándékozást is karácsony fé­nyében nézzük. Minél közelebb van hozzánk Jézus, annál több sze­retet van a szívünkben, annál töb­bet gondolunk egymásra, annál több örömöt igyekszünk szerezni másoknak. Úr Jézus! Köszönjük neked, hogy te szeretsz minket és a mi szí­vünket is megtöltöd szeretettel. Nem csak Miklós püspökét töltöt­ted meg régen, hanem a miénket is megtöltöd. Add, hogy az ajándékok mögött szüléink szeretetét és a te szeretetedet lássuk, és hálás szívvel fogadjunk be téged. Közli: S. 1 A VASÁRNAP * IGÉJE Zsid 10,35-39 EGÉSZEN A CÉLIG „Minden kezdet nehéz” - tartja a közmondás, össze is szedjük az erőnket, ha valamibe belevágunk. Nagy lélegzetet veszünk, összpon­tosítjuk figyelmünket és akaratunkat. Dédelgetjük, újra meg újra magunk elé vetítjük a célt, amit el szeretnénk érni, mert nehéz az első lépéseket megtenni. Nehéz a holtpontról kilendülni. Nehéz valami újba, a megszokottól eltérőbe kezdeni. Emlékezzünk csak keresztyén életünk első lépéseire! A „rendszeresen imádkozni fogok” igényre és elhatározásra. Vasárnapjaink kezdeti átrendezésére, hogy elinduljunk és odaérjünk az istentiszteletre. Az ágyunk mellé készített Bibliára: el ne felejtsem reggel-este kézbe venni! És idézzük csak fel a Jézus nyomában botladozó első lépéseinket! Hányszor biztattuk, bátorítot­tuk magunkat: másképp szólni, másképp érezni, másképp reagálni, mint régen! Másképpen: Jézus módján. Igaza van a közmondásnak, nehéz a kezdet. A kezdetnél csak a folytatás nehezebb: elevennek maradni, követ­kezetesnek. Nem elfásulni, nem belefáradni,' nem visszafordulni. Igénk egy meglepő ellentétpárral zárul: „mi nem a meghátrálás embe­rei vagyunk..., hanem a hitéi”. Ha valaki azzal bízna meg, hogy felsoroljuk a hit lehetséges ellentéteit, sokféle szó és magatartásmód eszünkbe jutna: hitetlenség, engedetlenség, hűtlenség, bizalmatlan­ság, kételkedés, lázadás és sok-sok hasonló. Nem valószínű, hogy az első tíz között szerepelne a meghátrálás. Épp emiatt a meglepő szem- beállítás miatt húzzuk alá igénk befejező sorát! A hit egyik ellentéte a meghátrálás. Mert nemcsak a kezdet nehéz. Ha lehet egyáltalán egymáshoz mérni, talán nehezebb a folytatás. Ki szokott meghátrálni? Az, a^i könnyebbnek képzelte az utat a valóságosnál. Az, aki erősebbnek álmodta magát, mint amilyen való­jában. Akit csak a lelkesedés fűtött, ám gondolkodni, számot vetni lusta volt. Aki útközben megijedt valamitől. Aki kedvét vesztette. Aki már nem is látja olyan szépnek és vonzónak a célt, mint amikor elindult. A meghátrálás kudarc. Törést jelent, bármi indokolta és magyaráz­ta is. Aki meghátrált, lehet, hogy a könnyebb és kényelmesebb utat választotta, de egész biztosan megsérült. Félbehagyott dolgaink, de- rékbatört vállalkozásaink nagyon.sokáig ránk köszönnek. Szeretjük is elkerülni őket, az emléküket is, mint kellemetlen ismerősöket. Mert bennük a gyávaságunk, az alkalmatlanságunk tekint vissza ránk. Elviselhetetlen a szemébe nézni. Nem vigasz az ígéretes indulás. Nem jelent enyhülést a kezdeti lendület. A meghátrálás kudarc. Törés. Nemcsak kellemetlen, kínos emlék. Valódi sérülés. Súlyossága a cél nagyságától függ. Aki meghátrál, elvész - ezt mondja igénk. A hit állhatatosságot jelent. Nem szép útszakaszt. Nem életünknek egy kedves időszakát. Nem gyönyörű konferenciákat, amelyek lezá­rultak ifjúságunkkal. Nem a régi falunk templomához vezető utat, amely járatlan már, mióta a városba kerültünk. Nem egy nehéz helyzeten átsegítő mankót, amely gyógyulás esetén eldobható. A hit utat jelent, ami célbavisz s amelyen végig kell mennünk. Mert-csak akkor visz célba, ha nem térünk le róla. Ádvent második vasárnapján a visszatérő Jézusra gondolunk. Arra a