Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-10-26 / 43. szám

Evangélikus Élet 1986. október 26. A LUTHERI REFORMÁCIÓ TERJEDÉSE EURÓPÁBAN AZ ISMERT VILÁG JÓVAL KI­SEBB VOLT A XVI. században, mint a mai. Észak- és Dél-Amerika, Afrika, Ázsia, Ausztrália még csaknem ismeret­len volt a fehér ember számára. Az ak­kor hatalmas török birodalom terjeszke­dőben volt, lS41-ben Buda is török kéz­re került. A nyugati keresztyénség szá­mára - a maihoz képest - csak kis terü­let maradt. A kálvini reformáció európai terjedésére most nem térhetünk ki a ter­jedelem korlátozottsága miatt. Még így is csak „dióhéjban” lehet érinteni a té­mát. Németország A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁR­SÁG volt hatalmas területek összefog­laló szerve, de a tulajdonképpeni hatal­mat az egyes fejedelemségek, grófsá­gok, önálló városok gyakorolták. Ezért terjedt a reformáció is tarto- mányról-tartományra, de egyes terüle­teken nem tudott eredményt elérni. Volt olyan tartomány is, ahol a katoli­kus püspök gyakorolta a fejedelem jo­gait. A SZENTÍRÁS igazi és teljes tartal­mának felismeréséből született a luthe­ri reformáció. Luther 95 tétele meglepő gyorsasággal terjedt. Luther maga mondta, hogy „aüg telt bele 14 nap, s már bejárták ezek egész Németorszá­got”. Csakhamar a 95 tétel kitűzésének napjától kezdték keltezni a reformáció megindulását. LUTHER igehirdetői, bibliafordí­tói, könyvírói munkássága óriási ha­tást gyakorolt. Már 1521-ben a Wormsban tartott birodalmi gyűlésen V. Károly német-római császár, a né­met fejedelmek és a római katolikus főpapok előtt védte Luther a reformá­ció ügyét. Innentől kezdve birodalmi üggyé is vált a reformáció. A feudaliz­mus korában nem volt vallásszabadság mindenki számára. A fejedelem joga vallási kérdésekben (ius reformandi) azt jelentette, hogy a maga felségterüle­tén szuverén módon dönt a fejedelem a lakosság vallási hovatartozása felől. Akié a hatalom, azé a vallási kérdések­ben a döntés joga (cuius regio, eius reiligio). Ez kezdetben hasznára volt a reformációnak, de később sokat ártott. AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS (1530), amit az augsburgi birodalmi gyűlés elé terjesztettek, világos teoló­giai bázist jelentett arról, hogyan tanít a lutheri reformáció a legfontosabb hit­tételek tekintetében. 1532-ben megkö­tötték a nürnbergi békét a protestáns és a katolikus fejedelmek között azzal, hogy a legközelebbi egyetemes zsinatig fegyverszünetet tartanak, s a vallási helyzet fenntartását addig nem boly­gatják. A viszonylagos nyugalom ide­jén a reformáció gyorsan terjedt. Hatá­rozottabban csatlakozott a reformá­cióhoz Brandenburg. Miközben a re­formáció bázisát változatlanul a szász választófejedelem, a hesseni tarto­mány, az észak-német területek jelen­tették. A városállamok közül Nürn­berg, Strassburg, Konstanz, Magde­burg, Braunschweig, Göttingen, Ros­tock, Hamburg, Bréma, Lübeck voltak az elsők, amelyek megnyitották kapui­kat az evangélium hirdetői előtt. A NÉMETORSZÁGI REFORMÁ­CIÓ terjedése az augsburgi vallásbéke (1555) után már nagyjában kialakult. A két vallási tömb egyforma erővel állt szemben egymással, az északi területe­ken az evangélikusok, a délieken a ka­tolikusok voltak többségben. Róma leghűbb szövetségesei Ausztria és Ba­jorország voltak. Az evangélikusok las­san gyarapodtak is, egyes katolikus püspökségeket a protestáns fejedelmek világi birtokká alakítottak át, s beve­zették a reformáció tanítását. Svédország OLAUS PETRI, egy svéd kovács fia, Wittenbergben tanult, s hallgatta Lu­thernek a Római levélről tartott elő­adásait. Hamarosan megragadta Lu­ther bizonyságtétele. Kétéves witten­bergi tanulmány után visszatért Svéd­országba, magával hozva a reformáció első, friss benyomásait. Lelki világában a reformáció tanítása, az ige új megér­tése összeötvöződött a régi svéd nép- szabadság szellemével. Olaus Petri Lu­ther tanítványának tekintette magát. GUSTAV VASA, a svéd szabadság- harc győztese* 1523-ban országgyűlést tartott, s ezen az új Svédország királyá­vá választották. Hamarosan felfigyelt Olaus Petri tevékenységére, s a stock­holmi nagytemplom prédikátorává ne­vezte ki. Jgehirdetői tevékenységével Olaus Petri megnyerte az emberek szí­vét. Igehirdetői szolgálata mellett gaz­dag és sokoldalú írói tevékenységet fej­tett ki. Könnyen érthető írásaival tette mindenfelé ismertté a reformáció alap­vető tanításait. Vezető szerepet vitt a svéd bibliafordítás elkészítésében. Va­lamennyi írásművével jelentősen hoz­zájárult a svéd nyelv gazdagításához. A SVÉD EGYHÁZ SZERVEZE­TÉNEK reformálását Laurentius Petri végezte el. Ugyancsak Wittenbergben tanult. Gustav Vasa király Uppsala ér­sekévé nevezte ki. A római katolikus egyház által felszentelt püspök szentel­te fel őt. Minden ellenreformációs harc nélkül sikerült a svéd evangélikus egy­ház alapjait megvetni. Finnország A SVÉD FENNHATÓSÁG alatt lé­vő Finnországban ugyan felülről hatá­rozták el az egyház reformációját, de gyakorlatilag csakis a megtisztított evangélium és odaadó finn reformáto­rok hűséges munkájának köszönhető a reformáció terjedése és a nép szivébe való bekerülése. AGRICOLA, a finnek reformátora szintén Wittenbergben tanult. Luther­től és Melanchthontól hozott ajánló leveleket. 1554-től Turkuban lett püs­pök. Agricola a lutheri reformáció ta­nítását teljesen magáévá tette, Finnor­szág lakosságát az evangélikus egyház­ba vezette. Ő volt az első, aki finn nyel­ven írt könyvet. Lefordította az Újszö­vetséget, részben az Ószövetséget is. Dánia A WITTENBERGI EGYETEM­RŐL visszatérő dán ifjak terjesztették Luther iratait hazájukban. A „dán Luthert”, Tausen Jánost hívta meg Koppenhágába a német származású I, Frigyes király, majd pedig a dán egy­ház püspökévé tette. Ä dán reformáció kiemelkedő alkotása a „Koppenhágai Cikkek” cimű hitvallás (1530), amely- (Folytatás a 8. oldalon) A A REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉNEK IGÉJE Lk 12,1-10 SZABAD VALLÁSTÉTEL Nemrég hangzott szószékeinken egy ámószi ige. Benne az Úr arról szólt, hogy „az őrhejyemen állok”, ő, és nem mi, egyház, papok, önelégült hívők. Éppen az utóbbiakat ostorozta, bos' eltertek tőle, pedig a neveben prédikáltak, s megfeledkeztek arról, hogy nem mi állunk az őrhelyen, hanem ő. Látja s megitéli szavunkat, tetteinket és számon kéri szivünk titkát is. Az elmúlt hetekben sorozatban szólt Isten ilyen kemény ótesta- mentomi próféciák által, szigorú hangon. Most íme, egy hasonló hangú iézusi ige, amely megítéli a szakrális képmutatást, kegyes mazba öltözött farizeusságot, önigaz megítélést. Pedig az Úr őrhelyén áll az egyházban ma is. Ezért tudjuk ezt az igét a reformáció korára illeszteni. Szinte kézenfekvő, hogy akár mondatról mondatra folytassuk az igét: „mint a reformáció korában is”. A középkor emberében itt is, ott is a tiszta hit iránti vágy élt, példa erre Húsz, Wiclif, Savona­rola és a többiek. Voltaképpen egyik sem birtokolta a teljes igazságot, hiszen azt nem is lehet „birtokolni”, ezt ma már világosan tudjuk. De a Tetzelek, Eckek és Kajetánok még kevésbé. Forrongó kor volt, amikor egy Luther kellett ahhoz, hogy észrevegye, az Úr nem hallgatott el, de az őrhelyén áll. Erről az őrhelyről a kegyelmes Isten szólal meg, s őreá Luther teljes szívvel rácsodálkozott. A megállt, megmerevedett, az igazi engedelmes életet elfeledő álló vízre rá akarta engedni az élő vizet, a frisset, a sodrót, az előre vivőt, ahol a szomjas ember megmerítheti poharát és szomját olthatja. Belőle merített hát, s ő csak annyiban került előtérbe, ameny- nyire a kegyelmes Istent hirdette. Jézus is ezzel az élő vízzel táplálja itt a tanítványait, amikor elhatárolja őket a farizeusok kovászától. Szavában nem a farizeusokkal szembeni vita tör igazán elő, hanem az élő víz, az evangélium örömhíre s az abból fakadó vallástétel. Persze a reformáció korát nem lehet transzponálni a mába. Nem ebben vagyunk a reformáció hívei. De meg lehet benne keresni az élő víz sodrását! Hadd foglaljuk ezt össze három rövid üzenetben. 1. Napfényre az evangéliumot! Hiedelmek és kötöttségek nélkül. Nem fegyvernek használni, amivel sérteni, bántani le­het, hanem annak, ami: örömhírnek Isten kegyelmes szereteté- ről, amely felkarol, gyógyít, bűnbocsáiiatot ad, életet teremt. A középkor kazuiszükájan, beskatulyázásán túl vagyunk: Az evangélium túláradó öröm, egyetlen fénycsóva, mely világossá tesz mindent, nem sokszínű, mint a középkori áramlatok. 2. Félelem helyett szabad lelkiismeretet! A farizeusok tör­vénykedésétől ne féljetek. A bűntől féljetek! De az evangélium, mint maga a fény, baktériumölő. Hagyjátok, hogy az evangéli­um öröme hasson! Luther megláttatta az emberi szövevények mögött Isten igazságát. Keressétek azt, s hirdessétek - ez a szabad lelknsmeret titka. 3. Vallást tenni csak szabad lelkiismerettel lehet! Bigottiz­mus, félelem, kérkedés, gyávaság, szeretetlenség és önigazság egymásból folyó fogalmak. Farizeusi sajátosságok. Vallást ten­ni csak ezektől megszabadult lelkiismerettel lehet. Luther egy igazságot hirdetett meg, egy igazi vallástételt tett, amikor kimondta: itt állok, másként nem tehetek. Általában úgy értékelik, hogy ez hősi magatartás volt. Kétségtelenül hősi tett volt. Mégis inkább úgy értem, hogy ennek a vallástételnek a mélyén a nyugodt lelkiismeret derűje rejlett. Koren Emil IMÁDKOZZUNK Kérünk, tartsd meg tisztán nékünk a te drága, szent igéd! Sürgess minket, el ne késsünk vinni fényét szerteszét, hogy meglássák mindenek, s üdvös­ségre leljenek! Benn a szívünk mélyén egjen küldő hangod: menjetek! - hogy a drága hír eléljen végre minden népeket! Szent igéd szolgálatát Lelked lángja hassa át. Amen. Rédey Pál Máglya nélküli város Hat éve jelent meg lapunkban egy esszém Faust doktorról, a népi képzelet hőséről. 0 volt az, aki ismertebb lett a köztudatban az irodalom, zene és képző­művészet koronázatlan királyai, Goe­the, Lessing, Heine, Gounod, Berlioz, Liszt, Rembrandt, Salvador Dalinál. Faust hírnevét ugyan nekik köszönheti, de ezzel együtt azt a problémát is, hogy írók, képzőművészek fantáziája terem­tette-e őt, mint Teli .Vilmosét Schiller, vagy létező, történeti személyiség volt, akinek á neve évszázadokon keresztül lappangott a nép tudatában. 1980-ban azután alapos irodalmi és történeti kuta­tás után, a legparányibb nyomokat is figyelembe véve „Faust évet” hirdettek meg az NSZK-ban, mint bárom évvel később Luther évet, s ünnepelték a törté­neti, bár népi hőst, a világirodalom, zene és képzőművészet egyik legmarkánsabb ihletojét. A kutatás eredményesnek látszott. Fa­ust ezek szerint nem kitalált hős, létezett, élt, sőt - és itt válik izgalmassá számunk­ra - életének egy szakasza Wittenberg- hez, a reformáció városához kötötte. S ami még szembeötlőbb, a feltárt ada­tok szerint életét is Wittenbergben fejezte be. Személyére vonatkozó adatokat Me- lanchtonnál, de Luthernél is találtak. Meghökkentő azután, hogy szorosan egy időben élt a reformátorral, majdnem egyidősek voltak. Faust 1480-tól 1540-ig élt, Luther három évvel volt fiatalabb nála és hat évvel élte túl. (1483-1546) Ezen adatok birtokában alig lenne szük­ség csekélyke képzeletre, hogy egy szen­zációs téma birtokába jutottunk, s egy vérbeli drámaíró talán a világirodalom legnagyobb remekművét alkothatná, ha Faust es Luther, a reformátor és a mágus közötti konfliktust tollára venné. Min­den esetre Osbome-nak, vagy a magyar Sütő Andrásnak és Garai Gábornak a figyelmét elkerülte ez a lehetőség. Miben állt az a súlyos karakterbeli különbség a két történeti személyiség között, amely drámai konfliktusokat idézhetett volna elő, és amely a „világot jelentő deszkákra” méltónak találná a témát? Helyszűke miatt a kérdéssel csak vázlatosan foglalkozom. Luther, a reformátor hallatlan mű­veltséggel, a teológia doktoraként az egyház reformálására törekedett. 1517- től egyre tudatosabban, szisztematiku­san és a teológia teljes érvrendszerével rombolta le a középkori pápás egyház téves és torz felépítményét. Görcsösen ragaszkodott a Szentíráshoz, megfelleb­bezhetetlen tekintélyként tartotta kezé­ben a kinyilatkoztatás könyvét, a Bibliát. Mindaz, ami a Szentírás, Isten kinyilat­kozott igazságán kívül van, szigorú kriti­kának vetette alá, kárnak és szemétnek, az egyház hajójából kivetendőnek ítélte. Formálisan, de legfőképpen tartalmilag egy „új egyház” képzetét vitte a köztu­datba, amelynek hasonlítania kell az ősegyházhoz, Krisztus és a tanítványok által létrehívott egyházhoz. Roppant te­hetségével, és egy belső, a hit megvilágo­sító erejéből fakadóan valahol mindig a „felső régiókban”, a tudomány fellegvá­rában mozgott, onnan vívta az egyház élet-halál harcát. Az új hit „hadvezére” maga is nem egyszer életveszélybe keve­redett, sebezhetetlenné, mint Siegfriedet a sárkány, Krisztus .vére tette. Partnerei, vitafelei a teológusok, tudósok - pápák, Cajetan, Eck, Erasmus stb. - vagy feje­delmek-V. Károly, VIII. Henrik, Bölcs Frigyes stb. - voltak. Ä nép annyiban játszott szerepet életé­ben, amennyiben az „egyház népéről”, Krisztus megváltott gyermekeiről volt szó. Az ő szamára fordította le és adta kézbe a Szentírást, szerzett énekeket s hirdette anyanyelven az igét. De népfel­vonulást, tüntetést, demonstrációt nem igényelt, még álmában sem fordult meg, hogy néptribun legyen, vagy népvezér, mint Münzer. Sőt valahányszor, amikor erre kísérlet történt, hevesen tiltakozott ellene. A rend és fegyelem embere volt, aki rendet és fegyelmet követelt az egy­házban is, és tűzzel-vassal irtotta az anar­chiát, lázongást, rendetlenséget. Még­sem mondhatjuk azt - minden állítással szemben - hogy főúri, a feudális rendnek megfelelő egyházat hagyott utódaira. Faust merőben más volt. Tipikusan a nép gyermeke, - ezért vélték sokáig a népi képzelet szülöttének - aki minden „tudományával” a nép elképzelését szol­gálta. Szándékosan nem nevezem „dok­tornak”« mivel a legújabb kutatások eredményeként egyetlen egyetemen sem bukkantak arra, hogy doktorátust szer­zett volna. Mégis tudós típus volt, aki minden bizonnyal alkimista, a középkor kedvelt áltudományának követője, és aki a doktori címet önkényesen vette fel. Tíz évvel a wittenbergi tételek kiszöge- zése előtt már mint varázsló lépett fel. A kisemberek mágusa, az elmaradottak, a műveletlenek, parasztok és kézműve­sek szemfényvesztője, aki csillag- és idő­járás jóslással, nehány bűvészmutat­vánnyal hódította meg a hiszékeny em­bereket. Az is biztosnak látszik, hogy értett a hipnózishoz és a szuggeszcióhoz, s így a kételkedő lelkeket is befolyásolni tudta. Közönsége számára minden eset­re nem lehetett átlagember, s könnyen rásütötték, hogy az ördöggel cimborái. A tudományos világosság órája még nem ütött, a nép és annak vezetői még erősen és megrögzötten a babonák, tév­hitek világában éltek. Luther maga is wartburgi magányában a kísértő Sátán­nál viaskodott, a harc hevében tintatar­tóját vágta hozzá - a hagyomány sze­rint -, életének későbbi szakaszában azonban hasonló tettel alig találkozunk. Viszont éppen a Szentírás tanítása alap­ján kivetette az egyházból Máriát, a szen­teket, a kegytárgyakat, mint az ördög és démonok elleni védelem pajzsait. így azután a középkori ember teljesen védte­lenné vált. Eközben nem tagadta a go­nosz szellemek létezését. Bizony még so­káig váratott magára az idő, amikor kizárólag Krisztus védelméből élhetett a . hivő ember. Ezért képzelhetjük el, hogy a démonoktól félő és reszkető ember szemében az, aki a kor értelmét meghala­dó módon gondolkodott és logikájával nem követhető cselekményekre képes volt, az a Sátán barátja, cimborája. Faust tehát, a zseniális szemfényvesztő ezek közé tartozott. Feltételezem, hogy olvasóim ismerik a Faust-legendát, hogy miképpen adta el lelkét az ördögnek, s segítségével mi­lyen „csodatettekre” volt képes. Nincs helyem a részletezésre. De ha már a vélet­len úgy hozta, hogy Faust Wittenberg­ben telepedett le, akkor döntő módon esik latba, hogy praktikáit aligha űzhette volna másutt a kor szigorú erkölcse és szemlélete következtében. Ez a kor a boszorkányságot máglyával büntette. Ezért elképzelhetetlen miliő lett volna számára Zwingli Züriche, Kálvin Genf- je, vagy az itáliai Firenze. Életfolytatásá­hoz elengedhetetlenül szüksége volt Wit­tenberg, az akkor hatezer lakosú város demokráciájára, ahol békésen megfért egymás mellett Luther, az újkor első számú embere és Faust a középkor utol­só képviselője, akinek életét valószínűleg valamelyik lombikjának, vagy retortájá- nak robbanása oltotta ki. De semmikép­pen sem máglya, mint számtalan boszor­kánytevékenységbe keveredett sorstár­sának. Wittenberg szelleme, Luther nagyvonalú humanizmusa megkímélte a szemfényvesztő, ördöggel praktfkáló Faustot a máglyától. így fest vázlatosan a drámai feszültsé­gektől zsúfolt két élet a közép- és újkor mezsgyéjén Wittenberg városában, ahol valami rendkívüli szabadság folytán megfért egymás mellett Luther és Faust. Vajon adodik-e író, aki megírja a máglya nélküli város drámáját?' 275 éves az Alberti Gyülekezet Jubileumi ünnepségek Tessedik Sámuel szülőfalujában 1986. október 5-én ünnepi harangszó hívta hálaadásra az alberti gyülekezet ma éló tagjait. Hitbuzgó őseikre emlé­keztek ezen a vasárnapon, akik 1711. szeptember 29-én érkeztek 24 szekéren a Felvidékről. Magukkal hozták a gyü­lekezet első lelkészét, Claudinyi Fri­gyest, aki ezen a napon tartotta meg az első evangélikus istentiszteletet szabad ég alatt, szlovák nyelven. Hiteles fel­jegyzések szerint Váratskai András ku­ruc vezér hívta meg őseinket Alberti pusztára a török hódoltság után. Ez a kis csapat jelentette a falu megalakulá­sát. Benedickty Izrael első kántor-tanító megkezdte a gyermekek oktatását. Isten megáldotta őseinket a gyüleke­zet letelepedésének kezdetétől, adott hű­séges lelkipásztorokat, tanítókat és gyü­lekezeti vezetőket, akiknek áldott szol­gálata nyomán Isten Szent Lelke nemze­dékről nemzedékre megőrizte és növelte a gyülekezetét. 17 lelkész és 18 kántor váltotta egymást 275 év alatt. Neveiket két emléktáblán örökítettük meg jubi­leumunk alkalmából. Itt teljesített szol­gálatot id. Tessedik Sámuel, a nagy szarvasi lelkésznek, a magyar róna fá­radhatatlan és áldott munkásának ifj. Tessedik Sámuelnek az édesapja. A gyülekezetnek 1721 óta latin és szlo­vák nyelvű írott emlékei vannak, me­lyekből pontosan tudjuk a letelepedés körülményeit, a lelkészek és kántor­tanítók váltakozásának időpontját, a gyülekezet, a falu és az iskola fejlődésé­nek mozzanatait. Első templomunk 1763. június 28-án földrengés áldozata lett. Mostani, neo­barokk stílusú templomunk 1774—78-ig épült, Gegus Zakariás lelkész idejében. Az iskola történetét Jantsovitz György tanító írta meg, a falura és gyülekezetre nézve Chovan Mihály jegyző írása nyújt hiteles tudósítást. 1831-ben Juhász Ferenc lett a gyüle­kezet lelkésze. Ettől kezdve már ma­gyar istentiszteletek is vannak és a gyü­lekezet jegyzőkönyveit iriagyarul írják. Meghatározó volt a gyülekezet ke­gyességére nézve a Tranoscius, mely­nek énekeit a mai napig is Szívesen éne­keljük. ni? Ma is ugyan az a megoldás: maradj velünk. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy a feltámadott velünk marad, se­gít nekünk, segít eligazodni az élet ezernyi útvesztőiben. - Befejezésül hangoztatta, hogy ennek a nagymúltú gyülekezetnek a jövője a ma élő gyüle­kezeti tagokon múlik, ahogyan elkezd­ték akkor őseitek néhányan a gyüleke­zeti életet, úgy szeressétek, őrizzétek és adjátok tovább: maradj velünk. Ez olyan kérés, ami meghallgattatásra ta­lál és Isten kegyelme velünk marad. A gyülekezeti énekkar szblgálatai után, a helyi lelkész szlovák nyelven a 23 Zsoltár alapján beszélt. Jézus pász­torolt népe a gyülekezet úgy a múltban, mint a jelenben. Az istentisztelet után Csemák Ká­roly felügyelő megnyitotta a díszköz­gyűlést, szeretettel köszöntötte az ün­neplő gyülekezetét, dr. Fekete Zoltán országos felügyelőt és feleségét, dr. Kamer Ágoston főtitkárt és feleségét, Szemerei Zoltán osztályvezetőt, az egy­házmegye elnökségét és lelkészeit, es­pereseket és a gyülekezetek képviselőit. A szegedi Canticum kamarakórus művészi előadásban szólaltatta meg a 121. Zsoltárt, Ady: Az Úr érkezése, Sik Sándor: Te Deum-át. A közgyűlés ünnepi hangulatát emelte Szabó Gyula színművész köz­reműködése, megrendültén hallgattuk Kölcsey Himnuszát, Pál apostol Sze­retet himnuszát. A helyi lelkész ismer­tette a gyülekezet történetét. Sokan köszöntötték az ünneplő gyülekezetei. Többek között Ponicsán Gyula egy­házmegyei felügyelő, dr. Fekete Zol­tán országos felügyelő, Keveházi László esperes, Ponicsán Imre ny. lel­kész. A köszöntések sorát dr. Karner Ágoston főtitkár zárta be, aki megkö­szönte a gyülekezet hűségét, áldozat- készségét, példamutatását, a gyüleke­zet lelkészének közegyházi és szeretet- otthoni szolgálatát, ahol olyan munka folyik, amit megmutathatunk bárki­nek. A gyülekezet lelkésze megköszönte az igehirdetés szolgálatát, az énekka­rok közreműködését, Szabó Gyula A díszközgyűlés elnöksége A jubileumi ünnepséget megelőző héten igehirdetési sorozatot tartottunk „Ami nem változott 275 év alatt” cím­mel. A hívek örömmel hallgatták a vendég lelkészek igehirdetését, akik va­lamilyen módon kötődtek az alberti gyülekezethez. A sorosat vasárnap dél­előtt úrvacsorái istentisztelettel fejező­dött be. Az ünneplés komolyságát kife­jezte az egész templomi gyülekezet úr­vacsorához járulása. Csak a meg nem konfirmált gyermekek maradtak a he­lyükön, a jövő gyülekezete. A nagy alberti templomot teljesen megtöltötték az örvendező gyülekezet tagjai és a sokfelől érkezett vendégek. A lelkészek és a presbitérium az orgo­na hangjai mellett vonultak be az is­tentiszteletre. Az igehirdetés szolgála­tát dr. Karner Ágoston országos főtit­kár végezte, Lukács ev. 24,28-30 versei alapján. Ünnepi igehirdetése elején ő is a múltra emlékezett, beszélt arról, mi­lyen akadályokat kellett leküzdenie en­nek a gyülekezetnek 275 év alatt, de ez az ősi gyülekezet kezdettől fogva, ami­kor kérdések merültek fel a közösség életében, vagy egyesek életében mindig Isten evangéliumához fordult. Az em- mausi tanítványok szükségét érezték annak, hogy az úton hozzájuk csatla­kozó Jézus velük maradjon a hétköz­napokban is. Őseitek hányszor fordul­tak az emmausi tanítványok kérésével Jézushoz: maradj velünk. A 24 szeké­ren érkezők bizonytalan új helyzetük­ben imádságra kulcsolták kezüket és kérték az Urat: maradj velünk itt is, ebben az új hazában is. A mai gyüleke­zet egészen más, mint volt a 275 év előtti, de a kérdések megmaradtak, ki tud a mi égető kérdéseinkre választ ad­színművész előadását és az elhangzott köszöntéseket. Befejezésül a harangok hangja mel­lett hallgattuk Nagy László: „Jönnek majd értem a harangok” című írásából való részletet. A Himnusz eléqeklése után az ünne­pi együttlét a fehér asztalok mellett folytatódott. A múltra emlékeztet a két márvány­tábla igéje: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról” és „Jézus Krisztus teg­nap és ma és örökké ugyanaz” Zsid 13,7-8. Felejthetetlenül fülünkben cseng Gárai Jánosnak itt elhangzott monda­ta: „Csak törpe nép feledhet ős nagysá­got ... a lelkes eljár ősei sírlakához és gyújt régi fénynél új szövétneket.” T Az alberti templom. Előtérben Tessedik Sámuel szobra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom