Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-03-30 / 13. szám
Evangélikus Élet 1986. március 30 KALDY ZOLTÁN Egyházunk diakóniai szolgálata intézményes diakónia »...Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadott, nincsen itt... előttetek megy., meglátjátok öt.” (Márk 16,7) Ne féljetek! A világ diakóniára szorul A földrengés-sújtottá Mexikó városban történt, hogy egy tíznapos élő csecsemőt találtak. Halott édesanyja teste volt fölötte, ez mentette meg a rázuhanó gerendáktól. Ez a diakónia. Olyan világban élünk, amelyben a diakóniára egyre nagyobb szükség van. Diakóniaigé- nyes a világunk, úgy is mondhatom, éhes a diakóniára. Nem divatból és nem „vonalasságból” említem, hogy á történelem hajnala óta nem volt még egy olyan idő, amelyben az egész emberiség olyan méretűén veszélyeztetett életében, egzisztenciájában, mint ma. Ez a nukleáris veszély. Szinte napról napra nő. Adatokkal most nem szolgálok, mert mindenki ismeri azokat. Mindenesetre, az „istenülés”-re irányt vett ember kezébe került a világ. Tudjuk, hogy egy másik kézben is van, de most ne dialogizáljunk. Ez az ember most képes mindazt, ami van - hovatovább nemcsak a földet, amely ma már a távlatainkban kicsivé zsugorodik a szemünkben, hanem az egész világmindenséget megsemmisíteni önmagával együtt. Ha nem tévedek, 450 millió az emberiségből vagy fogyatékos, vagy mozgásképtelen, tehát 10%-a az emberiségnek diakóniára szőrűi. Még egyszer mondom, 450 millió diakóniára szoruló, mozgásképtelen és fogyatékos, elesett, béna ember van a világon. Ez körülbelül kiteszi Szovjetunió és Amerika lakosságának a számát. Nem volt még a repülőszerencsétlenségeknek soha annyi áldozata, mint az elmúlt esztendőben. Körülbelül 1600-nál tartunk, a 300-400 átlaggal szemben. Tehát körülbelül négyszeresére növekedett a lezuhant emberek száma. Most nem ők szorulnának diakóniára - ők már csak Isten diakó- niájára szorulnak^*, de akik itt maradtak, a hozzátartozók szorulnak diakóniára^ Afrikában az édesanyák karjaiban száradnak össze a kisgyermekek. Valamelyik nap láttam az egyik képeslapban egy ilyen felírást: „Egy nappal az éhhalálv előtt, anya karjában a gyermek”. Ha voltak madonnák, akkor ők azok ott Afrikában, akik gyermekeiket tartják, de nem mosolygót, kis pufi arccal. Amit próbálunk segíteni akár mi, vagy az Egyesült Nemzetek és a különböző népek, édeskevés a megmentésükre. Pár ezer embert meg fogunk tudni menteni, de csak pár ezret. Az Egyházak Világtanácsa Buenos Aires-i nagygyűlésén - a Központi Bizottság ülésén -, első helyen volt a diakónia, és nem a teológia. Helyesebben, a diakóniai teológia. Mert a latin-amerikaiakat beszéddel nem lehet megnyugtatni abban az igazságtalan társadalmi, gazdasági és politikai rendben, amelyben élnek, amelyben ezreket tüntettek el nyomtalanul, gyerekeket,.apákat és anyákat. Akik megmaradtak, apák és anyák, kiáltanak a kormányhoz az eltűntek után. Azoknak hiába prédikálja az evangélikus egyház: „Kegyelemből, hit által”. Erre azt mondják ők: „nagyon jó, de hol vannak a gyermekeink?”. Utána majd beszélünk erről is, hogy „hit által, meg kegyelemből”. Nem akarom folytatni, csak néhány képet kívántam bemutatni. Ez a világ diakóniára szorul és napról napra rászorul. A diakóniának - ha tetszik -, a „diakóniai teológiának” most jön el a virágkora. Nem lemenő nap, hanem fölkelő. A kereszt teológiája Egyházunk diakóniai szolgálata - intézményes diakónia. Most senki ne kéije tőlem azt a választ, hogy van: 18 szeretetintézményünk, ebből öregotthon, fogyatékos gyermekek otthona ennyi és ennyi. Erre is sor fog kerülni. Egyébként mindenki tudja saját intézményének hollétét, mibenlétét vagy hiányát. Fogunk majd erről is beszélni. Nem fogom mellőzni az intézmények diakóniáját. De előbb még egy-két dolgot. Bocsánatot kérek, ha kimondom - s ez az első pontom - a szót: egy kis osztályismétlésre, szorul egész egyházunk a diakóniai teológiát illetően. Osztályismétlésre, mert egyesek ezen a vonalon elbizonytalanodtak és ez semmiképpen sem jó. A lelkészek és a diakóniai munkások rászorulnak, hogy „megkonfirmáltassanak” a diakóniai teológia helyességét illetően. Nemcsak azért, mert felfestettem a világhelyzetet, amely kiált a diakónia után, hanem az igéből kiindulva. E nélkül ugyanis nem lehet végezni diakóniai munkát, e nélkül csak szociális munkát lehet végezni. Nagyra becsülöm az állam szociális munkáját, de mi más indítékokból és más alapokból indulunk ki. Ha ezeket a „más-alapok”-at elfelejtjük, akkor mechanikusan szociális munkát végzünk. Ahhoz pedig a mohamedánok is, a hinduisták is, meg a többiek is értenek. Ebbe az első pontba tartozik, hogy a diakóniai-teológia - és ez is osztályismétlés - a kereszt teológiája, „teologia- crucis”. Most azoknak, akik esetleg latint nem tanultak és így nem tudják pontosan, hadd mondjam: a „crucis” a crux birtokos esete. „Teologia-crucis”: a kereszt teológiája. A diakóniai teológia: a kereszt teológiája. Ha valami, akkor ez az. A legnagyobb diakónia ezen a világon - ezt ugye már mindenki tudja és én azért ismételgetem, hogy még egyszer megtanulja - a legnagyobb diakónia a golgotái kereszten következett be. Akkor, amikor Jézus Krisztus keresztre adta magát ezért a világért, annak életéért, bűnbocsánatáért és üdvösségéért. Tudom, profanizálom, de merem, az az asszony ott Mexikóban, a haláltestével, saját hullájával védte meg a tíznapos csecsemőjét, valamiképpen tükrözi azt, ami a golgotái kereszten történt, amikor Jézus Krisztus meghalt és halott testével védte meg az „alattalevőket”. Ez a legnagyobb diakónia! Ennél nagyobb diakónia még nem volt ezen a világon és annak a drága asszonynak, édesanyának a halott teste csak visz- szatükröződése annak, ami a kereszten történt. És hozzáteszem, Jézusnál ez tudatosan történt. Meg vagyok róla győződve, hogy ott Mexikó városában, amikor ráesett az édesanyára a gerenda, tudatosan fordult rá a gyermekére. Jézus tudatosan végezte el a diakóniát, amikor életét adta a világért, a mi megmentésünkért. Ez volt az igazi diakónia! A keresztyén egyházban minden diakóniának ebből kell kiindulnia, ebből kell táplálkoznia, ebből kell erednie. EZ a forrása a diakóniának. Jer és kövess engem Jézus szava így hangzik: „Jer és kövess engem!”. Ézek furcsa szavak, de ki kell mondanom: igen, kövess a halálba! Intézményekben, gyülekezetekben nem lehet diakóniát végezni önmagunk halálraadása nélkül! Minden jól végzett diakónia önmagunk, saját önző énünknek, saját magunk körül forgásnak a halála. Ezért „teológia crucis” a gyakorlati diakónia is. Csak akkor tudom az öregen, a fogyatékos gyermeken a diakóniát elvégezni, ha előbb meghal a saját önző énem, nem utálkozom és nem közömbösködöm, hanem meghal az az „én”. Teszem érte azt, amit tennem kell. E nélkül csak szociális munkát lehet végezni. Hozzáteszem, a szociális munkában is valami módon tükröződik a nem-hívő embernél is a másikért való szolgálat, csak más indítékból. Megismétlem! Minden diakónia, amit az egyházban végzünk, valamiképpen önmagunk halálraadása Jézus példája szerint, az ő erejével a másikért. Minden diakónia tudatos „ráfordu- lás” az utolsó gerendaütés előtt a gyermekre, az öregre. Ha nem ez, akkor nem diakónia. A cikket következő számunkban folytatjuk. „Fázom. Miért tagadjam, emberek? A szivem is gyökérig didereg. A tél sötét árnyéka ráterül s egy hang borzongat néha: Egyedül... Es néha megrettent egy látomás, Makacs kísérőm lesz, lidércnyomás: Komor hajón állok s mint furcsa rém, úszó jégóriás rohan felém." Jeges rémület. Áprily Lajos gyönyörű és kifejező versét ebben a két szóban lehet összefoglalni. Ilyen szépen csak a költő tudja kifejezni, de a „didergő félelmet" átélni és átérezni nekünk is ezer alkalmunk van. Amikor talán annyira félünk, hogy szinte beleborzongunk, végigszalad a hideg a hátunkon. Talán valamilyen „árnyék” telepszik a mi életünkre is, akár egy megmagyarázhatatlan esemény, akár betegség formájában. Talán ez a szó borzongat bennünket is: egyedül. Szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy társadalmunk „elöregedésével" egyre több lesz a magányos ember is. S az egyedüllét valóban hátborzongató tud lenni. Talán azt is éreztük már: valami ismeretlen veszély közeledik pusztító erővel. Nem érvényes ez a félelmes kép egész világunkra is? Végeredményben egyetlen „hajóban” élünk, és az „úszó jégóriás", világunk pusztulásának veszedelme, annak lehetősége mindnyájunkra ránehezedik. Olvastam, hogy ez a félelem már kisgyermekek álmát is elveszi, őket is nyomasztja és terheli. Állítólag a Bibliában 365 alkalommal olvasható ez a bátorítás: ne féljl Én nem tudom, nem néztem utána. De ha így volna, minden napra jutna belőle az évben. Egy bizonyos: mindennap rászorulunk, az idén is, a nemzetközi béke évben is. S az is bizonyos, hogy a félelem csakugyan végigkíséri életünket, születésünktől halálunkig ezerszer átélhetjük „a szivem is gyökérig didereg." Nem nehéz átérezni az asszonyok rémületét Jézus sírjánál. Kedveseink sírjai mindig hátborzongatóan félelmesek. így közeledhettek ók is, de amit Jézus sírjánál átéltek, az minden képzeletet meghaladó, félelmes esemény volt. A sír nyitva, a holttest sehol, helyén „egy fehér ruhába öltözött ifjú ült" - persze, hogy megrettentek. Hiszen olyan eseménnyel találkoztak, ami nemcsak elképzeléseiken, hanem a halálon is túli, „túlvilági”.- Mi már tudjuk, hogy abban a sírban az élet találkozott a halállal, s a küzdelemből az élet győzelme született meg. Ök ezt nem tudták, őket csak az esemény félelmes volta ragadta meg. Ne ítéljük el őket azért, amit az evangélista ír róluk: „elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket, és senkinek semmit sem mondtak, mert féltek.” ök nem sejthették, hogy az a reggel nem egyszerűen az elmúlt éjszakát oszlatta el, hanem a halál sötét éjszakájának hajnalát, pirkadatát hozta el, ez a reggel az örök virradat jelképe volt. Mi már tudhatjuk, de valljuk csak be őszintén: csontot átjáró, szívet remegtető, minden félelem legfélel- mesebbje azóta is a halállal és a vele kapcsolatos dolgokkal való találkozás. Ezért jó, ha a húsvét hajnalán elhangzott angyali.biztatást a fezívünkig engedjük: „Ne féljetek!" De a félelem akkor oszlik igazán, ha HÁROM ÉVTIZED JELENTŐS, ŐRHELYEN Szabó Gyula debreceni esperes-lelkész köszöntése 30 éves szolgálati jubileumán Karády Pál egyházmegyei felügyelő a debreceni gyülekezet és a Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye nevében - hálaadó istentisztelet alkalmával - köszöntötte Szabó Gyula esperest. Meleg szavakkal méltatta esperes-lelkészük 30 éves szolgálatának eredményeit és Isten áldását kérte további életére, egész családjára. Szabó Gyula esperes-lelkész meghatott szavakkal mondott köszönetét a gyülekezet részéről megnyilvánuló szeretetért és ragaszkodásért. A gyülekezet tagjai azután egyenként, személyesen köszöntötték lelkipásztorukat. - Az Egyházmegye lelkészi karának köszöntését pedig a Nyíregyházán szolgáló valamennyi lelkész hozta el. Húsvéti gondolatok Húsvét az élet ünnepe. Üzenetét ezért nem a kifinomult dogmatikai tételek fejezik ki igazán, hanem azok az ősi húsvéti énekeink, melyek az élet örömének hangján hirdetik, hogy Jé2us feltámadt és él. Szinte nem tudnak betelni annak színezésével, hogy a halál csatát vesztett és győzött az élet. Az életnek ez az öröme nem ismer korlátokat! (Prőhle Károly) * * * Kezdjünk hát minden napot a vasárnap szellemében. „Ez a nap az, amit az Úr szerzett nekünk” - énekeljük a húsvéti liturgiában. De minden reggel ezzel kellene ébrednem. „Ez a nap...” Nem az enyém, de az Úr nekem ajándékozta, hogy láthatóvá tegyem rajta a Húsvét dicsőségét. (W. Lüthi) * * * Jézus feltámadása a hívőknek örömüzenetet jelent. És minket keresztyéneket nemcsak az élet bizonyosságával tölt el, hanem reménységet is ad nekünk: embertársainkra, népünkre és az egész világra nézve. Mert csak ezáltal Urunk a feltámadott Jézus. (Karner Károly) * * ♦ A feltámadásban van a válasz erre a mondásra: „Adj nekem egy szilárd pontot, ahol megvethetem a lábam és az egész földet megmozgatom”. Ha legalább néhány ember ezt valóban hinné és ez irányítaná földi cselekedeteikben, sok minden másként lenne. A föltámadásból élni: ez a Húsvét. (D. Bonhoeffer) * * * A feltámadással Isten új világa tört be a régi világba s ez az új világ még el van rejtve emberi szemeink élöl. Ha a feltámadt Krisztus dicsőségét testi szemmel is láthatnánk, akkor nem lenne szükség hitre, de nem lenne szükség igehirdetésre sem. (Lehel Ferenc) Vértesi Jolán A húsvéti harangok üzenete „Jézus megállt a középen és mondta nekik: Békesség nektek!” János 20,19. Szólnak a húsvéti harangok, Emberek jöjjetek halljátok: örömhírt és reményt hirdetnek, Hála és dicsőség Istennek. Jézus él! A halálból feltámadt, Az éjt felváltotta a virradat, Eljött az új teremtés kezdete, Ragyog a húsvéti öröm fénye. A feltámadt Krisztus velünk jár, A benne hívőnek ajtót tár, Szelíden szól az övéihez: Ne féljetek! Békesség nektek! arra is figyelünk, amit az angyal Jézusról mondott. Mert arról beszél nekünk is, aki' a félelmet le tudja győzni és arról, ahogyan ezt meg tudja cselekedni ma is. A feltámadott Jézus velünk van. Az angyal ezt hirdette: „nincsen itt." Nincs a sírban, nem maradt a halál birodalmában, nem ott kell ót keresni. Ez a „nincsen itt" számunkra éppen azt jelenti: „itt van”. Itt van velünk egész életünkben, próbákban és félelmes útszakaszokon is. Még mindig emlékszem, mit jélen- tett gyermekkoromban, amikor a sötétben édesapám megfogta a kezem. Emlékszem egy egyedül élő özvegyasszonyra. Megkérdeztem, nem nehéz-e egyedül élni. Kérdésemre csodálkozva és örömmel válaszolta: sohasem vagyok egyedül, Jézus velem van. - Jézus jelenlétének, közelségének megtapasztalása feloldja szorongásainkat, átmelegíti a didergő szívet, elveszte félelmet. A feltámadott Jézus vezet is minket. „Előttetek megy” - hirdette az angyal akkor a tanítványoknak. De nemcsak a tanítványok előtt ment Galileába, azóta is népe előtt megy, ahogyan a pásztor a nyája előtt, ö vezette egyházát századokon át. Evangélikus egyházunk megtartója is ő volt a majdnem öt évszázadunk alatt. Napjainkban is ő vezetett minket a szolgálat új útjára. De egyéni életünkben is tapasztalhatjuk sokszor, hogy „előttünk megy." Szinte készíti útjainkat, a félelmes szakaszokon rábízhatjuk magunkat, ha tanácstalanok vagyunk, szava el tud igazítani ma.is. Ha tévedünk, vagy elszakadunk, utánunk jön és visszavezet; az angyali üzenet Pé- , terrel, a tagadóval „kidmelten" foglalkozik. Kérhetjük, énekelhetjük mi is: „Vezess, Jézusunk." Utunk végén pedig meglátjuk őt magát. A „meglátjátok őt" - ott, akkor a galileai találkozásra vonatkozott. Nekünk azonban azt jelenti, hogy utunk vége nem a halál, nem a sír, hanem Jézus maga. 0 vár minket. István még halála előtt megláthatta, hogy Jézushoz megy. Mi is hihetjük és vallhátjuk a félelmes halállal szemben: Üdvözítőnk és örökéletünk van. Feltámadása nemcsak azt jelenti, hogy velünk van és vezet, hanem a halál legyőzése kapunyitás nekünk is az örök szeretetébe. Biztos kezében van életünk még akkor is, amikor testünk a sírban nyugszik és átsegít magához minket is. Ha velünk van, ha ő vezet és ha ő a reményünk, akkor ez nemcsak a mi félelmünket veszi el, hanem mi is tudjuk másoknak mondani: ne félj. A feltámadott Jézus tanúiként mi is az élet elkötelezettjei leszünk félelmes világunkban. Nem marad többé félelem az életünkben? Bátrak és hősök leszünk? Nem. A félelem eloszlatása és legyőzése nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem újra és újra megtapasztalható ajándék és valóság. A feltámadott Jézus Krisztusra tekintve, élő hittel és reménységgel énekelhetjük azonban mi is: „Mért félne szivem? El az én Uram, Békesség királya, Benne nyugta van, Ö a diadalmas, pajzsom, életem, Szivemben már nincsen semmi félelem, Győzelmet vettél, 6, Feltámadott! z Dicsőséggel fényes a diadalod." Keveházi László