Jézusra, akiről így szól igénk: „még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik”. Ez a cél. Az ő érkezése az út vége. S ha néha nehéz „mindvégig" céltudatosan, állhatatosan, törés nélkül kitartani? Ha néha meghátrálni szeretnénk? Jusson észünkbe az el­lentét! A meghátrálás ellentéte a hit. Az a tudás, az a meggyőződés és az a reménység, hogy aki jön, az itt is van. Velünk. Hogy átsegítsen, támaszt nyújtson, felemeljen és megerősítsen. Ha nehéz a kezdet és néha erőnket meghaladónak érezzük a folytatást, Jézusra figyeljünk aki eljött - értünk, jelen van - értünk és visszajön - értünk. Szabóné Mátrai Marianna IMÁDKOZZUNK Jézusunk! Mindig azok győztek, akik gyengeségükben a te erődre támaszkodtak. Gyengének érezzük magunkat. Minden küzdelmet szí­vesen abbahagynánk. Jó volna leülni az út szélén és egy lépést sem tenni tovább. Mégis félünk a megtorpanástól. Nem szeretnénk a meghátrálás emberei lenni. Engedd, hogy beléd kapaszkodjunk, hadd legyünk a hit emberei, akik életet nyernek. Ámen Evangélikus emlékhelyek nyomában A Fasori Öregdiákok Bará­ti Köre ez év augusztusában nyolc­napos csehszlovákiai körutazást szervezett, melyen 36-an vettünk részt dr. Gyapay Gábor és dr. Vitá­lis György vezetésével. Az útitár­sak részben fasori és Deák téri ta­nárokból és volt diákokból, vala­mint azok családtagjaiból tevőd­tek össze. A cél nem csupán az idegenforgalmi szempontból is ne­vezetes helyek fölkeresése volt, ha­nem azoké is, amelyek evangélikus egyházunk vagy különösen is a Fa­sori Evangélikus Gimnázium múltjával is kapcsolatosak. Útközben az autóbusz mikro­fonja gyakran ott volt a két vezető kezében, hogy a történelmi, föld­rajzi, geológiai és egyéb ismeretek gazdag tárházát nyissák meg szá­munkra. De ezzel a lehetőséggel mások is éltek, hiszen bárkinek jo­gában állt kézbe venni a mikro­font. Az öregdiákok újra kisdiá­koknak érezhették magukat, külö­nösen a hazafelé vezető úton, ami­kor szabályos feleltetés is folyt a hallott nagy ismeretanyagból. A 2000 kilométert meghaladó utazás egyes állomásait hosszú len­ne még csak felsorolni is. íme, né­hány közülük: Rozsnyó, Kraszna- horka, Kassa, Epeijes, Lőcse, Kés­márk, Bártfa, a Magas Tátra, Kör­möcbánya, Trencsén, Pozsony, Nyitra, Léva. Koszorúzásra is sor került II. Rákóczi Ferenc sírjánál Kassán, Thököly Imre sírjánál a késmárki evangélikus templom­ban, Balassi Bálint sírjánál Hib- bén, Petőfi Sándor egykori iskolá­jának a Selmecbányái régi evangé­likus líceumnak a falán, valamint Böhm Károly filozófus, egykori hí­res fasori igazgató és Jánossy Ist­ván volt fasori tanár sírjánál a besztercebányai temetőben. Sel­mecbányán emlegettük onnét szár­mazott tanárunkat Klßnicgqy Sán­dort, Szepesbéla felé/járva pedig Koch Istvánt, volt igazgatónkat, aki szülőhelyére emlékezve változ­tatta nevét Bélái-ra. Rajtuk kívül valamennyi jelentős felvidéki szár­mazású volt fasori tanárunkról is megemlékeztünk, amikor szülőhe­lyüket, vagy korábbi tevékenysé­gük színhelyét érintettük. Jártunk a zólyomi várban, ahol annak idején a gyermek Balassi Bálintnak Bornemisza Péter volt a nevelője, és tisztelettel álltunk meg az eperjesi régi evangélikus kollé­gium sarkán levő kődombormű előtt, mely a Caraffa által kivégez­hetett evangélikus polgárok emlé­két örökíti meg. Művészettörténeti szempont­ból is nagy élmény volt a sok ősi templom megtekintése a gyönyörű szárnyasoltárokkal. A legismer­tebbekről itt nem is szólva hadd említsük ezek közül a szepesszom- bati Szent György templomot és a csütörtökhelyi Szent László temp­lomot a Zápolya kápolnával. De számunkra különleges élményt je­A lőcsei evangélikus'templom Fotó: Simon Róbert lentett a csetneki evangélikus templom 600 éves nagyszerű góti­kus épülete, melynek belsejét szak­avatott magyarázattal Száraz Zol-, tán, a gyülekezet idős, nyugdíjas lelkésze mutatta be nekünk. Itt rö­vid áhítatot is tartottunk. Hosszan lehetne még sorolni a falvakat, városokat, várakat, ter­mészeti szépségeket, melyekben al­kalmunk volt gyönyörködni. Hogy a látottak meg ne fakulja­nak, jónéhányan szorgalmasan kattintgatták fényképezőgépüket. Különösen jó érzés volt, hogy az egészkirándulássorán, továbbá az étkezésekkor és a szállásokon me­leg családias, ifjúkorunkra emlé­keztető légkör alakult ki az iskolák legkülönbözőbb korú diákjai kö­zött. Nemrég azután újra találkozott a csoport, és néhányan levetítették dia-képeiket vagy kézről kézre ad­ták fénykép-gyűjteményüket. így éltük át újra a pompás kirándulást és a Baráti Kör összetartó erejét. Nemcsak áldozatkész vezetőink­nek köszönhetjük mindezt, hanem mindenekelőtt Istennek tartozunk hálával, aki vezetett, megőrzött és gazdagon megajándékozott. Marschalkó Gyula Útmenti feszületek - népi imádságok Művész számára nincs nehezebb feladat, minta Krisztus-ábrázolás. Hiszen egyszerre, egyazon műben kellene felmutatni a szenvedő „Is­ten szolgáját”, embertestvérünket, gyötrelmeink hordozóját; és a bű­nön és halálon diadalmas Isten Fiát, aki Úr é$ Megváltó. Ez az egyszerre történő „Úr-felmutatás” a legnagyobb művészeknek is rit­kán sikerül, de valamennyire még a felekezetek is megosztják a fel­adatot, mivel a keleti keresztyén- ség inkább a diadalmas Pantokrá- tort, mindenek Urát a nyugati vi­szont a kereszten szenvedőt ábrá­zolja gyakrabban. Ám ami a magas művészet szá­mára szinte megoldhatatlan, az természetes egyszerűséggel szólal meg a népművészetben. A szak­rális folklór, és azon belül az út­menti feszület olyannyira ember- Jézust ábrázol, hogy a hazai tá­jak népének jellegzetes vonásait ismerjük fel benne, miközben a megszentelt szenvedés, minden emberi kín fókusza és jelképe ka­laplevételre készteti a nem hi- vőt is. A szentendrei hangulatok és az emberarcú virágok jeles festője, Szántó Piroska■ az elsők között volt, aki a maga sajátos eszközé­vel, az ecsettel világgá harsogta a veszélyt: omlanak, mállanak, szét­törnek a feszületek, pusztítja őket az időjárás, a tagosítás, a gyűjtöge­tő turista, de még a karbantartó jószándék is, ha gépi termékkel próbálja pótolni az ismeretlen faragómester alkotóművészetét. Szántó Piroska két évtized óta jár­ja az országot, egyesíti a népi- és a műalkotás sajátos jegyeit, megörö­kítvén vásznain a magyar Krisz­tust, a magyar Máriát, s egy-egy jelzéssel a sajátosan hazai hangula­tokat. „A vérző Krisztus” bíbor háttere az asszonyok hárászken- dőjére emlékeztet; a „Szőlőhegyi Krisztus” mögött pedig indák, für­tök és levelek láthatók. Golgota című kötetébe ezekből válogatott a művész 15 gyönyörűséges repro­dukciót, mellettük azonban az iro­dalom is megszólal az Erdélyi Zsu­zsanna gyűjtéséből való archaikus népi imádságok révén. Erdélyi Zsuzsanna több évtize­des fáradhatatlan gyűjtőmunkájá­nak eredményét a „Hegyet hágék, lőtőt lépek” c. kötetében tette köz­zé, ám ebben a Golgota c. könyv­ben (Corvina, 1987.) már újabbak, először itt megjelenők is találha­tók. Ezek az imák a családi ottho­nokban jártak szájról szájra, mély­séges titokban, mert az egyház - elsősorban, de nem kizárólag, ró­mai katolikus környezetben szület­tek - nem fogadta el őket, amolyan zavaros, „eretnek szövegeknek” tartván ezeket a népköltészet leg­szebb gyöngyei közé sorolható imákat, melyek mintegy ablakot nyitnak a legtávolabbi múltba, hi­szen a késő középkori himnuszköl­tészet emlékei mögül ősi pogány képzetek villannak elő, keveredve babonás elemekkel. A korszakokon átívelő, szájról szájra járó szövegek, a „használat­ban” folyton csiszolódtak, míg vé­gül azok a „szelid vénetskék”, „ré- gisiges asszonyok”, akiket annyi „tövises helyzet”, „kötényáztató könny” sem tudott megtörni, ki­szikkasztani, időtlen emlékezetük kifényesített gyöngyszemeiként bízták őket a gyűjtő néprajzos ,jó- ravaló, becses személyére”. Szántó Piroska és Erdélyi Zsu­zsanna összefogása páratlan él­ményt nyújtó kötetet ad a kezünk­be, karácsonyi ajándéknak is a leg­szebbet. Bozóky Éva Könyvekről Egy másik írás Az írás, nagy betűvel, európai kultúránkban a Bibliát jelenti, amelyet mi keresztyének az Örökkévaló kinyilatkoz­tatása okmányának és hordozójának hiszünk. Az ószövetsé­gi részéről ugyanezt a zsidósággal is együtt valljuk. Az írást nálunk az utóbbi években újra fölfedezték, mint műveltsé­günk drága örökségét. Ennek a friss érdeklődésnek köszön­hetően jelént meg a Szépirodalmi Kiádó Kentaur-könyvei közt Hosszú Ferencnek - életében asztalfiókban maradt - alkotása: „A másik írás”. Ez „a másik írás” Mózes-regény, mégpedig tudományos­fantasztikus regény, így nem hagyhatjuk említés „nélkül. Sa­ját előszava szerint a szerző nem akarta művét az írás helyére tenni, vagy annak egyetlen lehetséges magyarázatát adni. De az érdekfeszítően és szellemesen megírt költött följegyzésso- rozat akaratlanul is area csábítja az embert, hogy ezt „a másik írás”-t tegye az írás helyébe. A nem-szakember olvasó, aki történeti és vallási ismereteit „A másik írás”-ból meríti, azt véli: „csak tiszta forrásból” ivott... Talán rokonszenves, hogy „a másik írás” egységes műként kezeli Mózes öt könyvét. De ez nem a hitvallók sokszólamú kórusa, hanem egy eícsúszó hangú szólóének. A magasrendű erkölcsöt valló, komoly gondolkodású, éles eszű, szellemes és jótollú író nemcsak a Biblia üzenetét hagyja figyelmen • kívül. Ezt nem róhatjuk föl neki, hisz nem keresztyén hitval­lást írt, hanem szórakoztató szépirodalmat. De ez a szépiro­dalom scl-fi, amitől az olvasó a korszerű tudomány ismeretét várja. Sajnos azonban a szerző az ószövetségi tudomány általánosan elfogadott megállapításait is mellőzi vagy nem ismeri. Látókörén kívül maradtak azok az utóbbi évtizedek­ben fölmerült mozzanatok is, amelyek a Kivonulás egyes döntő eseményeit egy bizonyítható földtani és történelmi eseménysorral látszanak kapcsolatba hozni, melyek láttán a hívő ember áment mond az ÚR igéjére Ámósz prófétánál (9,7): „Én hoztam ki Izráelt Egyiptomból és a filiszteusokat Krétából...” •. Akinek ízlését, hitét és tudományos igényességét nem za­varja, az talán élvezettel forgatja szórakoztató olvasmány­ként „a másik írás”-t, de mi nem vehetjük Szentírásnak! Idegen hang szól benne, s egyszerre jelez érdeklődést az írás iránt és kihívást az írás tudóinak. Zsigmondy Árpád r v N Túrmezei Erzsébet „PÁ U JÉ!” Pálma testvérnek' Bevezettél közéjük. Rácsos ágyacskák sűrű sora... gyermekek, akik járni, beszélni nem tanulnak meg talán soha. Az egyiket betakargattad, a másikat megsimogattad. Hadd érezze, hogy védik, szeretik! A harmadikat felültetted... s elkezdtél énekelni nekik. Egy kisfiú felkapaszkodott rácsos ágyában, és ujjongni kezdett. „PÁ U JÉ!” - kiáltotta feléd. Követelte kedves énekét: „Pásztorunk a Jézus, , * hozzá tartozunk!" S amikor énekelni kezdted, ugrált, örvendezett. „PÁ U JÉ!" - ismételte boldogan. ,Titkok tárultak fel előttem. Megváltónknak annyi titka van, amiket mi csak sejteni tudunk. A kis beteg nem érthette azt az éneket, de szívében egy titokzatos húr hallatára megremeghetett... S láthatatlanul lehajolt a Pásztor, és átölelte azt a gyermeket. __________________________________J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom