Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-28 / 52. szám
Evangélikus Elet 1986. december 28. Evangélikus gimnázium? Évek - talán évtizedek - óta beszélünk itthon és külföldön, hivatalosan és nem hivatalosan arról, hogy nincs gimnáziumunk, miért nincs, miért éppen nekünk nincs, miért ne lehetne, és mivel nincs, meg kell mozgatni minden erót és követ, hogy legyen. Az utóbbi idóben itthon és külföldön élő volt fasori diákok, legutóbb pedig magas rangú, felelős közéleti személyiségek nyilatkozatai nyomón felerősödtek az evangélikus gimnázium felállítását sürgető hangok és mozgások, mondván, hogy éppen most van az alkalmas pillanat, a soha vissza nem térő lehetőség. A múltat idéző megnyilatkozások margójára szeretném feljegyezni vitatható személyes emlékezésemet és véleményemet. A soproni líceum diákja voltam, de fenntartás nélkül mindig elismertem és elismerem, hogy a két világháború között a fasori gimnázium volt hazánknak egyik legmagasabb, egyházunknak pedig legmagasabb színvonalú középiskolája. Köszönhette ezt szellemi szempontból a hazai evangélikússág legnemesebb humanista tradícióinak, anyagi szempontból pedig a hazai jómódú zsidóságnak. Utóbbiak közül került ki a fasori diákok fele és a világhírnévre emelkedett fasori diákok nem csekély hányada. A hazai zsidóság a fasori gimnáziummal szemben is gyakorolta azt az ősi bibliai morálját, hogy ha csak jó szót vagy szellemi értéket vagy egyéb segítséget kapott valakitől, azt soha el nem felejtette, és háláját anyagiakban is kifejezésre juttatta. A Fasor messzemenően ennek köszönhette, hogy fenntartói a pályázók közül a legkiválóbb tanárokat válogathatták ki, és a kor színvonalán álló épületbe olyan tárgyi felszerelést és könyvtárt gyűjthettek össze, amelynek értékein elámul- tunk, amikor annak felosztására és feloszlására került sor. Az iskola megszűnését közvetlen közelről éltem át. A soproni teológia 1951 nyarán a fasorba költözött, egy fedél alá került az akkor már egyetlen evangélikus gimnáziummal, ott maradt a gimnázium átadása, illetőleg megszűnése után is, és mint az evangélikus egyház egyetlen megmaradt tanintézete a gimnázium kizárólag egyházi célokat szolgáló helyiségeinek, felszerelésének és könyvtár-részlegének örökösévé vált. 1951-től más lakásom nem lévén a Fasor egyik tanári szobájában laktam, a tanári kar tagjaival állandóan találkoztam, mint a teológiai akadémia jegyzője közvetlen tanúja voltam az egyházi vezetésben az iskola sorsa körüli küzdelmeknek és az iskola felszámolásának. Közvetlen tapasztalataim alapján sem a Fasor glorifikálásával, sem a legendaképződéssel, sem a bűnbakkereséssel nem tudok egyetérteni. 1952-ben vészesen közeledett az első öt év vége, amikor az állammal 1948-ban kötött egyezmény értelmében 25%-kal csökkent volna minden államsegély. Ez azután az állam megértése révén ténylegesen csak 10% lett, de ezt nem lehetett előre látni. Országosan gondot okozott, némelyekben pánikhangulatot keltett, hogy a megnehezedett körülmények között - a Rákosi-korszak csúcsa felé tartott! - képes lesz-e az egyház a gimnáziumot az 1950-ben egyházi gondozásba vett teológiai akadémiával együtt szinten tartani. A súlyos veszteségeket szenvedett, majdnem tizedére csökkent zsidóság saját vallásos létfeltételeinek megteremtésével volt elfoglalva: támogatásukra gondolni sem lehetett. Megszűnt gimnáziumaink számíthattak volna a vonzási körükbe tartozó gyülekezetek áldozatos segítségére, mert mélyen belegyökereztek azok történetébe és életébe. Ezzel szemben a fasori gimnázium sokkal lazábban kapcsolódott egyházunk múltjához, és országos méretekben nem volt mélyebbre hatoló gyökere gyülekezeteinkben. Az iskolák államosítása után a fasori gimnázium nem tudta átvenni országos szinten az egyetlen egyházi gimnázium szerepét. Nem tartozott hozzá diákotthon, mint legtöbb megszűnt gimnáziumunkhoz, ahol az ország egész területéről jövő diákjai otthonra találhattak volna. A fasor tantestületében voltak egyházhoz hű, hívő, sőt mélyen hívő személyek, de nem volt mindenki az, és így nem tudtak egységesen állást foglalni amellett, hogy az intézetet áldozatok árán is fenn kell tartani. Viszont 1948-ban államosított középiskoláinkban: voltak áldo- zatokrarkész és: egyúttal kiváló tanerők is, de 1948 után nem tör-’ tént meg ezeknek tervszerű összegyűjtése egyetlen megmaradt gimnáziumunkba. Ezt egyebek között a fasori-budapesti öntudat is gátolta. Mivel a megmaradt egyházi iskolákban is érvényesíteni kellett az általános oktatási-nevelési irányelveket, a Fasorral kapcsolatban is felmerült az a kérdés, hogy mi az az „egyházi és hitbeli többlet”, amelyért érdemes érte nagy áldozatokat hozni, és erre nem sikerült az egyházi közvélemény előtt elfogadható egyértelműen pozitív választ adni. Egyházunk közvéleményében - a dialektika teológia, a barthi vagy álbarthiánus teológia, az ige teológiája vagy az ébredés hatása alatt? - felerősödött az a nézet, hogy az egyház nem kultúrintézmény, és az iskolák fenntartása nem tartozik az egyház létfeltételei közé, sőt az iskolafenntartás terheiből felszabaduló egyház sokkal jobban összpontosíthatja minden erejét kizárólagos feladatára: az ige, az evangélium hirdetésére, és ez vezet igazán az egyház megújulására. Ez a meggyőződés kétségtelenül gyengítette az iskoláért való áldozatvállalás hagyományos szellemét. Mindennek ismeretében és tudatában a tanári kart, egyetlen egyházi testületet vagy akár egyetlen személyt bűnbakká és a fasor felajánlásáért felelőssé tenni igazságtalannak és a történeti valóság meghamisításának kell tekintenem. Dezséry László akkori püspök - ezt a vele folytatott személyes megbeszélésekből tudom - személyes meggyőződésével ellentétben, a sokfelől jövő belső egyházi nyomás alatt írta alá a gimnáziumot felajánló és átadó iratot. Mai helyzetünket mérlegelve és a jövő felé tekintve állapítsuk meg mindenekelőtt azt, amiben szinte teljes vagy hiánytalanul teljes az egyetértés: aligha találunk valakit is egyházunkban, nki nem örülne, ha nekünk is volna gimnáziumunk. A nézetek csak abban térnek el, hogy szellemi és anyagi feltételeit bírjuk-e előteremteni és tartósan biztosítani. Két szempontot világosan kell látnunk. Egyrészt tény az, hogy egyházunk sem az állammal kötött v egyezményben, sem a.fasori gimnázium felajánlásával nem mondott le iskolafenntartási jogáról: ezt az állam sem vonta kétségbe, és ma is kész megadni azt a támogatást, amelyet más egyházaknak is ifiegad. Másrészt köszönettel vehetjük külföldiek segítőkészségét, de a gimnázium fenntartását hosszú távon egyedül saját erőnkre kell építenünk. Ezeknek figyelembevételével kell a döntést előkészítenünk és meghoznunk. Érthető az a kérdés, hogy ha a történeti egyházaknak van gimnáziumuk, miért ne lehetne nekünk is. De jogos az a kérdés is, hogy a több mint hatmillióval számoló katolikus egyház és a kétmillióval számoló református egyház mellett a 400 ezer fős evangélikússág nincs-e azon küszöb alatt, amelynél egyetlen gimnázium is a többi egyházhoz viszonyítva túlzott terhet jelentene számunkra. Viszont szabad felvetni azt a kérdést is: nem számolhatunk-e egészen józanul azzal, hogy tapasztalat szerint a kisebb egyházak teherviselő készsége és képessége messze meghaladhatja a nagyobbaké! Erre talán éppen akkor is. gondolhatunk, ha egyházunk statisztikailag nyilvántartott lélekszámúnak apadását lehetségesnek kell elfogadnunk. S zámolnunk kell azzal, hogy a Fasor egyszerű felújítása nem lehetséges, mert átadásával egyidejűleg megszűnt és feloszlott - eltérően többi volt gimnáziumunktól, amelyek helyébe állami gimnáziumok léptek, és ezek az általuk elfogadható hagyományok folytatói, sőt felújítói lettek. Egy új evangélikus gimnázium azért sem lehet a Fasor egyszerű felújítása, mert annak országos jellegűnek és hátterűnek kell lennie, nem csak Budapestre, hanem egyházunk egész népére kell támaszkodnia, olyan színvonalas tanári karral kell már indulnia, amelyre egész egyházunk népe tisztelettel és bizalommal tekint fel, és olyan kollégiummal is kell rendelkeznie, amelyben otthonra találhatnak a vidéki diákok. Aligha vonható kétségbe, hogy egyházunk léte és szolgálata érdekében első helyen lelkészképzésünk fenntartásáról és nemzetközi színvonaláról kell gondoskodnunk, és ezt a feladatunkat eleve össze kell hangql- nunk a gimnáziumi tervekkel. Személyi és üzemeltetési szempontból is feltétlenül előnyös volna, ha a két intézmény testületileg, helyileg közvetlen közeibe kerülhetne egymással. Ezért részletekig menően meg kellene fontolnunk, hogy a fasori épület átvételéhez, átépítéséhez és felújításához képest nem volna-e célszerűbb és gazdaságosabb az akadémia már elhatározott építkezésével térben és időben összehangoltan vállalni egy új, céljának megfelelően méretezett, modem gimnáziumi épület és otthon felépítését, ami talán már most is olcsóbbnak, hosszabb távon pedig gazdaságosabbnak bizonyulhatna. Mindent egybevetve csak helyeselhetjük egyházi vezetőségünknek azt az elhatározását, hogy a döntés előkészítését olyan munkacsoportra kívánja bízni, amely egyházunk széles köreinek bizalmát bírja, összetételénél és szakértelménél fogva sokoldalúan tudja megközelíteni a gimnázium felállításának. kérdését, és számíthat arra, hogy akár pozitív, akár negatív döntésre vonatkozó javaslatát egyházunk közvéleménye megnyugvással tudja elfogadni. De szeretném hozzátenni: mindenesetre hagyjuk nyitva az utat a jövő felé, hogy ha most nem, egyszer talán mégis lehef gimnáziumunk. A mi pedig hozzáállásunkat illeti: ne ítélgessük egymást!' Ne tekintsük levegőben járó fantasztának azt, aki lelkesedéssel közelíti meg a gimnázium tervét, és eközben az élő hit erejére hivatkozik, és ne bélyegezzük hitetlennek és fantáziátlannak azt, aki papírt és ceruzát - vagy számítógépet - vesz elő, és számolva tervez és javasol. Azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha az arra hivatottak tényekkel számolnak és azzal a hittel, hogy őket az egyház Ura állította nehéz döntés elé: Lk 14,28-30, egyházunk közvéleménye pedig azzal fogadja el döntésüket, hogy jelenünk és jövőnk az egyetlen Ür hatalma alatt áll: Mt 28,18-20. Dr. Prőhle Károly írása „Történelmi jelentőségű tettet alkotott Péteri társadalma" EMLÉKMŰ ÉS EMLÉKHELY (Folytatás az 5. oldalról) is idézve, mégis a béke helye, s mindany- nyiunk béke-vágyának kifejezése lesz.” Ezt húzta alá avatóbeszédében dr. Fa- biny Tibor professzor is: „Aki a béke hírnöke, aki békességet teremt családban, gyülekezetben, politikai községben vagy bárhol a társadalomban, azé a jövő, azon lesz nemcsak az Úristennek, hanem a földi utódoknak is az áldása.” 17 vállalat, szövetkezet, intézmény, gazdasági egység, kétkezi munkával - sokan több alkalommal is - mintegy 250 személy, 8 kisiparos segített mindezekben, mindig tudása, munkája legjavát adva. Az elmúlt három év alatt összességében megközelítőleg 3 millió Ft értéket hozott létre e helyen az ösz- szefogás. Az ügy humánumán, formai megjelenésének hatásán túl ennek az emlékműnek és emlékhelynek az igazi szépsége ez: mindannyiuk alkotása. Végül hadd álljon itt a gyülekezetből azok neve, kik e három év alatt a legtöbbet tették e kiemelkedő eseményért: Paput Mihály felügyelő, id. Veszteg Pál és Lipták János gondnokok, Losonczi Márton pénztáros, ifi. Veszteg Pál számvizsgálóbizottsági elnök, néhai Veszteg István, Kovács Mihály, Sze- nyán József, Varga Miklós, Hajdú János presbiterek, Legendi Károly, Pál János, Misányi István, Kellner Sebestyén, Garamszegi Sándor kisiparosok, özv. Szenyán Sándorné egyházfi. - Nekik, és mindazoknak kik e munkában részt vettek együtt örülő, hálás szívvel i mondunk köszönetét egész egyházunk nevében. F. B. Tótfalusy István Karácsonyi leoninusok Barmok romlatag ágyán, Jessze ígéretes ágán Új élet született; boldog a Szűz’ anya lett. Barmok romlatag almán, kisfia fekszik a szalmán, Barlang, ágy csupa fény: Isten, a Szűznek ölén. Künn viharok furulyáznak, tépik a pusztai fákat. S lám, elnyugszik a szél benne, az akol küszöbén. Játszik a gyermek, a karja kicsúszott, nincs betakarva, Mária nézi: nevet - „Fúj az ökör meleget!” Fúj az ökör... s ugye, jó lesz? - fürge tüzet vete József: Lobban a rózserakás,- mind csupa láng, ragyogás. Csillan a jó bari szőre, vidáman a szürke tetőre Fény fut. Koppan a kő: „Pásztorok, gyertek elő!” Vének s ifjú legények, jönnek, az ajkukon ének. Billeget ám a dudás, fújja a kis furulyás! Néz az ökör: „Soha illyet!”, a csacsi nagy füle billeg. Mind forróbb, tüzesebb, Mária könnye pereg. Anyja ölében a gyermek, tapsol a mennyei herceg: Kedv, öröm, isteni tett - Krisztus megszületett! Barmok romlatag ágyán fekszik a második Ádám, Új ág, égi virág, újul a régi világ. __________________________ _______________________________/ GÉ RCE ÜNNEPE A megújított 190 éves gércei templom Azon az október végi vasárnapon, amikor megkezdődött az istentisztelet a szemerkélő esőben, sokan gyönyörködtek a megújult templomkülsőben. Voltak, akiket a belső kiképzés ragadott meg. Sokan tekintettek úgy körül, hogy hol és miben segítettek, hol látható az általuk elvégzett munka eredménye. Mert így válik emlékezetessé és személyessé egy templomtatarozás munkája. Ezért szólhatott örömmel az ének: „Urunk, ma házadért éneklünk hálát tenéked, Hol drága szent igéd bennünket táplál és éltet...” Dr. Nagy Gyufa püspök igehirdetése Jézus földi gyülekezetét mutatta meg, amely hordozza Jézus akaratát az emberek között. Az ő akarata az egység - hogy egyek legyenek az övéi! Jézus főpapi imádságának második útmutatása: a szeretet. Az emberi életnek - az egyéninek és közösséginek egyaránt - megrontója az önzés, csak a magunknak élés. Jézus tanítása: élni másokért! Jézus azért imádkozott, hogy legyünk az Isten- és emberszeretet követei ebben a világban. De Jézus imádsága egyúttal ígéretet is hordoz: „Akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy meglássák az én dicsőségemet.” Mi lesz a gyülekezet, a templom, a világunk jövője? „Veletek vagyok” - jó kézben. van jövőnk! O reménységet adott a halál utánra is. A gércei templom tornyára ezért a nap és a kereszt jelképeit helyezték el. Jézus keresztje az út az örök életbe. Az istentisztelet utáni közgyűlésen dr. Nagy Endre felügyelő köszöntötte a vendégeket és gyülekezetét. Ezután ismertetésre került a gércei evangélikússág története. Solymár Gábor helyettes lelkész a reformáció kezdetétől a templom mostani tatarozásáig történt eseményeket vázolta. Az 1500 és 1600-as években váltakozva volt lelkész Káldon, Gércén és Vásá- rosmiskén. Templomukat 1732-ig használták. A jelenlegi templom alapkövét 1794-ben helyezték el. 190 évvel ezelőtt - 1796. május 5- én Hrabovszky György kissomlyói lelkész szentelte fel. 1840-ben tám- pilléreket helyeztek el a torony ferdülésének megakadályozására. Méterenként egy centiméter dőlése van a toronynak ma is, és a csúcsán már 25 cm az eltérés. A templombelső először gerendás meny- nyezetű volt és oldalfalai is alacsonyabbak voltak.i841-ben hat oszlopot és a rajtuk nyugvó bolthajtásokat építették. A templom 100 éves évfordulójára tatarozták az , épületet és nagy ünnepségen emlékeztek az elődökre. Erre az alkalomra írt ének hangzott akkor, amely ma is időszerű. Rövid részlet ebből: „Apáink itt száz év előtt / Benned bíztak minden előtt! / Benned hitnek ereje / Szent igédnek szép világát / Szivünkbe Te plántálád,/ Hogy lenne győzedel- me. / Hála száll ma / Nagy nevedre, énekelve / "féged kérünk”; 1946-tól 1950-ig külső és belső tatarozás volt. 1984-ben új világító- testek felszerelésére került sor, valamint a belső festésre. A sok társadalmi munkának köszönhető, hogy 100 000 forintért ez a munka megvalósulhatott. Templomunk külső renoválását ez év májusától kezdtük el úgy, hogy szakmai útmutatást kaptunk az Országos Műemléki Felügyelőségtől, amely jelentős támogatásban is részesített minket. Az adakozásban és a társadalmi munkában egyaránt kivették a részüket nemcsak a gérceiek, hanem a vására smiskeiek is. Egyházmegyénk Gyülekezeti Segélye is jelentős támogatást adott. így válhatott valóra, hogy külső formájával ma a falu egyik dísze lett. A közgyűlésen elsőként szólalt föl dr. Nagy Gyula püspök, aki a külső épülés mellett a lelkűiét építéséről beszélt. Fehér Károly esperest a templombelső fénye ragadta meg. A mi fényünk Krisztus dicsőségének ragyogása - mondta. Nagy László celldömölki lelkész a környékbeli gyülekezetek köszöntését adta át. Marton István plébános közvetlen szavakkal tett bizonyságot közös feladatainkról. Istentisztelet után a gyülekezeti teremben megtérített asztalok mellett folytatódott az ünnepség. \ Solymár Gábor Hogy teltek az ünnepek? - kérdezgetjük egymástól ezekben a napokban. S miközben annak örülünk, hogy együtt volt a család, hogy égy kicsit pihenhettünk is, hogy örülhettünk a gyerekeknek, olyan is van, amiről nem beszélünk. Örök titok marad mindaz, ami az emberi szivekben ment végbe az elmúlt napokban. Csak Isten tudja, mi mindent rejt magában ez a pár szó: Karácsony, 1986. Mindazt, amiről beszélünk és mindazt amiről nem beszélünk ebben a pár szóban lehet egybefogni: „mindez pedig Istentől van”. Mindennek valami módon Istenhez van köze. Még földi, emberi dolgoknak is. Mert karácsony Istentől van, Isten ajándéka. Nekünk adta ebben az évben is. Nekünk adta, hogy újból találkozzunk vele, figyeljünk üzenetére, éljünk az úrvacsorával, meggazdagodjunk általa. Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által. - Ezt hirdette meg közöttünk karácsony ebben az évben is. Ez Isten karácsonyi ajándéka: a megbékélés, a békekötés. Isten újat kezdett ebben az embervilágban. Békességet ajánlott fel azáltal, hogy odaadta Fiát a földi életre éppen úgy, mint egykor a keresztfái halálra. Az egész vüág Isten békessége után sóvárog és nem tud megszabadulni a nyugtalanságtól, a békétlenségtől, a kapkodástól. Mindannyian az ő békessége után sóvárgunk, életünk egységre, harmóniára törekszik. Hol találhatnánk ezt meg máshol, mint Isten békességében? Életünk tele van bizonytalansággal, félelemmel, nyugtalansággal, hol csendesedne el mindez máshol, mint Isten örök békességében? t Az Isten békességét kaptuk, mely vigasztalás a szomorodóknák, gyógyulás a betegeknek, szabadulás a foglyoknak, élet a halálra váróknak, bocsánat a bűnösöknek. Isten békessége megnyugvás a megfáradtaknak, oltalom azoknak, akik védelem nélkül, kiszolgáltatottan járják az életutat. Jsten békessége hazát jelent az otthontalanoknak, csendet a zaklatottaknak, megnyugvást a megkínzottak- nak. Isten békessége olyan, mint amikor egy édesanya megsimogatja síró gyermekének a homlokát. Isten békét köt velünk, hűtlen, engedetlen, bűnös emberekkel. így szól hozzánk: jöjj hozzám a kapkodásból, a félelemből, a vüág nyugtalanságából, jöjj az én békességembe. Add nekem nyugtalan, békétlen szivedet és én meggyógyítom sebeidet, az én békességemet adom neked. Amint karácsonykor Isten újat kezdett, nekünk is ezt keü tenni: újat kezdeni, megbékélni Istennel, megbékélni egymással. Krisztus kérlel bennünket. Nem parancsol, nem hatalmát gyakorolja, nem kényszerít, hanem kérlel: bé- küljetek meg Istennel! Engedjétek, hogy a mennyországot adja nektek már itt; már ezen a földön. Engedjétek, hogy a világ Ura szeretetét ajándékozza nektek. Legyetek a barátai, gyermekei, védencei! Adjátok át magatokat neki! Akkor megszabadultok minden rossztól, minden bűntől és minden félelemtől, minden bilincstől. Megszabadultok saját magatoktól. Otthont, hazát találtok, megnyugvást nyertek. Akkor Istennel együtt újra megtaláljátok a testvért, a felebarátot is. Ha megbé- kültök Istennel, megbékültök a testvérrel is. Karácsonyi ajándékunk a megbékélés. Legyen ez feladatunk is! Nagyné Ferenczy Erzsébet IMÁDKOZZUNK Istenünk, add, hogy napról napra, óráról órára olyanok legyünk, amilyennek elgondoltál. Tégy bennünket lassan- lassan azzá, amire teremtettél. Add, hogy a te békességednek követei legyünk ebben a világban. Ámen. A VASÁRNAP IGÉJE 2Kor 5,18-20 KARÁCSONYI AJÁNDÉK
