Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-28 / 52. szám
Evangélikus Elet 1986. december 28. GYERMEKEKNEK A pásztorok Jézusnál „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt és őrködtek éjszaka nyájuk mellett." Sűrű, sötét éjszaka volt, semmi sem zavarta meg a pásztorok nyugalmát - farkas sem üvöltött, tolvaj sem ólálkodott a nyáj körül - csendes béke omlott szét a tájon. A pásztorok el is bóbiskoltak kicsit, de csak fél szemmel, mint a nyúl, az őrzés feladatát kutyáiknak engedve át. Egyszerre csak nagy fényesség támadt körülöttük s az Úr angyala jelent meg nekik. Bizony megijedtek a hirtelen fénytől, a sosem látott ragyogástól, melyhez még a nap tündöklése sem fogható. Eltakarták arcukat s mozdulni sem bírtak, hang sem Senki sem járt az utcákon, minden 'kihalt volt, néma és sötét. Hát itt nem tudják, mi történt? Miért nincsenek itt a főemberek, a hatalmasok, hogy leborulnának a Gyermek előtt? Nem tudják, hogy a Messiás megszületett az éjszaka... az angyal csak nekik, szegény, egyszerű embereknek jelent meg. Csak nekik, mert ők várták a Messiást, szívük minden őszinteségével fordultak az ígéret felé - hitték, hogy eljön a szabadulás ideje. S bár szegények voltak, de szívükben az Úr oltára állt, gazdagabbak lettek a legelőkelőbb főuraknál, boldogabbak a bársonyban született királyoknál. Nem a rang számít; és nem az életkor! Gyermekként jött ki torkukon a csodás jelenség igézetétől. Az angyal szólt: „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek x nagy örömöt, mely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma néktek, az Úr Krisztus a Dávid városában." Abban az időben még nem volt sem rádió, sem televízió, sem újság, mely a messze, más vidéken történt eseményeket pillanatok alatt szerteröpítette volna az egész világon, így hát az Úr angyalára várt a feladat, hogy hírül adja: örvendjetek, mert az ígért Megváltó ím megszületett! Menjetek imádjátok öt! Egymást biztatva felkerekedtek és elmentek Betlehembe. is lehet szolgálni Istennek s ő boldoggá teszi az odaadó életeket! Az üdvösség záloga pedig ott fekszik csendesen a jászol szénáján, körülötte a pásztorok, kucsmájukat gyűrögetve, áhítatosan nézik a csecsemőt, majd halkan, hogy fel ne ébresszék, énekelni kezdenek. Elhal a dal, elköszönnek a pásztorok Máriától és Józseftől s indulnak vissza a nyáj mellé. Az úton végig énekeltek; nem féltek már, az öröm kicsordult szívükből - nem tudtak nem örülni - a jászolban fekvő kisdednek köszönhetik ezt, ö tette ilyen boldoggá őket. Kardos Tamás # KARÁCSONY ÜNNEPÉNEK f IGÉJE Rm 5,18-21 KRISZTUS TÖRTÉNETE Két történet áll előttünk ebben az igében azért, hogy megértsük: karácsony világraszóló esemény. Az a történet, amit Isten karácsonykor kezdett az emberrel, óriási változást hozott. Megmutatta, mi Isten igazi akarata: ítélet helyett kegyelem, büntetés helyett megbocsátás, halál helyett élet, pokol helyett mennyország. Mert a félelmetes Isten nem más, mint a szerető Atya, aki az elveszett fiút karjába zárja. Az ősi történetet, Ádám történetét ismerjük jól. „Egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá” - mcmdja Pál apostol. Ádám története mindannyiunk története. Ádám azt jelenti: ember. Aki ebbe a világba születik, mind elmondhatja magáról: ember vagyok, egy Ádám, egy azok közül, akik tudnak a rosszról meg a jóról is, de akiknek ez a tudás nem sokat használ, hiszen ebben még nincs erő a rossz legyőzésére. Egy vagyok azok közül, akiknek együtt kell élnie a rosszal. Egy vagyok azok közül, akik nem tudják igazán rendbehozni életüket. Csak egy vagyok azok közül, akik - talán naponta - megtapasztalják, hogy életük és munkájuk szántóföldje sokszor csak tövist és bogáncsot hajt. Ha valami jót akarok, csupa „nem”-mel találom szembe magam. Egy vagyok azok közül, akik tudják, hogy egyszer újból porrá lesznek. így igaz, ahogy Ádám történetében áll. Ez a meggyötört Ádám, ember vagyok én. De karácsonykor Isten egy új történetet kezdett el az emberiséggel. Lehetőséget kínált fel a megmenekülésre, az életre. Ezért aki ezt a második történetet, a Krisztus-történetet meghallotta, az tudhatja: Isten szeretete nem mondott le rólunk, ő minden ádámi történet ellenére bízik az emberben. Minél nagyobb a sötétség, a bűn, a nyomorúság az életünkben, annál bőségesebben árasztja ránk kegyelmét. Mert Krisztus története azt hirdette meg, hogy ő éppen a bűnöst nem hagyja elesni, éppen a bűnös halálát nem akarja, éppen az elesetteket vigasztalja, bátorítja, tartja, éppen azért tart ítéletet, hogy a nem igazat megigazítsa. Egyik történetnek sincs még vége. Ádám története tovább folytatódik. A bűn hatalma nem szűnt meg ebben a világban, sőt nagyon is szemléletes. Hálás témája újságnak, filmnek, irodalomnak. De tovább folytatódik Krisztus története is. Rejtetten, láthatatlanul, titokzatosan, ezért csak a hit ismeri föl. Krisztus története mégis sokkal hatalmasabb, diadalmasabb mint Ádámé. A kegyelem sokkal nagyobb, mint a bűn. Igen, nagy a bűn, de még nagyobb a kegyelem. Sok a gonoszság, de Isten szeretete, megbocsátása, kegyelme sokkal több. Sok minden „ lehet az életünkben, ami megbénít, elkeserít, elcsüggeszt. Sze- retetlenség, önzés, közömbösség - a magunk és a mások bűne rombolják életünket. De tudnunk, hinnünk kell, hogy Krisz- Ö7 tűs erősebb, mint a gonosz. Hatalmasabb mindannál, ami az rr, 'J. sóletünket tönkre akarja tenni. Ezért lehet életünkben bizalom, öröm, győzelem, napfény, remény. A Krisztus-történet rajtunk keresztül folytatódik. Aki elfogadja Isten szeretetét, fölismeri saját ádámi történetét, annak számára elkezdődik a Krisztus-történet. Az az élet követe lesz, kap erőt a rossz leküzdésére, részt tud venni a világ gyógyításában. Krisztus a győztes. Ezért a két történetnek egyetlen folytatása van, és ebben a reménységben ünnepelhetjük karácsonyt: „Akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel; és akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld sarkától az ég sarkáig.” Nagyné Ferenczy Erzsébet IMÁDKOZZUNK Urunk, Istenünk! Ez a nap az pröm napja, mely a Te fényedből született. Jelenj meg ma is, hadd lássanak téged a sötétségben bolyongók, siess azokhoz, akik szomorúak és nem lelnek vigaszt. Add, hogy mind jobban megismerjünk téged, a világ örömének hírnökét, lelkünk látást adó fényét, és életünket a te utaidra irányítsuk. Ámen. Ezzel az összefoglaló címmel tartották meg november közepén a Német Demokratikus Köztársaság evangélikus gyülekezetei az immár hagyományos békerendezvényüket. Ezen a tíznapos alkalmon ebben az évben az ottani evangélikus egyházak szövetségének meghívására ökumenikus vendégek is részt vettek. E sorok íróján kívül egy szlovákiai evangélikus esperes, egy finn lelkész, egy NSZK-beli lelkésznő és egy New Y ork-i metodista lelkész jött el erre a nagyon hasznos tapasztalatcserére. A vendégek a különböző tartományi egyházakban vettek részt a gyülekezeti alkalmakon. E sorok írója a nyugatnémet lelkésznővel a Thüringiai Evangélikus Egyházat látogatta meg. Tíz gyülekezetben összegen húsz gyülekezeti alkalmon vettünk részt Greiztől Eise- nachig, Schmalkaldentől Sondershaus- enig. Áz alkalmak felsorolása helyett néhány pillanatkép felvillantásával számolunk be arról, mit tesznek német evangélikus testvégeink a békéért. * » * Kis falusi gyülekezet ősi templomában vagyunk. A szentélyben felállított hatalmas gyertya körül ülünk mintegy húszán. Ez azonban nem rossz arány, mert a falunak összesen 120 lakója van. A gyülekezet apraja-nagyja képviselve van. A lelkész hivatalos gyűlésen van, így felesége vezeti az imaórát. Ének után felolvassa a napi igét, májd a vendégek köszöntik a gyülekezetét. Ezután egy fiatalasszony felolvassa, miért imádkozzunk. Minden kérésnél egy kisfiú, vagy leány egy-egy gyertyát gyújt meg a nagy gyertyáról és az odakészített gyertyatartóra teszi. Ezen az estén négy kis gyertya ég, jelezve azt, hogy a kis gyülekezet négy fontos ügyért könyörög a Békesség Urához. * * * Kisvárosi gyülekezet termében vagyunk. A mai téma a dél-afrikai helyzet. Egy fiatal mérnök precíz pontossággal számol be Dél-Afrika történetéről. Majd egy fiatal gépírónő azt elemzi, miért és hogyan alakúit ki a fajgyűlölő politika. Egy harmadik fiatal - a gyülekezet kántora - arról szól, hogyan viszonyulnak mindehhez a dél-afrikai egyházak. Közben egy-egy. kánon hangzik el, amit a fiatal lelkész vezet. Neki csak az a feladata, hogy a végén összefoglalja: A mi problémáinkat be kell helyezni a nagy összefüggésekbe. Csak így tudjuk igazán megérteni és megoldani őket. A világ békéje ugyanis egyetemes. * * * Egyháztörténeti jelentőségű városban vagyunk, ahol maga Luther is járt és prédikált. A színes és hangulatos templomi ünnepély már megvolt. Mintegy 130 fiatal rendezte. Utána a most épült gyülekezeti házban gyülekeznek a fiatalok. A nagy teremben még nincsenek székek. Leteritett szőnyegeken ülnek. Vidáman folyik az éneklés. Egymás után csendülnek fel a béke-kánonok. A szünetben egy 15 éves fiatalember jön hozzám. Ékes magyarsággal szólít meg. Elmondja, hogy édesanyja magyar, édesapja német. Minden nyáron hazalátogat Magyar- országra. Éddig úttörőtáborokban vett részt, de a jövő nyáron már építőtáborba megy. Alig győzi sorolni, mennyi szeretetet kapott magyar testvéreitől. Szinte látom a tekintetéből, hogy mennyire boldog, hogy mindezt nekem most elmondhatja. • • • Egy másik kisvárosi gyülekezet. Rajtunk kívül más vendégek is vannak. Négy fiatal jött el Berlinből, hogy szolgáljon a gyülekezetnek. A nagyapákról, majd az apákról jelennek meg a. vásznon első és második világháborús képek. Majd néhány kép arról, hogyan élnek ma a fiatalok a Német Demokratikus Köztársaságban. Közben irodalmi betétek, versek, idézetek és énekek hangzanak. A gitárral és dobbal kísért énekek refrénje mindig ez: Ich bin dagegen. .. azaz „Ellenevagyok...” Ellene vagyok mindennek, ami mérgezi az emberi lelket, ellene vagyok a háborúnak, a feszültségnek, a gyűlöletnek, mert én örömöt, békét és boldogságot akarok. * • * Utolsó esténk szintén egy kisvárosi gyülekezetben. A templom szentélyében egy fából készült hatalmas tálca van. Rajta homok. Jönnek a hívek. Mindenki ünnepélyes szertartással meggyújt egy gyertyát a nagy gyertyáról és a tálcára helyezi. Hatvan-hetven gyertya ég már, mire megkezdődik az alkalom. Egy család tartja ma az imaórát. A férfi, aki fiatal mérnök, vezeti az összejövetelt. A tizenkét éves fiú olvassa az előírt igét: ..éheztem, és ennem adtatok... mezítelen voltam és felruháztatok... beteg voltam, és meglátogattatok... Utána,, mint egy dialógus-prédikáció következik a papa és a mama beszélgetése: Hogyan adjunk, amikor nekünk is kevés van? A végső kicsengés azonban mégis az, hogy érdemes adni, mert ezáltal olyan öröm részesei leszünk, amit nem biztosít semmi más. Az imatémákat a tizenöt éves leány olvassa fel. Amíg elcsendesedünk és. a gyertyák fényét nézzük, látom, hogy az idősebbek szemében megcsillan egy-egy könnycsepp. Örökélet hete lévén, bizonyára azokra a szeretteikre gondolnak, akik nem jöttek haza a háborúból. Á fiatalok tekintetében viszont reménységet tükröz a gyertyák fénye. Hiszen Urunk elküldte hozzánk az igazi Világosságot, aki nem csak a mi szívünket tudja megtölteni békességgel, hanem meg tudja világosítani a politikusok értelmét is, hogy úgy irányítsák a világ sorsát, hogy ne legyen háború és soha többé ne kelljen háborúban elesett szeretteinkre emlékeznünk. Selmeczi János Karácsonyi köd Otthagytuk a szeretett kis nádasdi gyülekezetei, ahol ismertem minden családot, minden gyermeket, és még sokáig fülembe csengett az emberek barátságos köszöntése, ami soha sem maradt el, ha a falu utcáján találkoztam velük. Az új gyülekezet, Ajka, ismeretlen volt. Többen megkérdezték tőlem akkoriban, hogy miért mentem oda. . Sok beszéd és nagyképű nyilatkozat helyett azt válaszoltam, mert ott gimnázium van. öt gyerekkel költöztem oda, így mindenki éltette, hogy azok iskoláztatása komoly ok. Ajka abban az időben afféle se falu, se város település volt. Utcáin esős időben, mint égy nagymó- sás szennye, híg, fekete latyak folydo- gált, amely aztán a napsütéstől sötét porrá változott. Naponta háromszor dübörgő autóbuszcsorda verte fel ezt a port: a buszok a munkásokat szállították műszakváltáskor a bányákba, gyárakba meg az erőműbe. Nehéz volt megszokni a tiszta falusi levegő után ezt a füsttel, gázzal, porral szennyezett levegőt. Szorongtam attól is, hogy talán igaza lesz annak, aki az ajkai gyülekezetét közönyösnek, rideg lelkűnek jósolta. Az utcákat járva ennek jelét véltem felfedezni abban, ahogy a sok ember köszönés nélkül ment el egymás mellett. Az első időkben alig akadt olyan, akinek köszönhettem, vagy aki engem köszöntött volna. Nagyon hiányzott a ,jó napot” és utána az a szokásos néhány szó, amivel ugyan semmi lényegeset nem közöltünk, de emberi szó volt, és nem néma, esetleg gyanakvó tekintet. Hi- ányzott-az a családias légkör, ami minden igazi falunak jellemzője. Feleségem, akinek szeretetében mindenkinek helye volt, hamarosan nemcsak a közvetlen szomszédokkal barátkozott össze, de nálam jóval előbb megismerkedett a gyülekezet tagjainak nagy részével is. Ahol megjelent, derűs mosollyal fogadták, mintha régi ismerős le« volna. Amikor első ajkai karácsonyunk közeledett, a gyerekek mind sóvárgóbb ábrándokkal emlegették, hogy mi is volna jó a karácsonyfa alatt. A karácsonyfát nekik nem a Jézuska hozta, mert soha sem ámítottuk őket valótlan mesékkel, noha a fenyőfa nekik is az ünnep velejárója volt. Ez alkalommal tudomásul vették, hogy éz a karácsony ajándékokban szegényebb lesz az előbbieknél, mert mögöttünk van egy leégéssel felérő költözködés. Halk sóhajjal mondtak búcsút a megálmodott ajándékoknak. A vacsora utáni beszélgetésekben annál több szó esett arról, hogy a karácsonyt nem a fenyőfa és az alatta lévő ajándék teszi igazi ünneppé, hanem az Úr Jézus születése. Én róttam az utakat, hogy az ünnep előtt eljussak új gyülekezetem minden részébe. Magányos útjaimon sok időm volt arra, hogy végiggondoljam az ünnep lényegét. A feltündöklő igék eloszlatták minden aggodalmamat, hogy nem lesz igazi karácsonyunk. Tudtam, hogy az ünnephez szeretet, békesség kell, és az a hit, hogy velünk az Úr Jézus Krisztus, az örök Isten szereteté- nek bizonyossága. Az ünnep előtt egyik este egész napos szórványbeli munka volt mögöttem, amikor hazatértem. Feleségemet nagy halom javítani való ruhanemű mögött találtam. Lilla, aki még kicsi óvodás volt, ott ült mellette, és valami nagy tüskés fát rajzolt. Gyanítottam, hogy fenyő akar lenni.- Karácsonyfát rajzolsz? - kérdeztem tőle.- Nem! - felelte kissé megbotrán- kozva. - Hát nem látod, édesapa, hogy ez csak fenyőfa, amit még nem díszítettek fel, de ha akarod, rajzolok rá gyertyákat is, meg szaloncukrot, de akkor is csak fenyő marad. Édesanya azt mondta, hogy a karácsony nem azért ünnep, mert fenyőfa van a szobákban, meg csillogó díszek rajta, hanem mert ez a nap az Úr Jézus születésnapja. Hirtelen felpattant az ajtó, és anyósom lépett a szobába. Gyanakodva kérdezte:- A karácsonyról beszéltek? - feleletet sem várva folytatta: - Igaz, hogy nem lesz bejgli az ünnepekre? A gyerekek mondták, hogy nem akartok sütni. Feleségem szelíden nézett anyjára, és azt felelte:- Nem, anyukám, mondtam már, hogy nincsen sem hozzávalóm, sem időm az elkészítéséhez. Örülök, ha ezt a halom ruhát ki tudom javítani. Most kivételesen bejgli nélkül ünnepelünk.- Ugyan mit akartok megint ezzel a hóborttal? Botrány az is, hogy ezek a gyerekek nem hisznek a Jézuskában.- Tisztázzuk a dolgot, édesanyám: a gyerekek nem karácsonyfát hozó Jézuskában hisznek, hanem Jézus Krisztusban, akinek ez az ünnep a születése napja, és ennek az ünnepléséhez nem szükséges sem a fenyőfa, sem a bejgli. Lilla a nagyanyjára nézett, és felnőt- tes okoskodással cserfeltp:- Persze, nagymama, te azt gondolod, hogy az Ur Jézus karácsonykor majd benéz az ablakon, és azt mondja: na, ezeknél még bejgli sincs, akkpr én itt meg se szülétek? Kínos csend támadt. Lilla tovább rajzolta a tüskés fára a gyertyákat. Nagyanyja szikrázó szemekkel fordult lánya felé, és az indulattól suttogóra fulladt hangon mondta:- Hát ez lett az én szelíd kislányomból? Aki olyan jó gyermek volt, hogy soha egy tiszteletlen szóval sem bántott meg, és most ezt a feleselő gyereket sem utasítja rendre.- Édesanyám - szólalt meg kérle- lőn -, hogyan utasítsam rendre, amikor igazat mondott? Te magad szoktad mondani, hogy a bolond és a gyermek mond igazat! Én vállalom a bolondságot ebben a kérdésben, az unokád meg gyerek. Anyósom ezüst fogantyús botjával indulatosan koppantott a padlón, és sértett fejedelemasszonyi tartással kivonult a szobából. Sértettségének még azzal is kifejezést adott, hogy a szokottnál keményebben csukta be az ajtót. Ilyenkor ádventben mintha megrövidülnének a napok, és az ünnep, mint a sebesen sikló szán, hirtelen megérkezik. Nem volt igazi karácsonyi idő, hó -helyett nyirkos köd hömpölygött, az utcai lámpák elmosódó, izzó gomolyag- nak látszottak benne. A harangok is úgy kongtak, mintha vattába csomagolták volna őket. A feleségemmel kettesben díszítettük a karácsonyfát. A gyerekek azt mondták, mivel szeretik a meglepetéseket, csak készen akarják látni. Amíg aggattuk a díszeket a fára, régi karácsonyainkra emlékeztünk. Én elmondtam életem első és talán legnagyobb csalódását. Édesanyá- mék nekem a Jézuskával hozatták a karácsonyfát, és az alatta elhelyezett ajándékokat. Zúzmarás hideg volt, és az utcabeli gyerekek nagyon jó csúszkát csináltak. A sok nem szabad közé tartozott a csúszkálás is, mivel nagyon koptatta a cipő talpát. Annyira belefelejtkeztem a tiltott szórakozás gyönyöreibe, hogy rég túlléptem a kimaradásra engedélyezett időt. Nagy igyekezettel úgy osontam hát hazafelé, hogy azt a látszatot keltsem, már régóta a ház körül vagyok. Zörrenés nélkül csuktam be az utcaajtót, és az istálló felöl igyekeztem megjelenni a konyhában. Észrevettem, hogy a nagyszoba folyosóra nyíló ablaka világos. Ezt a szobát csak rendkívüli alkalmakkor fűtötték be. A karácsonyfát is ebbe hozta a Jézuska. Az izgalomtól reszketve osontam az ablakhoz, azzal a reménnyel, hogy most megláthatom a Jézuskát. A karácsonyfa már ott állt a szokott helyén, és valaki nagy gonddal aggatta rá a díszeket, de nem volt neki sem szárnya, sem fényes karikája a feje fölött, és mezítláb sem volt, mint a képeken a Jézuska meg az angyalkák. Ez a szárny és fényes karika nélküli, fekete cipős karácsonyfadíszítő megfordult, s fölismertem benne a bátyámat. Amint mondani szokták, egy világ omlott ösz- sze bennem. Rájöttem hirtelen, hogy nem az apámnak meg az anyámnak van igaza, hanem csúszkáló pajtásaimnak, akik azt állítják, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. Ettől kezdve a kételkedés megmérgezte az életemet. Mindent, amit a felnőttek mondtak, gyanakodva fogadtam, hátha ez is olyan, mint a karácsonyfa. Nagyon szomorú lettem, és a sírás fojtogatott, amint' a konyhában az asztal mögötti ládára leültem. Édesanyám kérdezte tőlem, mi bajom, de nem mertem megmondani. Úgy tettem ezután is, mintha hinném a Jézuskát, mintha nem láttam volna a valóságot, mert féltem, hogy többé soha sem kapok semmit karácsonyra. Az egyre sűrűsödő köd siettette az alkonyatot. Az első harangszóra már besötétedett. Az istentiszteletre érkezők, mint egy didergő világ vándorai, bontakoztak ki a ködből. Jöttek, mint a sötétből világosságra igyekvők, akik egy hideg, szürke, bizonytalan homály didergéséből meleg fényre vágyódnak: A domb tetején a templom ablakaiból sugárzó sárgás fény mint ott rekedt napsugár akart áttörni a ködön. Úgy éreztem, hogy a szeretet birkózik a go- molygó szürke homállyal, ami az emberi élet sok bűnét, könnyét és gyűlölködését rejti. Tele lettem vággyal, hogy minél előbb szétkiálthassam a karácsony örömüzenetét, hogy szeret az Isten bennünket, embereket. Istentisztelet után, amikor az utolsó hívek is eltűntek a ködben, és még éreztem a boldog ünnepeket kívánók kézfogásának melegét, siettem a karácsonyfás szobánkba. Az öt gyermek már ott toporgott az ajtóban, és kórusba kiáltották: I Édesapa, siess, gyújtsd meg már a . gyertyákat! Volt egy kis harangvirágnyi csilinge- lésű csengőm, és amikor már minden gyertya égett, a csillagszóró nagy igyekezettel sziporkázott, azt is megráztam. Felpattan az ajtó, és betódult a vidám gyerekcsapat, mögöttük az édesanyjuk a boldogság pírjával arcán. Aztán kialakult a félköríves sor a csillogó fa körül, hogy elénekeljük a karácsonyi éneket. Az ének alatt vettem észre, hogy mindegyik gyerek a fa alá néz, ahol szalaggal átkötött, fenyőgallyal ékesített csomagok sorakoztak. Meglepetés öröme sugárzott tekintetükből, de mi voltunk legjobban meglepődve, mert nem tudtuk elképzelni, milyen csomagok azok, és hogyan kerültek oda.- Erre felelt egy karácsonyi lap, amelyen a gyülekezet kívánt áldott ünnepeket. Az ajándékok minden darabján látszott, hogy az ajándékozók örömmel és szeretettel készítették. Feleségemmel egymásra néztünk, könny csillogott a szemünkben, és úgy éreztük, hogy mi vagyunk a legjobban megajándékozottak, mert nem lehet közönyös és rideg lelkű az a közösség, amelyik a szeretetnek ilyen kézzelfogható bizonyságát adja. Mátis István I BÉKESSÉG NEKTEK | 3
