Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-02-01 / 5. szám

Evangélikus Elét 1987. február | 't 0 jrts Jí A GYERMEKEKNEK 1Móz 4 A rossz tanácsadó Gyermekek életében nagyon döntő, hogy kinek a tanácsára hallgatnak. Most olyan történe­tet fogunk megismerni, amely arról szól, milyen nagy vesze­delembe sodorhat bennünket, ha rossz tanácsadóra hallga­tunk. Az elsó emberpárnak, Adámnak és Évának két fia született. Az idősebbet Káin­nak, a fiatalabbat pedig Ábel­nek nevezték el. Mikor a gyer­mekek nagyobbak lettek, édes­anyjuk megtanította őket imád­kozni és sokat beszélt nekik ar­ról, hogyha boldogok akarnak lenni, szeressék Istent és csak neki engedelmeskedjenek. Kain földműves lett. Felszán­totta a földet és búzát vetett belé. Amikor a búza megnőtt és megérett, learatta, magját megőrölte és kenyeret sütött belőle. Ábel birkapásztor lett. Birkanyáját legeltette. A birkák jóízű tejet adtak. Néha levágott egy bárányt, és aznap finom hús volt az ebédje. Mindketten boldogok voltak, mert Káinnak egyre több búzája termett, Ábelnak pedig a nyája állan­dóan gyarapodott. Édesanyjuktól sokszor hal­lották, hogy minden jó ado­mány Istentől jön, azért meg akarták köszönni Istennek a tőle kapott ajándékot. Ábel ezt úgy tette,1 hogy a nyájból kivá­lasztotta a legszebb bárányt. Azután száraz ágakat gyűjtött és felrakta egy szépen össze­rendezett kőrakásra. Az Isten­nek szánt szép bárányt pedig levágta és feltette a rőzsére. A rőzsét meggyújtotta és a bá­rányt elégette. Míg az áldozat füstje szállt az ég felé, Ábel imádkozott. Megköszönte Is­tennek, hogy szereti őt és gon­doskodik róla. Kain is vitt az Úristennek ál­dozatot. Oltárt épített és felál­dozott egy kis búzát, abból, ami a földjén termett. 0 is imádkozott Istenhez, de igazá­ban nem mondott köszönetét neki, hanem magában ezt gon­dolta: Ugyan mit is köszönjek meg Istennek? Hiszen én ma­gam műveltem meg a földet, vetettem el a búzát. Én dolgoz­tam meg érte! Isten jól látta, mi van mind­kettőjük szívében. Azért Ábel áldozatát szívesen fogadta, Kain áldozatát pedig nem fo­gadta el. Erre Kain nagyon megharagudott Istenre, meg Ábelre is. Irigyelte, hogy Ábel olyan kedves gyermeke lett Is­tennek. Az irigység azután ha­raggá és gyűlöletté változott Kain szívében. Hiába figyel­meztette őt Isten: Kain miért ha­ragszol és irigykedsz? Hiszen mindez a te hibád! Ha szeretnél engem, akkor te is boldog le­hetnél. Kain azonban nem hallga­tott Istenre. Inkább a szívében elhajalmasodott irigységre hallgatott. Egyszer a mezőn egy bottal megtámadta testvé­rét és agyonverte őt. Kain ek­kor nagyon megijedt és elme­nekült. Isten elől azonban nem lehet elfutni, hiszen ő minde­nütt jelen van és mindent lát. Meg is szólította Káint: Hol van a te testvéred, Ábel? Kain erre azt felelte: Mit tudom én, hol van? Talán bizony őrzője va­gyok a testvéremnek? Istennek azonban nem lehet hazudni. Ezért így válaszolt Káinnak: Mi­vel megölted a testvéredet, nem növesztek neked többé semmit. El is kell bujdosnod innen. De akármilyen messze is mégy, nyugalmat sehol sem fogsz ta­lálni. (gy is történt. Kain elbujdo­sott. Mindig csak mént és bo­lyongott, de mindenütt eszébe jutott a testvére, akit agyon­ütött. Egész életében rettegett és boldogtalan volt. De nem csak ő volt boldogtalan. Szo­morúsággá változott szüleinek, Adámnak és Évának az élete is. Hiszen azáltal, hogy Kain nem Isten szavára, hanem a saját indulatára hallgatott, a szülők egyszerre veszítették el mind a két gyermeküket. Selmeczi János f A "V f VASÁRNAP IGÉJE ■■*■■■ Jn 5,19-21 mm U Mi HOZZÁ HASONLÓ MÓDON! Ki tudja hányadszor: Jézus újra vádolói előtt! Most azért, mert Jeruzsálemben, a Betesda tavánál meggyógyít egy 38 éve betegségben szenvedőt, - szombatnapon. A felelősségre vo­náskor hallatlan, amit mond: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom”. Micsoda botrány: nem elég, hogy a názáreti ács fia megszegi a szombatnapi törvényt,- ráadásul egyenlővé teszi magát Istennel! Jézus védőbeszédében titkot tár fel: az Istenhez való viszo­nyának titkát. Egészen egyedülálló, soha meg nem ismételhe­tő, páratlan viszony ez: a Fiúnak az Atyával való tökéletes egysége, amely az Atyának a Fiú iránti szeretetében, és a Fiúnak az Atya iránti feltétlen engedelmességében mutatko­zik meg. Ő valóban Istentől tanul. Csak azt teszi, amit az Atya tesz, amit Nála lát. Mindig csak úgy, ahogyan ő mutatja és teszi. Semmit nem mond a maga bölcsessége és feje után. Semmit nem tud és nem is akar megtenni Isten nélkül. Min­dent Istennek engedelmeskedve mond és cselekszik. Mindent,- Hozzá hasonló módon! Jézus valamennyi szavában és tettében maga Isten szólal meg és cselekszik. Amikor megbocsát vagy megítél, felemel vagy megaláz, szeret vagy büntet. Benne közeledik felénk, Benne van jelen és közöttünk a teremtett világ Ura! Keveset' tudunk Istenről? Bizonytalanok vagyunk akarata és szándéka felől? Szüntelenül csak ránk nehezedő kezét érezzük? Keres­sük a többszöri találkozást Jézussal! Kövessük felszabadul­tabban és bátrabban Krisztust! Mellette élhetjük át Isten áldó közelségét! Jézus szavai nyomán feltárul a mi Vele való kapcsolatunk is! Tudjuk, hiszen „megmutatta” nekünk: mi mindent tett értünk. Elveszettek voltunk, és megtalált. Élet-próbák alatt tétlenül keseregtünk, és lendítő biztatást kaptunk. Rezignál- tan hordoztunk bűn-terheket, és megelevenített. Napi kudar­cokkal vívódtunk, és segítségünkre jött. Megszámlálhatatlan sokszor talpra állított a hívő felismerés: Jézusé vagyok! Lát­juk, mert „megláttatta” velünk, hogy egyedül ő tükrözi visz- sza: milyennek kell lennie az Isten gyermekének! Ezt csak Nála tanulhatjuk, ebben csak Felőle tájékozódhatunk. És ha örömmel tölt el bennünket a Jézushoz tartozás tudata, akkor sokkal komolyabban kell vennünk, hogy szólni, tenni, élni nem szabad másként, - csak Hozzá hasonló módon! Ha Isten gyermekeinek valljuk magunkat, akkor hinni, szeretni, hűsé­gesnek maradni, embereket hordozni, közösséget építeni sem szabad másként, - csak Hozzá hasonló módon! Ha valóban Krisztus követői vagyunk ma,-akkor nem lenne szabad olyan könnyen elengednünk a ránkbízott embertárs kezét; olyan fagyosan élni egymás mellett családi-gyülekezeti otthonaink­ban; olyan üres-gépiességgel dolgozni, imádkozni, szolgálatot végezni a másikért! Mindannyiunkat felrázni és mozgósítani akar ez a jézusi bizonyságtétel. Akik a Fiú által a mennyei Atya gyermekei vagyunk: bátrabban higgyünk