Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-31 / 22. szám
Evangélikus Elet 1987. május 31. n T)i jfts GYERMEKEKNEK Érdemes Istennek Mindnyájunk számára nagy kísértés az idegen és nem Istenben hívő környezet arra, hogy szavainkkal és tetteinkkel megtagadjuk Isten rendeléseit. Sokszor elhallgatjuk, hogy mi hétvégérv templomba és gyerekórára járunk, sokszor „elfeledjük" elmondani az evés előtti imát, ha osztálytársaink körében ebédelünk. Most olyan fiatalokról tanulhatunk, akik minden körülmények között megtartották Isten rendeléseit. Történetünk Kr. e. 602-ben játszódik, amikor Júdea már több éve Babilónia adófizetője. Jójákim, jú- deai király egy alkalommal megpróbálta kivonni az országot az adófizetés alól és ekkor megjelentek Nebukadneccar, babilóniai király seregei Jeruzsálem falai előtt, hogy megbüntessék a királyt. A várost elfoglalták. Jójákimot és a város lakosságának nagy részét elhurcolták Nebukadneccár udvarába. Az udvari szolgálatra kiválasztott ifjak között ott volt a júdea! Dániel, Hananjá, Misáéi és Azarjá is. Sokféle tudományra tanították meg itt őket. Nebukadneccár megváltoztatta nevüket: Dánielt Baltazárnak, Hananját Sadraknak, Misáéit Mésaknak, Azarját Abédne- gónak nevezte el. Megparancsolta, hogy abból az ételből és italból adjanak nekik, amelyet ő eszik és iszik. Dániel és barátai igaz, Istennek engedelmeskedő ifjak lévén elhatározták, hogy nem szennyezik be magukat a király ételével. Mivel a mózesi törvények tiltják bizonyos ételek fogyasztását a zsidók körében. Dániel megkérte tehát Aspenázt, a főudvarmestert, Dán 1 engedelmeskedni hogy társaival hadd egyenek zöldségféléket és igyanak vizet a király étele és itala helyett. És Isten látva az ifjak hűségét, jóindulatra és szeretetre indította a főudvarmester szivét. De Aspenáz félt a királytól ezért megegyezett Dániellel és barátaival, hogy tíz nap múlva ösz- szehasonlftja őket a többiekkel és megnézi, hogy nem soványab- bak-e azoknál. De Isten szereti a Hozzá ragaszkodókat és 10 nap múlva a négy jóbarát kövérebb volt, mint társaik. A főudvarmester továbbra is megengedte, tiogy hitük szerint táplálkozzanak. Három év elteltével bölcsebbek és okosabbak voltak a többieknél. Meg is kedvelte őket Nebukadneccár, jó dolguk lett a fogságban is. De mit is tanulhattunk meg ebből a történetből? A négy júdeai ifjú nemcsak egymás mellett maradt meg a fogság nehéz időszakában, hanem Istenükhöz is hűen ragaszkodtak. Láthattuk, az Úr segítette őket, hol a főudvarmester jóindulatán keresztül, hol ajándékaival: a bölcsességgel, a tudományok ismeretével, az álmok megfejtésének titkával, amely a következő fejezetben válik Dániel javára. Tanulva a négy fiataltól, mi is bátran indulhatunk a nehéz feladatok felé is. Ha mi megtartjuk Isten rendeléseit, vállaljuk hitünket az emberek előtt, nem szégyeljük azt, hogy mi olvassuk a Bibliát, imádságra kulcsoljuk kezünket étkezés előtt, ha társaink nem is teszik ezt, akkor Urunk minket is ilyen áldásosán vezet majd a mindennapokban. Árgyelán Györgyi Gondolatok a finn irodalomból Amikor az emberi életet a halál pillanatában szemléljük, olyan, mint egy megmerevedett látomás vagy bánatot ébresztő jelkép. * A legrégibb idők távolából vizsgálva mindnyájan ugyanahhoz a nemzetséghez tartozunk, ezért minden időben tiszteljük egymás küzdelmeit. F. E. Sillanpää Semmi sem olyan borzasztó, mint amikor az ember bűnös titkokat rejteget a lelkében. Attól nem lehet megszabadulni, mert lépésről lépésre követi az embert. J. Linnankoski Csak a lélek tette alkotó tettek. Az erőszakos cselekmények csupán látszólagosak. Péter apostol is csak azután lett naggyá, amikor fülében állandóan ott csengett annak a bizonyos kakasnak a kukorékolása. * Megrendítő az a tudat, hogy az emberi lélek mennyire könnyedén elszállhat egyetlen jajszó nélkül, mint ahogy a tojás roppan össze a kemény felületen. M. Waltari Nincs olyan éjszaka, amelyet ne reggel követne. így az ember is megkapja azt, amit igazán akar. E. Joenpelto Az emberek között a jóakarat sokkal erősebb tényező, mint a merev makacsság. L. Viljanen (Mizser Lajos fordításai) jr A / VASÁRNAP J IGÉJE ■■■■Hl ApCsel 6,1-7 ■■■■■■ MINDENT EGY EMBER? Az első gyülekezet életéből egy kis beszámoló ez az igeszakasz. Ébredés van, nő a tanítványok száma, egyre nagyobb a gyülekezet, és a jelekből az derül ki, hogy egyre jobban kimerülnek az apostolok a szolgálatukban. Már nem tudják maradéktalanul ellátni a diakóniai szolgálatot, a segítés szolgálatát, amelyet pedig éppúgy fontosnak és szükségesnek tartottak, mint az imádkozást és az igehirdetést. Zúgolódás támad a gyülekezetben, mert vannak, akik úgy érzik, őket elhanyagolják. Az apostolok hamar rájöttek arra: lehetetlen, hogy mindenről ők gondoskodjanak. Ezért készek megosztani a szolgálatot. Valaki egyszer ezt mondta: az egyházakban pincérrendszer van. Egy rohangál minden után, egy végzi a szolgálatot, a többi élvezi. Pedig a gyülekezetben mindenkinek meg kellene, hogy legyen a maga szolgálata. És egyik szolgálat éppoly fontos, mint a másik. Szolgatársakra, segítőkre pedig minden gyülekezetben szükség van. És jóllehet a szolgálatoknak megvan a maguk különleges feladata, mégsem lehet azt mondani, hogy éles határok húzódnának közöttük. Igaz, hogy az apostolok azt mondják: szükségünk van segítségre, mert a szegények gondozása miatt egyre kevesebb időnk jut arra, amivel Isten elsősorban megbízott minket: az igehirdetésre és imádságra. Ám ez nem jelenti azt, hogy többé nem törődtek a gyülekezet szegényeivel. Az is igaz, hogy a hét diakónust elsősorban erre a feladatra választották, de ez nem jelentette azt, hogy ők maguk is ne imádkoztak volna, és nem hirdették volna az igét. A két szolgálat összetartozik, hogy minket csak az evangélium érdekel, de abba sem, hogy valamiféle szociális misszióvá váljék, az evangélium nélkül. Hiszen maguk a diakónusok is hirdették Istennek a Jézusban megjelent szeretetét - ezt látjuk majd később István esetében is. Itt arról volt szó, hogy egy ember, vagy néhány ember képtelen ellátni egy mégnövekedett feladatot, és ezért megosztják a munkát. Hogy ez mennyire fontos lenne ma is? Olyankor látjuk meg, amikor valóban szívügyünkké lesz az egyház, a gyülekezetek gyarapodása. Modersohn Ernő életrajzában van, hogy meglátogatott egy beteg és nagyon szegény embert a gyülekezetéből. Elővette a Bibliáját és beszélt neki Jézusról. De hamarosan észrevette, hogy az ágyban fekvő beteg nem figyel oda. Körülnéz, és látja, hogy a kályhában nem ég a tűz, a szoba hideg, mindenütt piszok van. Mikor evett utoljára? - kérdezi. Két napja. Modersohn erre hazasiet, és visszatér feleségével, meg a gyülekezetének egyik nőtagjával. Azok kitakarítottak, tüzet gyújtottak, ebédet főztek, s mikor mindez megtörtént Modersohn folytatta az igét. Akkor már hallotta a beteg. így ment ez heteken át, míg meg nem gyógyult. S azután így fordult a lelkészhez: „Engedje meg, hogy most már én járjak Önhöz, s beszéljen még nekem Jézusról!” Melyik szolgálat volt a fontosabb? Az Ige, vagy a segítségnyújtás? Mind a kettő egyformán fontos. Nem lehet őket egymás fölé, csak egymás mellé állítani. Az Ige nélküli szociális gondozás nem elég az embernek. De a segítségnyújtás nélküli Ige sem, mert elveszíti hitelét. Ehhez kell, hogy „apostolok” és „diakónusok” együtt, egymást segit- ve dolgozzanak, szolgáljanak, „ki-ki aszerint a kegyelmi ajándék szerint, amit Istentől "kapott”. Nem Volt ott semmi rivalizálás az igehirdetők és a diakónusok között. Egymás szolgálatát megbecsülve tudták, hogy így egészséges a gyülekezet élete. Nemcsak a lelkész! szolgálat a fontos, hanem a diakóniai is. Lelkészek, igehirdetők és szeretetszolgálatot végzők egymás munkatársai. Sokszor úgy érzem, hogy egy hitre jutott ember, ha szolgálni akar, ezalatt szinte kizárólag az igehirdetést érti. Pedig mennyire szükség volna ma is - akár gyülekezeteinkben, akár szeretetotthonainkban - olyan szolgálókra, akik a kezükkel és lábukkal segítenek. S ha alkalom nyílik, közben bizonyságot tesznek a Jézusban megtapasztalt kegyelemről is. Balicza Iván IMÁDKOZZUNK Urunk, Te ismered igazán egyházad hiányosságait. Te tudod, milyen krónikus munkaerőhiány van ott, ahol tettekkel is segíteni kellene. Kérünk, küldj munkásokat a Te aratásodba, akik örönímel vállalják egy-egy gyülekezetben, szeretetintézményben a hitből fakadó szolgálatot a magukra maradottak, a betegek, a tehetetlenek megsegítésében. Ámen. v Q Mit köszönhetek? Tanáraimnak? Amikor hajósok a tengeren messziről meglátnak egy jéghegyet, nem téveszti meg őket a látszat, tudják, hogy amit észlelnek, csak egytized része a valónak. Arányait tekintve így vagyunk voltaképp mindennel, ami igazán fontos, szép, hasznos vagy érdekes. Az élmények vagy tanulságok megfogalmazása sem kivétel. Sőt inkább ezen a ponton érezzük igazán létünk s ezen belül a szavak korlátáit. Valameny- nyien, kik e sorozatban számadásra vállalkozunk, már a kezdet kezdetén megállásra kényszerülünk. Mert kevés az, amit visszatekintve látunk; kevés az, amit tudatosítani tudunk. Próbálkozásunk, bármiről újunk és valljunk is, erőtlen, meg szárnyszegett marad. De ahogy egy pohárnyi tengervízben ott van a tenger vizének minden ismertetője, talán a köszönet néhány szavában is visszhangra talál, amit töredékesen bár, de kimondani nemcsak érdemes, de fölöttébb szükséges is. Van mit megköszönni! Tanító és tanár -, ez nekem is, mint oly sokaknak még, az átlagosnál többet jelentett mindig. Szerettem tanulni s ezért magától értődőén megbecsültem azokat, akik tanítottak. Úgy tűnik, az én generációmnak - személyi számomban a 45 utal születésem évére -, mintha jobb és szerencsésebb lett volna kapcsolata tanítók és tanárok nemzedékével, mint a mai időkben. Nagyobb volt az őket és a tanítás hivatását övező általános nimbusz, ezért könnyebb volt nekünk gyermekeknek is a hozzájuk való viszonyulást megtalálni. Most, amikor végigvonulnak előttem képzeletben tanáraim, valamennyire tisztelettel és szeretettel gondolok. De ez nem akadályoz meg abban, hogy valami módon mégis különbséget ne tegyek. Egyik csoportban látom azokat, akiknek elsősorban azt köszönhetem, ahogyan tanították. Másik csoportban azok kerülnek egymás mellé; akiknél egyformán hangsúlyos az, amit és ahogyan nekem is továbbadtak. Általános iskolai és gimnáziumi tanáraim közül legtöbbször azokra gondolok, akiknek személye, személyisége valami sajátságos többletet adott a legegyszerűbb tudnivalók tanításához is. ők azok, akiknél a személyi vonzás is érvényesült, a tananyaghoz és főleg hozzánk tanulókhoz való naponkénti viszonyulásban. Felejthetetlen marad számomra az ötvenes évekből az a néhány év, amikor az első három osztályt egy kis falusi iskolában jártam. Kacérkodtam többször is a gondolattal, hogy bizonyára nagyon jó lenne, ha minden gyermek legalább néhány évet falun járhatna iskolába! - Aztán később Pécsett sem volt panaszra semmi okom. A felsorolhatatlan sok szép és jó közül most csak egyre hadd utaljak, melynek hasznát veszem ma is. A napközis tanárnőnktől nagyon sok éneket tanul tunk. Amikor közös sétára mentünk, egyszeriben csudahangos lett a Pécs-Gyárváros ama környéke. Ilyesmivel ma alig-alig lehet találkozni. Aztán amikor óraközben a fegyelemmel volt valami baj, tanárnőnk rögtön énekeltetett velünk s egyszeriben megnyugodtak a kedélyek. Gyermekbibliaórán mai napig ezt a „módszert” követem. Szóljon hangosan az ének!, és minél több ének. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a sok egyházi ének minden beszédnél hathatósabban megmarad bennük. És „fegyelmezésnek” sem éppen a legrosszabb módszer, ha időnként erre is sor kerül. Középiskolában, mivel a matematika és az irodalom voltak a kedvenc tantárgyaim, elsősorban azokhoz kerültem közelebb, akik ezekre tanítottak, akikhez e szenvedélyek fűztek. De az első helyen e tekintetben mégis osztályfőnököm áll. Soha nem volt egyetlen hangos szava, mégis mindent el tudott érni, amit akart. Sok egyéb niellett még arra is gondja volt mindennap, hogy ellenőrizze, cipőnk kellőképpen fényesre suvickolt-e? Lehet, hogy ennek reflexe él bennem tovább, amikor az autóban mindig ott az ülés alatt a cipőkefe és paszta, nehogy valaha is sáros cipőben kelljen egy .templomba belépnem. Minőségileg egészen más helyzet áll elő, ha azokra a tanáraimra, professzorokra gondolok, akik a Teológián tanítottak 1965 és 70 között. ők ugyapis nem akármire tanítottak, hanem a szent és üdvössé- ges tudományokra. Olyasmikre, amik az igaz életre és üdvösségre valók! Bármelyikükről könnyebb lenne külön tanulmányt írnom, mint röviden összegezni, a megköszönni valót. Amiket tanítottak és ahogyan tanították, életem igazi, nagy nyeresége. Amiket tőlük tanultam, hétről hétre a szószéken továbbadom én magam is. Köszönet, Istennek! Tanítókról, tanárokról van szó - de nem csak ú|y egyszerűen. Én mindenkor úgy gondolok rájuk, mint akik Isten gondviselésének áldott munkatársai voltak az én életemben is. Mindenek felett tehát Istené a dicsőség és hálaadás, ha tanárokról van szó, akkor is. Isten egyik drága ajándéka az, ha valaki 1 tanítóira és tanáraira mindvégig hálás szeretettel gondolhat. Gyűr Sándor „Igyekezz alkalmazkodni.. Elysium - film-arcképek 1944-ből QQ Görögökről gondolkodva QQ Mentőöv az a reverenda, amelyet az üldözött, öreg festő kap egy másik uniformist - katonatiszti egyenruhát - viselő fiatalembertől, mert ez az öltözék és a velejáró papírok eredetiek. Csak az arcképet kellett kicserélni - megmenti az életét. Ez a festő mondja az egykori belügyminisztériumi tanácsosnak - aki viszont az otthonába fogadta s elrejtette -, hogy megfestené a portréját s az lesz a címe: „Egy arc az Úr 1944-ik esztendejéből”. Arckép-sorozat az Úr 1944-ik esztendejéből - ez i$ lehetne a címe, vagy talán az alcíme az új magyar filmnek, az