Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-02-15 / 7. szám

Evangélikus Elet 1987. február 15. A fejedelmek hazatérése Bohus Imre SIKER UTÁN VÁGYAKOZUNK- Kudarcaink értéke ­Kovássy Zoltán a Mai Magazin 1986 októberi számában „A Fejedelem utolsó útja” cimen meghatóan szép és részletes írást közöl Rákóczi Ferenc hamvainak 1906-ban történt hazaszál­lításáról. Alkalmazkodva azonban a 80. évfordulóhoz, első renden a haza­hozatal körüli eseményeket nagyította ki az emlékezet sárguló képéből. Ép­pen csak érintette, hogy a nagy Szám­űzött az 1715.49-es törvénycikk értel­mében nemcsak vagyonától fosztatott meg, de mint hazaáruló, hazájától is, s örök időre hontalanságra ítéltetett. Közel 300 esztendőnek, pontosabban 291 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a monarchia eltörölje ezt az emberte­len törvényt és 1906-ban hazahozassák a magyar szabadságharc legjelesebb nagyságát. Két és fél évvel korábban még csak Rákóczira vonatkozott az engedmény. 1904. április 18-án Ferenc József a következő leiratot intézte Ti­sza Istvánhoz: „A magyar történelem kiváló alak­jai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak idegen földben, s e hamvaknak hazaszállítása a nemzet­nek ismételten kifejezett óhaját képezi. Hála legyen érte az isteni gondviselés­nek, azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elő­deinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megterem­tették a trón és nemzet között a sike­rült egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot. Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindany- nyian a mögöttünk álló borús kor­szakra s király és nemzet egyesült ke­gyelete keresheti fel mindazok emléke­zetét, kiknek vezető szerep jutott a le­tűnt küzdelmekben. Ennélfogva utasí­tom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével foglal­kozzék és erre vonatkozó javaslatait elvárom.” Ám 1906-ra az amnesztia kiterjedt Zrínyi Ilonára, Thököly Imrére, a feje­delem fiára, Rákóczi Józsefre, s a buj­dosó társakra, Bercsényi Miklósra és feleségére, Esterházy Antalra és Sibrik Miklósra. Az egész kurucvilág lépett személyükben újra színre. Az ország- gyűlés az 1906-os XX. törvénycikkben iktatta be' hazatérésüket. A koporsókat Törökországból- Konstantinápolyból-Konstancáig ha­jón, innen különvonaton szállították Orsován, Lúgoson, Temesváron, Sze­geden, Kecskeméten, Cegléden keresz­tül Budapestre. 1906. október 28-án érkeztek a fővárosba, hogy azután két nap múlva végső nyugvóhelyükre kí- sérjék őket. Tehát az evangélikus fejedelem, Thököly is hazatérhetett. Az ő küzdel­me kereken negyed évszázaddal előzte meg Rákócziét. És azokban az idők­ben, amikor „két pogány közt egy ha­zaért" vezette véres csatákba kurucait. Árulás, ármány, kudarc gyakrabban szegődött hozzá, mint siker és szeren­cse. Mégis azok között fénylik neve, akik a magyar szabadságért nagy tet­tekre voltak képesek. Mindenképpen kemény, szívós és rettegett ellenség­ként tartotta számon Ausztria, mivel mozgékony seregeivel akkor és ott csa­pott le, amikor nem várta. És ha nincs Thököly és hiányzik mozgalma, az osztrák önkény, erőszak és jogtiprás beláthatatlan következményeit sínyli a nemzet. Ki tudja, a gyászévtized med­dig húzódik, ki tudja, a protestáns pa­pok, tanítók deportálása mily mérték­ben szélesedik ki, és ki tudja, hogy a gályarabság holocaustjában még hánynak és hánynak kell osztoznia, ha Töhököly kurucai nem szorongatják a mindenható udvar elképzeléseit. Igaz, rendkívül nehéz politikai kö­rülmények között. Hiszen az ország közepe még török kézen van, s a gya­nút, hogy török szolgálatban áll, még akkor sem moshatta le, amikor Bécset nem támadta, s kurucai elsőként mász­tak fel Buda bástyáira. Az ítélet 1715- ben, a Habsburgokra jellemző kegyet­lenséggel született: Rákóczival együtt örök száműzetés. Pedig akkor már nem is élt. Éppen tíz éve halott volt, amikor a törvény megszületett. És az 1900-as évek elején kialakult az a vélemény, hogy a száműzött feje­delmeket haza kell hozni, Thököly is elhagyhatta száműzetésének földjét, a kisázsiai Izmid (nikomédiai) örmény temetőt. Hihetetlen öröm és lelkesedés hullámzott végig az országon. Amikor a Keleti pályaudvaron kinyílt a ravata- los kocsi ajtaja és felcsendült a Szózat, az emberek zokogtak, a főváros vala­mennyi harangja megszólalt és a me­net megoszolva indult a Bazilikába, ill. a Deák téri templomba. Az előzőben Rákócziékat, az utóbbiban Thökölyt ravatalozták fel. A Deák téri temp­lomban Scholtz Gusztáv püspök tar­tott gyászbeszédet. Azzal fejezte be: „Thököly Imre nem halt meg, Thö­köly Imre él!”/ Csak két napig lehettek a nagy ha­lottak a főváros vendégei. Aztán Rá­kóczit Kassára, Thökölyt Késmárkra vitték, ahol Kossuth Ferenc és Thaly Kálmán mondtak beszédet. A késmár­ki állomásról bevitték a katafalkon el­helyezett koporsót a várba, majd az új evangélikus templomban helyezték el. Az elmúlt évben dr. Ádám Sándor­nak egy javaslata jutott el hozzám. Ádámnak feltűnt, hogy a Bazilikában emléktábla örökki*meg az- 1906-os ese­ményt, hogy ti. Rákóczi két napig itt volt feírávatdlÖzvá.' Felveti a kérdést, nem érdemelné-e meg Thököly is a ha­sonló tisztességet? Hiszen az evangéli­kus egyház oly sokat köszönhet Thö- kölynek! És ha már Deák téri templo­munk büszkélkedik Kossuth fiának keresztelésével, iskolánk Petőfivel, a tér pedig Bajcsy-Zsilinszky Endrével, méltó lenne egy táblán megörökíteni az 1906-os nagy eseményt is. Csak tá­mogatni tudom Ádám Sándor javasla­tát. Érdemes lenne ország-világ előtt itt a fővárosban is hírül adni, hogy Thököly evangélikus volt, eszméit vall­juk ma is, mi lutheránusok pedig min­denkor a nemzet, a nép szabadságáért kötelezzük el magunkat. Rédey Pál Siker után vágyakozunk va­lamennyien, így indokoltnak és szükségesnek érezzük a kudar­cok lehetőség szerinti elkerülé­sét. Többféle oka van ennek. Tartunk attól, hogy életünk si­kertelenségei megrendítik önbi­zalmunkat, így leértékelődünk önmagunk előtt és elveszítjük önbecsülésünket. Aggaszt, hogy kudarcot szenvedve ho­gyan állhatunk oda mások elé. Mivel mindnyájan fontosnak érezzük másoknak rólunk alko­tott véleményét, nagyon vigyá­zunk arra, hogy lehetőleg jó be­nyomást keltsünk. Meggyőző­désünk, hogy a vereséget szen­vedett ember népszerűtlenné is válik, és ennek terhét sem mer­jük vállalni. Hitünkben is ko­moly nehézségeket okozhat a sikertelenség: hamar összekap­csoljuk azzal a vélekedéssel, hogy a kudarc és Isten irgalmas volta kizárja egymást. így el­képzelhetetlennek tartjuk, hogy kudarcainkat valamilyen for­mában beépítsük az életünkbe. A valóság az, hogy mindezek ellenére sűrűn szenvedünk vala­miben kudarcot. Energiáink nagy részét az emészti fel, hogy ezt valamilyen formában ellen­súlyozni akarjuk. Igyekszünk meggyőzni magunkat: nem annyira veszedelmes a dolog, s kudarcaink jelentéktelenségét igyekezünk bizonyítani. Vagy egyre tudatosabban törekszünk sikerre. Életünknek az a része válik túlzottan fontossá, ahol eredményt tudunk felmutatni. Ha pedig nem sikerül a „ki- egyenlítés”, akkor elkerülhetet­len a tragédia. Ez lehet lélegzet- elszorítóan megdöbbentő, de alig észrevehető is: jellembeli eltorzulás, igazi szeretetre való képtelenség, rosszindulat, kár­öröm és hasonlók. Ezért meg kell kérdeznünk: csak hátrányt jelentenek kudarcaink? Min­denképpen ki kell szorítanunk azokat életünkből? A Szentíráson végigkísérhe­tünk egy vonalat, amelyet így is nevezhetünk: az ember kudar­cainak története. Ez a vonal Is­ten átkával kezdődik. Kudarc­ról tudósít a bábeli toronyépítés története. Izrael népének élete gyengeségek, sikertelenségek és eredménytelenségek egymás­utánja. Isten emberei, a prófé­ták, szinte kivétel nélkül megis­merik szolgálatuk folyamán az elutasítás * fájdalmát. Mindez pedig előremutat a Golgota ke­resztjére, ahol a vereség felfoko­zott formában tárul elénk Jézus felkiáltásában: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en­gem?” Ugyanakkor hitünk mélységes meggyőződése, hogy a kereszt kudarca a legjelentő­sebb győzelmet rejti. Milyen kö­vetkeztetést vonjunk le mindeb­ből? A teljesség igénye nélkül állapítsuk meg a következőket: Kudarcaink és Isten ítélete között összefüggés van. Veresé­geink nem véletlenek. Megne­hezedő életünknek nem a másik ember az okozója. Problémáink mélyén nem vak sorsszerűség rejtőzködik, amely válogatás nélkül az egyik embert jobban, a másikat kisebb mértékben ter­heli meg. Nem igaz az a kijelen­tés, amelyet sokszor hallunk, vagy elmondunk; „Én már,ilyen szerencsétlen vagyok. ™”!, Ezzel a szólással csak a felelősséget hárítjuk el magunktól. Kimon­dásával azt a mártír-szerepet öltjük magunkra, amelynek leple alatt felmentve érezzük magunkat. Minden kudarc bű­neink sokaságára emlékeztet és Isten ítélete válik bennük kéz­zelfogható valósággá. Aki nem tiltakozik és vádas­kodik kudarcai miatt, az az Is­ten igaz voltát ismeri el és igazat ad Istennek. Aki megmagyaráz­hatatlannak tartja kudarcait és tiltakozik azok ellen, az ezzel a magatartásával Istent vádolja és hazugnak állítja őt. Ezí a magatartást mindnyájan észre­vehettük saját életünkben. Nem egyszer éppen az kapcsol Isten­hez, hogy megítél. ítélete alatt is az övé vagyok! Sokszor idéz­zük ezt az éneksorfc^Azt bünte­ti, kit szeret.” (Új formájában így találjuk Énekeskönyvünk­ben: „Ha sújt, akkor is szeret” 263. ének l,v.) Hogyan értjük ezt a sokat emlegetett monda­tot? Isten felé „nagylelkűséget” gyakorolva, nagyjában a követ­kező gondolatmenettel: Iste­nem, te kiszámíthatatlan vagy. Azt nem tudom, hogy miért büntetsz, de feltételezem, hogy ebben a nekem nagyon nehéz helyzetben is szeretsz!? Vagy a bünbánat alázatának valóság­látásával: Istenem, megérdem- lem ítéletedet. Jogod van ahhoz, hogy akár az életemet is elvedd. Hiszem, hogy megérdemelt íté­leteddel sem cselekszel rosszat. Kezedből elfogadom azt. Az elfogadott ítéletben végül is Isten kegyelme lesz a miénk. Sok keresztyén tapasztalata, hogy ameddig elutasítjuk Isten ítéletét, addig csak súlyát és ter­hét érezzük. Amint igent mon­dunk rá, áldássá válik. Az elfo­gadás, az igent mondás többféle formában lehetséges. Elképzel­hető, hogy Isten törvényének megítélő szava előtt hajolok meg úgy, hogy megvallom bű­nösségemet. Ilyesmire gondol­hatott a zsoltáríró, amikor így tett bizonyságot: „Míg hallgat­tam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett.” (32. Zsoltár 1.) De az is elképzel­hető, hogy életemre zúduló tényleges csapásait - többek kö­zött kudarcaimat - „szívem­ben”, tehát emberi voltom leg- belsejében, -«annak titokzatos mélységeiben is igenlem, Babits így vallott erről az állapotról: „De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, annál világo­sabb előtte orcád.” (Jónás Könyve) Lényeges tehát kihangsú­lyoznunk, hogy kudarcaink nem kizárólagosan negatív je­lenségek. Ha a bűnbánat aláza­tával Isten kezéből fogadjuk őket, formáló, megújító hatás­sal lehetnek ránk. Ezen túl pe­dig elősegíthetnek annak meg­tapasztalásáig is, hogy Isten minden cselekedete hűség és ke­gyelem.------------------------------------------------------------------------------------­­Sárközi György A szeretet himnusza Testvérem, Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára, S te másik, Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű, szikkadt Szaharának, Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden, S te szintén, Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának, Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz, S te is, ki Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod, S ti, mind, mind, Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak, Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást! Nézzétek: Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást! S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást! Halljátok: ' * 1” Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást! A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást! Hirtelen, Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk, A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog - Testvérek! Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot, Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet. Ha majdan Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek, Egy árva Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek! \ __________________________._____________________________) „. ..hűsége nemzedékről nemzedékre” Manapság legtöbbször csak úgy hal­lunk a családról, mint széthullóban lé­vő, válságba került, többszörösen meg­kérdőjelezett „intézményről”. Elavult volna a család intézménye a XX. szá­zad végére? A modern élet szükségsze­rűen atomizálja a családot és szétzilál­ja a nemzedékeket? Kényelmes általá­nosítás ez, mellyel csak egyéni felelős­ségünket szeretnénk lerázni. A család ma is támaszpont, összetartó erőforrás lehet. Ezt számos példa bizonyítja. Nemzedékek összefonódó láncszemek­ként tarthatják egymást, hiszen ma is érvényes még a címként választott 100. zsoltár utolsó verse: „Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nem­zedékről nemzedékre.” Dyen családo­kat szeretnénk bemutatni, melyek gyü­lekezeteink legtöbbjének gerincét al­kotják, nem a személyeket kívánva népszerűsíteni, hanem magát a jelensé­get, a család hitben megtartó, összefo­gó erejét. Váratlanul toppanok be Horváthék- hoz, a családfő nincs is otthon, a szi­tuáció mégis szinte „megrendezetten” együtt a négy generáció. A dédmama varrogat, a nagymama a ház körül dolgozik, mellettük sürgölődik a 3 éves kisunoka, Bálint. Magnóról éppen az ö karácsonyi éneklése szól. Természe­tesen én is meghallgatom, hiszen 1987- ben is igaz az ősi zsoltár bizonyságtéte­le: „az Úr gyermekek szája által építi hatalmát...” Majd én is bekapcsolom magnómat, és faggatni kezdem a csa­lád-legidősebb tagját, a 76 esztendős Sárosi nénit a családi gyökerekről. „A hitbeli gyökerek legalább édes­anyámig, a Fényes maimig nyúlnak vissza, öt még a harmincas évek evan- gélizációi vezették élő hitre. Sose felej­tem, mennyit imádkozott az egész csa­lád, a jövendő utódok hitéért is. ő már nincs közöttünk, de sok-sok imádsága mintha napjainkban érne be a szerte­ágazó rokonságban...” Lánya, Zsuzsi néni a népfőiskolái gyökereket idézi, ő Győrben, félje Orosházán volt népfőiskolás, és termé­szetesen a helyi, nagytarcsai népfőis­kola áldása is beleépült a család életé­be éppúgy, mint az egész gyülekezet lelkiségébe. A családfő, Misi bácsi után érdeklő­döm. „A lányunkat, Magdikát kísérte be orvoshoz ebben a kemény téli időben Budapestre. Talán a jövő héten már meg is érkezik az újabb kisunoka. Van miért imádkozni mostanában is...” Magdi óvónő, mire ezek a sorok megjelennek reménység szerint már kétgyermekes családanya. Csak né­hány utcányira laknak, félje presbite­rünk. Magdi évek óta hűségesen vezeti a középső gyermekbibliakörí csopor­tot. Csak a kilencedik hónapban adta át ezt a fontos szolgálatot sógornőjé­nek, Piroskának. Ismerkedjünk meg vele is. Az ő házuk a kert végében már a másik utcára nyílik. Ideális megoldás: együtt és mégis egymástól függetlenül élhetnek. Gondosan megművelt kerten át vezet az út a szép új házhoz, amit családi összefogással saját erőből épí­tettek. Vajon hány tízezer hagymát kellett ültetni, kapálni, pucólni, kora hajnalban piacra vinni, míg összejött a házra, kocsira való? Nehéz kenyér ez, csak a falutól elszakadt városi ember gondolja, hogy faluhelyen csak úgy „terem a forint”... Piroska is városból került ide, ahogy a falu mondja „pestyanka”, azaz pesti, de nagyon hamar megtalálta a helyét. Sok fiatal még ma is idegenkedik a falusi élet sajátos atmoszférájától, ő másképp vélekedik: „Nekem kifejezetten segített a falu kegyessége megélni a hitemet. Város­ban az ember kilép a templomkapun és elveszhet a tömegben. Itt egymás szeme előtt élünk, és ez tartást is ad­hat, felelőssé tesz.” Piroska gyógyszerész, félje elektro­műszerészként Pesten dolgozik, ő is presbiterünk, mindketten énekkaro­sok. Piroska még az egyetemi évek alatt elvégezte a levelező teológiai tan­folyamot, jelenleg beiktatott gyüleke­zeti munkatárs. Második gyermekével gyesen van itthon. Vajon miért vállalja a gyülekezeti szolgálat plusz terhét is? „Eleinte csak azért tanultam a leve­lezőn, mert egyszerűen szerettem volna többet tudni a hit dolgairól, de később rájöttem a továbbadás szolgálatának ízére is. Most már sok örömöt találok az általam vezetett konfirmandus cso­portban és a Magditól átvett gyermek- csoportban is. Persze ez a szolgálat csak úgy megy, hogy biztosítva van a „hátország”. Van kire hagyni a fiúkat, hiszen az anyuék maguk is szolgálnak a gyülekezetben, énekkarban, tudják jól, mit jelent a szolgálat öröme, terhe és felelőssége. Igyekszünk kölcsönösen segíteni egymást. Amikor például más­fél éve az apuék a gyülekezettel Finn­országban járta, mi láttuk el a ház kö­rüli teendőket, és természetesen a kert művelésében is segít a féljem.” Végül ismerkedjünk meg a családfő­vel is, akivel már a lelkészi hivatalban beszélgetünk. Horváth Mihály igazi „aktív nyugdíjas": sok-sok itthoni munkája mellett a gyülekezet pénztá­rosa, egyházmegyei számvizsgáló, énekkari tag, nemrégiben pedig hozzá­fogott még a finn nyelv tanulásához is. Éppen a zárszámadásra készíti elő a pénztárt, gőzben beszélgetünk a család múltjáról, jelenéről. „Régebben faluhelyen a földtulaj­don is Összekötötte a családokat. Együtt éltek a nemzedékek, és a gyer­mekek látták, hallották a szülők, nagyszülők keresztyén életgyakorlását. Mi kilencen voltunk a családban. Gyermekkori élményem, ahogy nagy­anyám olvasgatta Luther prédikációs könyvét, naponként énekelt, imádko­zott. A mi falunkban a lelkészek mel­lett az egyházi tanítók is sokat tettek életük példájával és jó pedagógiával a családok nevelésében. A mai életforma új családi helyzetet teremtett. A gene­rációk többnyire már külön élnek, és ennek én is híve vagyok. De tudni kell egymásért helytállni, érezni kell, hogy összetartozunk, még ha külön fedél alatt is lakunk. Külön vagyunk, de mégis igaz lehet, amit az első keresz­tyénekről ír a Biblia, hogy „mindenük közös volt”. Nő a család,*unokák jön­nek, az imádság témaköre gyarapo­dott. Nőttek a feladatok, de naponta új erőt kapunk hozzá, hogy elmond­hassuk: mennyi jót tesz az Isten ve­lünk!” Gáncs Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom