Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-03-30 / 13. szám

Evangélikus Elet 1986. március 30 J3 £P * GYERMEKEKNEK Tamás • Tamásrólj Jézus egyik tanít­ványáról, akit Ikernek is nevez­tek, nem sok van feljegyezve az evangéliumokban. Lázár feltá­masztásának történetében ar­ról olvasunk, hogy Tamás kész meghalni Jézussal együtt. (Jn 11,16) Amikor pedig Jézus egyszer arról beszélt, hogyó az Atyához megy, Tamás nem ér­tette meg Jézus beszédét. ; (Jn 14,5) Egyszer azonban ez a mellékfigurának tűnő tanítvány főszereplővé válik. Nem is akármilyen történetben, hanem a húsvéti események során. Vasárnap este van. A tanít­ványok szomorúan ülnek együtt. A szívük tele van szo­morúsággal. Mesterük, Jézus, akit annyira szerettek, akiben annyira bíztak, nincs többé. Gyalázatos módon keresztfán kellett meghalnia, mint egy go­nosztevőnek. Ezért a szomorú­ság mellett a szívük megtelik félelemmel és rettegéssel is. Ta­lán reánk is az ő sorsa vár? Zárjuk be jól az ajtót, nehogy bejöjjenek értünk a zsidók! Csak Péter tekinte'tében csil­lan fel némi reménység. Reggel kint voltam a Mester sírjánál - meséli a többinek. A sírt üresen találtam. A magdalai Mária pe­dig azt állítja, hogy a Mester föltámadt. Találkozott is vele. De hát lehetséges ez? Magam sem nagyon hiszek benne. Ha­sonlóan nyilatkozott a többi ta­nítvány is. Amíg erről beszélgettek, megállt Jézus a középen. Szelí­den ránézett a megdöbbent ta­nítványokra és ezt mondta: Bé­kesség nektek!" Azután meg­mutatta a kezét és az oldalát. Valóban ott van a seb, a sze­geknek és a dárdának a nyo­ma! A tanítványok szíve megte­lik örömmel: Jézus valóban föl­támadt. Él, itt van közöttünk! Jézus látva tanítványai örömét, megismétli: „Békesség nek­/ ___________­Jn 20,19-29 húsvétja tek!” Majd rájuk íehel .és így folytatja: „Vegyetek Szentlelket! Ahogyan engem küldött az Atya, én Is elküldték titeket. Akiknek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernék, akikéit pedig megtartjátok, .azoknak bűnei megmaradnak.” Tamás nem volt jelen ezen a csodálatos estén. Amikór a ta­nítványok találkoznak vele, örömmel újságolják neki: „Lát-| tukyaz Urat. Föltámadt. Él és mégjelent nekünk.” Tamás azonban hitetlenkedve így szól: „Ha nem látom a kezén a sze­gek helyét és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem kezemet az oldalá­ra, nem hiszem.” Hiába bizony­gatják, magyarázzák a többi­ek, Tamás hitetlen marad: Egy hét múlva újra együtt van a tanítványok csoportja. Most Tamás is köztük van. Bár az ajtók most is jól be vannak zárva, Jézus bejön a tanítvá­nyok közé, megáll a középen és így szól: „Békesség nektek!" Tamás ámulva nézi Jézust. De nincs sok ideje a csodálkozás­ra, mert a Mester őt szólítja jneg: „Tamás, nyújtsd ide az ujjadat és nézd meg a kezei­met! Nyújtsd ide a kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás megrendültén szólni sem tud. Leborul Jézus lába ej.é és da- it dogva mondja: „Én Uram és Én Istenem!” Jézus tekintete mintha kissé megszelídülne. Szelíd, biztató szóval így szól Tamáshoz: „Mivel látsz engem, hiszel. Boldogok, akik nem lát­nak és hisznek." Tamásiamig élt, nem felej- íette el ezeket a szavakat. Egész életét arra szentelte, hogy a föltámadott Jézusról beszélt az embereknek. Hogy azok is, akik nem találkoztak vele, higgyenek benne és bol­dogok legyenek. s. J. . ^HÚSVÉT- VASÁRNAP l ' IGÉJE- . I Zsolt 118,14-24 FELEMELT KÉZ Aki egy szőnyegbombázás borzalmát átélte kártyavárként összeomló házak pincéjében; aki hirtelen kormánymozdulat­tal sötét országúton elkerülte a frontális ütközés tragédiáját; aki infúziós bódulatban hallotta, mint távoli visszhangot, hogy túl van már az életveszélyen, az érti csak igazán ezt a zsoltárt, egy halálveszedelemből megmenekült ember énekét. A megmenekülést lehet szerencsés véletlennek tulajdonítani vagy sorsszerű, megmagyarázhatatlan eseménynek. Lehet az életmentő jó reflexeket dicsérni, vagy az erős szervezettel büszkélkedni. De lehet a zsoltárostól megtanulni a hálaadó dicséretet: az Úr erős kezével megszabadított, nem engedte, hogy meghaljak. Olyan voltam már, mint egy félredobott, semmire se jó tégladarab, de az Úr, mint építőmester kezébe vett, még terve van velem! - Az ilyen hálaadó vallomást nemcsak Isten hallja. Erre felfigyelnek mások is. Öröme to­vább gyűrűzik, félelmeket old fel és reménységet teremt. Ne szégyeljük hirdetni az Úr kegyelmes tetteit, szabadításának örömét. A halálveszedelemből megmentett Ismeretlennek ezt a'régi zsbltárát Jézus magára alkalmazta (Mt 21,42): ő magäüz, akit az emberek félredobnak s mint, megvetett rabszolgát kivégez­nek, de akit Isten felemel és a megváltás záróköveként dicső­ségében részesíti. így telt meg később húsvéti tartalommal az egész zsoltár. Mondatai így nőttek túl a halálveszedelemből megmenekült ember szavain, hogy húsvét örömét hirdessék századokon át, az idők végezetéig. Azon a kora reggelen, amikor napfelkeltekor magdalai Mária és Mária a Jakab anyja, valardint Salómé beléptek az üres, sötét sírboltba, „az ujjongás és győzelem hangját” (15. vers) hallották: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. íme ez az a hely, ahová őt tették (Mk 16,6). Nagypéntek után nem mozdultak az ember-kezek. A kato­nák fáradtak voltak. Elég volt kiásni a három kereszt helyét a köves Koponyák hegyén. Pilátus tisztára mosott kezével még egy új feliratot sem volt hajlandó megírni. A zsidóknak a Törvény tiltotta, hogy bármit is tegyenek. Akik a” temetés végtisztességét megadták, mit tehettek volna még egyebet? Mozdulatlan volt a csüggedt tanítványok keze is. És akkor í valami mégis történt: fölemelte jobbját az Úr, az Ur jobbja hatalmasan munkálkodik (16. vers). Húsvét után néhány hét­tel Péter így emlékezett vissza a történtekre: a názáreti Jézus Krisztust; akit megfeszítettek) Istémfeltámasztotta^ háláibólIH (ApCsel .4,10): Húsvét eseményére.ni ncs-magyaréza>t«Egyödiül Isten teremtő keze csodájához hasonlítható, amit az ember a félelemnek és örömnek különös kettősségében élhet csak át. Azóta is elnémíthatatlanul hangzik a bizonyságtétel: Feltá­madott az Úr! És sokak szíve visszhangozza: Valóban feltá­madott! Mert nem csupán emlékezünk rá, hanem jelenlétében élünk. Nem csupán emlegetjük szavát és tetteit, hanem követ­jük. Feltámadásának jó híre így gyűrűzik tovább, félelmeket felold és reménységet teremt. Ne szégyeljük hirdetni: „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben. Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen (23-24. vers)! Madocsai Miklós IMÁDKOZZUNK Urunk Istenünk, sokszor azt sem vesszük észre, vagy hamar elfelejtjük, hogy halálos veszedelmekből mentettél meg és kegyelmesen adtál vissza az életnek. Még kevésbé adunk hálát húsvéti tettedért, hogy Jézust fel­támasztottad a halálból. Kérünk tölts be most minket ennek örömével. Ámen. H. Németh István Zsiga bácsi keresztje Közel negyven éve itt van előttem az íróasztalon az arasznyi talpas fakereszt. Zsiga bácsitól kaptam Körmenden, úrkoromban, pálya­kezdő tisztelendöcskeként. Akkor voltam úr először és utoljára, „min­denkinek ura” a vasi egyházmegye missziójában. Vasvártól közel Szentgotthárdig töméntelen falu tartozott hozzám, mindenhol egy kis marok nép. Kaptam egy kerék­párt, baráti kézrázásokat, és jókí­vánságokat egy zsákkal.- No Testvérke eredj, az Úr le­gyen veled... Mentem is. Megszenvedtem a te­let, vonatozgattam, ahova lehetett, gyalogoltam a faluk között, vittem a hátizsákot. Am tavasszal, amikor a böjti szelek elültek, ismét kezdő­dött a gyönyörűség. Felpattantam egyszemélyes kerékpáromra, és ne­kivágtam az országútoknak. Négy, öt istentisztelet is lement késő dél­utánig. Konyhában, tiszta szobá­ban, iskolában voltunk együtt a ma­roknyi szórványnéppel. Úgy énekel­tek, mintha tízszer annyian len­nénk. Csakhamar megéreztem, hogy az istentiszteleteinkről hiányzik még valami. Mindenütt terítő volt az asztalon, rajta a bibliám, énekes­4 könyvem. Rájöttem, hogy a kereszt hiányzik. Este a szállásomon (albérletben laktam), bekocogtam a házi bácsi­hoz, öreg Zsigához, aki ugyancsak megörült, amikor meglátott. Unta magát a jó öreg egyedül, már vette is elő a romi kártyát és a babszeme­ket egy kiadós romi reményében. Leállítottam, nem erről lesz szó. Savanyú képpel tolta félre a lapo­kat.- Kéne valami nekem, Zsiga bá­csi.- Majd megmondja - mondta rosszkedvvel, mert beszélgetésre is hámított. Játék nem lesz, beszélge­tés se, pedig ilyenkor a háziak is odaszállingóztak és élvezték a ka­szinót. Hallgattunk. Tudtam, hogy az öregnek fúrja az oldalát a kíván­csiság, de megvártam, amíg elmo­solyodik.- No mondja már Tisztelendő úr, mi kéne magának.- Egy kereszt, fából és talppal, hogy megálljon.- Ez az egész? — kérdezte meg­könnyebbülten az öreg ezermester. - Holnap megkapja, de addig... Most már elértettem, hogy mi az ellenértők. Leültem a székre, ma­gam elé húztam egy marék babsze­met. Aznap este annyiszor nyert Zsiga bácsi, mint még soha! Neve­tett nagyokat, eldiskurálunk, szent volt a béke. Diktum, faktum, a kereszt elké­szült, szép barna kereszt, ami máig már megsötétedett. De megvan. Az életben annyi minden lemaradt mel­lőlem, de ez a keresztem megma­radt. Vittem a hátamon hátizsákban, gyalog, kerékpáron, motorral ki a szórványokba és a szállásokra. Kis­gyermeket kereszteltem mellette, fiatalokat eskettem, akik ma már nagyszülők. Kórházban nem egy haldokló megragadta és megsimo­gatta, pedig csak egy sima fake­reszt volt, de eszükbe jutott róla a Golgotái fakereszt. És minden ígé­ret, ami hozzá fűződik. Négy évtized alatt kaptam én még néhány ajándék keresztet... Aranyosat, ezüstöst, bronzosat, de ez a kis fakergszt a legkedvesebb. Zöld fa volt valamikor az erdőn, és ■még ebben az állapotában is érzem benne az életet. Hiszen a magamé is hasonló hozzá. Velem együtt kopott meg a kis- kereszt, de nem festem át. Még a kis sérülései is hozzám tartoz­nak; no, nem nagyók, de látsza­nak. Szinte mindegyikről tudom, mikor történt. Ezek a temetőben, amazok a kórházban. Emezek a szolgálat kínjai között, azok a két­ségbeeséskor -, ez itt ni! húsvéti örömben. Jézus is vitte a keresztjét. Lezu­hant vele a földre, rajta maradtak a durva út nyomai. Szögeket vertek abba a keresztbe, a testén keresztül, vérpiros nyomok maradtak utána. A kereszten rengeteg jel van. A szenvedő ember jelei. Ezért a mi­enk. Az O keresztje is a mienk. Minden kereszt erről beszél. Lett légyen bármi anyagból. Zsiga bácsit túlélte a keresztje, itt van nálam. Talán kihűlt kezem is azt tartja majd akkor... Ha még egyszer kezdhetném a felnőtt életet, akkor bekopognék Zsiga bácsihoz és azt mondanám.- Zsiga bácsi, csináljon nekem egy keresztet. Nem kérek mást, csak ugyanezt. Látóm az Óreg apás mosolyát, és úgy érzem, hogy a tizenkét tanít­vány közül az egyik ő lehet. így hát biztos vagyok abban, hogy az aranynál drágább kis fakeresztet másnap megkapom tőle. \ Egy olyat, aminek a hosszú ága felfelé mutat. MÚZEUMI HÍRADÓ Jó ideje immár annak, hogy sorban a VIII. híradóban részletesen kitértem a Sztehlo Gábor gyermekmentő mun­kásságának emlékeit bemutató kiállí­tásra. Az időszaki kiállítások - így Sztehlo, Bornemisza Péter - külön vonzása révén érthetően emelkedett egész múzeumunk látogatóinak száma. Hiszen csak elvétve történt, hogy ezek érdeklődése csupán csak az „időszaki” részre szorítkozott volna. Kezdettől fogva vezetett statiszti­kánk bizonysága szerint ez ideig 71 570 látogató kereste fel múzeumunkat. Az év elejétől kezdve immár a 19. vendégkönyvünkben sokasodnak a lá­togatók bejegyzései. íme, néhány egyé­ni hangvételű ezek közül: „Milyen jó, hogy így él a magyar múltban evangéli­kus egyházunk története és e kiállítás útján sokan meg is ismerhetik.” „Most látom csak, hogy az evangélikus egy­ház milyen gazdagsággal járult hozzá a magyar művelődéstörténethez.” Tö­mören is sokatmondó a következő pár szavas mondat: „Köszönet a kultúrá­nak és a szeretetnek ezen kis oázisáért!” Evangélikus Országos Múzeumunk a megnyitástól kezdve kitárta ajtaját nemcsak egyházunk tagjai, hanem min­den más, egyéni vagy csoportos érdek­lődő előtt. Az utóbbiak közül az elmúlt hetekben a következő csoportokat fo­gadhattuk: Postaforgalmi Szakközépis­kola történeti szakköre; a Bartók Béla úti iskola zenetagozatos osztálya; a Szt. István téri ált. iskola honismereti szak­köre; a Kállai Éva szakközépiskola ta­nulói; a Wekerle telepi ált. iskola VI. osztálya, végül a Hazafias Népfront VIII. kerületi helytörténeti csoportja. Kiállításunknak mindjárt a bejárat­nál látható első tárlója olyan „Új Szer- zemények”-et mutat be, amelyekkel felbuzdult látogatóink ajándékai révén gazdagodtunk. Ez a meggazdagodá­sunk - immár több vitrin megtöltésére is elég anyaggal - fokozatosan bővül, s tudjuk a mával sem zárult le. Több híradónkban nyilvánosan is nyugtáztunk már ilydn új szerzemé­nyeket. Az adakozóknak küldött kö- szönetünk mellett ezúton is kifejezzük hálánkat az utóbbi időben kapott, leg­jelentősebb, különféle tárgyakért. Si­mon Bálintnétól egy 1776-os kiadású Bibliát, Tóth Mátyásnétól egy kézzel hímzett házi-áldást kaptunk. Derenkó Lajosné útján egy Luther-relieffel gaz­dagodtunk. Dr. Friedmann Sándorné egy 95 tételt tartalmazó plakátot adott. Mrs. Margareth Cserneczkytöl (USA) egy ikont kaptunk. Dr. Csáky- Pallavicini Rogerné a „Felvidéki vá­rak” c. müvet, Tarjáni Jenő pedig ma­ga festette Raffay-portrét szánta mú­zeumunknak. Végül ezúton is hálásan nyugtázzuk Letenyey Mária és Pesti László jóaka­róinknak múzeumunk céljára szánt 1000-1000 Ft adományát. Végül megemlítésre érdemesnek tar­tom, hogy a tárlatvezetői szolgálatban társunk, Nyirő József egykori szent­gotthárdi lelkész magas kora és meg­gyengült egészségi állapota miatt, a kö­zelmúltban kivált körünkből. Csák­iam 5 éves múzeumi szolgálata bizony­nyal sok hazai és külföldi látogatónkat gazdagította abban, hogy a kiállítás megnézése során az eszmélődő látására is eljusson. Garant Zoltán a olvashatunk a szörnyű pusztulás­ról, az atomhalálról, amellyel az emberiség . önmagát fenyegeti! Ilyenf’£S hasonló, gondolatok 'her- ryasztják le italok arcáról is a bol­dog mosolyt. Csoda-e, hla a boldog reménység, helyett fáradtság, kö­zömbös reménytelenség árad sok fiatal tekintetéből, életéből? Húsvét azonban mégis arról be­szél, hogy mindannyiunk életében valóság lehet ez a békés, boldogsá­got árasztó tavaszi kép. Miénk le­het ez á reménységgel teli békés tekintet. A mi életünk is sok gyü­mölcsöt termő, boldog élet lehet. A húsvéti történet arról beszél, hogy Jézus Krisztus, amikor le­győzte a halált és feltámadása után megjelent tanítványainak, így kö­szöntötte őket; „Békesség nektek!” Valószínűleg nem csak azért, mert akkor ez volt a megszokott köszö­Fotó; Horst J..Schúnk, GoburgJ először hangzott el Jézus ajkán a „Békesség nektek” - megszámlál­hatatlan sok ember, gyermek és; öreg, fiatal és idősebb egyaránt megtapasztalhatta,., Jaogy Jézus szava, a vele való közösség megte­remtheti a boldog, békés életet. Mi is beálltunk a sorba. Mi is megta­pasztalhatjuk, hogy Jézus szava, a vele való közösség a mi életünkben is megteremtheti a békességet, a szeretetet, a boldogságot. Még azt is megteheti, hogy1 azok .szívét is megerősíti, akik az emberiség sor­sát, jövendőjét intézik, hogy józa­nul és őszintén tegyenek meg min- I dent az emberiség békés jövőjéért. S ha ez így igaz, akkor a képen í mosolygó leány példájára mind­annyian reményteli békés mosoly-: lyal tekinthetünk nem csak egyéni életünk, hanem az egész emberiség jövője felé. Selmeczi János Békesség nektek! Rügyfakadás előtt álló fa, amely sok gyümölcsöt ígér. Fiatal leány, aki békés mosollyal tekint a gond­talanjövő felé. Ki ne szeretne ilyen sok gyümölcsöt termő életet? Ki ne szeretne ilyen. gondoktól mentes, reményteli békés jövendőt? Fiata­lok, akik előtt az életútnak még sokkal hosszabb szakasza áll, mint amennyit már megtettek; különö­sen is szeretnének így tekinteni a jövőbe, különösen is vágyódnak ilyen békés reménységgel teli bol­dog életre. Mégis, mi az oka annak, hogy kevés az ilyen reménységgel teli bé­kés tekintet? Fiatalok arcán is sötét árnyék suhan végig legtöbbször, ha a jövendőjükre gondolnak. Meg tudunk-e állni tisztán, becsületesen az előttünk álló úton? Meg tud­juk-e valósítani azt a sok szép ter­vet, amely ott szunnyad a szívünk­ben? Vagy egyáltalán lesz-e békés, boldog jövendő? Hiszen napról napra egyre többet hallhatunk és nési forma. Megszokott köszön, tésnél sokkal többet jelentett a ta- nitványok számára a feltámadott Jézusnak ez a mondata: „Békesség nektek!” Én azért áldőztam oda az életemet, azért támadtam fel a ha- Iáiból, hogy nektek békességetek, azaz boldog életetek legyen! A ta­nítványok számára pedig ezt jelen­tette ez a mondat: Most már vége van életünkben a félelemnek, a re­ménytelenségnek, hiszen már néni vagyunk egyedül. Mesterünk föl- támadt a halálból és most újra ve­lünk van és mindez békességgel, boldog örömmel tölti meg a szí­vünket. A föltámadott Jézussal ma is boldogan tekinthetünk jövendőn!^ felé. Benne, vele, általa mindenki megkaphatja az erőt és a képessé­get arra, hogy álmait megvalósítsa, hogy tisztaságát, becsületét meg­őrizze, hogy élete mások számára is gyümölcstermő, boldog élet le­gyen. Az első húsvét ótaamikor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom