Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-18 / 42. szám
Evangélikus Elet 1987. október 18. GYERMEKEKNEK Mt 22,34-40 A nagy parancsolat Életünket nagyon sok veszély fenyegeti. Hogy ezeket elkerüljük és biztonságban, boldogan éljünk, bizonyos szabályokat meg kell tartani. Ilyen szabály a közlekedésben például: mozgó járműre nem ugrálunk fel, és hogy forgalmas utcán csak a kijelölt átkelő helyen megyünk át. Ugyanilyen szabályok vannak életünk egész területére. Isten ezeket az életünk boldogságát és biztonságát szolgáló szabályokat a Tíz- parancsolatban foglalta •össze. Mindnyájan jól ismerjük a Tízparancsolatot. Ha a Kis Káté magyarázatát is hozzávesszük, ugye életünk egész területét átfogják ezek a parancsolatok? Az írástudóknak és a törvénymagyarázóknak mégis kevés volt ez a tíz parancsolat. Mivel az élet minden mozzanatára alkottak szabályokat, már annyi sok volt a parancsolat, hogy maguk se tudtak közöttük kiigazodni. Az egyszerű emberek számára pedig lehetetlen volt ezeknek a szabályoknak a pontos ismerete. Amikor Jézus tanítani kezdett és meghirdette az embereknek, hogy ő az Isten által megígért Szabadító, az írástudók próbára akarták tenni Jézus tudását. Azért odamentek hozzá és ezt kérdezték: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus így válaszolt nekik: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat! Ez a két parancsolat tartja a törvényt és a prófétákat. Jézus mindezzel azt fejezte ki, hogy az életünk boldogságát és biztonságát szolgáló szabályok ebben a kettős parancsolatban foglalhatók össze: Szeresd az Istent és szeresd embertársaidat! Isten szeretetének a forrása az a meggyőződés, hogy neki köszönhetünk életünk-, ben mindent, ö adta életünket, ő visel gondot ránk, ő óv meg minden kártól és veszedelemtől. Irántunk való sze- retetét legfőképpen abban mutatta meg, hogy üdvösségünkért a kereszten feláldozta egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ha mindezt tudjuk, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük őt, ne keressük a vele való kapcsolatot, és ne engedelmeskedjünk neki. Embertársaink iránti sze- retetünknek az alapja pedig Jézusnak ez a tanítása: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük! Nem várhatunk szere- tetet, jó szót és segítséget másoktól, ha mi nem szeretjük embertársainkat és nem segítünk nekik. Erre a szere- tetre pedig legfőképpen az indít bennünket, hogy Isten szeret bennünket, és ezért nekünk is szeretnünk kell egymást. Hogy részleteiben milyen az Isten iránti és az emberek iránti szeretet, azt Pál apostol a szeretet himnuszában írja le. (1Kor 13) Olvassátok el ezt a fejezetet! Pál apostol itt többek között azt mondja, hogy nem csak a legnagyobb parancsolat, de a legfőbb szellemi és lelki érték is a szeretet. Azért fejezi be így a szeretet himnuszát: Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; Ezek közül pedig legnagyobb a szeretet. Selmeczi János A VASÁRNAP IGÉJE ( Tessék választani! Y) Evangélikus Egyház vagy más közösség? Miért szebb mindig a mások keresztje? Evangélikus hűség és ökumenikus nyitottság Tavasszal egy kedves ismerősömmel ültünk üdülője kertjében. A kert szélén egy kis diófa áll, ezalatt beszélgettünk. Beszélgettünk és közben nézelődtünk, gyönyörködtünk Isten éledő világában. Az unokái számára egy sík területet felástak és fűmaggal vetették be. Játszótérnek szánták ezt a területet. Tudtam, hogy nagyon sokat dolgoztak rajta. Sok szeretettel ápolták. Tavaly a nagy szárazság miatt keserűen panaszkodtak, hogy tönkrement. Most az esős tavaszon ott ültünk a pázsit szélén. Örömmel figyeltem fel az üde, zöld színre. Siettem megjegyezni, jól telelt a pázsit, most már nagyon szép. Ezután tovább beszélgettünk. Amikor elköszöntem, nem engedte el kezemet, hanem húzott magával, nézzem meg közelebbről a „szép” pázsitot. Akkor láttam, hogy csupa zsom- bék, hogy ezen nem fog gurulni, pattogni a labda, így járunk a más közösségekkel is, a más gyülekezetekkel is, a más ifjúságikkal, ahova csak egy-egy alkalommal megyünk el. Csak a szépet látjuk, csak a vidámságot, a barátságot, a kötetlenséget. Nem vesszük észre, hogy más közösségeknek, más felekezeteknek is vannak szabályai, korlátái. Vannak terhei, amelyeket mindenkinek hordozni kell. Pár alkalom után ezek kiderülnek, akkor továbbállunk és megyünk tovább, végül kiábrándulunk minden közösségből, minden felekezetből. Igazán akkor tudunk jó szívvel fordulni más közösségek felé, ha azt a közösséget, ahol Jézus Krisztus közel jött hozzánk, igazán szeretjük, becsüljük. Szeretjük áldásaiért és ismerjük kötöttségeit. Akkor értjük meg, hogy egy barátunk egy testvérünk az Úr Jézusban, Ő is szeret egy közösséget. Annak a közösségnek vannak olyan tanításai, amelyeket én nem tudok elfogadni, olyan szokásai, amelyeket én nem értek, de tudom, hogy Ő nagyon szereti az Ő egyházát és közösségét. Ha beszélgetünk egymás közösségéről, ha kérdezünk és kritizálunk is, sohasem a sértegetés hangján. Hiszen, amit én nem értek, azt Ő nagyon szereti. Az édesanya példája álljon most előttünk. Édesanyját mindenki szereti és becsüli. O minden szempontból számomra a „leg”. S tudom, hogy egy másik asszony valakik számára szintén a „leg”-jobb, bölcsebb, odaadóbb, szebb. Ezért nem bántom meg. így tekintsünk arra a közösségre, ahol Isten bűnbocsátó szé- retetével találkoztunk, s azokra a közösségekre, ahol mások találkoztak Isten minden értelmet meghaladó kegyelmével. Szabó Vilmos Kol 3,17-4,1 INDÍTÉKUNK: JÉZUS SZERETETE Igénk az ún. házitáblák közül való. Olyan intelemsor tehát, amelyben az apostol ez evilágban élő gyülekezet tagjaihoz fordul, azzal a céllal, hogy tanácsokat, eligazítást adjon a hétköznapokban való tiszta és helyes élethez. így olvassuk itt is azokat a mondatokat, amelyekkel Pál apostol a családban élőkhöz, házastársakhoz, szülőkhöz és gyermekekhez, szolgákhoz és uraikhoz fordul. Gondolatainkban meg is torpanunk itt. Mennyire lehet időszerű, fontos számunkra az az intelemsor, amely régenvolt embereknek, a történelem viharai között letűnt társadalomban élőknek szólt? Az igaz, hogy ha csak a szavakat akarjuk meghallani, s nem figyelünk azokra a mélyben húzódó üzenetekre, amelyekért mindez megíratott a számunkra, akkor időszerűtlennek tarthatnánk sok mindent ezekből a házitáblákból. Bár azt senki sem tagadhatja, hogy a házasság kérdése, a nemzedékek problémái, a munkaerkölcs hiányosságai ma is fontos és égető kérdések. És itt ezekről van szó. Isten igéje olyan emberek életét akarja munkába venni, akik tanítványként, keresztyén emberként akarnak itt a földön élni. Nekik szólóan hangzik földi életük konkrét kérdéseire nézve az eligazító szó. Most is, ma is. Ami korhoz kötött, az elmaradhat mögöttünk, de nehogy a változóval együtt az örök, változatlan és változhatatlan üzenetet is félretegyük. Mielőtt Pál a személyeket célba venné, kimondja az alaptételt: „mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala” (17. v.). Ettől tanítvány a tanítvány, ettől keresztyén a keresztyén. Nem attól, hogy nem vesz tudomást a körülötte lévő, forrongó, változó világról. Nemcsak, hogy tudomást vesz róla, de éppen abban, azon a helyszínen akarja - elhívatásának megfelelően, elhívatásá- hoz méltóan, ahogy Ágendánk mondja - megélni életét és teljesíteni szolgálatát. Az evangélium üzenete, elhivatásunk általában nem emel ki bennünket élethelyzetünkből, de ott új paranccsal mozgósít; azzal, amely a mai vasárnap evangéliumában is felhangzik a szeretet nagy parancsáról szóló jézusi üzenetben. (Mt 22,34-46) Szeretetben járni! - elcsépelt szólamnak tartjuk. Unjuk is már sokszor. Szeretnénk, ha papunk is valami új, soha nem hallott melódiát muzsikálna végre. Mindaddig unalmas is marad ez a „melódia”, amig azt gondoljuk, hogy a szeretet, amely összefoglalja és kiteljesíti a házitábla napiparancsait, az a mi szívünk indulata. Pedig az a szeretet Jézusé. „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (ÍJn 4,19) Ha igy értjük, akkor máris új dallamot hall a fülünk, és új ritmusra ver a szívünk; és elegendő tennivalóval lesz tele a két kezünk is. Ez az a szeretet, amely megszabadít családot, erkölcsöt, hűséget lazító divatoktól, megoldja rajtunk a „nyitott házasság” szörnyű bilincseit, megszabadít „az én gyerekemnek is legyen meg mindaz, ami a másénak” felelőtlen és hazug ma- jomszeretetéből, és felebarát-segítő, hazamentő szolgálattá teszi a napi munka lelketlen-kelletlen nyűglődését. Testvérem! Jézus nevében, azaz Jézust képviselve, neki engedelmeskedve, őt szeretve és szeretetéből naponként tölte- kezve éld életedet házastársad oldalán, gyermekedért felelősségben, szüléidét megbecsülve, munkádban helytállva. A mi motívumunk: Jézus szeretete. Az, hogy ő előbb szeretett minket, és az, hogy felebarátainkban mi is viszontszerethetjük őt. Ittzés János IMÁDKOZZUNK Urunk! Ismertesd meg velünk hűséges szeretetedet, hogy benne és általa megújuljon életünk. Szabadíts meg minket kísértéseinktől, hogy múló . divatokat, a felelőtlenség szeretetlenségét legyőzve, betöltsük tanítványi életünk szolgálatát, amelyre te hívtál el minket. Ámen. Mi is voltaképpen a szántás? Aki szánt, nem húzza az ekét, nem is tolja, csupán az irányát szabja meg. Életünk eseményei is ilyen mozgásban vannák, s mi nem tehetünk mást, mint hogy tartjuk az egyenes irányt, az Úr Jézus felé vezető irányt, és mindenben, amit megélünk és cselekszünk, Hozzá igyekszünk. Feléje kell igyekeznünk, s akkor a barázda magától is odavezet. ALBERT SCHWEITZER Hozzánk is szóltak Az utolsó szó jogán HIT ES REMENY Bánkúty Dezső emlékezete Szegény Biblia! Fenti címmel bírálja Pais István az Éledés Irodalom szept. 11-i számában az Abel-Zsuzsánna c. Képes bibliai lexikont. Olyan hiányokat kér számon, amilyeneket legfeljebb teológiai vagy vallástörténeti szakkönyveken lehetne számonkénti, mint pl. a kettős teremtéstörténet különbségei; János evangéliuma és a szynoptikusok közötti eltérések; őstörténeti, néprajzi adalékok, amelyekről a lexikon nem tesz említést, stb. Csakhogy az - egyetlen vékonyka - kötet hátlapján ott a megjelölés: nyolc éven felülieknek. Vagyis a könyv gyerekekhez és művelődni vágyó abszolút laikus felnőttekhez szól. Alapfokú. A bíráló azt kifogásolja, hogy a különféle felekezetű jeles tudósok együttműködtek egymással és ateista kollégáikkal; ezért nevezi „eszmei zűr-, zavarnak”, hogy nem nyitnak a Lexikon lapjain hitvitát; és ezért állítja, hogy a hiányolt részek „elhallgatásának” célja volt, azért történt, mert „a szóban forgó részletek kérdésessé teszik vallásuk transzcendens alapjait.” Azt hiszem, senki sem látott még olyan embert, akinek hite vagy hitetlensége a kettős teremtéstörténet amúgy is szimbolikus elbeszélésén nyugodnék; de olyant sem, akinél hitbeli válságot okoznának az evangéliumok eltérései. Az a csoda, hogy ennyire egybecsengenek oly korban, amikor még nem volt se magnó, se film, se lemezfelvétel. de a Római Birodalom keletén még sztenogram sem. Hiszen mi, mai emberek mindezek birtokában is homályosan ismerünk egy sereg történelmi eseményt, amely pedig csak „tegnapelőtt” történt! Bozóky Éva Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy növénybiológus... - ez a meseszerű kezdet illenék ide, de máris javítanom kell: a növénybiológusi/ s nemcsak élt, Béres József a neve, és arra törekszik, hogy sokan mások is éljenek, noha kimondták róluk, kimondhatták a múlt időt, még éltükben. A kisvárdai tudós ugyanis arra szánta rá a maga életét, hogy másokét próbálja megmenteni: munkavégzése során olyan következtetésekre jutott, amelyeket csöppekké formálva megkísérelte némely rákos beteg gyógyítását. Hitte és hiszi, hogy az általa megkezdett út célravezető, hogy a daganat keletkezésekor hiányzó anyagokat csöppjeivel a szervezetbe juttathatja, s az lényegesen meghosz- szabbíthatja a beteg életét, talán még meg is gyógyíthatja. Évtizede már, hogy rábukkant Béres Józsefre Kósa Ferenc filmrendező,' és elhatározta: portréfilmet forgat róla. Természetesen kínálkozott, hogy megkeresse azokat is, akik segítik őt a munkában, s azokat is, akik nem hisznek módszerében; de még azokat is, akik - utolsó mentségként, utolsó szalmaszálként - belehelyezik utolsó reményüket e csöppekbe. Az 1976- ban forgatott filmanyag egy részét - mert az összes dokumentum tartama tíz óránál is több - újra elővette 1986-ban, s megtoldotta új fölvételekkel. Mi történt azóta? *- kérdezte, csaknem ugyanazokat, mint évtizeddel korábban. Van, aki meggyógyult, sőt: azóta gyermekei születtek; van, aki meghalt - idős korban, netán más betegségben; van, aki - orvosként -azóta is alkalmazza a Béres-csöp- peket és hitében, reményében nem csalatkozott, de van olyan orvos is, akinek ott kellett hagynia kórházi munkáját és a vUág végére menni körzeti orvosnak, mert egykori főnöke nem tűrte, hogy tovább kísérletezzék. A film elején elmondja a rendező, hogy a döntő kérdés tudományos fórum elé való: csak így lehet eldönteni, hogy a ma már (bár „erősítő szér” gyanánt) kapható Béres cseppek valóban mire hatnak, van-e gyógyerejük, milyen mérvű és mely betegségekre? Nem is erről szól a film. Arról, hogy a tevékenység, kivált az öntevékenység előtt föl kell tárni az ajtót, hiszen országnak, világnak, embernek és emberiségnek egyaránt tevékeny embereibe van szüksége. Meglehet, sok-sok kísérlet kell ahhoz, hogy a tudományos döntés megszülessék: de ahhoz, hogy megszülessék, hozzá kell fogni és lankadatlan szeretettel dolgozni. Zay László Most is úgy látom magam előtt, amint egy iskolai hajókirándulásunkkor a hajóhídra lépve bekapott két brómtablettát. Bánkúty Dezső állandó idegfeszültségben élt, amelyet nemegyszer csak csillapítószerrel tudott feloldani. Soha nem a maga személye izgatta, mindig csak az ügy, amelynek szolgálatában állt. Nem ismertem embert, aki oly mértékig azonosult a feladattal, amelynek megoldására vállalkozott, mint ő. Attól kezdve, hogy előbb egyházunk Nőképző Intézete, majd az általa szervezett Leánykollégium, később a Leány- gimnázium élére állították, életének legfőbb célja, tartalma ez az iskola volt. Az iskola épülete, tanulói, tanárai, iskolája növendékeinek a szülei, de még az utca is, ahol az iskola állt, figyelmének állandóan központjában volt. Ha nem akadt kéznél valaki, aki rendet, tisztaságot teremtsen, maga vette kezébe a seprűt. Reggel ő volt első az iskolában. Amit másoktól elvárt, azt mindenekelőtt magától követelte meg. 1887. március 22-én Budapesten született, Böhm Károlynak, a legnagyobb magyar idealista filozófusnak és rendszeralkotónak fiaként. Böhm Károly akkor Deák téri gimnáziumunk igazgatója volt. 1896-ban a kolozsvári egyetem filozófiaprofesszorává nevezték ki. Fia ott végezte gimnáziumi és egyetemi tanulmányait. Német-magyar szakos tanári diplomát szerzett s ledoktorált. Tanulmányait Lipcsében folytatta, ahol szanszkrit nyelvből, majd - mint már fasori gimnáziumi tanár - latinból is képesítést nyert. Kolozsvárott elvégezte a konzervatóriumot. Zenei képzettségének is iskolája látta hasznát. Mint a fasori gimnázium tanára zenekart szervezett. Igazgatása alatt a lánygimnáziumban a zene, a művészettörténet oktatása nem korlátozódott az iskolára, tanítványaival látogatta a hangversenyeket, opera-előadásokat, kiállításokat, műtermeket. Szabad idejét a természetben töltötte. Kirándulásaira, utazásaira, ha tehette, elvitte tanítványait is. Sokszor éreztük úgy, hogy elébeszalad az időnek. Amikor még csak a tanárképzők gyakorlógimnáziumaiban tartottak bemutató órákat, Bánkúty Dezső már intézményesítette ezeket a Deák téri Leánygimnáziumban. Az újonnan kinevezett tanárokkal szaktudományuk egy-egy kérdéséről székfoglaló előadásokat tartatott. A diákegyesületeket (önképzőkör, gyámintézet stb...) is Bánkúty Dezső mozgatta igazán. Iskolájában nem volt megállás. Ott valóban lüktetett az élet. Nem volt véletlen, hogy a Deák téri Leánygimnázium növendékei az országos középiskolai tanulmányi versenyeken is nemegyszer szerepeltek szép sikerrel. Bánkúty Dezső haladó szellemű ember volt. Egyik legkiválóbb tanítványa, Asbóthné Szalay Katalin dr. mondta róla szép centenáriumi megemlékezésében: „Az igazgató impozáns alakja mellett és mögött feltűnt... az új iránt mindig frissen érdeklődő, újat-tanulásra mindig kész, örök munkálkodó, az együttérző és segíteni siető ember.” Egyik szervezője volt az Országos Evangélikus Tanáregyesületnek, szerkesztője az Ifjú Éveknek, tagja az Áll. Oktatófilm Bizottságnak. 1941 -ben tanügyi főtanácsosi címet kapott. Az, aki annyit tett a magyar tanügyért, magyarsághoz tartozását nevének megmagyarosításával is kifejezésre kívánta juttatni. Még részt vehetett háborús megrázkódtatásoktól, károktól nem kúpéit iskolájának helyreállításában, a felszabadulás után az oktató, nevelő munka újraindításában. 1946-ban nyugdíjazták; egyházi főhatósága ugyanekkor megbízta az evangélikus iskolák országos felügyeletével s egy ideig e minőségében látogatta iskoláinkat. A szakadatlan munka aláásta egészségét. Agyvérzés érte. 1960. augusztus 15-én utolsót lobbant a magyar evangélikus tanügy egyik legnagyobb alakja életének önmagát emésztő lángja. Dr. Komjáthy Miklós