Elysium-nak, amelyet Keszi Imre régebben megjelent regénye alapján Szántó Erika rendezett. A történet voltaképp nagyon egyszerű: egy tízéves kisfiút, kabátján sárga csillag, elhurcolnak a csendőrök, náci koncentrációs táborba kerül, ott sok más gyerekkel együtt orvosi kísérleteket hajtanak végre rajta, majd a front közeledtekor megölik. Ez a gyermek maga a megtestesült bizalom, a kísérletező orvosra is visszamosolyog, s amikor a tábor valódi céljára célozgatnak előtte, bizalommal mondja: ezt Helmer doktor nem engedné. Egyébként lehet, hogy Helmer doktor maga is csak akkor döbben rá, hogy „a jövő emberiségéért” dolgozva - „azért, hogy minden, ami gyenge, csúnya, örökre eltűnjön, megszűnjön minden betegség és fájdalom és megszülethessen a boldog, erős és egészséges emberek világa” - vétkesek közt gyilkos lett maga is, mert elhitte a hazugságot, s csak akkor ébredt rá, hogy áldozat is, meg föláldozó is, amikor már késő volt. Késő, mert nem születéshez, hanem halálhoz járult hozzá, talán akaratlan. De: bűnös ő is. Az öreg zsidó festő egyébként igazán sokféle portrét festhetett volna. Az, akinek fáradt, lelkifurdalást tükröző, megtört tekintetű arca ihlette az ötletet, hogy megfesthetné megmentőjének arcképét, a kisfiú családjának jó barátjaként mindent megkísérelt, hogy a kisfiút kiszabadítsa. Eközben fölkeresi egykori barátját és a belügyminisztériumban kollégáját, aki azonban elhárítja a kérését: ő semmit sem tehet, s különben is, mondja, dolgozni viszik a gyereket. „Szóval Szekeres Gyurikát dolgozni viszik” - vág vissza a becsületes, s ezért már évekkel előbb félreállt, hivatali székéből felállt ember. - „Mind a tíz esztendejével”. Az apa is szalad fűhöz-fához, ha ez a szópár egyáltalán illik ide. Megmozgat minden követ, így jobban hangzik, de pontatlan: megmozgatná ő, csakhogy nem mozdulnak. Mindenki félti saját magát. Ez bizony szörnyűséges ördögi kör. Ehhez ízig-vérig humanistának kell lenni, áldozattól sem visszariadni. A deportálásokat intéző magasrangú tiszt az elé a választás elé állítja a leköszönt, visszavonult minisztériumi tanácsost, hogy a gyermek helyett valaki mást nevezzen meg - fogasson el - a transzportba. „Rendben van” - válaszolja az -, „ami a létszám kiegészítését illeti, itt vagyok éb”. A tiszt így felel: „Tudtam! A humanista egyetlen kiútja! Az önfeláldozás”. Hozzátehetnénk: s az embertelenség módszere a „vagy- vagy”, vállaltatni az önfeláldozást, vagy a behódolást, a bűnrészességet. Van-e védekezés az embertelenség ellen? A túlélőknek főhajtva kell beismerniük, hogy sokszor, túlságosan is , sokszor: megalkudtak. A filmbeli kisfiú álmában hallja az aggódó anyai intelmet: „Igyekezz alkalmazkodni a többiekhez, ez a legjobb. De hiszen úgyis tudod, hogy szót kell fogadni”. Pedig ez nem is olyan biztos. Hiszen azok is szót fogadtak, akik elutasították a segítségadást: a gyávaságuknak fogadtak szót. De szót fogadtak a segítőkész kevesek is: ők a lelkiismeretüknek. Z. L. Ritka szerencsés egybeesés, ha egy kiadó (jelen esetben az Európa) egymás után (1986) egyazon sorozatban (Mérleg) olyannyira összecséngő műveket jelentet meg, hogy azok az olvasó tudatában fölerősítik közös hatásukat, együtt késztetnek gondolkodásra és együtt őrzi meg őket az emlékezet. Friedrich Nietzsche, a századvég német filozófusa (A tragédia születése, avagy a görögség pesszimizmusa) és Cs. Szabó László, a nemrégiben Londonban elhunyt nagy magyar író (Görögökről) sok tekintetben ellentéteseti vélekednek, de éppen az olvasó tudatában szembesített nézeteik teszik oly izgalmas, bár korántsem könnyű olvasmánnyá műveiket. Nietzsche már ebben a korai munkájában is a vadul burjánzó, barbár és szenvedélyes „Élet” híve, a „dionüszo- szi életelvet” hirdeti, előnyben az „apollóival” szemben, és teljes ellentétben a „szókratészi”-vel, mely alatt a tudás és az ész hatalmában végsőkig hívő optimizmust érti. Nézete szerint mindaz, ami már szinte állandó jelzővé („epiteton omansz”) vált a görögökkel kapcsolatban (mérték, harmónia, derű, egészség) a dekadencia, a hanyatlás jele; a nagy korszak a tragédiáé, azt pedig a pesszimizmus fémjelzi; a szörnyű, talányos, pusztító, végzetes vonzása; az érzelmek uralma, a dionüszoszi őrület. (Vajon Nietzsche a modern, vagy mi járunk az ő járszalagján, amikor gyakorta üresnek mondjuk a formatökélyt, giccsesnek a harmonikus ábrázolást?) A tragédia pesszimizmusában Cs. Szabó is egyetért vele, ám a továbbiakban szétválnak útjaik. Nietzsche a morált mindenek felett hirdető, a haladásban hívő Szókratészt tartja a hanyatlás mélypontjára vezérlő kalauznak, s mint „életellenes” tanításnak, üzen hadat az övének, vele együtt, ugyanezen okból a keresztyénségnek is, melyben e gondolkodás továbbvitelét látja. Cs. Szabó viszont a morált tartja már a tragédia sarkalatos pontjának is, nála az erkölcsi elv nem a tragédiákat termő kor után születik, hanem bennük van. Aiszkhüloszról szólva állítja, hogy övé a „legmélyebb alkotói lélegzetvétel”, „ő a hatalmas ecsetkezelésű freskófestő”, aki „rávüágít bűn és bűnhődés megszakíthatatlannak tűnő végzetes körforgására: bűnt nemz a büntetés, s a büntető új bűnből megint bűn fakad, de mégis van menekvés e bűnnemző szörnyű láncolatból. ... Okkal számítják Aiszkhüloszt a drámaköltészet titánjaihoz. Morális alkata időtlen síkon határos a keresztyén metafizikával.” Ez másként hangzik, mint a német filozófus véleménye, ám Cs. Szabó sem tagadja, hogy a tragédiák célja sohasem volt a megnyugtatás. „... költők és . néző-hallgatók egyetértőén azt akarták, hogy minél megrázóbb legyen az odaadó azonosulás: osztozzanak a hősök ébredő balsejtelmeiben, fokozódjék szorongásuk a hangtalanul gyülekező fekete felhők alatt, tévelyegjenek velük együtt a bűn útvesztőiben, éljék át az emberfölötti mitikus alakok istenkísértő gőgjét, vérbeborult agyuk tűrhetetlen bosszúvágyát, ontsanak magukban rokonvért, osztozzanak a hatalmasokkal öncsonkító bukásukban vagy tagló alatt a halálban.” Cs. Szabó azonban nemcsak tragédiáról, művészetről és morálról ír, hanem keresztül-kasul kalandozik az ógörög történelemben, a hellászi tájak, az ősrégi alkotások között, és közben elmondja a maga gondolatait, nem hagyván ki a gondjait sem. Mint Sütő András székely asszonyai, akik bármerre járnak, magukkal hordják az otthoni fonnivalójukat, úgy ő is gyakran utal mai hazai, mai európai jelenségekre. (Pl. „Két emberöltőnyi űr tátong a század első és végső harmadának müvei közt” -*az i. e. V. századról van szó - „Mekkora űr! Mi ne tudnánk?”) És minden csatatérről a mi korunk legfontosabb óhajtása, legégetőbb vágya jut eszébe: a béke. Nagy nyelvművész a londoni író, négy évtizednyi távoliét sem rontott stílusa erején; nála az erdélyi ízek zengő szépséggel szólalnak meg; mérhetetlen műveltség-anyagot hordoz ez a nyelv, miközben a tömörítő, telibe találó kifejezések gazdag tárháza is. Jó Hellászban bolyongani vele. Bozókv Éva