és tettrekészebben szeressünk,- Jézus Krisztushoz hasonló módon...! Eszlényi László IMÁDKOZZUNK Atyám! Köszönöm, hogy Jézus Krisztusban mutattad meg istenséged titkát, és Benne irgalmasan jössz felém. Segíts, hogy Tőle tanuljak szeretni, örömöt ajándékozni, Neked engedelmeskedni, örvendeztess meg azzal a tudattal, hogy Atyám vagy, és Hozzád tartózhatom. Szent­leik eddel vezess és tarts meg hitemben, Hozzád való hűségemben! Ámen A metodista egyház kezdeménye­zésére ökumenikus tanácskozás volt a vallásos popzenéről. Az elgondolás a kallódó fiatalok missziójából indult ki. El kell érni ezeket a fiatalokat - a csöveseket, drogosokat stb. - meg kell mutatni számukra a szabadulás útját, hogy beilleszkedhessenek a tisztes életbe. Ennek egyik eszköze lehet a zene. ják meg. Ennek a pályázatnak már volt előzménye, amely az Evangéli­kus Életben is megjelent, - de sajnos nagyon kevés mű érkezett be. (Pl. evangélikus részről egyetlen pálya­mű érkezett). Minden beküldött műről küldünk visszajelzést. Sze­retnék, ha fiataljaink nagyobb öku­menikus nyitottsággal kapcsolód­nának be a pályázatba. Hermons együttes (archív fotó 1984) Minden kor ifjúságát a maga nyelvén kell megszólítani. A mai ifjúság a „beat-nemzedék”. Ezt el kell fogadnunk. Ifjúsági bibliaórá­kon, konferenciákon a fiatalok ezeket az énekeket igénylik. A fon­tos az, hogy a forma soha ne nyomja el a tartalmat. Erre vigyáz­ni kell! Ha a túl erős ritmus el­nyomja a dallamot ill. szöveget, akkor már baj van. Ezért lenne kívánatos a maga­sabb zenei színvonal, a kölcsönös tapasztalatcsere, továbbá a megle­vő zenei anyag felfrissítése érdeké­ben ökumenikus zenei társaságba tömöríteni azokat, akik erre a szol­gálatra tehetséget és elhivatást éreznek. Az elindulást úgy gondolják, hogy pályázatot írnak ki olyan szín­vonalas popzenei darabok beküldé­sére, amelyek az ifjúság problémáit és azok megoldását keresztyén nyelven megfogalmazva szólaltat­Február-március hónapban kö­zös evangélizációs összejövetelen találkozna a zenei társaság, ahol a feladatokat megbeszélnék. Olya­nok összefogására van szükség, akik a zenét nem önmagáért, hanem a mentés szolgálatáért csinálják. Mindenekelőtt az a konkrét ké­rés hangzott el, hogy aki felajánlja segítségét ebben a szolgálatban, az nevét és címét küldje el és közölje azt is, hogy mihez ért leginkább: szervezés, - evangélizáció összeho­zása, - ill. milyen hangszeren ját­szik. A jelentkezést az alábbi címre kérik: Hecker Róbert 3530 Mis­kolc, Vörösmarty u. 13. III. Gáncs Aladár Gyülekezeteink ifjúsági köreinek egyetértő, vagy egyet nem értő ész­revételeit szívesen fogadja a Szer­kesztőség. Megnyitó istentisztelet az LVSZ Ifjúsági Találkozóján 1984-ben A Confessio köszöntése HA A BÚZAMAG JÓ FÖLDBE ESIK... A Magyarországi Református Egyház negyedévenként megjelenő folyóirata, a Confessio, fennállásá­nak 10. évfordulóját ünnepelte: a szerkesztőség a TIT budapesti iro­dalmi szakosztályával közösen rendezett estet a Kossuth Klubban karácsony előtt. Az est ünnepé­lyességét fokozta a nagyszámú hallgatóság, köztük irodalmi éle­tünk számos kiválósága. Az est be­vezetőjét Tenke Sándor, a folyóirat szerkesztője, református lelkész tartotta. A folyóirat rendkívül ta­láló címéül szolgáló latin szónak többrétű jelentéséből az általános és az egyik vallásos tartalmat fej­tette ki: vallomás és vallástétel. Megrajzolta kiadványuk feladat­körét, ismertette célkitűzését. Alcí­méhez híven a magyarországi re­formátus egyház figyelője kíván lenni, hogy betöltse szerepét az egyházban és a társadalomban. Az est műsorában jelentős írók, művészek szerepeltek, akik dobogó­ra lépésükkel tanúságot tettek a re­formátus hitükhöz való hűségről és a folyóirat céljának vállalásáról. Tóth Károly református püspök mondott zárszót, amelyben külön is hangsú­lyozta a hazai református egyház fele­lősségét és elkötelezettségét a hatá­riunkon túl élő magyarság iránt. Ennek a gondolatnak jegyében jelent meg néhány hónappal az ün­nepi est előtt a folyóirat 1986/3., tematikus száma: JEtnikum, ki­sebbség, szórvány. Ennek a jelen­tős számnak összeállítására nagy­számú írói gárdát mozgósított a folyóirat szerkesztősége közelből és távolból. A más országokban élő és a világban szétszórt reformá­tus magyarság helyzetével, sorsá­val foglalkozik a szám. A magyar nemzetiség hol nagyobb tömbben, hol szórványként él az idegen or­szágokban. Két hazájuk van: a tényleges és a származási, a szelle­mi haza. ‘ Ebben a számban először szo­ciológiai alapvetést olvashatunk az összefogó témáról, majd az ószö­vetségi „maradék” fogalmáról. Néhány beszámoló következik kü­lönböző hazai szórványokról: az őrségi reformátusságról, fővárosi peremkerületek egyháztagjairól, a magyarországi zsidóság történeté­ről, a történelem színpadáról már0 eltűnt itthoni örményekről. Ezután vág neki a folyóirat a nagyvilágnak. A szomszédos or­szágok református egyházi életé­nek rajza ismételten összekapcso­lódik magyarságuk kérdéseivel. A tengeren túli magyar reformá­tusság látképe az Egyesült Álla­mokból és Dél-Amerikából lép elénk. Külön cikk tárgyalja a ma­gyar egyházak tevékenységét oda­kint a magyar nyelv és kultúra ápolásában. A nyugati magyar iro­dalomról is kapunk áttekintést, egyházi fogantatású szereplőikkel együtt. Az utolsó oldalakon újra idehaza vagyunk: az Országos Szé­chényi Könyvtár keretében műkö­dő új tudományos kutatóintézet, a Magyarságkutató Csoport műkö­dése elé reménységgel nézhetünk a külföldi magyarság megismerése és szolgálata terén. A folyóirat kö­vetkező számába is jutott még to­vábbi hat cikk az „etnikum, ki­sebbség, szórvány” témaköréből. A Confessio e vállalkozása mö­gött a magyarországi református egyház sok év óta végzett külföldi szolgálata rejlik mint tényleges háttér. Tisztelettel nézünk a test­véregyháznak erre a meg nem szű­nő fáradozására. S amikor most a Confessio folyóirattal együtt a ha­zai református egyháznak a hatá­rainkon kívüli magyarságért folyó fáradozását is köszöntjük, eltölt az a csendes remény: bárcsak többet tennénk a másutt élő magyar evan­gélikus véreinkért. Vcftreös Imre Már régóta foglalkozom a gon­dolattal, hogy gyülekezetünk „nagy öregjeiről” írnom kellene. Eddig mindig visszatartott az öndicséret­től és az ember magasztalástól való nem egészen megalapozatlan féle­lem. Most mégis próbát teszek. Ta­lán sikerül úgy szólnom Róluk, aho­gyan illik és kell. Nevek és fényké­pek nélkül teszem közzé életüket és szolgálatukat abban a reménység­ben, hogy Bennük mások is önma­gukra vagy saját gyülekezetük egy tagjára ismernek majd. Adja Isten, hogy így legyen! A közelmúltban társgyülekeze­tünk egyik falujában elhunyt a fel­ügyelőnk, akinek távozása szinte pótolhatatlan veszteséget jelentett közösségünknek. Tisztsége ma is betöltetlen. Most a rábeszélések időszakát éljük! Az erre a szolgá­latra alkalmasnak látszó szemé­lyek ugyanis még erősen kéretik magukat! Ide kívánkozik az első példa, 88. életévében járó Testvé­rünké, aki csaknem négy évtizeden át a gyülekezet hűséges gondnoka volt. Nemhogy rábeszélni nem kel­lett, lebeszélni sem lehetett volna erről a szolgálatról. Azon kevesek közé tartozik, aki lapunkat megje­lenése óta rendszeresen járatja és maga és családja számára is áldás­sal olvassa. A templomrenoválás mindig nagy anyagi, fizikai, idegi és lelki erőpróba a gyülekezetnek és a lel­késznek is. Volt olyan eset, amikor egyedül kellett négy kőművest ki­szolgálnom, csak egy ügyes beton­keverő volt segítségemre. De volt egyszer egy gondnok, akinek az idejében úgy renováltuk meg a templomot, hogy sem én, sem a gyülekezet szinte észre sem vettük azt. A renoválás minden terhét magára vállalta és hordozta. - Egy másik a saját pénzét bocsátotta a gyülekezet rendelkezésére, mivel az építkezés a gyülekezeti kasszát teljesen kimerítette. Egyre nehezebb valamely mun­kára embert találni. Annak a pres­biterünknek a szolgálatáról szólok most, aki hosszú időn keresztül te­metőnket gondozta. Fizetsége mindössze az a fű volt, amit leka­szált. A templom körül növő füvet is ő kaszálta le évről évre magától, kérés nélkül! Csak örülhetünk an­nak, hogy ebben követőkre talált. Szólok két asszony-testvérünk­ről is. Egy adakozóról, aki rend­szeresen ad gyülekezetének rendkí­vüli adományt. Most 20 000 Ft-nál tart. (Hallom, hogy a szomszé-' dunkban egy másik testvérünk az 50 000 Ft-hoz jár már közel!) Egy másik asszony-testvérünk a gyüle­kezetek összevonása óta tartja szemmel a templomot és a papla­kot. Törődik, figyel, gyűjtésekben aktívan részt vesz! • Nem feledkezünk meg arról a testvérünkről sem, aki a sajtó ter­jesztésével tett sok hasznos szolgá­latot egyházunknak. Nemcsak a templomban kínálta értékes anya­gát, hanem időt és fáradságot nem kímélve a házakhoz is rendszere­sen elvitte azokat! Az Ágostai Hitvallás a szentek tiszteletével kapcsolatban hármas feladatra hívja fel híveink figyel­mét. Az első a hálaadás. Istennek kell ugyanis hálát adnunk azért, hogy irgalmasságát ilyen példákon mutatja meg nekünk. Az O ajándé­kaiként kell megbecsülnünk az ilyeneket. A másik: Ezek a példák hitünk erősítésére szolgálhatnak. Nem enged kétségeskednünk és kétségbeesnünk! Világosan mutat­ják, hogy Isten kegyelme minden­nél és mindenkinél nagyobb! Az ilyenek láttán és hallatán csak föl- buzdulhat bennünk a hit! A har­madik: a jó példa követése! Nem azért, hogy utánozzuk, másoljuk őket, hanem Azért, Akit az ő hitük és életük, szeretetük és szolgálatuk követni igyekszik! Istennek legyen hála mindnyájukért! Életük és szolgálatuk erősítse hitünket, pél­dájuk pedig vezessen a hasznos szolgálat útjára bennünket. Weltler Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom